stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SZILÁGYI ZSÓFIA: Mélységek és nyomjelek

NÁDAS PÉTER ÉS MÓRICZ ZSIGMOND

Nádas Péter a Párhuzamos történetek című nagyregényét kísérő interjúkötetben, amely egy 1997-es beszélgetés 2006-ban átdolgozott változata, egyik vágyaként a hagyományba való beépülését fogalmazta meg: „Én magam meg szoktam nevezni mindenféle magyar hagyományt, amelyhez erősen kapcsolódom, de hát olyan értelemben nem nevezhető ez sem kapcsolódásnak, mármint maga az írásmód, ahogy például Ottlikot vagy Esterházyt közvetlenül Kosztolányihoz lehet kötni. Ez mind akadálya annak, hogy az ember belépjen a dialógusba. Holott minden vágyam ez lenne, természetesen. Ez lenne, ez marad.”1 Nádas itt azt magyarázta meg Mihancsik Zsófiának, neki miért nem lehetnek epigonjai – azért, mert véleménye szerint ő maga sem simul bele semmilyen hagyományba, így egyben folytathatatlan is. Másutt pedig ismét a dialógusról beszélt, azokra a recenziókra utalva, amelyek a könyveiben fellelhető hatásokra is kitérnek: „Nekem jobb lenne, ha valaki a könyvvel folytatna dialógust, az baromi jó lenne. Ha valaki olyan közel kerülne a könyvhöz, hogy például megértené, Proust és Thomas Mann számomra miért és milyen aspektusból lett e könyv [az Emlékiratok könyve – Sz. Zs.] viszonyítási pontja.”2 Nádas, aki legutóbbi, grandiózus méretű és gondosan felépített kampánnyal bevezetett, nagy kritikai visszhangot kiváltó regénye esetében is igen erős értelmezőként állt oda műve mellé,3 általában világos tanácsokat ad kritikusainak, interjúival, esszéivel, határozottan vezetni kívánja őket például a művébe beleíródó hagyomány felé is. Saját bevallása szerint viszont ennek eredményét nem látja: „még a legvilágosabb ajánlataim is a pusztában haltak el”,4 mondja.

A Párhuzamos történetek kapcsán a kritikusok jó néhány javaslatot kaptak Nádastól, talán túl sokat is – alig győzték, már akik ezt fontosnak gondolták, függetleníteni ezektől magukat. Hiába olvasunk azonban az interjúkötetben a dialógus, a hagyomány utáni vágyról, a Párhuzamos történetek (amelynek írása idején készült ez a beszélgetés) előképei kapcsán mégis az egyediség, a hasonlítgatás lehetetlensége lett a recepció legfőbb szólama. A kezdőhangot a regény kiadója, Csordás Gábor adta meg: „az első magyar mű, amelyik nem csupán a kortárs világirodalom színvonalán áll, hanem egy olyan fordulatot hajt végre, amely világirodalmi léptékben is egyedülálló. Ami ennyire új, annak persze éppen az újdonságát nehéz érzékeltetni (no meg értelmezni: bajban is lesznek vele a kritikusok). Kénytelenek vagyunk más művekhez hasonlítani, ami máris azt a benyomást kelti, hogy nem is annyira új.5 Aztán csatlakoztak a kórushoz mások is, például a Margócsy István a nagyregény kudarcáról szóló kritikáját felháborodott margináliákkal kísérő kritikusok közül Szilágyi Ákos: „nem egyszerűen nagy mű van előttem, hanem olyan mű, amely teljesen egyedül van, sehol nincs helye az irodalomban, egymagában alkot irodalmat, mert kénytelen alkotni”.6 Aztán Margócsy éppen erre a vitára reagálva a 2000 folyóirat következő számában egy levelet tett közzé, benne többek közt a következővel: „egy olyan irodalomszemlélet, mely két halmazra osztja az irodalmat: Nádasra és mindenmásegyébre, valóban elismerem, elég távol áll tőlem (bár azt is tudom, hogy a Nádas-szakirodalom jó részétől nem annyira...)”7

Az összevetés, a klasszikus elődök, a hatások, a hagyományhoz kapcsolódás felidézése a Párhuzamos történetek kapcsán így voltaképpen a kritikusi kudarc jelévé változik át:8 azért hasonlítjuk ezt a könyvet más művekhez, mert nem ismerjük fel egyediségét, újszerűségét, az irodalmat alapjaiban megmozgató mivoltát. A kritikusok egy része úgy próbált kilépni abból a felemás helyzetből, amelyben a szöveggel mozgósított hagyomány feltárásával saját szűklátókörűségét ismeri be, hogy a Párhuzamos történeteket az időre és az irodalomtörténetre próbálta bízni: „A Párhuzamos történetek kiadója úgy véli, a könyv kritikusai mérődnek majd meg azon, mennyire ismerik fel a mű vitathatatlan értékeit. Én ezt nem hiszem. Úgy vélem, e meghökkentő, nagyszabású könyv igazi nagyságát, a kísérlet sikerét csak az olvasó és az idő mérheti meg.”9 És a kritikák valóban nem nagyon tudtak mit kezdeni a Párhuzamos történetekbe íródó hagyománnyal, márcsak azért sem, valószínűleg, mert az első reakciókban annyi mindent kellett egyszerre átlátni, küzdve mindeközben az 1500 oldalas regényről kialakult első (legfeljebb második) olvasattal, hogy a mű által megidézett tradíció többnyire csak jelzés-szerűen került elő, például így: „Nincs mód itt hosszabb elemzésre. Csak utalhatok még például a szép Mészöly-, Ottlik- vagy Móricz-hommage-okra.”10 Szirák Péter már nem egyszerűen megidézésről, de átírásról beszélt, pontosabban leírva a jelenséget, és bővítve a Párhuzamos történetek felől fontosnak tűnő művek körét: „a Párhuzamos történetekben nem kis szerepet játszik a már elbeszélt újra-elbeszélése, az átírás: az értelmezők által már emlegetett Dosztojevszkij- és Móricz-hommage-on (vö. Szilágyi Zsófia: Hagyományon innen és túl. Nádas Péter: Párhuzamos történetek, Bárka, 2006/3, 122.) túl lehet itt gondolni Ottlik-reminiszcenciákra (Ágost, André és Hans uszoda-jelenetének, valamint Madzar és Bellardi mohácsi hajó-útjának lehetséges párhuzamán túl az Iskola a határon egyik szereplőjének, Schultzének nevét is megidézi a Párhuzamos történetek), vagy például gróf Edelsheim Gyulai Ilona memoárjának átdolgozására is. (Auenberg Imola grófnő alakját Nádas a Becsület és kötelesség 1-2. című önéletrajz egyes motívumainak felhasználásával formázta meg.)”11

Mostanra, ha még nem is tárult fel az irodalomtörténeti t&aaute;vlat, az első kritikai reakciók kora egyértelműen véget ért a Párhuzamos történetek esetében. (Annyira, hogy elértünk az összegzés fázisába, hiszen, ahogy értesültem, mind a Kijárat, mind a Jelenkor Kiadó válogatást készül kiadni a regényről szóló írásokból.) Itt van tehát az ideje, hogy a kifejtetlen megjegyzések közül kibontsunk legalább néhnyat.

A hagyomány és a Párhuzamos történetek viszonyának vizsgálatakor szinte lehetetlen lenne az egészlegességre, az egyben látásra törekedni. De nem is az a célom Nádas és Móricz párbeszédbe hozásával, hogy a Nádas-regényben felfedezhető hatások egyikét térképezzem fel: nem elsősorban Nádast igyekszem jobban megérteni Móricz felől olvasva, hanem fordítva közelítek, és a Párhuzamos történeteket igyekszem bekapcsolni a Móricz-újraolvasás folyamatába. Ezzel vélhetőleg nem Nádas javaslatára cselekszem (én legalábbis sehol nem találtam olyan megnyilvánulást, amelyben a Móriczcal való összevetésre szólítana fel), és nem is a regényfolyam egészét vonom be a dialógusba. Mégsem érzem ezt igazságtalannak, hiszen a Párhuzamos történetek is csupán a Móricz-korpusz egy körülhatárolható részét emeli ki az egészből. De azért is jogosnak tűnik ez az irány, Nádason keresztül olvasni Móriczot, és nem megfordítva, mert a Nádas-regény alapvetően biztosan nem a Móricz-regény vonulatába illeszthető be, hanem egészen máshova: „A Párhuzamos történetek számos kritikusa a polgári regény hagyományai felől közelít a regényhez, mikor annak irodalomtörténeti helyét próbálja kijelölni. Hol Thomas Mann, hol Musil, hol Broch neve merül fel mint szövegkontextus, melyhez Nádas Péter vagy hozzátesz, vagy elvesz belőle, de mindenképp változtat rajta, átírja, megdolgozza, méghozzá leerőteljesebben a testről való beszédmód megválasztásával.”12 Viszont Móriczból igen sokat megmutathat a Párhuzamos történetek, ha segítünk feltárni a Móricz-újraírás módját és részleteit.

Az effajta, művek közti párbeszéd csak akkor jöhet létre, ha a két beszélgetőtárs közé lépünk, és „közvetítünk”: lehet, hogy a párbeszéd kifejezés nem is találó, sokkal inkább fordításról, annak sajátos változatáról van itt szó. Olyan értelemben használom a fordítás szót, ahogy Szegedy-Maszák Mihály meghatározta: „fordítani annyit jelent, mint távoli kultúrák között kapcsolatot teremteni, s e távolság éppúgy lehet tér-, mint időbeli [...] a fordítás mind az átírásnak, mind az értelmezésnek nagyon közeli rokona”.13

Továbbadható íz

A fordítás kifejezés talán azért lehet találó itt, mert az értelmezéshez, az újraíráshoz közelíti Nádas eljárását. Ha ugyanis az „hommage” meghatározásnál maradnánk, úgy tűnhetne, mintha Nádas egyszerűen emléket állítana elődjének, fényesítene egy stabil talapzaton álló szobrot. A Párhuzamos történetek azonban nem az irodalomtörténetben kialakult Móricz-képhez kapcsolható. Kétféle Móricz-szöveghez vezet el igen határozottan: egyrészt Móricz leveleihez, naplóihoz, Tükör-köteteihez, vagyis az író életében nem publikált, hagyományosan az életmű perifériájára helyezett szövegkorpuszhoz, másrészt az Árvácska című regényhez, amely minden, Móricz pályájának szentelt írásban megemlíttetik ugyan, ha a kortársi fogadtatását nézzük, mégis ugyanúgy peremhelyzetűnek látjuk, mint az előbbi szövegeket. Hiszen ahogy Móricz megállapította 1942-ben: „soha még úgy könyv meg nem bukott, mint az Árvácska. Nem írnak róla, nem beszélnek róla, nem veszik meg. Az emberek ösztönszerűen érzik, mi az, amitől félni kell. Itt mindenki lelkiismerete nyugalmát félti: nem akar felelősségbe keveredni hitvány árvagyerekek sorsáért.”14 Az Árvácska elutasítása nemcsak a félelemmel magyarázható: ez a Móricz-regény a valóság és a fikció, az élet és az irodalom, a szerzőség szempontjából határhelyzetű, formabontó mű, amelyet a saját korában éppen szokatlansága miatt lehetett igen nehezen értelmezni.

A határhelyzet összeköti tehát azt a két Móricz-szövegkorpuszt, amelyet a Párhuzamos történetek újraír. Nádas ugyanis egy 2001-es interjúban szintén az irodalom határterületére helyezett Móricz-szöveget emelt ki, a magyar irodalom (hiányzó) erotikus nyelvéről szólva: „az Egy nő látszólag nem más, mint egy retorikus szöveg egy banális témáról, amelynek azonban van egy rejtett és elég borzalmas története. A magyar írásosságban kizárólag Móricz szerelmi levelezésével vethető össze, annak mélységeivel, botrányával és súlyával. Valami olyasmivel, ami Móricz regényeiben csupán nyomjelekben, a kínosabbnál kínosabb sémák szintjén, puszta utalásként van jelen.”15 Nádas másutt is a korábbi korok hallgatásáról, az irodalomban megtapasztalható hiányról beszél, ezzel voltaképpen ahhoz is elvezethet minket, hogy munkáit egyfajta „rés” kitöltéseként olvassuk: „Erről is csak szociális jeladást enged meg a konvenció, üres kijelentéseket, szeretik egymást, aztán nem szeretik egymást. De hogy ez miből áll, hogy ilyenkor mi történik két ember között vagy két különálló emberben, arról az Anna Karenina sem beszél, és az összes többi nagy szerelmes regény is mélyen hallgat. Honnan ez a hallgatás. Milyen kulturális torzulásokhoz vezet a hallgatás.”16 Érdekes, hogy a Móriczhoz szintén sok ponton kapcsolódó, de az erotikus nyelv kérdésében Nádasétól eltérő véleményt valló Grecsó Krisztián szintén az Anna Kareninából hiányolja a meg nem írt részeket: „Mindig zavart a klasszikus irodalom prüdériája. Hogy e prüdéria feltörése benne van a levegőben, nem kérdés. Mást is zavar, és egyértelmű: az érzékiség, a szexualitás, de még a perverziók ábrázolása sem feltétlenül pornográfia, merthogy tükröződik benne teljes egyéniségünk minden titkos folyamata. Az Anna Karenina dbbenetes hátránya, hogy egy olyan korban született, mikor erről még nem volt ildomos szólni. Milyen csodás lenne tudni, hogyan bizonytalanodtak el Tolsztoj figurái az ágyban, hogyan változnak a dominanciák. Mi a különbség egy lopott és egy törvényen kívüli pásztoróra között?”17

Abban a nádasi megállapításban, amely Móricz Simonyi Máriához írott, egy Móricz Lili által összeállított kötetben olvasható leveleire vonatkozik,18 jól érzékelhető a szembeállítás a kiadásra szánt, és éppen ezért a korszak elvárásaitól befolyásolt, illetve a nagyközönség és az irodalmi ítészek előtt rejtve maradt, de ma a „hivatalos” műveknél sokkal izgalmasabb szövegek között. Ennél az egyszerű ellentétnél azonban sokkal összetettebb viszonyt találunk itt. Hiszen, ahogy ezt maga Móricz Lili is felveti, Móricz ezeket a leveleket nem egyszerűen Máriának írta, hanem a valamikori olvasóknak is. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy aggódott leveleiért, felszólította Máriát többször is, őrizze meg őket,19 de az is, hogy voltaképpen egy levelekből összeszövődő regényt írt, amely levált az életben megismerhető Móriczról: „Olyan szelídnek, türelmesnek, emberekkel remekül bánni tudónak ismertem. Ezek az indulatok csak itt jelennek meg. Írásban. Úgy látszik, nála egy levél is írás volt, mint egy novella. Két külön világ volt a lelkébe zárva. Az írás szenvedélye és az ember szelíd mosolya.”20 És ez a szerelmi levelezés voltaképp akkor billent meg, romlott el, az őt életre hívó kapcsolattal együtt, amikor a modell, az ihlető, vagyis Simonyi Mária monológból dialógussá próbálta fordítani: „Azok: írások voltak. Novella, regény. Regény, amelynek címe: Mária a szenvedély. Mária nehezen ment bele ebbe a játékba, de végül elfogadta, viszonozta. Teljes szívvel és testtel – élte. Itt kezdődhetett a bomlás. A szobor életre kelt s ezért Pygmalion lassan elfordult az ő szépen megtervezett Galatheájától.”21

Azt, hogy Móricz Lili megállapítása szerint apja Simonyi Máriát Galatheaként kívánta kezelni, újabb különös kapcsolatot teremt a Simonyi-Móricz levelezés és az Árvácska között. Hiszen az Árvácska „társszerzőjével”, a regény anyagát szállító Litkei Erzsébettel22 az író szintén különös Pygmalion-játékot játszott. Csibe életanyagából Móricz nem sokkal első találkozásuk után írt egy darabvázlatot, a tervben a Pygmalion-mítosszal magyarázva saját elképzelését: „Pygmalion-eset. A káromkodó szabadszájú kislány, aki magától csinálja meg saját neveltetését.”23 Nemcsak a Csibéről született drámaterv mérhető azonban a legendás Pygmalion-király, és az elefántcsontból kifaragott, Aphrodité által életre keltett Galathea történetéhez: Csibe és Móricz „valódi” találkozása, amit az ezt felidéző legidősebb lánya, Virág, nyilvánvalóan az író elmondásából ismerhetett, erősen emlékeztet Liza és Higgins G. B. Shaw Pygmalion című drámájában olvasható találkozására. A noteszos Higgins ugyanúgy Liza beszédére figyelt fel, mint Móricz, aki Németh László szerint „noteszában hordja az ihletét”.24 Móricz éjjel pillantotta meg Csibét, miközben hazafelé gyalogolt a Ferenc József-hídon. Amikor ezt a jelenetet később elmesélte (leírta) Móricz, rögtön a lány beszédére irányította a figyelmet: „ránézett, nagyot nézett, és azt mondta : – Az anyja szemit, jó volna beleugorni a Dunába. Már az első szava remek, jobb mint Rozika, és még nagyobb szükség van rá.”25 Az esetet felidéző Móricz Virág nem véletlenül emlegeti itt az Úri muri hősnőjét, Rozikát: Móricz a naplójában Csibét nemcsak jövendő művei szereplőjének látja, de egykor megírt regényhősei megtestesüléseként fogja fel. „szinte érthetetlen, hogy tud valaki ilyen együgyűen naiv lenni. Pontosan az az édesség, ahogy az én alakjaim csinálják. A debreceni kis menyecske, Kegyes Böske, a Pillangó modellje ez.”26 Móricz nemcsak Csibe viselkedése, jelleme, de a neve (amely az Erzsébet név egyes vidékeken használatos becéző formája) alapján is keresi a lány helyét az életművében: „Folyton kereste a helyet, hova illesztheti be ezt a lányt az ő írói világába. Pacsirta, égi madár, kismadár, csibe...”27 Csibe máshol egy egész könyvtárral lesz azonos (igaz, ezzel a fordulattal Móricz felesége féltékenységét kívánja leszerelni): „nekem a Csibe nem más, mint mikor az Erdély-t írtam, s tizenhét évig egy könyvtárat olvastam végig...”28 Ugyanakkor pedig, hogy élet és irodalom még inkább szétszálazhatatlan legyen, Móricz a valóságban viselkedik úgy, mint Shaw Pygmalionjának Higgins professzora: a drámahős azt akarja, fogadásból, elhitetni egy estély vendégeivel, hogy Liza valódi hercegnő, Móricz egy erdélyi út előtt „tanítja ki” Csibét, mulatságképpen: „Amikor [Móricz] Erzsike lenn járt Kolozsvárt a könyvnapon, külön utasítást adott [Móricz], kivel hogy bánjon, mit beszéljen. Egy kis orv mulatság is volt ebben: ezt a lányt a sok középosztályi emberrel mint egyenrangút elfogadtatni. Mint az őstehetségekkel, vele is azt bizonyította, lesz belőle olyan «úrinő», mint akárkiből.”29

Nem meglepő, hogy egy írótárs, Németh László érzett rá arra, hogy Móricz az élő lányt irodalmi alakként kezelte és próbálta alakítani, és így nemcsak az Árvácska című regény, vagy a Csibe-novellák nevezhetők Móricz műveinek, de Csibe, az ember is: „Csibe-Árvácska-Erzsike Móricz Zsigmond utolsó költeménye”.30 Élet és irodalom határai azonban nemcsak ilyen módon mosódnak el: az Árvácska című regény kezdete, ahol a főszereplő kislányt nem Csibeként, hanem Csöreként, Árvácskaként, Pöszeként emlegetik, mintha Csibe nevének metaforizálódása lenne: „Hajnal a pusztán. A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe. Még nincs mész a tojáshéjban, a nap bizonytalanul elnyúlik, szinte szétfolyik; odaütött tojás a barna serpenyőben.”31 A Csibe névből kiinduló metaforizálódás egyébként ugyanígy megfigyelhető Móricz, lánya által felidézett, megnyilatkozásaiban („azzal csipked bennünket, hogy örüljetek, a család csibehúson fog élni”32), Móricz Virág szövegében pedig meglehetős szarkazmussal alakul át a Csibe csipog novellacím: „Csak utólag tudtuk meg, hogy már a Csibe Leányfaluban csipog.”33

Bár Nádas egyértelműen a Simonyi Máriához írott leveleket emeli be egyedüliként a magyar irodalomból kínzóan hiányzó, erotikus nyelv folytatható hagyományába, voltaképpen azt a különös helyzetet fedezhetjük fel, hogy a Littkey Erzsébetnek írott levelek sokkal közelebb állnak a Párhuzamos történetek beszédmódjához, mint a Simonyi Mária kiváltotta móriczi szenvedély nyelvezete. A Máriához írott levelek között ugyanis efféléket olvashatunk: „Édes Kedves! / Édes Kedvesem! / tele van a szívem mély, feszítő, gyilkos, bánatos nagy szerelemmel, oly kimondhatatlan sóvárgás Maga után! szeretnék elájulni a Maga karjai közt, csókolni szeretném a szemét, a szemét, a Maga varázsló, gyilkos szürke szemét, a puha hosszúpillás édes szempilláját és a homlokát, a ragyogó ész gyönyörű kupoláját, amit a Maga drága lobogó haja árnyékol, és a száját, amely sima, mint a tükör, és izgató, forraló, és a nyelvét, amely rettenetes, és az állát, ami gömbölyű és szép, és a torkát, amit át kellene harapnom, és a völgyet a két emlője közt és a talpát, a talpa közepét csiklandósan és fölfelé a térdeit, a combját... és meg vagyok őrülve, és nem tudom, mi lesz velem, imádom, imádom, de imádom éjjel-nappal...”34 Ezzel szemben Csibéhez például 1942. június 26-án, vagyis úgy fél évvel halála előtt, a következőképpen szólt Móricz: „Jankovich még most sem fizetett. Most azonnal fel is hívom a minisztériumot... Már fel is hívtam, s tessék, valóban nem Jankovich a hibás, az állam még mindig nem fizetett. Kutyafáját, kutyafaszát, mi? Jó vóna már egyet baszni, de kit? A markomat? Ha pénzt tudnék kapni, akkor rögtön elszaladnék két napra hozzád. No, szervusz, babám, csókollak”.35

Ez a nyíltság, ahogy Nádas Péter is megállapítja, a közönségnek szánt Móricz-művekben valóban nincs jelen. De megint csak elhamarkodott következtetésre jutnánk, ha ebből azt szűrnénk le, hogy az életben nyílt, könnyedén káromkodó, trágár kifejezéseket használó Móricz az elvárásoknak megfelelve, a botránytól félve elégedett meg az irodalomban a „kínosabbnál kínosabb sémákkal”. Hiszen azt is Németh Lászlótól tudjuk, hogy atyai barátja, egyik lányának keresztapja soha nem használt trágár kifejezéseket: „Valaki, akit akkor mutattam be, azonnal pornográf képekkel kedveskedett neki. Gyönyörűen kipingált képek voltak, Amerikában vásárolta őket. Móricz Zsigmond a legszemérmesebb ember volt, akit csak ismertem. Sosem felejtem el azt a komor megbotránkozást, amellyel az első képet a kezébe vette. A kiállításukra mondott valamit, csakhogy a kedveskedőt meg ne bántsa. Hanem amikor magunkra maradtunk, már megvolt a mentsége. Hogy milyen fess, fiatalos ember ez a képmutogató, pedig annyi idős, mint ő. Amikor megtudta, hogy nemcsak a képeket forgatja, hanem az élőket is: Nagy inger az, mondta méltányolva. Láttam szemében a regényt: a férfi, amint kujonságával a halálnak szembeúszik. Egy este nagynevetve jön: Le a kalappal előtte. Együtt voltunk a gőzfürdőben. Az egyetlen trágár szót ezzel az emberrel kapcsolatban hallottam tőle. Ez már a médium szava volt, aki föl tudja adni magát, hogy a másikat megérthesse.”36 Móricz tehát egyszer kimondta, következtethetjük ki, a fasz szót, nem káromkodásban, pusztán a dolog megnevezéseként, mivel így tudott azonosulni a megértendő másik beszédmódjával és gondolkodásával. Ha ez valóban ennyire egyszerű lenne, akkor mit kezdjünk egyes naplórészletekkel, amelyeket Németh László nem ismerhetett, hiszen „Móricz nem szánta kiadásra naplóját, de nem is semmisítette meg, és nem rendelkezett arról, hogy halála után mi történjék vele”.37 Móricz a következőt írta életének egyik fontos nőalakjáról, Magoss Olgáról: „Most, hogy ott voltam, négy óra hosszáig tartó előadásban ismertette életét attól kezdve, hogy miattam túl nagy veronáladagot vett be, s gyomormérgezést kapott, és Svájcban hat hónapot töltött, míg kikúrálták testileg, lelkileg, s akkor egy ottani ismerős férfival jutalmul szenvedéseiért s dacból miattam, megb[...]atta magát.”38 Egy másik, számára jelentős nőről pedig a következőt: „S én félek, hogy holnap találkozni kell a Csibével. Se pénzem nincs, se f[...]m hozzá. E pillanatban készen vagyok szegénykével.”39 De Simonyi Mária, a második feleség kapcsán is lehet idézni: „De hiába írnám meg, nem értené. Annyit venne föl belőle, hogy a Csibe miatt dobom ki. Nem érdemes neki írni, képtelen megérteni, akármit írok. Ő csak kézzel fogható dolgokat ért meg: a f[...]omat, azt értené.”40

Különösen hatnak, főleg egy Párhuzamos történetekről is szóló írásban, a Móricz-naplóban megjelenő szemérmes pontocskák: úgy tűnik, Móricz Németh László által emlegetett szemérmessége messze elmarad a Móricz-szövegközléseké mögött. Jól mutatja ez a különös eljárás, milyen nehézségek állnak a testiségről folytatott beszéd átalakítását, vagy létrehozását céljának tekintő Nádas-regény előtt, ha az irodalomtörténet részévé akar válni. Hiszen hiába kíván ráébreszteni minket arra (persze, a kortárs irodalomban korántsem olyan társtalanul, ahol az elfogultan rajongó kritikusok vélik),41 hogy „a test fejtől lefelé is létezik”, ha a tanulmányokban majd nem merik leírni, például, hogy a pisilés Nádasnál nemcsak téma, hanem motívum is, vagy, hogy a fasz, ahogy Móricznál is, nem trágárság, hanem egyszerűen valaminek a megnevezése. A Móricz-szövegközlésekben látható kipontozás márcsak azért is furcsa, mert a diszkrét három pontok mostanra már például a Petőfi-kutatók tanulmányaiból és az általuk sajtó alá rendezett levelezésből is eltűnnek, engedvén megmutatkozni a magánleveleiben meglehetősen szabadszájú költőt: „Petőfi első ilyen jellegű megnyilatkozása a Kecskeméthy Aurélnak, 1846. január 14-e körül küldött levélben volt, hol a következőket írta: «te is azok egyike vagy és léssz, kiket szeretek, lelkemből szeretek. Ha ez sem elég, akkor kutyák fasza a kend seggébe, tudja kend?»”42 A Petőfi-kutatók „bátorsága” jelzi, mennyire különösek ma már ezek a pontocskák, még akkor is, ha tudjuk, a Petőfi-család érzékenységét már nem sértheti, Móricz leszármazottait viszont bánthatja, ha az íróról kialakult kép ilyen módon válik színesebbé: Móricz Virág, aki számos részletet beemelt könyveibe annak idején apja naplóiból, erősen finomította a nyelvhasználatot, nem jelezve, hogy a szépítést ő követte el. (Hacsak a kicserélt szót megelőző három pontot nem tekintjük jelzésnek.) „Az író sok alakot teremt, de olyat nem írhat magának, hogy meg is ... ölelhesse.”;43 olvassuk Móricz Virágnál; „Az író sok alakot teremt, de olyat nem írhat magának, hogy meg is b[...]hassa.”44, így a Cséve Anna által közölt verzió. De nemcsak Petőfit hozhatnánk fel itt példának, de a Nádas által emlegetett Bartókot is, aki a népdalgyűjtései során ugyanúgy szembesült a megnevezés természetességével, ahogy feltehetőleg Móricz is: „A szóhasználatot illetően Bartók megállapítása a mérvadó, aki találkozott ezzel a kérdéssel, hiszen népdalokat gyűjtött. Azok sincsenek meg pina nélkül. A problémát nem a szó okozza, mert nincs problematikus szó, hanem a nyárspolgári fantázia tisztátalansága okozza a problémát. Azt, hogy pina, még mindenki kimondta, aki magyarnak született, és ki is fogja mondani. Ha nem mondta ki, akkor gondolta. Akkor meg mi a probléma? Tessék már szépen megmondani, mit csináljak a szóval? Hol tüntessem el? Akkor lennék pornográf, ha ezeket a szavakat pénzért eladnám műanyagba kötve, hogy a maszturbációtól ne sérüljenek, és a kedves nyárspolgári vásárló az ő jól megérdemelt emberi magányában többször fölhasználhassa őket.”45

Nádas tehát a Párhuzamos történetekkel és a művet körülvevő interjúkkal voltaképpen Móricz újraírását végzi el: egy alig ismert szövegkorpuszt emel ki az igen terjedelmes életműből. Nem esszékben buzdít az olvasásra,46 hanem „lefordítja” Móriczot a mai olvasó számára, vagyis, más módon ugyan, de Móriczhoz hasonlóan jár el, aki, felháborítva ezzel kortársait, számára fontos klasszikusokat úgy kívánt élővé tenni, hogy újraírta őket. Ezt a provokatív gesztust Illés Endre szintén fordításként értékelte: „egy nagy írónk magyarból magyarra fordította talán legkülönb regényünket [Kemény Zsigmond Rajongókját – Sz. Zs.], mert csak így érzi olvasmánynak, élménynek, továbbadható íznek.”47

A elcsúsztatott személyesség

Nemcsak a Móricz-levelezés felé visz el azonban a Párhuzamos történetek, de egy, a Móricz-életmű fontos darabjaként számontartott regény, a már többször emlegetett Árvácska felé is.48 Árvácska folytatásának, Nádas-féle újraírásának a műben leginkább Mózes Gyöngyvért tekinthetjük, akinek a gyermekkoráról, lelenc-sorsáról és a nevelőszülőknél eltöltött éveiről is olvashatunk a regényben, sőt, megkapja meghatározásként a Móricz-hősnő nevét is, akinek a hivatalos neve Állami Árvácska: „A leánygyermek legyen különösen engedelmes, örülj, hogy tanítalak, te haszontalan. Kitől kapnál pofont, te szaros, vagy ki verje ki a valagadat, ha nem a nevelőanyád, ez meg mindig visszafelesel, az állami árva.”49 De Mózes Gyöngyvér alakja nemcsak gyermekkori szenvedései miatt válhat Árvácska megismétlőjévé, hanem beszédképtelensége miatt is, hiszen a világ szörnyűsége kimondhatatlan, megfogalmazhatlan ahogy Gyöngyvér, úgy Árvácska számára is.50 Két Gyöngyvérre vonatkozó részlet még Nádastól: „Őt meg közben tyúkólba zárták. / Mikor zárták a Médikét és az Irmuskát vagy a híres Szapáry Máriát és az összes többi nagyúri dámát tyúkólakba, soha. Nem adtak neki inni, a vályúból ivott, a szarvasmarhák vályújából kellett innia. / Mi másból. / Mikor szenvedtek annyit, amennyit ő szenvedett, s még csak azt sem tudhatta, hogy ez a lelki szenvedés, mert még a szükséges szavakat sem ismerte meg tőlük. Neki reggel adtak egy marharépát, rágja. Senkinek sem fogja elmondani, hogy az élő gilisztát kikaparta és megette.”51, illetve: „Az egész nyomorúságos gyermekkora abban telt, hogy nem tudott beszélni. Emberek láttán benne ragadt a szó a félelemtől és a csodálkozástól.”52

A beszédképtelenség aztán Móricz Gyöngyvérnél felnőttkorára az éneklésben, énektanulásban oldódik fel - bár nem szeretném azt állítani, hogy Nádas Péter erről tudott (egészen mostanáig, 2007-ig nem volt ez közismert tény a Móricz-szakirodalomban), mégis érdekes, hogy Csibe is fontolgatta az énekesnői karriert, tanult énekelni: „Móricz kereste az utat, amelyen elindulva Csibe kibontakozhat. Azt tudta, hogy szeret énekelni, s ebben a tevékenységben a lány kitárulkozási hajlama is érvényesülhetett volna, ezért meg akarta vizsgáltatni, mit ér a hangja. Kálmán Kata ajánlotta a segítségét, s nem is akármilyet. Valamikor szeptemberben elvitte az ismerőséhez, Solti Györgyhöz, a később világhírnévre szert tett karmesterhez, aki meghallgatta, de véleménye - «feltétlenül muzikális, de hangja semmi különös, kevés is» - nem kecsegtetett azzal, hogy Csibének érdemes lenne ezen a pályán komolyabb célt kitűznie maga elé. / Móricz azonban nem nyugodott bele a vizsgálat eredményébe, elvitte egy énektanárhoz, aki viszont kedvezőbben nyilatkozott. Csibe énektanulásának következménye, hogy ez év karácsonyán fellépett egy katolikus műkedvelő egyletben, elénekelt három magyar nótát, de a hozzáférhető adatok szerint ezzel énekesi pályafutása be is fejeződött.”53

A beszéd megnehezítettségével is összefüggésbe hozható állati lét nem egyszerűen a gyermeki szenvedések mélységét jelzi, de az Árvácska középpontjába emeli a nyelv előtti, alatti lét, a testiség (nemcsak a testi szenvedésre, de Árvácska megrontásán keresztül a szexualitásra is gondolok itt) kimondhatóságának kérdését: „A kisregény beszédmódjai a nyelv előtti létezés struktúráit tárják fel, vagyis a puszta ösztönlétre-téltetettség állapota mint nyelvromlás képződik meg a szöveg mozgásaiban.”54 Így ismét megállapítható: egyáltalán nem véletlen, hogy Nádas számára a nyelv természetetét, a testiség kimondhatóságának határait feszegető Móricz-levelek és a nyelv és a test, a nyelv és az ösztönlét viszonyára rákérdező Árvácska egyszerre váltak fontossá. És itt összekapcsolható Nádas Móricz-olvasata Esterházyéval, aki a Móricz-művek témáitól, világától való eltávolodásunk tapasztalatát fogalmazza meg, ugyanakkor a nyelvről való tudásának mind fontosabbá válását emeli ki: „Azt hiszem – hogy csak az «osztálytársakat» mondjam –, Kosztolányi pontosabban tud magyarul, Krúdy varázsosabb, Csáth merészebb, Babits mélyebb, de Móricz tud a legtermészetesebben magyarul. [...] Nem úgy ír, ahogy beszél, vagy ahogy az emberek beszélnek, hanem az írás úgy hat, mint a beszélt nyelv. Hogy tehát ez (is) konstruált, bizony: csinált.”55

A Móricz-recepcióban sokáig alapvetően tematikus szinten értelmezett, és a „valóságot” közvetlenül leképező műként számontartott Árvácska is igen finoman irányítja a figyelmünket a szemünk elé tárt borzalmakról azok megfogalmazhatóságára: abban a jelenetben, ahol Csöre a vele egyedüliként emberségesen bánó öregembernek elmondja, hogy egykori nevelőapja szexuális tárgyként is kezelte, vagyis beszámol, ha nagyon röviden is, egy pedofil kapcsolatról, a szöveg nem a mondottakra irányítja az olvasó figyelmét, hanem az elmondás módjára, és ezen keresztül a nyelvre magára. A középpontba ugyanis nem a döbbenetes mondat tartalma, hanem Csöre beszédhibája kerül: „A kislány szíve dagadt a részvéttől, szeretett volna ő is olyan szépet és rettenetest mondani, mint az öreg, s azt mondta: – Engem kedves apám mindig csimogatott. / Az öreg eleinte nem is figyelt oda a kis selypre, nem is lehet érteni, mit mond. – Nem csimogat: simogat... s... sss...sss... / – Csss...cssss...sss... / – Ahogy a szél fúj: sss... sss... / – Css... ssscs... sss...”56 Csöre beszédhibája nem egyszerűen a valóságból vett „tény”,57 vagy pszichológiai hátterű beszédzavar.58 A nyelvromlás, ahogy ezt Balassa Péter is megállapította, folyamatként bontakozik ki a regényben, de nem véletlen az sem, hogy éppen a cs hang eluralkodásában jelentkezik. (A Csöre, de a regénybe metaforikusan szintén beépülő Csibe név első hangja is ez, amit a kislány szinte minden szóba „belecsempész”.) Ráadásul a csimogat-simogat váltás a beteges, illetve a kedveskedő emberi gesztus különbségét is jelezheti, az s hang kiejtésének gyakorlásából pedig a kislány elhallgattatása lesz: sss, azaz maradjunk csöndben, hiszen ilyesmiről, mint a gyermekek szexuális zaklatása, nem beszélünk. Az s hangra adott magyarázat, az „ahogy a szél fúj”, pedig az embertelenséggel szembeállítható természeti erőket jelezheti: bár a természet nem mindig kedves, de legalább nem könyörtelen és kegyetlen.

A fenti részlet effajta értelmezését a még ugyanebben a zsoltárban, a hatodikban olvasható párbeszéd erősítheti meg. Ez jelenet ismét fordulópontnak tekinthető Csöre történetében: a kislány, véres fejjel, bögrét hoz itt az öregnek, Zsaba Mári „étetőjével”. A részlet újra a beszédhiba javítgatásával zárul: „– Mitől vagy olyan véres? / – Csabamári becsakította a fejemet az olvasóval meg a csegedi papucsával is. / – S... ssss... sss... – súgta felé az öreg ember. / – Sss... cssss... ssss... – válaszolt Csöre, most egészen jól kijött a s betű a szájából: papuss... sss...”59 Itt a sss már egyértelműen a suttogás és az elhallgatás jele lesz, az öreg ezzel reagál az újabb, megdöbbentő közlésre. A jelenet nyelvi megformálása azonban nemcsak ezért érdekes – Csöre a hibásan kiejtett szavak közül azt az egyet javítja ki, ahol a cs hang a helyén volt: az így is hangsúlyossá tett papucs szó pedig ennek a téves javításnak köszönhetően papussá alakul, s ebben a formában talán nem túlzás ráérteni a kislány mellett egyedüliként valamiféle apaszerepet betöltő öreg takácsra.

Az Árvácska ugyanakkor a Nádas-regény számára nemcsak a nyelv és a test viszonyának problematizálása, de az árvaság témája miatt is fontos. Hiszen, ahogy Nádas maga mondta Károlyi Csabának: „A Párhuzamos történetekben egyébként majdnem mindenki árva vagy félárva, nem csak Kristóf félárva. Mózes Gyöngyvér kitett zabigyerek, Lippay Ágostot eldobták a szülei, vagy ott van Dávid a végén, akinek az édesanyja gyermekágyi lázban halt meg, az édesapját pedig a Kozma utcai börtönben kötötték föl. ”60 És valóban, nemcsak Gyöngyvérnél találunk Árvácska sorsát idéző momentumokat: más szinten ugyan, mint a mélyszegénységben élő, Árvácska nevelésére pénzért és a kislánynak jutattott ruháért vállalkozó családok esetében, de Demén Kristófnál is felbukkan a ruhától való megfosztottság, az utána járó pénz „elsikkasztásának” motívuma: „ha úri kényük-kedvük szerint kiválasztottak nekem valamit Ágost levetett ruhái közül, én pedig jöttem-mentem ezekben, hiszen mit tehettem volna mást, akkor Ninó örült ugyan, de nem annak, hogy a levetett holmi új gazdára lel. Nem annak, hogy jól áll nekem. Annak szólt az örvendezése, hogy az utánam kapott árvasági járadékból megint sikerült valamennyit elspórolnia.”61 Az árvaság Nádas számára nem pusztán témát, de sajátos látásmódot is jelent: „az árvák jobban kifejezik saját magukat. Nem tudnak negyvenéves korukig az anyjuk csecsén lógni, meg csüggeni különböző idegen személyeken. Közelebb vannak ahhoz az állapothoz, hogy elfogulatlanul rá tudjanak tekinteni a neveltetésükre, s azt is jobban látják, mi minden hiányzik. Ha az embernek korán meghalnak a szülei, gyerekként magára marad, akkor saját tapasztalatokat kell szereznie, és nem fogják őt a pusztító tapasztalatoktól megkímélni a többiek.”62

De nemcsak az árvaság megjelenése fontos itt, az is érdekes, hogyan került ez a kérdés elő a Nádassal készített interjúban. Az író ugyanis akkor emelte ki ezt a motívumot, amikor Károlyi Csaba a Kristóf alakjában megjelenő közvetlen személyességet, a figura önéletrajzi hátterét taglalta: „Kristóf körülbelül akkor született, mikor te, zsidó származású, szülei kommunisták voltak, és árván marad például, ugyanúgy, mint ahogy veled is trtént, aztán a nagynénje családjához került, mint te is. És egy férjes asszonyba szeret bele.”63 Nádas a közvetlen önéletrajziságot határozottan elhárította Károlyi Csaba kérdésére válaszolva: „Nincsen olyan motívum, ami mögött ne állna valóságos élmény, de mindent elcsúsztatok.”64 Másutt még erősebben hárítja az önéletrajziságot, más művei kontextusába emelve a Párhuzamos történeteket: „Ez a legkevésbé önéletrajzi könyvem, amit valaha írtam, de hát az összes többi előző könyvbe sikerült a saját családi történeteimtől viszonylag távol kerülnöm és most már más forrásokból is táplálkozott ez a könyv, vagy általánosabb tapasztalatokból, ami nemcsak egy családra jellemző, vagy nemcsak az én családomra jellemző.”65 Ha maradunk Nádas és az önéletrajziság a korábbi művek recepciójából kirajzolódó történeténél, jól látszik, Nádasnak komoly oka van a hárításra, hiszen az Egy családregény vége esetében egy „kopó módjára viselkedő”,66 vagyis a szerzői szándékkal szembehelyezkedő, „önhatalmúlag” is önéletrajzi párhuzamokat kereső olvasó igen különös módon emelte az irodalomtörténet részévé az önéletrajzi olvasást. Azt a közismert tényt ugyanis, hogy Nádas regénye már 1972-ben elkészült, de cenzurális okokból csak 1977-ben jelenhetett meg, összefüggésbe hozhatjuk a korszak legbefolyásosabb kultúrpolitikusának „biografikus” közelítésével: „Aczél György valamiért a fejébe vette, hogy az ötvenes években elhunyt szüleimet nem csak személyesen ismerte, hanem a háború előtti illegális kommunista mozgalomban elvtársi kapcsolatban, később pedig egyenesen baráti viszonyban állt velük. Többször tudomásomra jutott, hogy erre hivatkozik, és szüleim emlékének meggyalázásával vádol. Erre persze jó oka volt, hiszen nem tetszett neki, amit írtam, s valamivel csak meg kellett indokolnia, hogy miért nem szerepelhetek rádióban, televízióban, vagy miért kell valamelyik színháznak törölnie műsortervéből darabom előadását.”67 Hasonló hárító álláspontot képvisel Nádas monográfusa, Balassa Péter is, aki a Nádas által csúsztatásként meghatározott eljárást eltolásként nevezi meg: a visszakeresés véleménye szerint éppen az „eltolás” módjához nem visz közelebb, hiszen a kimutatható párhuzamok „éppenséggel a mű saját világának alakulásáról, az átformáló, eltolásos munkáról, az eredmény lényegéről, a megalkotottságról (poiészisz) nem adhatnak hírt.”68

Márpedig Nádas Móricz-újraírásában is éppen a csúsztatás módja lesz érdekes. Nádas ugyanis nemcsak saját élettényeit „csúsztatja el” a Párhuzamos történetekben, értelmetlenné és szinte érdektelenné téve ezzel a verifikáló kísérleteket, de a regénybe beépülő Móricz-műveknél is az figyelhető meg, hogy az újraírásnál összecsúsznak a szövegek szerzőjük élettényeivel, amelyek a mi számunkra szintén szövegekként vannak csak adva. És nemcsak azért, mert Simonyi Mária és Móricz levelezése egyszerre személyes szöveg és a szenvedély (töredékes) regénye, de azért is, mert az Árvácska főhőse egyszerre irodalmi alak és Móricz „életregényének” nagyon is reális figurája. Azt is mondhatnám, hogy a Párhuzamos történetek arra világít rá, hogy az Árvácska mögött van egy meg nem írt, vagyis csak naplórészletekből, levelekből összeállítható regény, Mricz és Litkei Erzsébet kapcsolatának regénye. Bár vannak ugyan nemcsak Erzsike gyerekkoráról, de felnőtt életéről szóló szövegek is (a Csibe-novellák között), a talán legizgalmasabb téma, a nagy író és a kis munkáslány szerelmi kapcsolata, amely fokozatosan hivatalos apa-lánya viszonnyá szelídül, mégsem szerveződött regénnyé.

De a személyesség elcsúsztatását Móricz kapcsán másban is tettenérhetjük: például az Árvácska sorsát folytató Mózes Gyöngyvér nevében. A Mózes vezetéknév a lány árvaságának, elhagyatottságának emblematikus jegye, a Gyöngyvér név viszont ismét Móriczhoz vezet el. Az a név, amit Mózes Gyöngyvér elemenként és együttesen is gyűlöl: „A gyűlöletes keresztnevet talán az anyja kérte. Kitartóan és sötéten gyűlölte az ismeretlen leányanyát a név miatt, a gyöngy miatt, a vér miatt.”;69 „Különben is utálom a nevemet. Vér a pesti utcán, vagy a bugyogódban, mikor menstruálsz, legyen bárhol, de ne az ember nevében. [...] Még gyöngy is, gyöngy, szerintem olyan utálatos.”70 Ez a név, amelynek két eleme, a gyöngy és a vér Kosztolányi 10 legszebb magyar szót felsoroló írásában szerepel, megütközést keltett már akkor is, amikor Móricz kiválasztotta második lányának neveként:

„A mi neveink! A két fiú Ady csodájára lett Bandi, én készen kaptam a szót a gyöngéd regényből, s anyám mindig sajnálta, hogy a második lányát nem Gyöngyvérnek íratta be, hanem Gyöngyikének.

Akkor még éltek a három nagymamák, s felháborodottan tiltakoztak.

– No bizony! már csak nem fogtok szegény gyereknek olyan rettenetes nevet adni!”71

Mózes Gyöngyvér neve tehát úgy vezet el Móriczhoz, hogy az író belső kettőségét emeli ki: egyszerre utal az árvaságra és Árvácskára, egyúttal Móricz konvenciókat átlépő, különös kapcsolatára Litkei Erzsébettel, és Móricz valódi lányára, ezzel együtt pedig gyávaságára, vagy legalábbis bátortalanságára, félelmére környezetének elvárásaitól.72

Az elcsúsztatott személyesség izgalmas eljárását igazolja az is, hogy nemcsak Móricz, de Dosztojevszkij esetében is hasonlóképpen építkezik Nádas: miközben a Kienast-Döhring kettős Raszkolnyikovot és Porfirijt idézi, a három kötetben az epilepszia, ez a Dosztojevszkij életét végigkísérő betegség fontos motívummá válik. Nádasnál ha nem is Móricz válik alakká, a Párhuzamos történetek újraíró, csúsztató eljárása emlékeztet arra, ahogyan az Emlékiratok könyvébe beleíródott annak idején Thomas Mann: „Csináltam belőle egy figurát a regényemben, a regényemben ezt a figurát Thomas Thoenissennek hívják.”73 Ráadásul Nádas Thomas Mannt ugyanúgy a „végig-nem-írással”, a hallgatással, a szerepjátékkal, a társadalmi konvenciókkal folytatott belső küzdelemmel jellemzi, mint Móriczot – Thomas Mann az Emlékiratok könyvében megírt „esete” ugyanúgy naplókba szorult, mint Móricz (Litkei) Erzsike története.

A találkozás végtelensége

A Thomas Mann-párhuzam más okból is érdekes lehet Móricz Nádas-féle újraírása kapcsán: Mihancsik Zsófia kérdésére Nádas kifejtette azt is, hogy előbb hozott létre az Emlékiratok könyvében egy figurát Thomas Mann szépirodalmi műveinek olvasói tapasztalata alapján és később találta meg mindennek az igazolását Thomas Mann naplóiban: „Akkor lenne leszámolás, ha szándékosan tévednék, vagy valakit valamivel félrevezetnék, ha neki lennének ugyan naplói, de azok a naplók egész másról szólnának. De én nem tévedtem az olvasójaként sem, és akkor sem tévedtem, amikor a naplóiban megerősített a tudatban, hogy nem tévedek, abszolút nem tévedtem. Később látom ám a naplóiban, hogy tényleg volt Münchenben egy hosszan tartó szerelme, ifjú korában együtt élt egy férfival, ezzel a bizonyos Paul Ehrenberggel, aki festő volt. Aztán amikor Katja Pringsheimet feleségül vette, megsemmisítette a regényét, amelyet erről a szerelemről írt. Biztosan nem akarta, hogy Katja kezébe kerüljön...”74 Móricz vonatkozásában ez az interjúbeli megszólalás egyrészt Nádas „megsejtő”, érzékeny olvasói mivolta, másrészt Thomas Mann az elvárások szerint alakított életműve, ha erőteljesebben fogalmaznék, gyávasága miatt igen izgalmas. Hiszen mindkét úton eljuthatunk Móriczhoz, aki nem írta meg Csibével közös történetét regényben, sőt, még a levelezésben is igyekezett Erzsike megismerését a vélhetőleg megbotránkoztató valóságos történet helyett egy fiktív, irodalmias képletté, a jóságos író és a szegény árva kislány találkozásává formálni: „Erzsike 1916. május 3-án született, az adott időpontban tehát már a huszonegyedik évében járt, s a fiacskája is már másfél éves. Aztán a Móricz-levélben végig a «kis öngyilkosjelölt», a «gyerek», a «kislány» és megint csak a «kislány» szó szerepel. Móricz nagyon is tudatosan húzza itt alá Erzsike «kislány voltát», «gyermekségét».”75 Pedig Erzsike a Móriczcal folytatott viszony idején már a legkevésbé sem ártatlan kislány: Móricz szövegeiben válik azzá. (Persze, részben azért, hogy Móricz a körülötte lévő nők gyanakvását elaltassa – ez leginkább a Debrecenben élő Magoss Olgával folytatott levelezésben sikerülhetett, az asszony ugyanis nem látta a „gyermeket”, csak Móricz interpretációját olvasta róla.)

Nádas Móricz-olvasata ugyanakkor éppen úgy jellemezhető a „megsejtéssel”, mint a Thomas Mannal való találkozása. Móricz a testhez való viszonya, a testről való beszéd megnyitásában játszott szerepe, amiről Nádas a Móricz-Simonyi levelezés alapján beszél, még sokkal erőteljesebben megfigyelhető ugyanis Móricz nagyrészt még publikálatlan, Nádas számára is ismeretlen, a tízes évek közepén írt Tükör-köteteiben, amelyek a nagyközönség számára csak részletekben hozzáférhetőek. Ezekben az egy példányban készült, kéziratos könyvekben, amelyekben Móricz a világ észlelésének, egy-egy napjának 24 órás rögzítésére tett kísérletet, olyan szövegrészek is olvashatók, amelyekről bátran állítanám, hogy hatottak a Párhuzamos történetekre – ha nem tudnám egészen biztosan, hogy Nádas Péter ezeket a szövegeket nem ismerte a regény írása idején.

Ilyen például az 1914-ben keletkezett Rés című szöveg is. Ennél a szövegnél a cím igen sokféleképpen értelmezhető: egyfelől egy írásszünet metaforája is lehet, hiszen a szöveg voltaképpen az írásképtelenség idején születik meg, a (más státuszú) írások közti résben. A szöveg, amely már az íráskép alapján is elkülönül a környezetétől, lezárt egészként ékelődik be a lezáratlan szövegfolyamba, így indul: „Csak ugy megállott a kezében a ceruza s nem tudott tovább írni.”76 Az utolsó, a szöveget lezáró mondatok pedig, amelyek visszavezetnek a „rendes”, hivatalos íráshoz, így hangzanak: „A térde remeg míg hazamegy az asztalához. De ugy érzi hogy élete egyik legnagyobb eseményén ment át. Tovább írt.” De már a kávéház, a szövegbeli események tere is egyfajta résként fogható fel - az otthoni világ és az irodalom teremtett világa közti résként, ahol az író megfigyelőknt van jelen a polgárinál sokkal lazább keretek között zajló életben: „Valahogy elveszett a szemérmességnek az az erős határa, amely az asszonynépet kint a polgári életben annyira elválasztja a természeti tisztulásnak minden legcsekélyebb megnyilatkozásánál. Ezek idegen nők s férfiak, oly közel és fesztelenül vannak, mint a férjek és feleségek, akik már nem veszik észre a dolgot.”

A résnek viszont van ennél sokkal konkrétabb értelme is: a szöveg ugyanis arról szól, hogy névtelen beszélője, akiről, ha a Tükör-kötetek keletkezéséről, céljáról, kiindulásáról nem feledkezünk meg, azt is mondhatjuk, hogy maga Móricz, egy kávéházban írni próbál, majd, amikor ez nem sikerül neki, hátramegy, ahogy olvashatjuk, a „klozetba”. És itt fedezi fel a rést: „Egyszerre látja, hogy több lyuk van átfurva a deszkán; mind be van belülről szögezve; egy rést lát alól, amely újságpapirral van betömve. Azt hiszi odaát nincs senki siet kitépni a papírt, a kését kinyitja és visszatolja azzal. Leguggol, féltérdre és könyökre s átles.” A rés ebben az értelemben a másfajta látásmód helye lesz, egy másik világba való átnézésre ad lehetőséget, egy olyan világba (egészen pontosan a női vécébe), amelyet a polgári erkölcs szemérmesen rejteget a férfiak elől.

A leselkedés a Párhuzamos történetekben is visszatérő szituáció. Döhring a nudista strandon kerül a megfigyelő szerepkörébe: „Ő csupán tisztes távolból megfigyel, leselkedik, s ezért aztán a szüleinek sincsen miért nyugtalankodniuk. Rendesen viselkedik.”77, Kristófot már gyerekkorában eléri a leselkedés élménye: „Arra számított, hogy más lányok is felszólítják erre, leselkedett utánuk. Bár megvetette magát az ilyen lányos tulajdonságok miatt, mint a leselkedés.”78 De hozzá kapcsolódik a vécében leselkedés szinte Móriczot idéző szituációja is (csak Kristóf nem nőket, hanem férfiakat figyel meg): „Miként korábban is, igen nehéz lett volna megtagadnia magától, hogy nappal lemenjen a földalatti illemhelyekre, s ott is ne figyeljen még éberebben, miközben körülötte minden férfi úgy tesz, mintha vizelne.”79

Bár a Rést is tartalmazó Tükör-kötetek célja az, hogy az életet a maga nyers valóságában, minden írói alakítás nélkül rögzítsék, de már ennek a szövegrésznek a címe is cáfolja ezt a csak látszólag egyszerű szándékot. Az alakítottságra utal az is, hogy van a kéziratban egy láthatóan utólag beszúrt mondat, amely az észlelés-rögzítés viszonylatába az emlékezetet is beemeli. „S már ugy emlékszik az első nőre, a két egyenes lábszárra, mint egy eltűnt álomra.” A Rés szövege játszik ugyanakkor az írásszituációval is: bár a szövegben benne van, hogy Móricz a vécébe is magával viszi a jegyzetpapírokat („Félbehajtotta az iveket hosszába, a zsebébe dugta, s felállott. Hátramegy s aztán folytatja.”), azért nehezen elképzelhető, hogy az író egy fülkében rejtőzködve, guggolva, az eseményekkel egyidejűleg rögzítette a látottakat: az íráskép rendezettsége is azt mutatja, az észlelés és a megírás ideje elvált egymástól. A szövegrészt záró „tovább írt” mondat azonban azt mutatja meg, hogy ez az írás voltaképpen „nemírás”, nem tekinthető írásműnek a kor szabályai szerint.

Nádas tehát a Párhuzamos történetekkel nemcsak Móricz újraolvasásába szól bele, de megnyit egy olyan utat, amin a Móricz-kutatók még csak most, a kéziratos Móricz-hagyaték feltárulásával indulnak el majd. A találkozás végtelensége ugyanakkor nemcsak Móricz és Nádas kapcsolatára vonatkoztatható: írásom zárásaképp ki szeretném emelni még azt a különös találkozást, amelynek köszönhetően a két író „párhuzamos egyenese” egy már lezárult, de nem lekerekített irodalomtörténész, kritikus életművében fut össze. Balassa Péter ugyanis, aki 1997-ben vaskos monográfiában dolgozta fel Nádas Péter akkor még két alapműre (Egy családregény vége, Emlékiratok könyve) épülő életművét, élete utolsó időszakában, egészen 2003. júniusában bekövetkezett haláláig, egy Móricz-monográfián dolgozott. Munkája közben, amelyet néhány részpublikáción túl az ebben az időszakban tartott egyetemi órái anyagából ismerünk,80 fontosnak tartotta a Móricz-újraolvasásban a „kortárs irodalmi szövegek által teremtett interpretációs közeget”,81 igaz, nem Nádast, hanem elsősorban Tar Sándort. Mégis érdekes eljátszani a gondolattal, milyen izgalmas lett volna, ha az éveken át Nádast, majd Móriczot kutató Balassa Péter elolvashatja a Párhuzamos történeteket. De ez nem történhetett meg – a Balassa-életmű már zárt egész, a Móricz-Nádas kapcsolat viszont lezáratlan és folytatható, ahogy a Párhuzamos történetek is.

JEGYZETEK

1. Mihancsik Zsófia, Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel, Pécs, Jelenkor, 2006, 294.
2. Mihancsik 324.
3. Vö. például a következővel: „Nádas az eddig megjelent interjúkban már nagyon határozottan megjelölte, milyen olvasási stratégiát ajánl befogadóinak, illetve mit tart szinte kizárólagos elfogadhatónak regénye kapcsán!” Margócsy István, Nádas Péter: Párhuzamos történetek, 2000, 2005. december, 35.
4. Mihancsik 294.
5. Gaál Tekla interjúja Csordás Gáborral, olvasható a www.litera.hu-n
6. 2000, 2005. december, 34. Hasonlóképpen, bár kicsit finomabban, az élményt saját magára vonatkoztatva és nem egyetemessé tágítva kezdte kritikáját Károlyi Csaba is: „Én még ilyen regényt nem olvastam. Sok minden megtörtént már az európai regény történetében Cervantes és Fielding, Stendhal és Tolsztoj, Musil és Proust óta, de ilyen regényszerkezettel és regényfilozófiával én legalábbis még nem találkoztam.” Károlyi Csaba, Ecce homo, Élet és Irodalom, 2005. november 18.
7. 2000, 2006. január, 75.
8. A kritika eredendő kudacra ítéltségét a Párhuzamos történetek esetében érdekes összevetni Szilágyi Ákos értelmezésével: „Én úgy gondolom, a Párhuzamos történetek éppen attól rendkívüli könyv, hogy nagyszabású formát csinál a kudarcból, hogy nem adja alább a kudarcnál, hogy a kudarc lesz beszédmódja, látásmódja, világképe, a kőkemény kudarc, fényes kudarc, dermesztő kudarc, a világ mint kudarc, a történelem mint kudarc, a test mint kudarc, az ember mint kudarc, minden mint kudarc. Kudarcok kudarca.” 2000, 2005. december, 35. Egyébként, ha nem is taglalta minden kritikus feladatának lehetetlenségét, igen sokan tértek ki írásukban a kudarc érzésére: a mű végigolvasásának, a cselekmény összefoglalásának, a mű egybenlátásának, stb. nehézségeire.
9. Nagy Sz. Péter, Nagyító alatt, Kritika, 2006. március, 7.
10. Károlyi Csaba, Ecce homo...
11. Szirák Péter, A test végtelenbe nyíló könyve (Nádas Péter: Párhuzamos történetek), Alföld, 2006/10, 94.
12. Darabos Enikő, A néma test diskurzusa (A saját mássága mint az individualitás kritériuma Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényében), Jelenkor, 2007. április, 443.
13. Szegedy-Maszák Mihály, Fordítás és kánon = Sz.-M. M., Irodalmi kánonok, Debrecen, Csokonai, Alföld-könyvek, 1998, 69.
14. Idézi: Móricz Virág, Apám regénye, Budapest, Osiris, 2002, 526.
15. „Nincs mondat, amelyet ne engedtem volna be a tükörfolyosóba” Pál Melinda interjúja Nádas Péterrel, Magyar Narancs, 2001. május 24.
16. Mihancsik 364-365.
17. Nem szerelmes földrajz. Grecsó Krisztiánnal beszélget Fodor Péter, Alföld, 2007/2, 45.
18. Ld. Móricz Lili, Kedves Mária! Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriához, Budapest, Magvető, 1979. Nádas Péter e-mailben feltett kérdésemre megerősítette, hogy erre a kötetre célzott Pál Melindának adott válaszában.
19. Móricz Lili a következőt írja erről: „Nem tehetek róla, de hogy ennyi szót ejt a leveleiről, az az érzésem, hogy ezeket a szavakat már az utókornak írja. Az utolsó levél, a nyolc hónap előtti is erről szólt: «.... Őrizze tovább a többi levelemmel. A sok levéllel.» «Még mind megvan» – feleli Mária. És ez jólesik a szerelmesnek és az – írónak.” Móricz Lili 170.
20. Móricz Lili 81
21. Móricz Lili 244.
22. A későbbi Csibe nevének számos változatával találkozhatunk a Móricz-szakirodalomban, sőt, a nő maga is többféle verziót használ leveleiben aláírásként, mégis az egy t-vel és i-vel írott változat tűnik az eredetinek: „dr. Móricz Imre (születésekor Litkei Imre), Csibe fia a következőt állítja: «A nálam lévő dokumentumok hitelesen bizonyítják, hogy Litkei Erzsébet, pontos i-vel a végén, és nem két t-vel, 1916. május 3-án született Budapesten.»” Hamar Péter, Móricz Zsigmond utolsó szerelme, Budapest, Kairosz, 2007, 9.
23. Móricz Virág, Tíz év I., Budapest, Szépirodalmi, 1981, 626.
24. Idézi Cséve Anna, ld. Móricz Zsigmond naplójából, közzéteszi Cséve Anna, Holmi, 2001. július, 859.
25. Móricz Virág, Tíz év I... 624. Hamar Péter könyvében nemcsak ennek a találkozásnak a Móricz naplójában olvasható (és minden bizonnyal Móricz Virág által is olvasott) folytatásáról, a szállodában együtt töltött éjszakáról olvashatunk, de arról is, hogy ez a találkozás a hídon nem az első volt Móricz és Csibe között.
26. Móricz Virág, Tíz év I... 625. Azért különösen mulatságos, hogy Móricz Csibében a Pillangó hősnőjére ismert rá, mert ezek szerint a lány már Hitves Zsuzsika negyedik modellje, Holics Janka, Simonyi Mária, és egy ismeretlen debreceni lányka után. Szintén Móricz Virágtól tudjuk ugyanis a következőt: „Apám mindent elkövetett, hogy írás közben eltitkolja a másik nő után rohanó érzéseit, mindent úgy írt meg, hogy a felesége magára ismerhessen, a maga elveire, életfelfogására, szavaira, személyére, mégis mindent tisztán látott.” Móricz Virág, Apám regénye... 268. De a Pillangóban Janka alakjába beleíródik Simonyi Máriáé: „repült a levél a színésznőnek, hogy «Pillangóm, most is magát írom!», ez éppúgy nem volt teljes, mint az, amikor eddigi regényeit Jankára fogta.” Móricz Virág, Apám regénye... 265-266. És a helyzet, persze, még összetettebb, ha nem feledkezünk meg a szintén Móricz Virág által emlegetett, a regény írása idején az ágyban tanulmányozott „Pancsiról”: „Kiköltözött a Bikából, elbújt a szemek elől, kerített magának egy Pancsit, és (ágyban) tanulmányozta, hogy modellül használhassa a Pillangó Zsuzsikájához.” Móricz Virág, Anyám regénye, Budapest, Szépirodalmi, 1988, 340
27. Móricz Virág, Tíz év II... 218.
28. Móricz Virág, Apám regénye, Budapest, Szépirodalmi, 1979, 486.
29. Németh Lászlót idézi: Abafáy Gusztáv, Rekviem Móricz Erzsikéért = Móricz Zsigmond közöttünk, Bukarest, Kriterion, 1979, 211.
30. Németh Lászlót idézi: Abafáy 210.
31. Móricz Zsigmond, Pillangó – Árvácska, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 157.
32. Móricz Virág, Tíz év I... 628.
33. Móricz Virág, Apám regénye... 493-494.
34. Móricz Lili 94.
35. Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője, Levelek I., Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988, 522.
36. Németh László, Móricz Zsigmond, Budapest, Turul, 1943, 79.
37. Móricz Zsigmond naplójából, Közzéteszi Cséve Anna. Holmi, 2001. július, 859.
38. Móricz Zsigmond naplójából... 885.
39. Móricz Zsigmond naplójából... 889. Hamar Péter már közli a szöveget, a következőképpen: „S én félek, hogy holnap találkozni kell a csibével. Se pénzem nincs, se farkom hozzá.” Ld. Hamar 84.
40. Móricz Zsigmond naplójából... 892.
41. Nádas maga is kifejtette ezt Károlyi Csaba kérdésére válaszolva: „Te is szoktál utalni arra, hogy amit Móricz megír a szerelmi viszonyról a levelezésében, az nincs ott a regényeiben, mert ott csak sémák vannak. József Attila volt a kivétel meg Weöres Sándor. - Ma már Lator László újabb költészete, Nádasdy Ádám költészete, Esterházy Péter több könyve is megváltoztatta a helyzetet.” Mindig más történik. Nádas Péterrel beszélget Károlyi Csaba, Élet és Irodalom, 2005
42. Szabó G. Zoltán, „...vagy kalaposinas”. Egy újonnan előkerült Petőfi-levélkézirat margójára = Szövegkönyv. Tanulmányok Kerényi Ferenc hatvanadik születésnapjára. Szerk. Szilágyi Márton és Völgyesi Orsolya, Budapest, Ráció, 2005, 39.
43. Móricz Virág, Tíz év I... 619.
44. Móricz Zsigmond naplójából... 887.
45. Mindig más történik...
46. Nagyon fontosak az olyan, Móricznak szentelt esszék is, mint Esterházy Péteré, mégis fontos a különbség: Nádas saját művébe emeli át Móricz-olvasatát, Esterházy pedig az olvasói élménye alapján közvetlenül buzdít Móricz-olvasására, igaz, némi szkepszissel. Híres esszéjét így zárja: „Mindenről győződjünk meg személyesen, a kötelező olvasmányokról is, a tiltottakról is. Aztán – ha – húzódjunk be egy szobasarokba, és olvasgassunk. Nem valósznű, hogy ez segítene, de esélyeink, ha nevetségesen parányi mértékben is, nőnek.” Esterházy Péter, Utószó, szó, szó = E. P., Írások, Budapest, Magvető, 1994, 186.
47. Nyugat, 1941/1.
48. Az Árvácska újraírásaként emlegette a kritika Bódis Kriszta Artista című regényét, de a Móricz-regény felmerült párhuzamként annak idején Tar Sándor Örökké című szövege kapcsán is. Csöre figurája felbukkan a Parti Nagy Lajos által írt öregkori József Attila-versekben, például a Notesz szövegében is (Erről ld. Németh Zoltán, Parti Nagy Lajos, Pozsony, Kalligram, 141-145.) Ezt a művet külön izgalmassá teszi, hogy tudható, a Csibe-novellák egy részében voltaképpen József Attila gyermekkori élményeiről olvasunk. Ld. Valachi Anna, „Elejtem elképzelt fegyverem” Móricz Zsigmond és József Attila, Forrás, 2003/12
49. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 3. – A szabadság lélegzete, Pécs, Jelenkor, 2005, 34-35.
50. Vö. a következővel: „A tűz általi teljes pusztulás eljárása pontosan: a gyermeki lélek ismert, de ezúttal sajátos, részben biblikus, részben mágikus-ráolvasó sűrítéssel átszőtt vonásai és dinamikája mentén rajzolja ki a fikció álomszerűvé és kívánság-teljesedéssé váló határait. Azét a világét, amelyben sem élni nem lehetett [...], sem értelmes, kifejező szavakat nem lehetett mondani”. Balassa Péter, Miért a zsoltár? Az Árvácska újraolvasásához = A kifosztott Móricz?, szerk. Fenyő D. György, Budapest, Krónika Nova, 2001, 37.
51. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 3. – A szabadság lélegzete... 29.
52. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 3. – A szabadság lélegzete... 44.
53. Hamar 150.
54. Beke Judit, Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról) = Az újraolvasott Móricz, szerk. Onder Csaba, Nyíregyháza, 2005, 31.
55. Esterházy Péter, Utószó, szó, szó... 184. A „csináltság” mértékét például az Árvácska esetében könnyen beláthatjuk, ha megnézzük, milyen visszaemlékezéseket írt Móricztól ajándékba kapott írógépén Erzsike maga: ld. Hamar 25-44., ill. 198. A Móriczcal és Csibével is kapcsolatban álló fotográfus, Kálmán Kata idézi fel azt a beszélgetést, amelyből kiderül: a lány maga nem is értette, a róla szóló regény miért úgy épül fel, ahogy, miért tér el az ő valódi életétől: „- Mért fejeződik be így a regény? – kérdezem. / - Erzsi is ezt kérdezte. Elém áll összevont szemöldökkel, villogó szemmel: - Mért fejeződik be az Árvácska? Hát a Kissék és a többiek?! – messzenéző szemmel mosolyog egy kicsit az öreg. / - Majd folytatja – mondom. / Komolyan rázza a fejét. / - Nem. Ilyen jó befejezést nem találok. Az egészben a befejezés tetszik nekem a legjobban.” Kálmán Napló, 1940. június 1., kiadatlan, ld: Hamar 197.
56. Móricz Zsigmond, Pillangó – Árvácska... 238-239.
57. A regény előzményeként is felfogható A világ végén már szép és jó című 1938-as novellában a Rozi néven szereplő kislány még egyáltalán nem beszédhibás.
58. Ezt az értelmezést ld.: Futó Anna, „Elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség” Árvácska = A kifosztott Móricz?... 47-48.
59. Móricz Zsigmond, Pillangó – Árvácska... 245.
60. Mindig más történik...
61. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 2. – Az éjszaka legmélyén... 290
62. Mindig más történik... Érdekes ezzel összevetni, mennyire fontos motívum az árvaság Grecsó Krisztián Isten hozott című regényében, amely egy másik Móricz-regényhez, az Életem regényéhez kapcsolódik több szálon is. Abban a regényben Móricz az apja árvaságát emeli ki, ebből vezeti le erejét, függetlenségét, kicsit Nádas interjúbeli megszólalásához hasonlóan „az apám rendkívüli szerencsémre árva volt, s nem kapta meg a szabályszerű nevelést. [...] Minden népmesének az a tendenciája, hogy a szegény elmegy királynak. A parasztsorból való kivándorlás felfelé: ez a mese.” Móricz Zsigmond, Életem regénye = Móricz Zsigmond, Regények VI., Budapest, Szépirodalmi, 1978, 736-737. A Grecsó-Móricz kapcsolatról részletesebben ld.: Szilágyi Zsófia, A falu és a robbanás (Grecsó Krisztián Isten hozott című regénye mint az Életem regénye újraolvasása), Jelenkor, 2006. január, 76-83.
63. Mindig más történik...
64. Mindig más történik...
65. Interjú Nádas Péterrel, Kossuth Rádió, Gondolat-jel, 2005. november 20., ld. www.irolap.hu
66. Vö. a következővel: „Egy önéletrajzi jellegű elbeszéléssel szemben az olvasó gyakran hajlamos kopó módjára viselkedni, vagyis szerződésszegésekre vadászni (akármilyen legyen is az a szerződés). Ebből született meg az önéletírásnál «igazibb» regény mítosza: mindig igazabbnak és mélyebbnek gondoljuk mindazt, amit a szerző szándéka ellenére mi magunk vélünk felfedezni a szövegben.” Philippe Lejeune, Az önéletírói paktum (ford. Varga Róbert) = Ph. L., Önéletírás, élettörténet, napló, Válogatott tanulmányok. Budapest: L’Harmattan. 2003, 29.
67. Baranyai György – Pécsi Gabriella (szerk.), Nádas Péter bibliográfia 1961-1994. Pécs, Jelenkor és Deák Ferenc Megyei Könyvtár, Zalaegerszeg, 1994, 413.
68. Balassa Péter, Nádas Péter, Pozsony, Kalligram, 1997, 108.
69. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 1. – Néma tartomány... 58.
70. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 1. – Néma tartomány... 320.
71. Móricz Virág, Apám regénye... 154.
72. Ennek a félelemnek több oka is lehetett, nemcsak az erkölcsi normák megszegésétől tarthatott Móricz, de attól is, hogy ez a történet az írói imázsát, egyetlen tőkéjét rombolja szét: „Az önmaga számára állított etikai normáknak meg akart felelni, emellett arra is tekintettel kellett lennie, hogy mivel anyagi forrásait kizárólag írásai jelentik, az olvasók előtt meg kell őriznie nemcsak írói, hanem emberi tekintélyét is, és pontosan tudta, hogy a közvélemény morális mércéje rendkívül szigorú, s ha a kényes egyensúly megbillen, akkor nehezen állítható vissza.” Hamar 45.
73. Mihancsik 365.
74. Mihancsik 365.
75. Abafáy Gusztáv 219.
76. A Rés elolvasható a Tükör 6. kötetében, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában őriznek: 3985-3995.
77. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 1. – Néma tartomány... 167.
78. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 1. – Néma tartomány... 269.
79. Nádas Péter, Párhuzamos történetek 2. – Az éjszaka legmélyén... 19.
80. Nemrégiben megjelent minden szöveg, amelyben Balassa Móriczcal foglalkozott, a feljegyzések, és az egyetemi órák lejegyzett anyaga is, ld. Balassa Péter, Magatartások találkozója (Babits, Kosztolányi, Móricz), Budapest, Balassi, 2007.
81. Beke Judit, Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)... 28


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret