stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JUHÁSZ FERENC verse

 

Temetők

 

Már nincs hova hazamenni! Már nincs kihez hazamenni. Csak
önmagunkhoz Budapesten, a Mandula utcába. Csak önmagunkhoz
tudok már hazamenni. Anyám halott. Apám halott. Anyám eladta
Tópart utcai házát Bián. Eladta apám halála után a házat, a nádfödeles
kis szegénységdobozt, dohos csöpp alázat-várat. Eladta, mert félt egyedül.
Nagyszüleim halottak. Öcsém halott. Toncsi halott: Debri, a harmonikás,
Liszka halott, Rézi halott, Pista-bácsi halott, Jani-bácsi halott, Katus-
néni halott, Jancsi halott, Klopferék halottak, Hantaiék halottak: Wachter
Anna, idősebb Hantai Simon, Hantai Márton, Steinhauserék halottak,
Steinerék kitelepítve, Holczerék halottak, Steinhauser Jóska halott, a
villanyszerelő, Szépék halottak, Izingerék halottak, Kunyikék halottak,
Heinemannék halottak, Szép Pista, meg Cseszti a pincér az ágylámpa
rézcső-kérdőjelére akasztotta föl magát, a padlásgerendára a
harangozó, Szeitzék halottak, az engem-is anyámtól kipaszírozó, meg
Rókus, a férje, a sánta ács, akitől olvasni Feuerbach téziseit kaptam,
piros vászon kötésű vékony forradalom-könyvet, Reichenbachék halottak,
Cimmer-bácsi is halott, a hentes, Bunth Jancsi is halott, meg felesége:
kamaszkor-szerelmem: Barabás Irénke, és Barabásék is halottak, Glázerék
is, a trafikos-lányok, meg Gáger József, iskoláskorom papja is halott, öccse a
paplak-kamrájában akasztotta föl magát, egész ifjúságom egyetlen
temető, lét-múltam fele ott rothad, csontosodik, kopaszodik a biai tó
fölötti katolikus temetőben. Ott feküsznek rakott szoknyában, sváb
rékliben, mirtuszkoszorúsan, fölfújt bőrlabda-pocakkal, feketeviasz-
pödrésű, orrlikak alatti szőr-íj bajusszal, véres katona-ingben, véres katona-
gatyában, Maria Zellben vett rózsafüzérrel áttekercselt kezekkel, ott
hemperegnek mindörökre elásva, mint Galapagos-szigeti nőstény és hím
gyík-csorda, őshüllő taréjhalmaz és rücsökránc vicsorgó bőrzsák-páncélok
a lávásra száradt tengertajték kő-megváltás felhői alatt, ott fekszik
az én ifjúságom bánata, vigasza, gyásza, győzelme, látomás-igéje a biai
katolikus sváb temetőben. Mert van Bián református temető is, aho
irigységem fekete márványoszlopa áll: „Itt nyugszik Karikó János földműves
népköltő.” És hátul a Nyakaskő felé, a bikaistálló fölött aprócska
zsidó temető. Gazos, kórós, ecetfa-páfrányos, bogáncsos, akácsarjadék-bozótos
apró temető, akár egy összetört, márvány lapokkal pikkelyes márványkő roncshajó
és ott szöcske ugrál, hangya mászik, vakond túr fekete krátereket, és fuldoklik
a varjú-károgásban és zöld füst és rózsaszinsárga kő-könnylapok közt
hömpölyög és nyerít akár egy fehér ménes, a köd, és sikolt a szél, sikít,
mint asszony akit éppen baltával, késsel ölnek, mint meztelen lány, új
feleség, aki most veszti el szüzességét. És az alkonyat, mint a szüzesség-feldöfés vére.
Ó, megvan-e még az az apró végzet-temető? Mondjátok hova menjek haza?
És a kis zsidó-temetőben fekete-szeplős, fekete-tőgyű, fehér-szakállú
kecske mekeg, biborkék zománc-rikoltású kakas kukorékol és
tyúktojások szanaszét a zöldbolyhos végítélet lila-makkú bogáncsbokrai
tövében és a héber írás-vésetekben is tyúktojások, mint a pórusos bőrkalapú
gombák és az összedőlt márványtábla-romközöny héber üzeneteiben piszkos
moha. És a hajnal akár egy óriás piros oroszlán-ásítás, barna fej-sörényű
felhő-csönd, és a hajnal, akár a rózsaszín tátika-belsejű, piros ladik-hasú
víziló-ásítás. És véres a hajnal, mint a széttárt nő-combok mélyén a
kifeszített hártya-pénz, vizelő-lukkal a közepén, mint a vastag, eres kan-döfésekkel
szétszaggatott szűzhártya és véres az asszonycombok belsejének bőre, véres a női
szeméremtestet takaró szőrpajzs rostbokra s a bozontvágy-szőrszálakon vércsöppek
rezegnek, mint a ribizlibokrok piros golyófürtjei, és véres a nőhas köldökig
és véres a lepedő, a szalmával, kukoricacsuhéval kitömött strózsák,
szalmazsák. És véres a fülledt szalmakazal-barlang és véres a földig gyűrt
szénaboglya, a zöld lehevert fű-ágy, véres a szalmaszálak bütykös, barna-eres,
sárga, kusza csőhalmaza! Ó, hajnal! Ó, hajnalok, hajnalok, hajnalaim, amikor
a Hold még ezüstfillér az Isten Kozmosz-tenyerében! Ó, hajnal, hát hová
menjek én, hová éjfél-öregen, amikor a vénség fenyőerdő-tűz ropogása és toboz-
szívpikkely-kézigránát durranása már ott terjeng, őrjöng és dühöng szívemben.
Hová menjek, hová? Apám meghalt, anyám meghalt, öcséim meghaltak.
Falum város lett, városom falum maradt szerelmemben és hitemben.
Amikor anyámat temettük, még a koporsó-leeresztés előtt, amikor a sírgödör
fölött keresztben fektetett gerendákon, a végső fahídon feküdt már anyám barna
koporsója: lenéztem a nyirkos sírdobozba, a befejezés föld-szekrényébe: a
koporsó fej-helyén, a sírmély északi alján, kis földpárnába csomagolva láttam
apám fehér, ezüstpapír-gyűrésű koponyáját, néhány karcsontot, lábszárcsontot
földhuzattal sárgán betakarva szépen. Aztán már csak a hant-zuhogás, az
emberjajtalan csönd, meg a dalárdisták kék liliom-szigete, aranyhárfával
hímzett kék sapka-koszorúk fekete sild fölötti bársony-homlokán. Mindig
szerettem temetőkbe járni. Most is szeretek temetőkbe járni. A múltkor kimentem
feleségemmel a Farkasréti Zsidó Temetőbe. És ott oly csodás volt a csönd,
mint a Holdon, fáradt léptem is oly könnyű volt, és oly súlytalan emelkedés
és visszahuppanás, mint a holdjáró, holdra-szálló űrrakéta-pilótáé,
szinte lebegtem, mint egy öreg koronás hattyú, aki megtanult újra repülni,
nem kellett űr-ruha, nehéz hold-búvárruha, szikrázó szkafander, oxigén-
palack, kesztyű, arc-üveg-ablakú sisak, hogy látható legyen a látható. Ez a
temető a Befejezés Földje, a Végső Nyugalom Szigete, a Megnyugvás
Szent Kertje, a Béke Örök Végállomása. Csak rom, csak gaz, akác-sarjadék
bozont, száraz fű, kalásztalan lélegzet-állomás, csak márványok, kövek,
kőlapokból, márványtáblákból, vállas fekete márvány-búcsúirgalomból
egymásra-halmozott Boldog Sivatag, amelyben se hangya, se bogár, se egér,
se vakond, se madár: veréb, varjú, galamb, rigó, se fütty: se szó, se
rovarkaparászás, ollós-lábú, szarú-kefe talpú rohanás, riadalom, esőgyász.
S a főút szélén, közel a ravatalozóhoz egy hatalmas, vastag fekete,
arany-írásos márványlap, a friss sír, az új halott feketemárvány örök
takarója, a föld-ágy márványpaplan meg-nem-bontható feketéje,
s rajta az írás: Gergely János Immunológus. Látod János, te, amíg
éltél Szenvedő Mosoly-Ember, Világosságból, Fegyelemből és Jóságból
összegyúrt Emberség-Hit, Egyszerű Tiszta Éden: akkor hozzád hazaértem,
pedig nem téged kerestelek, csak azt a Nem-látható Istent, aki mindent
élőből halottá tesz egyszer és végső vígasszal ismeretlen szívébe temet.
És most átmegyek a másik sírkertbe, a téglakerítésen túli
hatalmas Halál-Szigetre, a zöld-hónaljú Nyughatatlanság-Terítékre,
amely, mint egy tízezer-csecsű, húszezer-emlőjű gigászi Föld-Asszony
fekszik hanyatt ruhátlanul, s zöld hónaljszőre, zöld pina-szakálla,
zöld kibontott hajzata, tenger-redősen szétterült haja beszórva
kővel, márvánnyal: pirossal, vércirmos feketével, feketével, fehérrel, fémmel,
szoborral, bronz-lányalakkal, fakeresztekkel, oszlopokkal és kétméteres
széttárt-szárnyú bádog-pelikánokkal, régi és új koszorúkkal, amelyek
mint a tengerfenéki és tenger-háta lények: lila tengeri sünök, virágállatok,
hólyagmedúzák, virágmedúzák, s beszórva mindez koszos befőttes-
üvegekkel, rothadt vízzel telenőtt konzervdobozokkal, s a zöld
büdös vízhártyán parafacsillag-virágfejek úsznak, kórórohadékok lebegnek.
S úgy állnak ki a temető-talajban ácsorgó zsiráfcsordák nyakai, fejei
a földből, mint mozaikfoltos karcsú merengések: a sírkövek, fakeresztek.
Mert kiállnak a földből a párducfoltos zsiráfnyakak, zsiráffejek.
S mintha rózsaszín szemhéjuk lenne, óriás szőke szempillájuk kalász-esernyő.
Itt már harang szól, temetnek, gyászolók topognak, gyászmenetek csoszognak
autók robognak, kertészek, sírásók ülnek száraz fű-padon cigarettázva,
ez már a Halál Fővárosa, utcákkal, utakkal, kripta-házakkal, betonszivacs
urna-lépekkel, halott-porral töltött csészékkel, dobozokkal, cifra-ládikákkal,
mintha a dolgos béke, az álnok civilizáció virágzana boldog puhán és férfi-
keményen szerelem-előtt, pedig ez a Felejthetetlen Elheverés a Nyughatatlanság,
a Lelkiismeretfurdalás, a Rettegés, a Bűntudat, a Félelem, a Túlvilági
Felelősségre-vonás, a Másvilági Büntetés Félelme és Iszonyat-Magánya.
Pedig itt ugyanúgy rohadnak a halottak, mint mindenütt a halottak a világon.
Mégis, mintha milliárd mécses égne csipkeláng nyelvét nyújtogatva a Végső
Asszonytest-földben, mint az Élő Pokol Tűzözön-tengere világítana és
ropogna odalent, s a rettenetes, gyötrődő halottak félelmükben a múltra
ragadnak és tapadnak, mint az ablaküvegre, mennyezet-síkra a fekete
legyek: mágnesvas-cipőkben, ólom-mágnes csizmákkal, mirigy-hólyagcsokor
láb-koszorúkkal. Ó, itt fekszik Erzsike hatalmas, csipkehullámos, vastag
piros márványlap alatt. És itt fekszik Ottó is, meg Magda is, itt fekszenek
ők, a feleségemet nemző szülők fekete vérszivacs márvány-emléktest
alatt. Itt fekszik mindenki aki szeretett, nem szeretett, nevüket felsorolni
hosszabb lenne, mint a leghosszabb époszom, a Halott feketerigó. Csak öcsém
fekszik a Kerepesi Temetőben Szilárd Leó és Hevesy György mellett, a
múltat-megemésztő homokban. És zuhog, habzik fölöttük az Idő, zuhog,
zörög, mint szüret előtt hordómosáskor a boroshordóban, a kamilla-paplan
udvaron görgetett hordóban a víz, amit a tőtike-dobozos hordólikon
öntöttünk be apámmal, zuhog az Idő, mint az Isten-üzenet főangyalok,
a Kerubok, Szeráfok túlvilág-ragyogás szárnya, zokog az Idő, mint a
Vörösmarty-versben a malom a pokolban. Ó, hát mindenki halott már,
ó, hát mindenki halott: Bián, Budapesten, Párizsban, Belgrádban,
Újvidéken, mindenki, akit ismertem, szerettem, nem ismertem, csak
dörgő feketebarna hangját: Laugharne-ben a dombon Dylen Thomas
sírját, a vékony fehér kereszttel, az egyszerű halál-jellel, aminek
tövében leülnék sírni, sírni, sírni! Pierre Székely is halott és Hantai Simon
is halott és Csernus Tibor is halott és mint a többi a Pere La chaise-i,
Montmartre-i, Montparnasse-i temetőben. Moszkvában a
Novogyevicsi temetőben. És Újvidéken olvadt a földbe Bori Imre,
akit nem tudtam eltemetni, mert Írországban voltam éppen egy
költő-kongresszuson. És éjjel háromkor szólt a telefon, hogy Imre meghalt!
Túl a kerítésen, a Zsidó Temetőben a Befejezett Halál. És súlyos
a csönd, akár egy bolygócsillag-nagy ólomgolyó! És olyan ez a temető,
akár egy vihar-orkánban összedőlt ház egymásra omlott tetőcserepei
egymáson kuszán és összevissza heverve, akár egy pikkelyesen kiszáradt
őskori ősgyík a csöndmúlt csönd-csontjain döglötten heverve. S az
egymásra dőlt, vagy cölöpösen tompa sírkövek kőbe, márványba vésett
héber írásai, mint a sziklává fagyott homokba vésődött lópatkók,
a vályú-omegák, tevelépés-nyomok, birka-hömpölygés-nyomok,
s az írás-vályúcirkalmak kanyaraiban, szögletes, dobozos és véső-
szerelem betű-négyzeteiben és vonal-ajkaiban, vessző-kacskaringós
árkaiban száraz moha, ganéjos, törpe növényhamu, s az aranyfesték
a vésett írás-cifrázatokban fölfoszlik, hártyásan perdül, mint vállam
hártyásra égett, hólyagos bőre aratáskor gyermekkoromban, és foszlik és
gyűrődik, mint a tükör foncsora, ezüst hártya-parázs ajak-herpesze,
a foncsor-gyaluforgács. Mint aranydrót, aranyszögek fekete koporsóba verve!
Ó, ti sivatagi ló-robogások, hullámos tevefutások, te juh-nyáj-trágya-tejút.
És innen a kerítésen a Befejezetlen Halál, a Tovább-Élet Gyötrelme
és Félelme, a láthatatlan lángtenger odalent gyökér-kunkorodás csikóhalakkal.
Pedig egyformán rohadnak a Földben a halottak: zsidók, keresztények,
hinduisták, buddhisták, iszlamisták, a kínai univerzizmus hívei,
hívők és hitetlenek, anyag-hívők és túlvilág-rettenetüek, szentek
és pogányok és nem könyörül rajtuk sem a Fölvilág, sem az Ateista Isten.
Én nem félek a halottaktól. Csak nézem, öltöztetem őket,
mint az öreg parasztok, fiatal parasztasszonyok. Pedig nem vagyok
kórboncnok, vagy orvos, mint feleségem és Eszter lányom. Csak költő
vagyok, aki az élettől sose félhet. A halottak gyámoltalanok. Feküsznek
a koporsóban, a ravatalon, mint az ősi borostyánkő-szilánkrögök:
halállá-dermedt ős-szúnyog-szívvel mellkasukban. Orcáik a zárt szemek
alatt, az orrvonaltól jobbra és balra, mint egy-egy tojássárgája, vagy egy-egy
barnára égett cipó, tojásdad halál-vekni, narancssárga domború címer.
Csak álomban nehéz viaskodni a halottal, aki jön, mint a keringőző
árnyék, fekete ruhában, kis fekete szalmakalappal, jobb kezében fekete
esernyővel, s álmomban, mintha vastag kötőtűket szúrnának szívembe,
pedig mindez csak emlék-valótlanság, a szív-koszorúér rettenete és
gyerekkor-félelem-szűkülése és szűkölete! Ó, temetők, temetők, temetők!
Szlovéniában a jégköpenyes szikla-szirtek tövében a kis katonatemető. Zárt kocka-
rendben a fakeresztek. Csupa Varga, Kovács, Juhász, Takács, Weinacht,
Horvát, Kecskés, csupa nagyapáink, az akkori legények, ifjú férjek. És
Simon István temetője Bazsiban, a bronz-felsőtestű és arcú költő-testvérrel.
És a prágai zsidó-temető, mint márvány-krokodilusok és márvány-alkák
tüskés és márványtollas halmaza Franz Kafkával odalent. És a tengerre
lógó temető Szibenikben, a tengeröbölre, a kék pupillára lógó arany-
rózsákkal díszítve ragyogó márvány-vitorla, a sírokból szőtt aranygombokkal,
aranysújtással díszített márványkő-mellény, mint márvány-szarvasbogarakból
arany-csavarokkal összecímerezett vaslánc vért-ingelő. Ó, Temetők,
Temető! Nem tudlak én se majd kikerülni! Hiszen a Földgolyó
külső kérge, a Szent Megemésztő Talaj is Egyetlen Végtelen Temető.
A Földgolyó, nem képzeletünk, de ember-végzetünk szerint az
Egyetlen Szemgolyó, amelynek pupillája a Csendes-óceán. S a víz alatt
az óceán fenéken, a Földgolyó talajhúsában milliárdszor milliárd halott:
őslények, ötventonnás gyíksárkányok, gyíksárkány-csőrös-lepedőmadár-
óriások, ősragadozók, őshalak, bálnák, cetek, hatvankilós ősszúnyogok,
ősrovarok, ősemberek, ősnépek, barlanglakók és ősmajom-embervadak,
ókoriak, középkoriak, jelenkoriak, népek, nemzetek, hazák, hódítók,
birodalmak, férfiak, nők, gyerekek, fehérek, feketék, barnák, rézbőrüek,
és te Akatolikus Temető Rómában, a dombtetőn meredő gúla alatt Shelley,
Keats sírja, Goethe fiának sírja, a friss legelső sorban Gramschié, a
marxista filozófusé és Zágrábban egy másik zsenié: Miroszlav Klezsáé.
És ó, te mohamedán temető Szarajevóban! Te Kőrózsakert, Fehér
Halál-virágzás! Egymás mellé és alá rakott sírköveid óriás kőből faragott
fehér rózsák, fehér kőnyakon fehér kőturbános rózsák, óriás gombák fehér kőből
mint sakktábla fehér figurái, a ló, a paraszt, a bástya, a király, a királyné!
S árnyékuktól lett pepita a föld, mint egy sakklégy mellkasa, kitin-mellénye.
Csernus Tibor is halott, Hantai Simon is halott. Pedig amíg éltek, úgy jártam
Párizsba, mint aki hazamegy. De most már haldoklókkal és holtakkal vagyok bekerítve.
Megnéztem minden temetőt, ahol jártam a világban. Öreg vagyok már.
Elmúltam nyolcvan éves. És nincs hová hazamennem, nincs kihez
hazamenni! Város-falum akár egy zöld emlékezet-sziget. Akár
a gyász múltja és jövője. Elmegyek hát szülőfalumba, szüleimhez
a temetőbe. Leülök apám s anyám sírjának kőperemére és a
tó fölé nézve, látom a fénytajték őszi ragyogásban rettenetes és
roppant lobogással, denevérfüttyel és vörös szem-szurony-parázzsal
lobog felém a Végzet-Angyal, cikkanó nyikorgással, mint egy elevenszülő emlős-esernyő
bádog-madár a sors-befejező Gigászi Denevér, a Menzesz-vér Alkonyat.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret