stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



BÓNUS TIBOR: Az irodalmi tudat dialektikája: létszemlélet és társadalomtörténet

NÉMETH G. BÉLA OLVASÁSMÓDJÁRÓL

„La survivance ne signifie plus la mort et le retour du spectre,
mais le survivre d'un exce`s de vie qui résiste a` l'anéantissement.”
Jacques Derrida)

Amikor arra próbálunk választ keresni, mit mond Németh G. Béla irodalomtudósi életműve a medialitás és a kultúraelmélet kérdései felől magát újraértő ezredfordulós irodalomtudomány számára, a méltányos megértés és a megértő elkülönböztetés érdekében előzetesen ajánlatosnak látszik két szélsőséges diszkurzív művelet reflexiója. Azzal a belátással együtt, hogy e reflexió még nem biztosítja, hogy általa maradéktalanul kivonhatnánk „saját” olvasatunkat a megnevezett műveletek, vagy az azokban implikált diszkurzív törvényszerűségek hatása, eseményszerű működésük következményei alól. A szabad cselekvés és az önmagát meghatározó tudat elve, amelyeket - látni fogjuk - Németh G. Béla rendre szembeállít, sőt ellene szegez a nem észelvű és a nem-emberi determináció képleteinek, nem uralhatja saját feltételezettségét, azaz a gondolkodás aligha adhat saját maga számára (egyetlen) alapot. Ami persze nem jelenti azt, hogy könnyedén - mintegy szabad akaratból - lemondhatnánk erről a kogníciós mozgásról, mely a szubjektumtól mintegy független módon képezi struktúráját minden megismerésnek.

Az elmúlt két évtized irodalomtudományának alakulása, az irodalomértés diskurzusainak hazai torlódó recepciója nyomán akár az a benyomásunk is támadhat, hogy Németh G. Béla még le nem zárult nagyszabású irodalomtudósi korpuszát a jelen a múltba utalta, az idő ama jól ismert munkájának jegyében, amelyről maga egykor így fogalmazott: „Az irodalomtörténeti értekezések életkora nem hosszú. Negyedszázad múltán rendszerint már csak adalékot és szempontokat keresünk bennük. Autonómiájuk megszűnik, szervezetük szétesik, kiköltözik belőlük a lélek.”1 Ez az immár több, mint negyedszázada tett kijelentés három tekintetben is példaértékű lehet a számunkra. Egyrészt magába sűríti lélek és nyelv, beszélő szubjektum és diskurzus azon, organikusként elgondolt analógiáját, amely Németh G. irodalom- és nyelvszemléletének talán egyik legfontosabb pontját, mi több sarkpontját képezi, s amelyre majd még vissza kell térnünk. A kijelentés ezzel, már nem csupán, sőt nem elsősorban saját belsejében, hanem úgyszólván önnön felszínén vagy kívülén, azt a távolságot is megnyilvánítja, amit az idő elhasonító munkája írt „rá”, s amelynek „tartalmára” már értelemszerűen nem rendelkezhet távlattal. Ezáltal pedig azt is példázza, hogy az (ön)reflexió, a logosz, a megértés (ön)megismerő aktusa sohasem képes maradéktalanul fölébe kerekedni sajt diszkurzív eseményszerűségének.

Németh G. idézett kijelentése épp azon a ponton bizonyul igaznak, ahol egyúttal diszkurzív határa, időbelisége, más szóval történeti igazsága, tehát ezen igazság felfüggesztettsége is megnyilvánul, s ez máris - még minden közelebbi vizsgálat előtt - óvatosságra inthet ezen életmű elavultságának, múltba utaltságának hangoztatásával szemben. De éppen így azzal szemben is - s ez lenne a másik, előzetes reflexióra szoruló szélsőséges diszkurzív művelet -, hogy a magát a kultúratudományok összefüggésében újraszituálni igyekvő irodalomtudomány e korpusz reaktualizálódását ünnepelje. Arra a felületes hasonlóságra hagyatkozva, amely a Németh G. Béla irodalomértésében oly fontos szerepet játszó művelődéstörténeti dimenzió és a kortársi irodalomtudomány újabb kultúratudományos érdeklődése között adódik. Amely hasonlóság éppen az idő azon elkülönböztető munkájáról kénytelen elfeledkezni, amit a különbség hamar megállapítása viszont túlzottan is magától értetődőnek tekint. Noha, mint látni fogjuk, Németh G. diskurzusa egy organikus, egyensúlyi történeti-természeti mozgásként felfogott időbeliség jegyében a két szélső pólus dialektikus, kiegyenlítő játékát írná elő, ebben ma már nem annyira egy természeti-emberi törvény felismert kényszerét, mint inkább az idő antropomorf, történeti szemléletét vagyunk hajlamosak megpillantani. Egy olyan, többek között Goethe és Dilthey örökségét mutató, és a Németh G.-nél kitüntetetten kezelt sztoicizmus bizonyos változataiban is feltalálható felfogást, amellyel Heidegger időszemlélete, ennek a szerzőre tett hatása, mely legnagyobb jelentőségű tanulmányaiban megnyilvánul, látens, magukban a szövegekben nem reflektált konfliktusban áll. A német filozófus ugyanis a kiszámíthatatlan eljövőt tette a mindenkori jelen alapmodalitásává, miáltal az idő eseményszerű egyediségét, s ennek reprezentálhatatlanságát előzetesebbnek tételezte bármiféle történeti dialektikánál. De erről majd később.

Az idézett kijelentés tehát egyfelől saját múltbeliségét példázza, másfelől azt, hogy úgy van kiszolgáltatva a jövőnek, saját jövőjének, hogy nem képes teljesen múlttá, lezárt múlttá változni, de saját igazságának törvényszerű, strukturális ismétlődését írja elő. Archívumról írott könyvében utóbbi mozzanatot Jacques Derrida „egy performatív aktus fatális és formális kényszerének” nevezi, amely nem egy szöveg vagy egy diskurzus „materiális igazságára”, sokkal inkább „történeti igazságára” vonatkozik, „az olvasás azon szcénájára”, amelyet ez a szöveg vagy diskurzus „kiprovokál, és amelyben az olvasó előre beírva találja magát.”2 Minden irodalomtörténeti olvasat szükségszerű múlttá válásának eseménye, ezen esemény logikájának példaszerű megismétlődése az, amelynek Németh G. Béla kijelentése mintegy előre látta a szellemét és „performálta” a struktúráját.3 Vagyis, s ez a későbbiek felől fontos lesz, a „történeti igazság” nem egy szubjektumhoz rögzített és relativált igazság neve itt, hanem az archívum eseményszerű beíródásának strukturális mozzanatáé, amely ugyanakkor nem teljesen független - s ezen a ponton különbözik el legnyilvánvalóbban Derrida Foucault archeológia-fogalmától - az archívum összeszedő, idiomatizáló, egy szerző nevéhez rendelődő struktúrájától sem. Mindezt azért is kell elre vetnünk, mert Németh G., amint az elkövetkező elemzésből is kiderül, a szerző elvét még lélektan és nyelv egymáshoz rendelődésének jegyében gondolta el. Oly módon, amely - részben a nyelv önműködése, sajátos törvényei, részben a társadalmi mozzanat értelmezője révén - már távolabb került az önkifejezés nyelvlélektani alakzatától, de amely végső soron csak nagyon korlátozottan képes belátni s igenelni a nyelv medialitásának - tárgyiasíthatatlan - performatív aspektusát.4

Elsőre akár önkényesnek is látszhat az archívum érintett kérdésével kezdeni egy Németh G. Béla művéről szóló elemzést, amennyiben a tudósnak az idézetteken túl viszonylag kevés elméleti reflexiója található archiválás és időbeliség kapcsolatának, valamint a szerzőségnek a kérdéséről. Mégis, az idiomatikusságnak, a nemzeti nyelvhez kötöttségnek, másfelől az egyetemes érthetőségnek, a fordíthatóságnak az ebben az életműben is kulcsfontosságú viszonya - mindjárt látni fogjuk - éppúgy szorosan ide, az archívum és az olvasás kérdéséhez tartozik, miként - ettől nem függetlenül - irodalom és filozófia, ezen belül líra és ontológia, a kijelölt korpuszban ugyancsak releváns korrelációja. A Németh G. által működésbe hozott nyelv- és irodalomszemlélet a megértésnek, az olvasásnak, benne az irodalmi olvasásnak egy jól összetartott, saját előfeltevéseit következetesen érvényesítő - mégsem szisztematikus, s nem is mindenütt fogalmi szigorként érvényesülő - elméletét jelenti, amelynek alapképletei az e diskurzusban színre vitt művelődéstörténeti koncepciót is konzekvensen határozzák meg. Ez a tematikus szintek, tárgykörök között is megfigyelhető összetartottság, s vele az érvelés logikai, diszkurzív fegyelme nagyban hozzájárul e mű formátumához, jelentékeny hatásához, mely utóbbinak említett aporetikus aspektusát az imént azért is ruházhattuk fel különös jelentőséggel (azért vehettük oly komolyan saját időbeliségére is vonatkoztatható reflexióját), mert aligha lehet kétséges, hogy Németh G. Béla munkássága - tautologikusan fogalmazva - eseményszerűen, azaz megkerülhetetlenül íródott és íródik be a magyar irodalomértelmezés hagyományába, s ezzel a magyar irodalom archívumába. Nyelvalkotó, jobban mondva nyelvújító, kánonformáló és iskolateremtő szerepről is beszélhetnénk itt, ha nem előzne meg minket ebben, s nem tenné mindennek kimondását redundánssá egy széleskörű, kánonokon és diskurzusokon túli, ezek közötti konszenzus.

A fent kiindulópontul választott idézet közvetlen folytatása így hangzik: „Többnyire persze nincs is saját lelkük [az irodalomtörténeti értekezéseknek - B.T.], csupán koruk tudományosságának szelleme, lelke lengi őket át.” Ennek értelmében az irodalmat, a szépirodalmat többek között az különbözteti meg az irodalomtörténettől - s vele az irodalomtudománytól s a -kritikától -, hogy utóbbi ki van szolgáltatva a szellemtudományok5 ismeretelméleti paradigmái időbeli, folyton leváltódó létmódjának. E mögött az a feltevés húzódik meg, hogy a tudományos diskurzusokkal - sőt a filozófiával - szemben az irodalom azért képes önálló, szerves létező lenni, azért van „saját lelke”, mert saját, autonóm teste van, vagyis nyelvének érzéki aspektusa, idiomatikussága, mely ellenáll a logikai absztrakciónak, a tudományok absztrakt és absztrakciós, személytelen szelleméhez, sőt az igazság személytelenségéhez képest sokkal inkább biztosítja ezt az „önálló életet”, s vele az időnek történő nagyobb ellenállást, maradandóságot. Az irodalomtörténet az irodalom hatásának ezen, a logikával szemben rezisztens, intuitív és érzéki mozzanatából - amely az irodalomnak a megismerésben játszott más diskurzusformával helyettesíthetetlen szerepét adja - kell kiinduljon, mégsem tehet egyebet, minthogy racionális, elemző érvelésre építi saját diskurzusát. Másfelől persze, mondhatjuk ugyancsak Németh G. Béla nyomán, nemzeti nyelvhez kötöttsége, idiomatikussága önmagában aligha lehet biztosítéka egy irodalmi mű vagy oeuvre jelentőségének, időnek való ellenállásának, sőt éppen ellenkezőleg, ellene munkálhat ennek, ha nincs korrelációban az episztemológiai, a filozófiai mozzanattal, esetünkben univerzális - nemzeti nyelvektől elvileg független - lételméleti, antropológiai felismerésekkel. E két mozzanat között korántsem feszültségmentes a kapcsolat, sőt előre vethető, hogy ez a konfliktusos dinamika tartja fenn és ássa alá egyszerre e diskurzus alapjait, s kölcsönzi számára egyedi konstellációit. De erről mindjárt részletesen, a bonyolult és szerteágazó összefüggéseket is követve szólunk.

Az idézet egyelőre számunkra annak elvégzendő feladatát írja elő, hogy tekintettel legyünk az életmű fontosabb tudománytörténeti kapcsolódásaira, az őt átlengő tudományos szellemre, kora szellemtudományos kontextusára. Oly módon persze, olvashatjuk ki annak elsőként citált részletéből, hogy jövőjét, eljövő múltját se tévesszük szem elől, amelyhez az az utóélet is hozzátartozik, melybe az itt olvasható szöveg is önkéntelenül beleíródni hivatott. Ez az utóélet éppen annyira szórt, heterogén, miként a diskurzus tudományos előzményei is azok. Németh G. Béla életműve kiinduló pontját, fontos és megkerülhetetlen hivatkozási mezejét képezi az elmúlt két-három évtized számos honi irodalomtudományos beszédmódjának, amennyiben a strukturalizmus hazai képviselőire éppúgy meghatározó hatással volt ez a diskurzus, miként az irodalmi hermeneutika történeti nézőpontjának előkészítésében is eltagadhatatlan a szerepe, de említhetnék a kritikatörténeti kezdeményezéseket vagy például a filológia itthoni újraszituálására tett kísérleteket is. Érdekes módon legkevésbé éppen a művelődéstörténeti, szociológiai összefüggések hangsúlya, funkcióba helyezése öröklődött tovább élő hatásként, talán éppen azért, mert követői pont e téren nem voltak képesek eltávolodni a mintát adó, s voltaképpen már hatásuk idején múltbelinek számító tudományos paradigmáktl.6 Vagyis éppen azok a diskurzusok tudták hatékonyan kiaknázni, produktívan, élő módon továbbörökíteni a mester teljesítményét, s azok bizonyultak a leghívebb tanítványnak, amelyek, s akik bizonyos értelemben hűtlenek lettek hozzá, s hűségüket éppen e hűtlenségben nyilvánították meg.

A szellemi előzmények, a szemléleti kapcsolódások közül a legfontosabb, sok szempontból akár döntő kérdésnek is nevezhető e korpusznak a Horváth János művéhez való viszonya, amelyre itt, ha szükségszerűen csak vázlatosan is, de mindenképpen ki kell térnünk. Ennek indoklásaképpen idézhetnénk rögtön magát Németh G. Bélát, aki egy helyütt a következőket írja: „Horváth példájánál mindenképpen érdemes megállni. Magába foglalja legtbb szerzőtársa alapképletét és -problémáját. Azokét is jórészt, akik szándékuk és hitük szerint ellene kívántak neki mondani, s részben ellene is mondtak.”7 E mondatok bár a Horváth Jánost követő Arany-szakirodalomra vonatkoznak, érvényük mégis kiterjeszthető a nagy tudós alapvetését követő irodalomtörténet-írásra. Sőt, mindjárt meglátjuk, benne magára Németh G. Bélára is. S noha Horváth János művéhez a 20. századi magyar irodalomértés valamennyi diszkurzív formációjának - akarja, nem akarja - viszonyulnia kell valamiképp, Németh G. diskurzusának kibontakozását megelőzően, s részben ezzel egyidőben két másik irodalomtörténész, Sőtér István és Barta János munkái látszanak a ma felől is e mű legjelentősebb örökösének. S képezhetik ezért a tárgyalt életmű hazai kontextusának további fontos, noha itt csak röviden érinthető viszonyítási pontjait.

Ismeretes, hogy Németh G. Béla kutatási területe, irodalomtudományos vizsgálódásainak kiemelt spektruma a 19. század második, s a 20. század első felének irodalma, vagyis azon időszak, amelynek kezdetén a Horváth János-i koncepció szerint a művésziesség elvének az érvényre jutása áll, s az irodalmi (ön)tudat kifejlődésének e „végpontján” a magyar irodalom önismerete teljesedik ki. Az ekkor már nem tartalmilag, hanem az organikus malkotás értelmében vett eredetiség, a művésziesség elve, mely „mai felfogásunk szerint legfontosabb feltétele az irodalmi jellegnek”8, e korszak irodalmára már az irodalmi produkció készletének különösebb rombolása nélkül érvényesíthető. Németh G. Béla elemző tanulmányaiban úgy működteti az esztétikai autonómia elvét, hogy egyszerre hagyatkozik rá, s távolodik el Horváth János szemléletmódjától, tekinti ezt példaértékűnek és - főképp a 20. szzad első felének irodalmi valóságára nézvést - aggályosan korlátozónak. Példaszerűként kezeli s hangsúlyosan követi az irodalmi önelvűségnek a nemzeti elvtől történő elválasztását,9 amelyről másfelől kimutatja, hogy megvalósulása elődjénél többek között azért nem lehet következetes, mert ő az autonómiát s vele az irodalmi (ön)tudatot a nemzeti klasszicizmus 19. századi formációjában mintegy időtlenítette, amivel éppen ezen irodalmi tudat általa hangoztatott időbeliségének, történeti változójának mondott ellent.

Németh G. Béla az esztétikai autonómia elvárásán túl, s ezzel szoros összefüggésben, egyrészt - egy kritikai mozzanat révén - az egyetemes emberi lényeg irodalom általi tudatosításának funkcióját „olvassa ki” és affirmálja is mindjárt Horváth irodalom-koncepciójából.10 Azt a funkciót, amelyet a tudós nem tett ugyan explicitté, de amelyet értelmezője - korántsem alaptalanul, de az archívum hangsúlyait radikálisan áthelyezve - a „világirodalmiság nemzeti irodalmakon át”11 szintagmával jelölt meg. Másrészt Németh G., azonosulva a Horváth János által is képviselt feltevéssel, mely szerint az emberi tudatvilág olyan összefüggésrendszer, „amelynek nélkülözhetetlen része az irodalom”, s „amelyben csak az irodalom töltheti be azt a feladatot, amelyet betölt”, átértelmezésre szorulónak ítéli a herderi egységes nemzetkép hatása alatt álló Horváth nézőpontját, s voltaképpen a mindenkori magyar társadalom művelődésszociológiai tagoltságának - s ezzel persze a történetiség elvének - erőteljesebb érvényesítésére szólít az irodalom társadalmi funkciólehetőségeinek meghatározásakor.12

Az esztétikai autonómia, s vele az irodalmi tudat tehát egyfelől az univerzális, nemzeti nyelveken túli értelemben vett emberi lényeg „kifejezéséhez” mint egyfajta állandóhoz, időtlenhez rendelődik hozzá, s ezzel egy olyan létszemléleti, ontológiai mozzanathoz, amely nem ellentmondásmentes viszonyban áll a nyelvi idiomatikusság következményeivel. A világirodalmiság előfeltétele ez az ontológiai irányultság, melyhez ugyanakkor a nemzeti nyelvben, s vele a nyelvi megformáltságban aktivált olyan energiák járulnak hozzá, amelyek fordíthatatlanul nemzetivé teszik a legrangosabb irodalmi produkciót is. Másfelől az esztétikai autonómia s az irodalom mindenkori öntudatának történetiségét, változóját annak társadalmi, művelődéstörténeti függései, időben folyton alakuló funkciói biztosítják. S ehhez van szüksége Németh G. diskurzusának egy szociológiailag tagoltabb művelődéstörténeti nézőpontra, olyanra, amelyhez többek között Sőtér tanulmányaiból hasznosít fontos összefüggéseket.13 Németh G. Béla némiképp tehát áthelyezi a Horváth koncepciójában az önelvűséghez rögzített, de a nemzeti öntudat reflexiós alakzatától nem maradéktalanul elválasztott erkölcsi és közösségképző mozzanatot, amennyiben a létszemléletben, az irodalom ontológiai, létmegértő potenciáljában szituálja azt.

Ez a művelet viszont, amely a nagy verselemző tanulmányokban Heidegger alapművéből, a Sein und Zeitból veszi legfőbb szempontjait és bölcseleti hivatkozásait, de amely - ezt látni fogjuk - végső soron az esztétika kanti és hegeli elgondolásának sajátos összekapcsolásában van megalapozva,14 olyan - nem ellentmondásmentes - szelekciós elvet eredményez, amely a magyar romantika és realizmus irodalmi produkcióiban új, a Horváthénál jóval szűkebbre vont esztétikai kánon körvonalait rajzolja ki. Annyiban legalábbis, amennyiben - olvasható a szerző irodalomtörténeti összefoglalásában - „a magyar romantika csak kevéssé munkálta ki a lét kétségeivel való szembenézés költészeten belüli gondolati eszközeit”, s „a lét filozófiai kérdéseitől többnyire a nemzeti közélet, a nemzeti múlt és jövő konkrét kérdései felé fordult”.15 Az irodalmi tudat közösségképző funkciója itt már nem - miként Horváthnál - egyén és közösség, személyiség és szociális szerep magasrendű erkölcsi összebékülésének képleteként áll előttünk, sokkal inkább társadalmi szerep és individuum redukálhatatlan feszültségének időben változó, de teljesen sohasem felszámolható - s ugyancsak morálisan felértékelt - konstellációjaként. S voltaképpen e perdöntő különbség (a különbség különbsége) az, amely az esztétikai kánon reduktív teljesítménye mellett egyúttal lehetővé teszi annak kiterjesztését arra a korpuszra, a 20. század első felének modern magyar irodalmára, amelyet - abból épp a nemzetiben megtestesülő „közös lelki formát” hiányolva - Horváth János közismerten korlátozott, s egy mai „irodalmi tudat” számára igencsak elavult, elidegenült módon volt csak képes értelmezői horizontjába vonni.

Miközben Németh G. Béla több helyen - elsősorban Péterfy-tanulmányaiban - az esztétikai tapasztalat ontológiai és antropológiai aspektusát a kanti esztétika alapjain kapcsolja össze, s nem korlátozza már őt az irodalmi alapviszony kialakulásának - a maga tökéletes önismeretét a nemzeti klasszicizmusban elérő irodalmi tudat történetének - a hegeli modellje sem, számottevően mégsem távolodik el attól a magyar irodalomtörténet-írást is meghatározó hegeliánus hagyománytól, amely kogníció és aiszthészisz természetes, organikus egyensúlyának elgondolását társította a cél nélküli célszerűség kanti elvéhez.16 Sőt, elmondható, hogy végső soron nem tesz mást, mint - persze egyedi módon - újraírja ezt a részben kanti, de még nagyobb részben hegeli kiindulású, beszédes ellentmondásokat rejtő konstrukciót.

A lét igazságának esztétikai megnyilvánulása, melynek az irodalomban, azon belül is a költészetben jelöltetik ki a kiemelt helye, egyrészt kivonja magát tartalom és forma szétválasztásának lehetősége alól, amennyiben az ontológiai nem tematikus, mert alapvetően nem is diszkurzív mozzanatként, sokkal inkább a kanti tiszta szemléletként értelmezhető. Egyfajta érzékletességet jelent, amely - mint Kantnál - ellenáll a fogalmi megismerésnek, s ennyiben nem csupán organikus, hanem alapvetően szubjektív elvű is a konstitúciója. Gottfried Benn értekező prózájáról szólva írja a szerző: „A gondolkodás mindig, s eleve ontikus. A gondolat gondolása viszont a gondolat megformálásával egyenlő. A megformálás legtökéletesebb fajtája pedig a művészi, kivált a lírai.”17  Egy kései reflexiójában pedig így fogalmaz: „S az is igaz, hogy az irodalom mindig ontikus értelmű is, és olyan létezésszférákat, ltezésmozzanatokat tesz felfoghatóvá, amelyeket más értési eszköz nem vagy alig tud megragadni. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy nemcsak ilyet ragad meg, illetőleg hogy amint nincs ontikusság nélkül való művészi megragadás - elszigetelten kizárólag ontikus megragadás sincs.”18 Az ontikusság tehát bajosan határozható meg a tartalom felől, amennyiben az ontikus és a nem ontikus „megragadás” valahogy úgy viszonylik egymáshoz, mint lét és létező Heidegger munkáiban. De a forma felől sem ragadható meg ez az ontikusság, hiszen a formát meg épp a gondolat abszrakciójának való rezisztenciája definiálja. Aligha véletlen, hogy néhány korai tanulmánya után Németh G. eme kései reflexiójában kerül talán legközelebb a történő, eseményszerű igazság heideggeri - s később gadameri - értelmezéséhez, noha az itt visszhangzó felismerés szemléletmódjának egészére lényegében nincs számottevő visszahatással.19

S hogy miért nincs, annak okait részben a tudós diskurzusára nehezedő hegeli örökségben érdemes keresnünk, amely végső soron tartalom és forma adekvációjának szüntelenül visszatérő, következetesen érvényesített képlete révén - minden egyéb megfontolás ellenére - időnként a tematikus dimenzióban kénytelen szituálni a létszemlélet mozzanatát.20 Másképpen mondva a gondolatnak az érzékletessel vagy a tapasztalatival szembeállított „oldalához” rögzíti oda az ontológiait, amennyiben a lét igazságának megnyilvánulását a tartalmi, referenciális elemnek a forma érzékletességével társuló organikus egyensúlyaként értelmezi. Vagyis az ontológiai történés és reflexió, színrevitel és kogníció hasonló kettősségébe íródik bele, miként Horváth Jánosnál a nemzeti fogalma, vagyis az a komponens, amit az ontológiai éppenhogy áthelyezni hivatott. Hiszen míg a Fejlődéstörténet szerint a 19. század közepétől a nemzeti egyfelől a nyelvi idiomatikusság legtermészetesebb adottsága és velejárója, másfelől - s ezt bírálja Németh G. - tematikus, szubsztanciaszerű elvárásként határozza meg az irodalomtörténész diskurzusát.21 Az ontológiai mozzanata a nemzetinek az első értelmezését veszi alapul, de eközben saját kettősége révén újratermeli az abban megbúvó ellentmondást. S ez éppúgy megfigyelhető az irodalmi kánont tformáló lépésein, melyek a 19. század korpuszán a gondolatiságnak és a létértelmezés összetettségének a hiányát hangoztatva hajtanak végre - egyébként nagyon hatékony és máig ható - radikális szelekciót, mint - ettől nem függetlenül - azon a következetesen képviselt kánonformáló nézeten is, amely szerint a nemzeti identitás védelmének és megőrzésének feladata, a „nemzetivé szekularizált célok” késleltették, s a 20. század elejére halasztották a magyar irodalom azon szemléletváltását, amely a polgári államok irodalmában már a 19. század közepén végbement.22

Mivel az egyetemes létszemlélet és a megformáltság természetesnek mondott fúziójában szituált esztétikai-poétikai értékszempont meglehetősen szűkre szabja a magyar irodalom kanonizált műveinek körét, az irodalomtudós részben az irodalom társadalmi funkciójának, művelődéstörténeti szerepének elemző figyelmével kompenzálja ezt a veszteséget. Minthogy azonban ez a szempontrend, többek között az irodalmi tudatot végső olvasatban időtlenként meghatározó ontológiai mozzanat miatt - amely ubikvitásával látszólag mintha megszüntetné, kánonformáló és tematikus elvárásként értett arisztokratizmusával viszont éppenhogy megerősíti a társadalmi függés és önelvűség közötti szakadékot - nem vagy csak igen korlátozottan képes ezen autonóm tudatban történő változások interpretánsává emelkedni, kánonképző lehetőségei alól is kicsúszni látszik a talaj. S ezen a ponton válik ismételten fontossá a kanti szemléletmód szerepe, amennyiben szinte valamennyi alkalommal, amikor gondolat és megformáltság „természetes” egyensúlya - többnyire a gondolat, azaz az egyetemes létszemlélet hiánya miatt - megbomlik, a szerző az érzékletesség, a nyelvi megalkotottsághoz kapcsolt aiszthészisz komponensét teszi meg értékképzőnek, látja el kánonalkotó funkcióval. Ráadásul sokszor oly módon, hogy - ellentétben Kanttal - nem a zseni esztétikai teremtőerejének a természetével való analógiája kap hangsúlyt, hanem sokkal inkább - s itt ismét a tartalmi, úgymond hegeli mozzanat, melyet másfelől nevezhetnénk akár Goethe-inek is - ember és természet múltbeli vagy vágyott összhangjának megérzékeltetése. Az említett esztétikai feszültségek persze - később részletesen tárgyalandó - nyelvszemléleti okokra vezethetők vissza, melyek végül azt eredményezik, hogy a Horváthnál fennálló ellentmondásokat, egy strukturálisan változatlan, mégis emlékezetesen egyedien bonyolított alapképletben, Németh G. újratermelni kénytelen. Többek között például a 19. század második felének irodalmi korszakolása sémáiban, gondolatiság és érzékletesség, bölcseleti szint és formai érzékenység, szubjektív és objektív stílus gyakran és következetesen érvényesített szembeállításaiban.

Az elkövetkezendők, amikor is Németh G. Béla irodalomszemléletének alapvető feltevéseit, elemző nyelvének teljesítményét igyekszünk formalizálni, talán az itt felvázolt - s még egyszer: tárgyiasíthatatlan - hatástörténethez23 adott konkrét magyarázat, szerény kifejtő kommentár gyanánt is olvashatók. Másfelől - reményeink szerint - azt is jobban megvilágítják majd, miként járult hozzá ez az életmű a magyar irodalomtudomány ezredforduló előtti átalakulásához, vagyis hogyan játszott közre azon olvasásmódok diszkurzív terének kialakulásában, amelyek az elmúlt két évtizedben dinamizálták a honi irodalmi értésformákat. S melyek, vagy legalábbis bizonyos diskurzusaik, most a magát a kultúratudományok és a medialitás kérdései felől újraértő irodalomtudomány jegyében fogják vallatóra irodalomtudományos előzményeiket. A továbbiakban tehát Németh G. Béla tudományos korpuszának nyelv- és irodalomszemléleti alkotóit az irodalom autonómiájának és társadalmi determinációjának elgondolása, a műfajok hierarchiája, a stílus értelmezése, filozófia és költészet viszonyának összefüggései, a korszakolás, a történetiség és az időbeliség szerepe nyomán próbáljuk meg kirajzolni. Nyelv, lélektan és eszmetörténet relációja éppúgy szóba kerül majd, miként retorika, poétika s lélektan egymásra utaltsága, de vissza kell még térnünk a természetesség és az organikusság fentebb már érintett kérdésköréhez is, sőt a szerző - amúgy nyíltan érvényesített - eszmetörténeti preferenciáitól s ezek irodalomszemléleti következményeitől sem lehet elvonatkoztatni. Mindezt úgy, hogy az életmű alakulásának időbeliségére elegendő mérsékelt figyelmet fordítani, amennyiben a szemléletmódban kisebb módosulások, hangsúlyeltolódások ugyan megfigyelhetők, de mélyreható váltás - részben talán a késleltetett tudósi pályakezdés miatt sem24 - az idők során nem következett be.

A kultúratudományi kérdezésmódok térnyerése idején, e kérdések felől Németh G. Béla életműve mindenek előtt arra irányíthatja rá a figyelmet, hogy egyfelől az irodalom megközelítésének általa kidolgozott művelődéstörténeti dimenziója, egy korábbi paradigmaként, alapjaiban különbözik a szemiotika s a kulturális antropológia utáni, ezek jegyében kialakuló, s az irodalomértést részben átformáló - persze szempontjait sokban az irodalomtudományból kinyerő - kultúratudományi nézőponttól. Hasonlóan, ahogy végső soron egy technikai-mediális vagy intézményi-technikai s archeológiai összefüggésekre figyelő irodalomtudományos kérdezés sem kaphat tőle számottevő ösztönzést. Másfelől viszont - talán paradox módon - azt mutathatja meg ez az életmű, hogy - ellentétben a ma kultúratudomány címén forgalomba kerülő diskurzusok több hazai változatával, de akár még egy geertz-i vagy greenblatt-i nézőponttal is - az irodalmi mező autonómiája legyen bár történeti-társadalmi képződmény, mintsem transzhistorikus tényező (ez a magyar irodalomban Horváth János szerint, a francia irodalomban pedig a szociológus Bourdieu szerint egyaránt a 19. század közepére tehető, míg Luhmann - főként francia példákon - a 18. század közepére datálja e fordulatot), a kultúratudós vagy akár az irodalomszociológus bajosan vonhatja ki magát következmények nélkül ennek az autonómiának - úgy is mint (persze már nem Németh G. Bélánál) az irodalom egyfajta lehetetlen, sosem beteljesíthető önreferencialitásának - az erős konvenciója alól. Ami azt is jelenti, hogy aligha kerülheti meg azokat az irodalmi, irodalomtudományos olvasásmódokat, amelyek ezen megkülönböztetés jegyében, ha tetszik, ezen autonómia legitimálóiként alakították az irodalomról való megszólalás diszkurzív feltételeit. Németh G. Béla verselemző s irodalomtörténeti munkái kétségtelenl ilyen olvasásmódok hatása alatt állnak, ezen autonómia érvényesítőiként (is) működnek, miközben társadalomtörténeti, szociológiai és lélektani szempontok összefüggéseit, elsősorban az irodalom művelődéstörténeti feltételrendszereként, próbálják nem folytonosságba, inkább összhangba, egyensúlyba hozni az előbbi aspektussal.25 Fontos ugyanakkor, hogy művészet és társadalmi környezete relációjának elgondolásában ez a koncepció nem relativlja, hanem nagyon is megőrzi a belső és a külső feltételek szétválasztottságát, elkülöníthetőségük ideáját.26

Eközben az esztétikai autonómiát - az adott korszak viszonylatában érvényesítve - olyan természetes, magától értetődő adottságként és egyben olvasói elvárásként tekinti, amelyre, annak „belsejére” saját változó társadalmi feltételei, „külső” körülményei nincsenek mélyreható befolyással. Ennek egyik lényeges következménye, hogy Németh G. jelentékeny számú és hatású kritikatörténeti tanulmányaiban az irodalmi önelvűség tudata önkéntelenül egyfajta viszonyítási és értékképző konstansként funkcionál, s az autonóm irodalmi mezőt voltaképpen nem kapcsolja össze a szerző a képzett olvasók és az átlagolvasók rétegének elkülönülésével. Vagyis az irodalomtudománynak a tudományos diskurzusokból való „kikülönülésének” folyamatával, amely irodalomtudomány - ez is Horváth János gondolata - az esztétikai önelvűség őreként kell funkcionáljon. Mindez nem független attól, hogy szociolgiai determinációinak elemzésénél természetesnek veszi, vagyis nem kérdezi, az irodalomkritika státusát, ehelyett rögtön az adott kritikus vagy kritikai folyóirat képviselte társadalmi rétegek és művelődéstörténeti konstellációk más tekintetben beszédes, az irodalmi tudat alakulását azonban különösebben nem befolyásoló viszonyára összpontosít. Ez abból is következik, hogy nem a jelentésképzés módjának változásaiban, vagyis nem az irodalom önelvűségének korántsem állandó interpretációiban keresi a kritika történeti funkcióváltásait. Nem abban tehát, amelynek diszkurzív horizontjában az irodalmi mű identitása maga megképződik, s amely az autonómia és vele az irodalom önreferenciális mozgása miatt csak áttételes kapcsolatba hozható eszme- és társadalomtörténeti sémák és érdekek érvényesítésével.

Így szorul háttérbe, vagyis marad természetes (refektálatlan) az irodalom önelvűségének kritériumai közül a nehezen érthetőség jellemzője, az a mozzanat, amely az irodalmi kommunikáció változó, hangsúlyosan időbeli alkotójaként a művelődéstörténeti s egyáltalán szociológiai aspektust jelentésteli funkcióval ruházhatná fel. S mindezt mindenek előtt az a nyelvfelfogás idézi elő, amely - miként a szerző egész irodalomszemlélete - érzéki és absztrakt olyan organikusnak nevezett egyensúlyára épül, amely szinte magától értetődően vezet a természetes közérthetőség - nem ellentmondásmentes - képletéhez. Ahhoz, amely nem számolja ugyan fel a komplex értésmód és a laikus olvasás közötti különbséget, amennyiben természetességen a bonyolult, sokrétegű és gazdag megformáltság által létrehozott illúziót, egyfajta retorikai hatáseffektust ért, de amely csak korlátozottan szolgáltatja ki e természetességet az alkotás- és befogadásmódok időbeli változékonyságának: az irodalmi olvasás fontos különbségeinek. Hasonlóképp, ahogy egyáltalán a nyelv időbeli változékonyságának is. Hiszen egyfelől ugyan a nyelv időbeliségének humboldt-i felismerését hangoztatva teszi függővé az irodalmi mű létmódját a (nemzeti) nyelvi médium temporalitásától, másfelől viszont az ontológiai mozzanat időtlenségéhez, s ennek természetes - érzéklet és gondolat természetes egyensúlyára épülő - közvetítéséhez rögzíti oda az irodalom médiumát.

Németh G. értésmódjában egyfajta ide-oda mozgás működik a szabad alkotói tudat és a társadalmi meghatározottság, lélektan és szociológia ellentétes pólusai között, miközben a stílus komponense úgy biztosítja e kettőnek az irodalmi mezőhöz kapcsolását, hogy maga is - irodalmi hagyomány és invenció, közös örökség és egyéni eredetiség kettőségében - a két pólus relációjának analógiájára funkcionál. A stílus továbbá a saját törvényekkel rendelkező nyelv és a vele különnemű lélektani személyiség médiuma, miképpen - másfelől - a személytelen gondolat és a szubjektívként tekintett érzékletesség találkozási pontját is jelenti. A stílus itt is - miként Luhmann írja - „a művészet rendszere és a társadalmi környezet közötti érintkezés síkjaként szolgál. Itt kell a művészet rendszerének definiálnia, elhatárolnia és megvédenie reprodukciójának zártságát és struktúraválasztsának autonómiáját.”27 E helyütt nincs mód a stílus és a stilisztikai vizsgálat összetett szerepének végigkövetésére Németh G. munkáiban (ehhez nemcsak a stílus, hanem a vele érintkező fogalmak és szempontok bonyolult mintázatait is végig kellene követni), annyit azért mindenképp meg kell jegyezni, hogy egyrészt a stílus egyedisége az idő hatására sohasem integrálódik nála maradéktalanul egyfajta kollektivitásba - miként az mondjuk Leo Spitzer felfogásában, legalábbis egy időszakban, megfigyelhető -, s ez a stílusnak a mű lélektani aspektusához való közelségét, másfelől a szerzőnek az egységes korstílus tételezésével szembeni erős fenntartásait eredményezi. Ez persze magyarázható a szerzőnek a szellemtörténettel, s egyáltalán a kollektivizmusok valamennyi változatával szemben érvényesített kritikájának. Másfelől pedig indokolhatja, hogy a stílus miért is nem lesz ebben a diskurzusban kiemelten alkalmas arra, hogy alapvető és dinamikus kapcsolódási lehetőségeket nyújtson a közösségiként értett kultúra alakulása és az irodalom önelvűsége, vagyis a kultúrából kiemelkedő egyéni, nagy formátumú, egyszóval világirodalmi rangú művek között.

Németh G. Béla a beszélő alany, vagyis a szerző szubjektum és vele az irodalmi mű önkifejező mozzanatának kitüntetése miatt fordul a stilisztikai vizsgálatokhoz, melyeknek eredményét - csakúgy, mint a retorikai és poétikai megfigyelésekét is - következetesen a modalitás, a mű uralkodó modalitása vagy - ami végső soron ugyanaz - dikciója meghatározásának vagy leírásának rendeli alá. A modalitás vagy dikció olyan homogenizáló elv, amely a szubjektum egységes önkifejezése alá hajtja az irodalmi - különösen a lírai - szöveget, s azon túl, hogy az egyéniség pecsétjét üti rá arra, hozzá „a szándékosan előidézett tudattörténés alakított érzékelése s irányított észlelése”28, vagyis egyfajta magasrendű (ön)tudatosság tartozik. A modalitás jelölte poétikai egység elsősorban hangnemi természetű, vagyis mindenek előtt nem szemiológiai folyamatok állítják elő, s a szerző által uralt lévén nem is szolgáltatódik ki a recepció mozzanatának, az olvasó diszpozíciójának. Jellemző, hogy a verselemzések tanúsága szerint sokszor irodalmi műfajok is megtestesíthetik, többek között például az óda, az elégia és a dal, melyek így összekötik a lélektani és az irodalmi tipológia műveleteit. A modalitás egyfelől beszédhelyzet, másfelől egy tudattörténés médiuma, tehát sem nem egészen nyelvi, sem nem egészen lélektani a karaktere: „A modalitás a költészetben az a (többnyire tudatosan) kiemelt egyéni, szubjektív viszonyminőség, melynek jegyében a költő tudatában (jelzendő) tárgyához, (jelalkotó) tevékenységéhez s (jelvevő) közönségéhez való tevékeny magatartása egységes tudattörténéssé összegződik. Az a minőség, melynek sugalmában a mű fölhasznált semleges részjelei személyes, konkrét és irányult jelegésszé rendeződnek. Az a minőség, melynek értelmezéséhez a jeltudomány segítsége elengedhetetlen, de önmagában sohasem elég. Egyszerűbben szólva: a költő létéhez való viszonyának összefogó, uralkodó, minősítő szubjektív eleme.”29 Ez az adott helyzetben kiemelt és egyetlen viszonyminőség teszi, hogy „a mű nyelve ott és akkor egyetlen nyelvvé” válik, vagyis végső soron ez a felelős a mű egyediségéért. Fontos továbbá, hogy a modális elemet kivált a tudatosság, azaz cselekvés és kogníció egysége különbözteti meg az életérzés és az életatmoszféra megnevezésektől, s hogy a modalitás „közvetítő a tudat különböző övezetei és rétegei között, pl. a lélektani-bölcseleti s nyelvi-poétikai övezet között.”30

Látni való, hogy az irodalmi mű összetéveszthetetlen egyediségét - a nyelvi konstelláció egyediségén túl - a lélektani értelemben is vett szerző-elv biztosítja, s voltaképpen ez, azaz a nyelvben objektiválódó homogén (sem nem teljesen szubjektív, sem nem maradéktalanul objektív) reláció a garanciája az irodalmi rendszer autonómiájának is. Ezt a mozzanatot Németh G. annyiban kapcsolja össze az önreferencialitás, az irodalmi szöveg önreferencialitásának jelenségével, amennyiben a formai vizsgálatokat elengedhetetlennek (de nem elégségesnek) tartja az irodalmi mű hatásának magyarázatához. „A forma - írja erről Luhmann - kimondatlan önreferencia. Azzal, hogy bizonyos mértékig nyugvópontra juttatja az önreferenciát, jelzi egy probléma feloldását. A forma a problémát létrehozó kontextusra és egyben önmagára is vonatkozik. Egymáson keresztül mutatja be önmaga különbözőségét és önazonosságát. Ha ez azonban megtörténik, akkor az önmagáért valóság benyomását kelti.”31 A forma mozzanata tehát még az önkifejezés mozgásának stádiumaként vagy produktumaként is, másképpen mondva a retorika és a stilisztika nézőpontját magába foglaló lélektani folyamatban is az öncélúság benyomását képes kelteni.

Németh G. esetében persze nem egyszerűen, vagy nem kizárólagosan erről van szó, amennyiben az ő életműve többek között abban is különbözik Horváth másik jelentős tanítványáétól, Barta Jánosétól, hogy míg Bartának csak igen ritkán sikerült odahagynia a művészi jellemből magyarázott műalkotás dogmáját, Németh G. kezdettől fogva az irodalmi szöveg esztétikai hatásmechanizmusából s a mű nyelvi-retorikai egyediségéből kiindulva vonta be az értelemképzésbe az egyéniség lélektani tipológiáit, az életrajzot vagy a társadalmi egyes mozzanatait. Az amúgy sokrétű és bonyolult különbségek és hasonlóságok számbavétele helyett elégedjünk meg itt egyetlen példával: Baudelaire vázlatos értelmezésekor Németh G. a francia költő verseiben az uralkodó modalitást - melyet, láttuk, lélektani értelemben is vesz - kifejezetten a retorizáltság működéseként nevezi meg32, míg Barta János egyik kései, áttekintő Arany-tanulmányában Az el nem ért bizonyosság című kötet elemzéseiről szólva legfeljebb azoknak az Arany-verseknek a retorikusságát hajlandó elismerni, melyekben belső, lelki forma és nyelvi megalkotottság egysége megbomlik, vagyis amelyek - az ő nézőpontjából - sikerületlennek tekinthetők.33 Mindazonáltal a retorika aspektusát éppúgy, mint a stilisztikáét vagy a poétikáét, melyeket a köznyelvitől elütő nyelvi forma más-más tényezőinek figyelme különböztet meg egymástól34, Németh G. Béla - noha Bartáról eltérő hangsúlyokkal, mégis - hasonlóan a meggyőzés retorikájaként fogta fel s érvényesítette. Azaz elmondható, hogy ő sem jutott el a nyelv, s vele a retorika tételező erejének, performatív képességének olyasféle belátásáig, amely immár a trópusok retorikájaként a tapasztalat és általában az igazság nyelvi történésként való konstitúciójának vonja le az irodalmat s vele irodalom és bölcselet viszonyát érintő lehetséges következményeit.

Említettük, hogy Németh G. diskurzusa innen van még azon a szemiotikai fordulaton, amelyet az új kritika és a strukturális szemiotika hajtott végre az irodalomértelmezésben, de amelynek persze ezek előtt is megvoltak a maga előzményei. Azok az irodalomtudományos tendenciák nevezetesen, amelyek idegenkedtek ugyan az orosz formalizmus nyelvészeti modelljétől s a forma abszolút voltának dogmájától, de amelyek az önmagának elégségesnek és egyfajta teljes organizmusnak tekintett irodalmi mű önálló, ennek belső koherenciájára épülő elemzését szorgalmazták. Úgy azonban, hogy az irodalmi formalizmus posztulátumait nem választották még el teljesen a nyelvnek attól a felfogásától, amely azt szubjektív tapasztalatok hordozójaként veszi tekintetbe. A német Leo Spitzer éppúgy ide tartozik, miként a francia Jean Rousset, akik a szellemtörténetet és a pozitivizmust egyaránt nagyon erős kritikával illették, amiért azok kontextualitásában és eredetében oldották fel az irodalmi műalkotás zárt egyediségét. És bár a szöveg strukturális egészének szemiotikai elemzése aligha képzelhető el ezen előzmények nélkül, az a szimbolikus-logikai szisztematika, amely a kifejezés szubjektív mozzanatától s vele a szerzői tudattól is radikálisan elszakította a mű egyediségének elvét, már bajosan volt igenelhető az említett diszkurzív nézőpontból. Hiszen „a strukturalista aktivitás a funkcionálisra kérdez rá, az elgondolható feltételeit tanulmányozza, annak feltételeit, amely lehetővé teszi a jelentést és nem pedig az egyedi tartalmat. A jelentés egy kulturális tény, amely a természetessé válásra törekszik, és ezt a folyamatot akarja megfejteni a szemiológia.”35 Vagyis abban, ahogy Németh G. Béla a szemiotikai strukturalizmust a formalizált leírás, a mesterséges nyelv sterilitásaként, valamint egyfajta szélsőséges formalizmusként távolítja el magától, nem csupán a tudományos nyelv „természetességének” képviseletét, de legalább annyira - ha nem sokkal inkább - a forma, a megformáltság természetességének az irodalmi műre érvényesített szemléleti képletét érdemes megpillantani.

Az olvasás jelentéstani lehetőségeiként Németh G. Béla elemzései sem a szavak vagy szókapcsolatok figurális potenciálját nem vonják még be szempontjaik sorába, sem pedig - ettől nem függetlenül - a mondás módjának olyan aspektusait, melyek ugyancsak ellentmondhatnának a mondatszintű jelentésképzés szubjektív integritásának, vagy a kijelentésaktus és ezzel valamely lélektani-antropomorf jelentés meghatározhatóságának. Megfigyelhető, hogy forma és jelentés, retorizáltság és lélekállapot - ugyan a nyelv felől hangoztatott, de - megbonthatatlan egysége még azoknak a József Attila-verseknek az olvasataiban sem kérdőjeleződik meg, amelyek nem csupán súlyos szemiotikai ambiguitásokat produkálnak, de amelyeknek beszélője sem rendelhető problémátlanul egy referenciális-tapasztalati szubjektum képzetéhez. De leglátványosabban alighanem allegória és szimbólum romantikus örökségű szembeállításában figyelhetők meg a szemiózistól való idegenkedés korlátai. A szimbólum érzékletessége egyben jelölő és jelölt természetes egységéért is felelős, és nemcsak érzéki jelenlétet ad a gondolatnak, de egyúttal el is távolítja, hozzáférhetetlenné teszi saját jelentését. Ezzel pedig - ebben a koncepcióban - nem elsősorban megteremti az értelmezés szemiotikai lehetőségét, sokkal inkább kihúzza alóla a talajt, vagyis minden allegorézist eleve és eredendően bukásra ítél. A nyelv allegorikus potenciálja helyett a szerző-elv s egyfajta öntudat felől uralt intuíció kerül előtérbe Németh G. Bélánál, melynek hatásmechanizmusát ugyan csakis a racionális érvelés tárhatja fel, de amelyben nyelvi és lélektani folyamatok - korántsem problémátlan - egysége működik.36

A szemiotikai mozzanat említett hiánya, jelentőségének fel nem ismerése érthető, amennyiben a nyelv öntörvényű működése általa igen könnyen gépszerű, automatikus és egy tudat által maradéktalanul bajosan uralható nyelvi történések belátásához vezetne, miáltal nemcsak a szervesség elve, de vele a szerző-elv is hamar veszélybe kerülhet. Aligha véletlen, hogy a strukturalizmus még a maga affirmált változatában vagy elfogadott aspektusaiban is meglehetős leegyszerűsítve jelenik meg ennek az életműnek a reflexív horizontjában. Úgy egész pontosan, mint a műalkotások formai vizsgálatának és egy műközpontú olvasásnak a szorgalmazása a produkciós szempont háttérbe szorításával, amit másfelől persze a strukturalizmus hazai recepciójának egyoldalúságai is indokolhatnak. Németh G. kritikatörténeti írásaiban Arany János például éppen e fölöttébb reduktív nézőpont miatt értelmeződhet úgy, mint a strukturalizmus előfutára. Németh G. diskurzusa felől némák maradnak a strukturális szemiotika azon fejleményei, melyek a szimbolikus-logikai szisztematika formalizáló feltárásai mentén nem csupán a műalkotás izolálhatóságának lehetőségét s vele a szerző elvét kérdőjelezik meg, de amelyek - ettől nem függetlenül - a szemiológia nyelvészetből nyert interpretációs modelljét a szellem- vagy a kultúratudományok egészére akarják kiterjeszteni.37 A szerző elvének kulturlis-diszkurzív, az olvasás intézményéhez kapcsolt feltételezettsége, ennek tétele alighanem a legnyilvánvalóbban - s így a legkönnyebben kimutathatóan - áll szemben a Németh G. Bélára jellemző olvasásmóddal. A kultúratudományok lehetősége viszont (amelyek nem minden változata hangoztatja az irodalom önelvűségének felszámolását) - amint említettük - felszíni hasonlóságot mutat az elemzett életmű művelődéstörténeti nézőpontjával. E hasonlóság mögött azonban, mind Lévi-Strauss, mind a jelek absztrakt világától azok természetes környezetükben való felkutatása felé forduló Geertz beszédmódja felől hamar megmutatkozhat az alighanem legalapvetőbb különbség, amennyiben ez utóbbi elméletek szerint „a művészet és a társadalom élete közötti legfontosabb kapcsolatok (…) nem instrumentális, hanem szemiotikai jellegűek.”38 Ez a szemiotikai mozzanat, pontosabban ennek hiánya különbözteti el elsődlegesen Németh G. Béla mvelődéstörténeti nézőpontját egyfelől, műelemző stratégiáját másfelől a kultúratudományok valamint az irodalmi szemiológia diskurzusaitól.

JEGYZETEK

Részlet egy hosszabb tanulmányból.

1. NÉMETH G. Béla, Mű és személyiség, Magvető Kiadó, Budapest, 1970, 232.
2. Jacques DERRIDA, Mal d'archive, Galilée, Paris, 1995, 107-108.
3. Uo.
4. Erről éppen az árulkodhat leginkább, ahogyan Nietzsche vagy Heidegger filozófiáját, saját logikájához teljesen hűen, e korpuszok összetettségéhez azonban mindenképp hűtlenül, fenntartásokkal vagy sem, de végső soron szubjektivistának minősíti. „Nietzsche, tudjuk, úgy szüntette meg a világ érthetetlen- s értelmetlenségét, hogy helyébe az egyén szubjektív értelmét állította, úgy céltalanságát, hogy az egyén szubjektív célját tette meg a világ egyedüli céljává, úgy a magányt, hogy az egyént tekintette az egyetlen létezőnek, és kizárta az objektív világ létezését a lehetségesek közül.” Mű és személyiség, 362.
5. Látni fogjuk, miért nem tehetjük mindehhez hozzá, Németh G. diskurzusára hivatkozva, a természettudományokat, de legfőképp a technikai tudományokat.
6. Persze a művelődés- és társadalomtörténeti nézőpont hatásának hiánya - ha nem is elsődleges, de - magyarázható az esztétikai autonómia visszanyerésének azon diszkurzív folyamataival is, amelyek a kései Lukács központból oktrojált kétes öröksége - ami sokszor az ezen örökséggel szembehelyezkedőket is erősen meghatározta - következtében nálunk csak megkésve érvényesülhettek. S melyek értelemszerűen a korábbinál nagyobb gyanúval tekintettek a művészet társadalmi összefüggéseire.
7. Németh G. Béla, Századutóról - századelőről. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Magvető Kiadó, Budapest, 1985. 72.
8. Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980 (2. kiadás), 45.
9. „a nemzeti elv nem kizárólag az irodalomé, nem saját elve az irodalmiságnak. Márpedig az irodalomtörténet önálló, vagy önállósulni kívánó tudomány-egyed; a nemzeti elv alá foglalva azonban segédtanulmány szerepére utaltatik, csak egyik ágává tétetik meg az összes nemzeti történetnek, a magyar szellemi élet összes történetének, holott szaktudományunk éppen annak megfigyelését célozza, hogy miként különül el e közös, széles alapról, s miként fejlődik önálló összefüggésként tovább az, amit magyar irodalomnak nevezünk.” Im, 59.
10. Németh G. Béla, Kitérés és kizárulás (Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete) = Uő, Küllő és kerék, Magvető Kiadó, Budapest, 1981, 472-483.
11. Im, 477.
12. Im, 478.
13. Sőtérről írja Németh G.: „Ezzel szemben viszont nagyon is hathatósan használja föl és tágítja ki a komparatisztikának azt a fajtáját, amely a történelem diktálta feladatok, s a betöltött funkciók jegyében vizsgálja, mint változik meg a módszerek és az eszközök, az irányok és a stílusok, az eszmék és a magatartások művészetalkotó és értékhordozó szerepe, más-más társadalom-, művelődés-, irodalomhistóriai körülmények között.” Századutóról - századelőről, 492.
14. „az olyan érzés esztétikai - olvashatjuk a Péterfy-tanulmányban -, amely tiszta szemléletként, diszkurzív elem nélkül revelálja létünk lényegét. „A tragédia nem tanít semmire”- vallotta, s ezt úgy kell érteni, hogy semmiféle tételes bölcseleti, erkölcsi, társadalmi vagy tudományos rendszert nem igazol és nem ajánl. (…) Az esztétikai tehát - legalábbis a tragikum esetében - megismerés eszköze a létvonatkozású, ontikus megismerésé, emberlényegünket illető antropológiai megismerésé.” Mű és személyiség, 296. „Amidőn a végső mozzanattal, a lét tragikusságának mozzanatával kerül szembe, nem a magyarázat, nem az okfejtés, nem az ítélkezés, hanem a megérzékeltetés az, amit tehet, amit tennie kell. A művészet feladata, tárgya itt már nem a racionálisan megérthető és megítélhető tapasztalat, hanem az intuitíven átélhető tapasztalat jelképszerű elénk állítása.” Mű és személyiség, 538.
15. Németh G. Béla, Türelmetlen és késlekedő félszázad, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971, 34., 41.
16. Vö. Kulcsár Szabó Ernő, Igazság és mediális értelem. Az esztétikai tapasztalat konstrukciójának irodalomtörténeti megalapozása a magyar modernségben = Oláh Szabolcs, Simon Attila, Szirák Péter szerk., Szerep és közeg. Medialitás a magyar kultúratudományok 20. századi történetében, Ráció Kiadó, Budapest, 2006, 28.
17. Mű és személyiség, 426.
18. Németh G. Béla: A nyelv- és irodalomtudomány változó viszonya = Uő, Emlékek, eszmék, emberek, Magyar Írószövetség és Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1996, 58.
19. „Azt pedig különösen fontosnak kell tartanunk, amit [Heidegger - B. T.] az igazságnak a műben való eseményszerű történéséről mond (…). Az igazság történése, eseménye kiváltképp a versre igaz, de a drámára s általában minden más műre, amelynek befogadása időben valósul meg. S ha ez az időben megvalósulás az irodalmi s zenei művekben evidens, áttételesen a képzőművészetekre is áll.” Uo.
20. A hegeli örökséghez való viszony a hagyomány olyan eseményszerű történése is, amelyből aligha lehet egykönnyen „kireflektálni” magunkat. Vagyis itt nem egyszerűen annak reflexiójáról van szó, ami már mintegy elválaszt bennünket Németh G. diskurzusától, de egyben arról is, ami összeköt vele. Paul de Man írja a Hegelhez való viszonyról: „Akár tudatában vagyunk ennek, akár tetszik, akár nem, a legtöbben hegeliánusok vagyunk, méghozzá a fölöttébb ortodox fajtából. (…) Hegeliánusok vagyunk, amikor a különböző művészeti formák és műfajok viszonyainak rendszerezésére a reprezentáció különböző módjainak megfelelően teszünk kísérletet, vagy a történeti korszakokat az egyéni és kollektív tudat progresszív vagy regresszív fejlődésének értelmében próbáljuk megállapítani. Nem arról van szó, hogy ezen megfontolások mindegyike Hegelhez tartozott volna; szó sincs erről. Esetünkben a „Hegel” név egy olyan mindent felölelő gyűjtőfogalom, amely különböző áramlatok tömkelegét gyűjtötte magába és őrizte meg, s így valószínűleg szinte minden olyan elképzelés forrása, amelyet máshonnan származónak vagy éppen saját magunktól kitaláltnak gondolunk. Kevés gondolkodó mondhat magáénak ennyi, a mester egyetlen szavát sem olvasó tanítványt.” Paul DE MAN, Esztétikai ideológia, Ford. Katona Gábor, Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 82.  
21. Míg Horváth kizárta a bölcseleti mozzanatot a sajátosan irodalmi felől, addig Németh G. irodalom és bölcselet organikus egységének ideájában visszaállítja azt, miképpen újragondolni igyekszik a szociológiai funkció és az esztétikai autonómia viszonyát is.
22. „A klasszikus polgári államokban az emberről és társadalmáról való eszmélkedésbe olvadt a nemzetről való eszmélkedés. Közép- és Délkelet-Európa kis népeinél viszont a nemzetről való eszmélkedésbe az emberről és társadalmáról való gondolkodás.” Küllő és kerék, 12. „a magyar művelődés, s ezen belül a magyar irodalom nem épülhetett folytonosan és szervesen az egymást követő s a nemzetinél szélesebb, egyetemesebb, értelmező s rendező elvű európai világnézetekre.” Németh G. Béla, Létharc és nemzetiség, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976, 273. „Külön szerencsétlensége volt a magyar kultúrának, hogy politikai okokból Bécs hatalmas művelődéstörténeti kisugárzási erejére szinte kénytelen volt ellenérzéssel válaszolni.” Im, 276.
23. Melynek magyar irodalomtudományra érvényes összefüggéseit Kulcsár Szabó Ernő dolgozta ki fentebb már hivatkozott, valamint egy korábbi tanulmányában. Vö. KULCSÁR SZABÓ Ernő, Im, ill. Uő, Hogyan s mivégre tanulmányozzuk az irodalomértés hagyományát? Irodalomtörténet 1994/1 37-68.
24. Az 1925-ben született tudós első kötete, a Mű és személyiség című rendkívül gazdag, nagy terjedelmű tanulmánygyűjtemény, 1970-ben jelenik meg.
25. Egy idézet a sok közül: „Az irodalomtörténet-írás egyik nehéz feladata: megtalálni az irodalom önelvű fejlődésének és társadalomtörténeti meghatározottságának kölcsönviszonyát, dialektikáját.” Türelmetlen és késlekedő félszázad, 6.
26. Ebben Németh G. ismét csak Horváth János örökösének tekinthető (vö. Fejlődéstörténet, 45-46.), akinek az irodalmi alapviszonytól kidolgozott koncepciója többek között éppen abban különbözik a Thienemannétól (akiről Németh G. műveiben, miként a szellemtörténeti iskola más képviselőiről is, elsősorban bíráló megjegyzések olvashatók), hogy a közvetítés technikai feltételrendszerét az irodalmi folyamat változó tényezőiként értelmezi, melyek az alapviszonyra nem hatnak vissza számottevően. „Thienemann modelljében azonban éppen arra akad nem egy példa, hogy sok esetben nem lehetséges világos különbséget tenni a két oldal között: így az inskripció meghatározta mediális konfiguráció esetében a szerző nem határolható el vagy nem függetleníthető az írást hordozó anyagtól, a kézírásos másolásban pedig a mű nem absztrahálható konkrét hordozóiból vagy sokszorosításaiból.” KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, Az „alapviszony” Horváth Jánosnál és Thienemann Tivadarnál = Szerep és közeg, 48-49.
27. Niklas Luhmann, A műalkotás és a művészet önreprodukciója, ford. Gergó Veronika = Testes könyv I., szerk. Kiss Attila, Kovács Sándor sk., Odorics Ferenc, ICTUS és JATE, Szeged, 1996, 139.
28. Létharc és nemzetiség, 100.
29. Im, 99.
30. Im, 100.
31. Niklas Luhmann, Im, 122.
32. Baudelaire-nél a „nyelvi optimalizmus”, vagyis a nagy fokú megalkotottság révén megteremtett természetesség nyilvánvalóan nincs ellentétben a retorizáltság gazdag „eszköztárával”. „Baudelaire a leginkább s a legtudatosabban retorizált nyelvű költők sorába tartozik. Nyelvi optimalizmusának egyik fő eszköze és eredménye éppen az, hogy a köznyelvet a város, az irodalom, a művelt értelmiség köznyelvét a retorizálás ezer fogásával kényszerítette emelkedetté, fölfokozottá, teljes telítettségűvé, határozott dikciójúvá.” Létharc és nemzetiség, 102. Fontos, hogy Baudelaire költészetében e koncepció szerint az uralkodó dikció vagy modalitás az irónia, amit a retorizáltság olyan használata erősít meg, amely e terminust elsősorban az idézettség, a nyelvi automatizmusok, a sztereotípiák távolságtartó működésbe hozásaként érti. Láthatóan - de erre most nincs alkalmunk kitérni - van némi feszültség az uralkodó modalitásként megnevezett irónia és a lélektant és modalitást az átélés lélektani totalizálása révén egybejátszó terminológia (emelkedett, fölfokozott, teljes telítettségű) között. Hiszen míg az irónia, a mondás módja és mondott dolog közötti különbségre apellálva, éppen a mondottakkal történő azonosulást kérőjelezi meg, addig a lélektani terminológia éppen az azonosságukat implikálja. Mindez alighanem abból az alapvető szemléleti tényezőből adódik, amelyik ragaszkodik cselekvés vagy történés és kogníció egységének elvéhez, s vele az irodalom mint a leginkább öntudatos cselekvés képletéhez.
33. Vö. Barta János, A pálya végén, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 79-80. „a költő alkatában adott formaösztönnek valahogy össze kell fonódnia az élményfolyam belső dinamikájával. Így lehet értelmesen elfogadni azt, hogy Az el nem ért bizonyosság szerzői többször rejtett retorikát mutatnak ki egy-egy alkotásban. A szó igazi, hagyományos értelmében kevés az olyan Arany-vers, amely igazán retorikus volna, hacsak ezt a kategóriát nem tágítjuk mértéktelenül ki, s nem vesszük a belső tagolásra, ízületekre szánt jelzéseket retorikai eszközöknek.”
34. „Minden mű, bármilyen műfajú is, első fokon abban tér el a nem irodalmi megnyilatkozástól, hogy szövege rendszeresen és célszerűen stilizált. Az eltérés második fokán a szöveg rendszeresen és célszerűen stilizált és retorizált, a harmadikon stilizált és retorizált és poetizált. Mindhárom fokozat számtalan eszköz segítségével valósulhat meg. A stilizáltnak pl. gyakori létrehívója a szó- és mondatforma-válogatás. A retorizáltságnak gyakran eszközei az állandósult alakzatok, sztereotip kapcsolások, építkezések, melyek mögött rendszerint állandósult s gyakran elhomályosult logikai sémák (pl. ellentétbe állítás, érvelés, fokozás, párhuzamosítás, hasonlítás, következtetés, ismétlés stb.) lappanganak. A poetizálás eszközei közül a hangzati eredményű számszerűségeket (metrika, ritmika, numerozitás stb.), a szófűzés szokatlan módjait, a jelöletlen mondatkapcsolódást, az asszociácis sorok egy részének kihagyását említjük.” NÉMETH G. Béla, Még, már, most = Uő, 11+7 vers. Verselemzések, versértelmezések, Tankönyvkiadó, Budapest, 1984, 261.
35. François DOSSE, L'histoire du structuralisme I. Le champ du signe, 1945-1966, Éditions La Découverte, Paris, 1992, 246.
36. Mindez úgy ráadásul, hogy a freudi modell benne csakis korlátozott szerepet játszhat, amennyiben az ugyan az individuum egyediségét emelte a szellemtörténet lelki kollektivitásával szemben, de a léleknek öntudatlan erői felől mintegy leértékelte a tudatost.
37. Ismeretes, hogy a szemiológia lehetőségeit már Saussure is ilyen kiterjeszthetőségét hangoztatva gondolta el, mint ahogy az is köztudott, hogy Jakobson Saussure-ből kiinduló nyelvészeti és irodalmi vizsgálatait először Lévi-Strauss hasznosította antropológiájában, másrészt hogy Roland Barthes híres, Éléments de sémiologie című programadó írása is hasonló tudományközi érvény mellett érvelt.
38. Clifford Geertz, A művészet mint kulturális rendszer, ford. Sajó Tamás = Uő, Az értelmezés hatalma, Századvég Kiadó, Budapest, 1994, 244.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret