stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Mi között van a?

HÁRS ENDRE: ÉN – TÚL A NYELVEN

 

Egy válogatott tanulmánykötet címe sok tekintetben hozzájárulhat a kötet egészéről kialakított képhez – a különböző időben keletkezett írásokból utólag összeállított könyv szemléletét a cím is jelezheti még a tanulmányok elolvasása előtt. Hárs Endre könyvének címe akár provokációként is hathat az irodalomtudomány utóbbi évtizedeinek uralkodó szemléletmódjait – sőt, akár a korábbi deKON-könyvek némelyikének elméleti hátterét – ismerő olvasóra, hiszen az „Én – túl a nyelven” szószerkezet mintha egy karteziánus, a nyelv és a kommunikáció struktúráitól független szubjektumfelfogás rehabilitációját jelentené, amivel egyrészt az atomizált szubjektum modernista elgondolása, másrészt a nyelv instrumentalista felfogása látszik helyreállni (e kettő minden bizonnyal összefügg egymással). A könyv végigolvasása tehát részint arra a kérdésre adott válaszkísérletek sorozata is lehet, hogy a tanulmányok visszaigazolják-e a „visszarendeződés” ilyen gyanúját, avagy a cím valóban mindössze játékos provokáció, figyelemfelkeltést célzó tréfa.

Ezt a kérdést nem lehet egyszerűen megválaszolni, ugyanis Hárs Endre tanulmányai a kultúratudományi fordulat nemzetközi kontextusáról értesítenek, annak következményeit gondolják tovább; ez a fordulat pedig olyan mélyen érinti az irodalomtudomány szemléleti, módszertani és intézményes struktúráit, hogy még a posztstrukturalizmus, a recepcióesztétika és a dekonstrukció valamelyest közös, antikarteziánus és antimetafizikus előfeltevései sem maradhatnak teljesen érintetlenül. A nyitótanulmány ki is tér a nyelvi megelőzöttség gondolatának lehetséges szemléleti problémáira, például arra a veszélyre, hogy a nyelvhasználó „nyelvi megelőzöttsége a nyelvnek mint egy magasabb akaratnak a nem csupán metaforikus elképzelésébe csap át” (17.), mely veszély mind a heideggeriánus, mind a szemiológiai ihletettségű tudósokat fenyegeti, amennyiben mindkét irányból el lehet jutni a  nyelv megszemélyesített felfogásához. Ebből az ugyancsak metafizikusnak tetsző felfogásból egy olyan szemlélet jelent kiutat, amely itt Manfred Frank és Schleiermacher felől nyer tudománytörténeti igazolást, azonban (ha jól értem) például Walter Benjamin egyes dolgozatainak dekonstruktív értelmezései is megerősíthetik: „A nyelv a nyelv általi nyelven túli felől nyeri el végső (nem jelentésbeli) értelmét.” (26.) Amennyiben ezt a tézist összefüggésbe lehet hozni azzal a – pl. Rodolphe Gasché és Giorgio Agamben által is gyakorta emlegetett – benjamini elgondolással, hogy a nyelv elsősorban magát a kommunikálhatóságot kommunikálja, akkor valóban meghaladhatónak látszik a pusztán önreferenciális és a referenciális nyelvhasználat különbsége. A nyelv – és itt természetesen egy nagy nyelvfilozófiai hagyomány leegyszerűsítéséről van szó – óhatatlanul tartalmaz valamit, ami rajta túlmutat, ám ez a valami mégsem lehet előre adott. S ha ez a valami az énre is vonatkoztatható, akkor továbbra is eldönthetetlen marad, hogy a szubjektum kifejeződik-e a nyelvben, avagy csak általa, a kimondás katakretikus aktusa révén konstituálódik. Ennyiben a könyv címe túlontúl egyszerű válasznak látszik arra a kérdésre, amely a könyv kifejtettebb tanulmányaiban inkább nyitott, lebegtetett kérdés marad. (Más kérdés, hogy a kevésbé diszkurzív, részben imperatív móduszban fogalmazott zárószöveg például megint problémátlanabb viszonyt tételez tapasztalat és kifejezés között. Ez a darab viszont álnéven íródott, és csak erős ironikus jelzésekkel kapcsolódik Hárs Endre egyéb publikációihoz (viszont benne van ebben a kötetben!). A mindenáron egységes felfogást kereső olvasó-bíráló némiképp tanácstalan marad. A kötet címét talán Nyárs Béla adta?)

Hárs Endrét azonban szemmel láthatólag nem elsősorban nyelvelméleti problémák foglalkoztatják: a nyelv- és értelmezéselméleti kérdések inkább csak előkészítik azokat a fejtegetéseket, amelyek már a bevezető tanulmányban és később is az irodalomtudomány és az irodalomtudós szerepét, kultúra és irodalom, antropológia és irodalom viszonyát illetik. Ezek a gondolatmenetek az utóbbi másfél-két évtized nyugati kultúratudományi vitáihoz kapcsolódnak, és rendkívül színvonalasan, összetett formában tárgyalják az intézményes diszkurzus átalakulásának problémáit. A nyitótanulmány a professzionális olvasó szubjektivitásához és az értelmező közösségek elméletéhez szól hozzá, miközben kiaknázza a manapság oly népszerű analógiát irodalmi olvasat és antropológiai terepnapló között. A tanulmány konklúziójában – és ez jellemző a kötet egészére – határozott módszerellenesség mutatkozik meg, amivel Hárs a szép emlékű deKon-csoport egyik ismert (és egyáltalán nem csak Szegeden respektált) hagyományába illeszkedik: az olvasat meggyőző erejét vagy igazságát nem az alkalmazott módszer szavatolja, hanem inkább egyfajta intuitív rátapintás – itt a szerző Lewis Carroll Alice-ának „asszonyi érzékenységére” hivatkozik. Ez a (nagyon csúnya szóval) fundácionalizmus-ellenesség részint a nyelvi megelőzöttségből, ugyanakkor viszont valamiféle tapasztalati közvetlenség feltételezéséből is táplálkozik, amint azt a további írások is tanúsítják. A két előföltevés között ugyan érzékelhető a feszültség, Hárs azonban (a bevezető néhány oldalt leszámítva) viszonylag keveset foglalkozik ennek az ellentétnek az áthidalásával, sőt némely írásai azt a benyomást keltik, hogy kifejezetten termékenynek látja a feszültséget (pl. a talán legérdekfeszítőbb tanulmány, A tigris, amely oroszlánként küzdött, amelyben a címben is megidézett katakrézis-szerű nyelvi működés indokolja az ellentétes előfeltevések párhuzamos felhasználását).

Két tanulmány is kitüntetetten foglalkozik a narratológia és az elbeszélés problémáival. A második a fikció és az önéletrajz viszonyát taglalja, és Ricoeur nyomán arra a következtetésre jut, hogy a két fogalom között konvencionálisan felállított ellentét helyett akár egyenesen azonosságot is fel lehet tételezni, amennyiben például az arisztotelészi elv alapján a kezdettel, középpel és véggel rendelkező történetek mind fikciók – márpedig az önéletrajz ilyen rendezett narratíva. Hárs ugyan nem azonosul Ricoeur minden elgondolásával, de ellenvetései ismét inkább a szubjektum egyediségére vonatkoznak – valóság és fikció (mint kontingencia vs. rendezettség) merev szembeállítása az arisztoteliánus felfogásban mintha elkerülné a figyelmét – legyen szabad a Tristram Shandyre hivatkozni, amely az élettörténet rendezetlenségét előtérbe tolva egyszerre jelzi saját kitaláltságát is, ezzel azonmód föl is borítva a szimmetrikus ricoeuri elrendezést. Ez annál is figyelemreméltóbb, mivel a Hárs-tanulmány keretét alkotó gondolatmenet irodalom és referencialitás problémájára irányítja a figyelmet, mondván: ha más tudományágak felfigyeltek az értekező szövegekben rejlő fikcionális aspektusokra, az irodalomtudomány ezt ellensúlyozandó „visszacsempészheti magát a referencialitásba azon a fikción keletkezett résen át, amelyen a többiek éppen benyomulnak” (77.). Olyasfajta igényről van szó, amely a kultúratudományok számos jelenkori és közelmúltbeli trendjére jellemző (Greenblatt, Said stb.), amely azonban nem illeszthető egészen problémátlanul az irodalomtudomány hosszabb távú tendenciái közé. Kérdés ugyanis, hogy a szövegimmanenciának csakugyan a referencialitás volna-e az egyetlen alternatívája. Ez az ellentét – melyet Hárs Odo Marquardra hivatkozva idéz föl – ugyanis ismételten azt a benyomást keltheti, hogy a kultúratudományi fordulat szükségszerű következménye volna az irodalmi szöveg referenciális áttetszőségének föltételezése. A kötet címéhez hasonlóan itt is az a (talán csalóka) érzete keletkezhet az olvasónak, hogy az intézményes átrendeződés az irodalomtudomány pozícióinak jelentős sérülésével, egyfajta szemléleti visszarendeződéssel kell, hogy társuljon, vagyis az írott és a nem írott világ interakciójának egyetlen módja a referenciális viszony, a „tükrözés” volna. Ez talán összefüggésbe hozható azzal, hogy mintha itt a tapasztalatszerzés közvetlen eseményként lenne csak elgondolható, és csak a tapasztaláshoz képest utólagos kifejezés szorulna közvetítőrendszerekre – Hárs tehát egyfajta antihermeneutikai pozíció mellett látszik letenni a voksát, amely föltételezi a dolgok megértés előtti, „jelentés nélküli pozitivitását”. (vö. 24, 77, 274.)

A narratológiai rendszereket (Hamburger, Stanzel, Genette) összevető tanulmány a halott elbeszélő elbeszélésének problémájából indul ki, amely elvben az elbeszélés lehetetlenségéhez vezetne, a gyakorlatban viszont mégis létező, működő narratív struktúrákat hoz létre – Hárs Gilbert Adairtől idéz, de ez az eljárás előfordul például Hrabalnál (Szigorúan elenőrzött vonatok) vagy Nabokovnál is (Gyér világ), és általában is beilleszthető azok közé a jelenségek közé, amelyeket a fikció hiteltelenítő aktusainak neveznek. Hárs még a bevezetőben mondja, hogy ez az eljárás maga mögött hagyja „a narratológia rutinjait” (99.), és később Wolfgang Kayserra hivatkozva a modern regénynek a hagyományos regénykonvenciók elleni támadásáról (108.) beszél. Ugyanakkor az elbeszélő és a szerző fogalmának eldöntetlenségéből az egyes szám első személy megkerülhetetlenségére következtet, melyet Jochen Mecke nyomán a kanti episztemológiával hoz összefüggésbe. A „narratív ész” rokonszenves föltételezése egy empirikus szubjektivitáshoz nem föltétlenül kötött, mégis szubjektívként tételezhető instanciát jelenít meg (116.), amely (aki) az elbeszélés eredőjeként szolgál. Talán nem mellékes, hogy az önhiteltelenítő elbeszélés értelmezésének létezik egy másik hagyománya is, amely a szöveg performativitásából indul ki, és megkerüli a szubjektivitás problémáját (pl. Michael Riffaterre-nél vagy Jeffrey Williamsnél). Figyelemre méltó, hogy Hárs a narratológiai szubjektumfelfogás kritikájához is az egyes szám első személy problémájából indul ki, és csak mellékesen említi a heteroglossziának, az elbeszélés soknyelvűségének (Bahtyint követő) elméleteit, amelyek a szubjektív narratív instanciát gyakran a névtelen, közösségi kultúrafogalommal váltják föl (népi kultúra, karnevalizmus, groteszk stb.), és így pontosan a narratológiai keretek viszonylagosításával nyitnak utat az elbeszélés jelentésessé tétele felé – pedig ez a vonulat könnyen rokonítható volna az antropológiai és kultúratudományi fordulatból adódó egyéb elméleti következtetésekkel, az izolált szubjektum helyett a közösségi és  kulturális meghatározottságok hangsúlyozásával. Hárs rendkívüli érzékenységgel mutat rá a narratív szintek összemosódására a különféle narratológiai rendszerekben, s innen jut el a narratív Én nem-empirikus voltához, illetve az elbeszélő instancia voltaképpeni halhatatlanságának gondolatához (113). A tanulmány végén található mikroelemzés Richard Weiner cseh író egy elbeszélésén mutatja meg az Én nem-empirikus és nem uralható voltát – ez esetben talán kézenfekvő volna az Unheimlich freudi fogalmához fordulni, hogy ezt a szubjektumfelfogást kontextualizáljuk.

A második nagyobb egység A kultúra énjei címet viseli, és itt már konkrétan a kultúratudományi átalakulás intézményi problémáival találkozunk. Az Antropológia és irodalom: mi van a között? című szöveg egy nagyszabású Foucault-értelmezés keretében mutatja be az irodalmi antropológia lehetséges definícióit, a szimbólumfogalom Cassirer- és Geertz-féle értelmezéseire is támaszkodva. Ez a méltán lenyűgözőnek nevezhető gondolatmenet a magyar kontextusban ritkán tapasztalható következetességgel és éleslátással érvel a két diszciplína közelítése, egy antropológiai irodalomtudomány létjogosultsága mellett, miközben – éppen a határsértés foucault-i és a köztesség bhabhai fogalmait kiaknázva világít rá, hogy az interdiszciplináris köztesség egyik tanulsága mindig is az elkülönböződés belátása lesz, ami elejét veszi a tudományközi „kolonizációnak” vagy puszta bekebelezésnek – a diszciplináris elzárkózás feladása tehát nem kell, hogy teljes identitásvesztéssel járjon.

Talán még ennél is nagyobb szellemi teljesítmény a rákövetkező tanulmány, amely a „kulturális szöveg” metaforájának lehetséges értelmezéseit veszi sorra, és ezzel természetesen szintén a szövegértelmező irodalomtudomány és a nem csak írott művekkel foglalkozó kultúratudomány közötti lehetséges viszonyokat is fölvázolja. Fontos, hogy az értelmezések tipológiai és nem modális elrendezésben jelennek meg: azaz nem az a kérdés, hogy ki érvel az irodalomtudomány „elkülönítése” vagy „beolvasztása” mellett, hanem hogy a kultúra- és a szövegfogalom kiasztikus, már-már közhelyszámba menő összekapcsolása (a szöveg mint kultúra, a kultúra mint szöveg) milyen értelemstruktúrákat tár föl a különböző értekezőknél. Az első típus reflexív viszonyként jellemezhető: ez esetben az irodalom speciális kulturális funkciója a rendszer önmegfigyelésének feladata lenne; az irodalomtudomány tehát mintegy felülről, a kulturális rendszer speciális alrendszereként végezhetné a kevésbé tudatos kulturális alrendszerek ellenőrzését. Másodszor jönnek az etimológiára visszavezetett értelmezések, amelyek a textus-textúra közhely fölelevenítésével mintegy „remetaforizálják” (185.) a szövegfogalmat, s ezzel a szöveg és a kultúra viszonyát egyértelműen, tautologikusan definiálják. A harmadik csoport elemzésekor kerül Hárs a legközelebb a dekonstrukció nyelvfelfogásához, amennyiben ezt – a láthatólag általa is a legvonzóbbnak tartott (191.) – fölfogást a katakrézisszerűség és az eldöntetlenség jellemzőivel látja el: a hasonlatban eleve hasonló, de nem azonosítható dolgok ennek megfelelően nem totalizálható viszonya fogalmazódik meg („A tigris, amely oroszlánként küzdött”). „A kulturális szöveg metaforája tehát e defekt felől nézve a kultúra megragadhatatlanságának, s nem strukturalitásának metaforája” (194.). Magyar viszonylatban meglehetősen ritka fogalmi összetettség keretében jelenik itt meg a diszciplináris viszonyrendszer, s Hárs tanulmánya nem csupán az elhamarkodott definíciók, hanem a tudománypolitikai vagy ideológiai elfogultságok ellen is komoly érvekkel szolgál. Vagyis nem csak szakdolgozóknak, de még intézményi átalakítást fontolgató tanszékvezetőknek is ajánlott olvasmány lehet.

Könnyen érzékelhető az összefüggés a fönti probléma és a következő dolgozat központi kérdése között: a „posztkoloniális Én” metaforája ugyancsak nehezen eldönthető viszonyrendszeren alapul. A Homi Bhabha-olvasat ugyanis sajátos kulturális problémával érintkezik itt: Hárs itt nem reflektálja (majd a Vörösmarty-dolgozatban lesz rá utalás), hogy a kelet-közép-európai nemzeti irodalmak összepárosítása a posztkoloniális elméletekkel korántsem egyértelmű feladat. Vajon a nyugati elméletek „importálása” és összeolvasása magyar vagy cseh nyelven íródott irodalmi szövegekkel nem írható le ugyancsak egyfajta kolonizáció folyamataként? Ha pedig fölmerül a kulturális gyarmatosítás képzete, ez a szószerkezet nem megint ugyanazokat a metaforaelméleti problémákat vonja-e maga után, mint a kulturális szöveg metaforája? Bényei Tamás már jó néhány évvel ezelőtti fölvetése egy, a világirodalom problémájával foglalkozó tanácskozáson jól érzékeltetheti a dilemmát – eszerint a posztkoloniális elméletek nyugati kurrenciája tenné indokolttá, hogy például a magyar irodalom sajátos, autokhton identitását vizsgáljuk, szemben a nyugati modellekkel. Az önellentmondás szinte magától értetődő, de föloldása már korántsem az. Egy 2004-es folyóiratcikkben (Comparative Literature Studies, 2004 nyár) a Hárs által is citált Francesco Loriggio egyetértőleg, de némiképp megilletődve idézi Szegedy-Maszák Mihály egy passzusát, amelyben a magyar tudós arra figyelmeztet, hogy az európai irodalom is mélyebben tagolódik a dominancia és alárendeltség viszonylatában, mint azt a posztkolonializmus ellentételező logikája diktálná: az ún. „kis európai nyelvek” irodalmai aligha vesznek részt közvetlenül a világméretű gyarmatosítás kulturális folyamatában, sőt a posztkolonializmus számára bizonyos értelemben éppen európaiként válnak tökéletesen láthatatlanná.

Hárs Endre számára a posztkoloniális Én láthatólag nem elsősorban ebben – a főként a tudomány intézményrendszerét, a konjunktúrákat és erőviszonyokat – illető keretben jelenik meg, hanem inkább (ha még van értelme ennek a különbségtételnek) metaforikusan, általában a kisajátítás és elnyomás rendszerébe illeszkedő szubjektum identitásának problémájaként. Ezért lehet, hogy újabb Weiner-elemzésében a bhabhai fogalomrendszer nem földrajzi-kulturális, hanem szexuális metaforikává alakul át, és a nemi kisajátítás és identifikáció kérdéseivel vegyül. A szubjektum alakulástörténetében azért szerepel kiemelt helyen „a társadalmi marginalitás affektív megtapasztalása’” (Bhabhát idézi, 213.), mert a kultúra „az (ön)azonosság kialakulásának liminális folyamataként” (uo.) gondolható el. A posztkolonialitás fogalomrendszere tehát kiterjeszthető más viszonyokra is: a megaláztatások sora és az interszubjektív erőszak analóg módon működik a gyarmatosítás és a szexuális kisajátítás esetében. A posztkolonializmus szempontrendszere ennyiben átfedésbe léphet pl. a feminizmus vagy éppen a queer studies problémáival.

Ez a példa is jelzi, hogy Hárs Endre könyvében az irodalmi szövegek gyakorta szerepelnek illusztratív pozícióban, példahelyzetben. Ez különösen érvényes a két Weiner-elbeszélésre, amelyek jobbára cselekményük rövid ismertetése révén töltik be feladatukat egy-egy tanulmány végén. A rom elemzése a romantikus nemzetfogalom lehetséges definícióihoz járul hozzá: ebben a dolgozatban szerepel a fölvetés, hogy Bhabha bizonyára örömét lelné a pártus eredetmonda kirajzó, instabil nemzetfölfogásában (kérdés, hogy mit szólna Bhabha a ma burjánzó „délibábos” magyar eredetteóriákhoz). A Krúdy-elemzés is szorosan tapad a cselekményismertetéshez, és jobbára motivikus összefüggések azonosítására (szerelem, vízbefúlás, öngyilkosság, genealógia) támaszkodik – amelyekből szép párhuzamot von a Wilhelm Meister vándorévei és a Szindbád-történetek között. A Mészöly-dolgozat szellemesen játszik el a földönkívüliek szerepével a Megbocsátásban, és ez a dolgozat inkább interpretációelméleti összefüggésbe helyezhető, amennyiben állandó kételyét jelzi egy ilyen (vagy bármilyen) olvasat megalapozhatóságával szemben. Ez az összefüggés indokolhatja az elemzés helyét az Én problémáját tárgyazó elméleti tanulmányok után, hiszen itt egy alapvetően esetleges interpretációs sejtésnek az interszubjektív megoszthatóságával játszik el az értekező. Talán a legérdekesebb a kötet végére helyezett Mikszáth-elemzés, amelyben közgazdasági megfontolások játszanak döntő szerepet – Hárs így ügyesen épít föl egy alapvetően nem-referenciális (mert virtuális) értelmezési keretet, amely mégis az irodalom és a társadalmi valóság érintkezésének képzetét kelti. Más kérdés, hogy tovább bonyolítható lett volna ez az összefüggés, ha az értelmező jobban kiaknázta volna a dzsentrik gazdaságtana és az irodalmi nyelv modernista fölfogása között fölállítható analógiát (rossz üzletember, akinek pénze van ~ rossz irodalom, amelynek referenciális jelentése van). Ezzel Hárs bizonyos értelemben még inkább a maga malmára hajthatta volna a vizet, hiszen a Mikszáth-szöveg iróniáját a kultúratudományi (azaz a referencialitással kacérkodó) olvasat iránti kívánalommá is átfordíthatta volna. Ez a lehetőség kiolvasható Hárs érveléséből, de talán hangsúlyosabbá téve még szellemesebb konklúziókat tett volna lehetővé.

Kérdés, hogy az eddig elmondottakból adódik-e válasz az eredetileg föltett két kérdésre: a tanulmánykötet szemléleti egységére és a cím sikerültségére nézve. Mindkét kérdésre érdekes válaszlehetőségek kínálkoznak. A kötet tulajdonképpeni gerincét alkotó, elméleti igényű tanulmányok ugyanis igen egységesnek mutatkoznak: ezt mind bizonyos hivatkozások gyakori visszatérése (Frank, Ricoeur, Bhabha stb.), mind pedig konkrét kereszthivatkozások megerősítik. A kötet narratív egységét azonban némiképp lazítják – és ez helyenként üdítőnek is tekinthető – a közbeiktatott elemzések, illetve a teljes kötetet más megvilágításba helyezheti a zárószöveg. A bíráló hajlik arra, hogy a diszkurzív kifejtettség és összetettség magasabb fokát képviselő elméleti tanulmányokat komolyabban vegye, és pl. az epilógus szerepét alulhangsúlyozza – kérdés azonban, hogy Hárs Endre saját, az irodalmi antropológiához közel álló felfogása megengedi-e a szövegek ilyen, műfaj és hangnem szerinti rangsorolását. Mindenesetre a fönt kiemelt, komoly tudományos apparátust mozgató dolgozatok érvvezetését a kötet címe talán túlontúl is leegyszerűsíti – a cím így inkább látszik provokatív, figyelemfelkeltő frázisnak, mint teljes komolysággal vállalt jelszónak.

A kultúratudományi átalakulás lényegében föltartózhatatlan. Ez még akkor is igaz, ha a fordulat jellegét, kiterjedését és következményeit pillanatnyilag szinte lehetetlen belátni. Amennyiben nem hiszünk az önmagától jelentő nyelv, a történelmi szükségszerűség vagy a névtelenül és láthatatlanul működő hatalmi struktúrák metafizikájában, beláthatjuk, hogy az átalakulást menet közben elemző tanulmányok minősége nagy hatással lehet a folyamat végeredményére is. Hárs Endre könyve olyan tanulmányok gyűjteménye, amelyek bizakodásra adnak okot, hiszen olyan fordulat jeleit mutatják, amely megváltozott intézményes és teoretikus keretben ugyan, de továbbra is magas színvonalú, átgondolt és minuciózus elméleti fejtegetéseket és szövegelemzéseket tesz lehetővé.

A szerzőtől kapott példányomat a kéziratos ajánlás javított változatnak nevezi (ez a példány tartalmaz is tollal végzett korrekciót), és a javítás folytatására biztat. Ha szabad talán a kelleténél szabadabban érteni ezt a felszólítást, a javítást mindjárt a címoldallal kezdeném, és a könyv címét kérdéssé formálnám át. Sőt, spanyol mintára mindjárt két kérdőjel közé szorítanám a címet – de nem föltétlenül a jobb intonálhatóság kedvéért, hanem kifejezetten azért, hogy a cím jobban illeszkedjék az elméleti tanulmányok kínálta értelmezési lehetőségekhez. A cím tehát – akárcsak Hárs Endre legjobban artikulált érvei – így két kérdőjel között jelenne meg: egy kérdőjel az „Én”-en innen, egy kérdőjel „a nyelven túl”-on túl. (Kérdés, hogy ez a kérdőjel akkor a nyelven innen van-e.) (Gondolat Kiadói Kör – Pompeji)

MOLNÁR GÁBOR TAMÁS


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret