stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A kortárs levelei

Tar Sándorról

 

Az az érzésem, hogy Tar Sándor író emlékét a jövőben sem lesz könnyű ébren tartani, hogy ne fedje a feledés homálya életművét – mint oly sok életművet a huszadik századi magyar irodalom történetében. Nem én fogom először kimondani, de soha nem árt hangsúlyozni, hogy személyében pár évvel ezelőtt az egyik legnagyobb prózaírónk ment el, akit ráadásul a magyar próza nem fog tudni pótolni, annyira egyedi, „egyszemélyes intézmény” volt. Bodor Ádám írja róla, hogy Tar „ott” maradt, ahonnét a nyolcvanas-kilencvenes években a legtöbb magyar epikus kivonult. Ha jól értem, amit Tarról állít, az nem más, mint a mesélés, a mese, a történet örömének a megtartása. Ez munkálkodik a legsötétebb, legreménytelenebb írásai hátterében is: a történetmondás szépsége, öröme és persze kényszere. A történetmondás létezésmódot konstituáló ereje. Nem véletlen, hogy kortárs epikánkban talán ő az egyetlen, aki igazi novellista. Nagyobb lélegzetű munkái is, mint A mi utcánk vagy a Szürke galamb valójában mozaikos felépítésűek, magukban hordozzák a novella kerekítettségét, sűrített teljességét. Talán az kevésbé tűnt fel az évek során, még életében, s aztán halála után sem, hogy ez a visszahúzódó, az irodalmi közéletet kerülő és inkább a kocsmapultokat támasztó író milyen sokféle regiszteren tudott megszólalni, ha nem lenne profán a kifejezés vele szemben, akkor azt írnám: játszani. De soha nem játszott, vagyis hát a játék mindig vérre ment nála. Nem volt olyan prózaforma, amelyben ne próbálta volna ki önmagát, s az esetek többségében mindegyikben maradandót alkotott, legyen az klasszikus tárcanovella, short story, elbeszélés, novellafüzér vagy éppen egy sajátos Tar Sándor regény. De ugyanilyen sokszínű volt a megszólalása is, hangneme a lírai-balladisztikus előadástól húzódott egészen a drámai, humoros, anekdotikus hangvételig. S persze nem feledkezhetünk meg Tar „védjegyéről”, az irodalmi szociográfiáról sem, amivel a nyocvanas években, sok viszontagság után végül is berobbant abba az irodalmi életbe, melyet, valljuk meg őszintén, soha nem szeretett igazán. Ha végigtekintünk az előző kis felsoroláson, látható lesz, hogy a legnagyobbaktól – Krúdytól, Móricztól, Nagy Lajostól – tanult, s igencsak jó tanítványnak bizonyult, nemcsak abban ahogy elmondta történeteit, hanem abban is amit elmondott.

Egy prózaírónak nem feltétlen tiszte, hogy mintegy leképezze a körülötte lévő valóságot, a társadalmi környezetet. Tar Sándor egyik múlhatatlan érdeme, hogy ha majd valaki előveszi tíz, húsz vagy ötven év múlva a könyveit, az előtt pontosan meg fog jelenni egy lélegző, hús-vér valóság, amelyben minden pontosan a helyén van: a szocializmus ingázó, „feketevonatos” reménytelensége, és a rendszerváltás utáni másképpen működő, de mégiscsak hasonlóképpen reménytelen, megváltatlan korszak. Ezt a körülbelül negyven évet senki Tarnál nem ábrázolta pontosabban, látható szereplőinek minden mozdulatából, szavából, részeg dadogásából, hogy hosszú-hosszú ideig tartó megfigyeléseken alapulnak, és igen, hogy az író helyettük is próbál beszélni, szavakba foglalni azt, amit tulajdonképpen nem is lehet már. Ahogy Béres szomszéd igyekszik a maga artikulálatlan módján A mi utcánkban: „Az a baj, hogy nem tudom kimondani, amit akarok, pedig itt van a mellemben meg a számban, szokta mondani Béres, és ráüt a szakadt, mocskos ingére, a nyelvét is kinyújtja, meg lehet nézni, olvassa le valaki, ha tudja. A hosszú, sovány embert valami miatt Oszinak becézik, lehet hogy Dorogi nevezte el, lehet, hogy Hesz Jancsi, esetleg más, a rendes neve Bálint, de az csak más, hogy Oszi. Oszkár. Ne nyújtogasd itt a nyelved, mondják neki, mert kiszárad.”

Ha műveinek csak ezt az oldalát figyeljük meg, akkor kibontakozik előttünk Magyarország nagyobbik részének elmúlt több évtizedes múltja, szocializmussal, kapitalizmussal és mérhetetlen nyomorúsággal. Tudós szociográfiai, politológiai tanulmányoknál részletesebben és pontosabban körvonalazódik Tar munkáiban az a hatalmas „népvándorlás”, mely valamikor az ötvenes években kezdődött meg, s talán még ma sem ért véget, s amelynek az eredménye a falusi-paraszti világ felbomlása, aminek a helyére nem lépett más, nem lépett munkás se. Létrejött viszont egy reménytelenül kitaszított, se nem paraszt, se nem proli, hanem a kettő ötvözetéből egy nyomorúságos lumpenréteg, melynek mindennél kilátástalanabb a sorsa a mai Magyarországon is, és nemcsak annak szocialista változatában. Tar Sándor e folyamatok figyelmes és igen pontos krónikása, de ha csak ez lenne, akkor nem nevezhetnénk a kortárs illetve a huszadik századi magyar epika egyik kiemelkedő alkotójának.

Az előbb említett történelmi-társadalmi folyamatok ugyanis plasztikus történetekben, figurákban elevednek meg, méghozzá oly módon, ami csak a klasszikus elbeszélésekben lelhető ma már fel. Az elbeszélő és az elbeszéltek, a mesélő és a hallgatóság ugyanazt a közösséget tételezi fel, nincs közöttük hierarchikus rend, nincs alá- és fölérendeltség. Nyelvileg ezt abban láthatjuk a legszebben – és hozzáteszem, olykor a leghumorosabban –, amikor nem tudjuk valójában szétszálazni, hogy tulajdonképpen ki is beszél: az író-elbeszélő vagy már átvette tőle a szót valamelyik társa. Ebből adódik, ebből a hallgatói közösségből adódik az is, hogy az elbeszélő és szereplői közös nyelvet beszélnek, s ezáltal a nyelv által vonódnak be egy közös elbeszélői térbe is. Aminek aztán van még egy szembetűnő sajátsága: hogy ugyanis az olvasót is mintegy beszippantja ez a roncsolt, szerencsétlen és reménytelen világ, aminek az elviseléséhez tényleg csak az alkohol segíti hozzá hőseit, no meg az akasztófahumor. Mintha magunk is ott támaszkodnánk Esztike néni vagy Misi bácsi pultjánál, vagy forgatnánk a bögrénket Sarkadiné Piroska néni kimérésében, és hallgatnánk azt a sok baromságot, amit Mérő Lajos vagy Béres szomszéd összehord. Ott vagyunk hát mi is.

Ritkán, vagy ritkábban esik szó Tar novellisztikájának arról az oldaláról, melyre az előbb céloztam: ennek a lumpenközönségnek a közösségi erejéről és humoráról. Ez utóbbi persze sajátos, mert nyelvi panelekből, bemondásokból áll többnyire, bár a szituációs humor sem áll a szövegektől távol. Mondhatni kocsmai humor (ami megintcsak Tar megfigyelőkészségére irányítja figyelmünket), de sokszor több ennél. Tar novelláinak egyik jellegzetessége az érzelmesség, ami könnyen fordulhatna giccsbe, érzelgősségbe, ha nem lenne mellettük ez az olykor brutális humor, a kegyetlenségig vitt szatirikus emberábrázolás: „A pultos csendet intett, hagyjátok, suttogta, elaludt. És ha meghalt, kérdezte Bőrradír, nem is mozog. Eredj már, torkollta le Sallai, ott van a sör előtte, olyankor nem hal meg az ember, még ilyet! Ez jó volt, mégsem nevetett senki, csend lett, mint egy rossz sejtelem...”

A korábban felsorolt jellegztességek közöl is kiemelkedik egy, amit szintén kevésbé szoktak emlegetni Tar Sándorral kapcsolatban. Véleményem szerint nem más ez, mint egy sajátos mitologikus világ, ami persze csak azért sajátos, mert a környzete s a benne résztvevő emberek mások, mint azt megszokhattuk egyéb mitológiai világoknál. Tar egyébként imitt-amott rá is játszik szándékosan és nyelvileg a mitológiaképzésre, mint például akkor, amikor Hesz Jancsi anyósáról – mint hókarú Nauszikáról – újra és újra megállapítja, hogy ő a nap minden percében Hesz Jancsi anyósa. Mindebből egy furcsa, megállt idő kerekedik ki, amiben semmi nem változik, mindig minden ismétlődik csak. A Tar-hősök valamiféle általános jelen időben élnek, melyet a pusztuló család, a munkanélküliség, a pénztelenség és a kocsma díszletei kereteznek. S nincs kiút semmiből. És nincs múlt se, mert a múlt az ugyanolyan, mint a jelen, jövő pedig értelemszerűen nincs ebben a kilátástalanságban. S akkor itt a kör be is zárult.

Ám még valamit hozzátennék ehhez a sötét képhez. Tar Sándor tökéletesen ismeri hőseit és azt a világot, amelyben éltek-élnek. Néha részvétet is érez irántuk, s bennünk olvasókban is felkelti sokszor ezt a részvétet. De a figyelő tekintet elárulja, hogy azzal is pontosan tisztában van, hogy legtöbbször hősei is felelősek sorsuk alakulásáért, azért a reménytelenségért, amiben élnek. Hogy tragikus hősök ők, de esendőek is. És ebben is osztoznak teremtőjük méltatlan sorsában.

DÉRCZY PÉTER


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret