stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ORAVECZ IMRE: Az én könyvem

Eddig kétszer nyitottam meg Könyvhetet, helyesebben egyszer, mert először elnyitották előlem. Másodszor meg kaptam utána a fejemre azért, amit mondtam. Bíráltam ugyanis, nem annyira a Könyvhetet, annak fonákságait, hanem inkább a könyvkiadást, a nevetségesen alacsony honoráriumokat, az írók megalázását, semmibe vételét. És azt is felpanaszoltam, hogy groteszk módon éppen ők azok, akik ilyenkor legkevésbé vesznek könyvet, mert nincs miből.

Az elnyitás ellen nem tehetek semmit ezúttal sem. De a ledorongolásból tanultam. Nem leszek többé ünneprontó, ám a kötelező ellágyulást továbbra is mellőzöm. A Könyvhétről vagy jót vagy semmit. Inkább magáról a könyvről, erről a divatjamúlt, de szerencsére elpusztíthatatlan médiumról ejtenék pár szót. Az én könyvemről, könyvélményemről, arról, hogy hogyan vagyok vele, mit jelent nekem a könyv, milyen szerepet játszott, játszik az életemben. Nem az, amelyet én írtam, hanem a másé, amelyet megveszek, kikölcsönzök, amelynek csupán olvasója vagyok. Ehhez is kell némi erőszaktétel vagy legalábbis egy jó adag elfogultság, elnéző, gyengéd részrehajlás, hiszen nemcsak jó, hanem rossz könyv is van, vagy ebből van a legtöbb. És ama kételytől is nehéz eltekinteni, amelyet a Gondolatok a könyvtárban Vörösmartyjával érzek, elnézve az „emberiségnek elhányt rongyai”-t, miként ő nevezi a könyvet.

Olyan kultúrába születtem bele, amelyben nem nagyon szerették a könyvet. Gyerekkoromban, amikor már olvasni tudtam, nem hogy a kezembe adták volna, inkább dugdosták előlem, és ha mégis megtaláltam, olykor még el is vették tőlem. Mesekönyvnek meg a színét se láttam, se nálunk, se máshol a faluban. Azt se tudtam, hogy létezik ilyesmi, és felolvasnak belőle a gyerekeknek. És arra is csak felnőtt fejjel jöttem rá, mi volt ennek az oka, amikor magam is szülői sttuszba kerültem. Anyám ellenezte, hogy elalvás előtt mesét olvassak a kisfiamnak, mondván, hogy az nem igaz, merő kitalálás, és csak elbolondítom vele. Ezzel alaposan elképesztett, hiszen az iskolában azt tanultuk, hogy az istenadta nép tudja, mit csinál, és megbecsüli tulajdon alkotásait. Bár az igazsághoz tartozik, hogy anyám erdészlány volt, aki férjhezmenetele révén lesüllyedt a mezei munkáslétbe.

Kivételt csupán a Biblia és a Kincses Kalendárium képezett. Azokat megtűrték, azokat lehetett olvasni minden családban. De kit érdekel a Szentírás zsenge gyerekkorában? Elég volt unalmas részleteket hallani belőle a pap szájából a vasárnapi misén, amikor az ember többedmagával állt a szentélyben a fal mellett, és irgalmatlanul szorított a cipője. A Kincses Kalendáriummal valamivel jobb volt a helyzet. A felnőttek főként határidőnaplónak használták, de a gyerek talált benne izgalmas történeteket is.

Milyen könyvek voltak azok, amelyeket már korán olvastam, és hogyan jutottam hozzájuk?

Szépirodalom, regények, elbeszélések, természetesen, és úgy, hogy szerencsém volt, mert apám, már munkásember lévén, rendszeresen olvasott könyvet, és azt sikerült előbb-utóbb megkaparintanom. Voltak saját, angol nyelvű könyvei is, de a magyar nyelvűeket egyik apai nagybátyja feleségétől kölcsönözte. Gyuri bátyánk – így hívták nagyapámnak ezt a testvérét – kint maradt Kanadában, ahol apám is felnőtt, és számos könyvével még jobban kilógott a sorból. Egyetlen szerzőnek a neve se maradt meg bennem. Csak arra emlékszem, hogy azok a könyvek rendre a kuruc korról, a kurucok vitézi cselekedeteiről szóltak, és faltam őket. Meg arra, hogy szinte kizárólag a párbeszédes részeket olvastam, a leírásokat átugrottam, mert untattak.

Egynek a címe azért rögzült bennem. Czinka Panna, Rákóczi csalogánya. Ez volt. Azóta többször próbáltam kideríteni, ki írhatta, már csak a rend kedvéért is. Nem sikerült, pedig már az internetet is bevetettem. Ezt kivált szerettem. Volt benne párbaj, harc, csata, szerelem, ármány, titkos alagút, üldözés, véget érni nem akaró menekülés a dobsinai jégbarlangon keresztül. És egy jelenet, amely kiváltképp hivatott volt lerántani a leplet a labancok pancserságáról. Nyársalnak, és ijedtükben a tűzbe ejtik, veszni hagyják a szalonnájukat, amikor a kurucok rajtuk ütnek. A végén már annyi kuruccal, dicső hadjárattal, tettel volt dolgom, annyira beleéltem magam a Rákóczi-szabadságharcba, hogy azt hittem, még tart, és keservesen csalódtam, mikor megértettem, hogy régen véget ért.

Alsó tagozatos voltam, amikor Maoék győztek Kínában. Aztán jött a felső tagozat, az ötvenes évek sűrűje, és a kínai szocreál regény, amely elárasztotta Magyarországot. Addig is kölcsönöztem már az iskolai könyvtárból, de attól kezdve kizárólag onnan láttam el magam könyvvel, mert utána sokáig a japánok elleni felszabadító háború körül forgott az életemben minden. Szüntelen kézigránátok robbantak, géppuskák kelepeltek, támadás támadást, gyzelem győzelmet követett. Csodáltam a zseniális kínai parancsnokokat, akik mindig párttitkárok voltak, az életüket feláldozó közlegényeket, akik egyszerű párttagok. Megvetettem a mindig polgári származású árulókat, és gyűlöltem a kegyetlen, vérszomjas japánokat, akik lábbal tiporták az akkor még csak leendő baráti ország szabadságát.

Könyv könyvet ért. Sok ilyen kínai regényt olvastam, több tucatot, vagy akár százat is, nem véve észre, hogy egy kaptafára mennek, mindig ugyanaz történik bennük, mindig ugyanazt a szemetet fogyasztom. Már anyám tilalmával, a környezet rosszallásával sem törődtem. Ha csak tehettem, ha nem volt munka a határban vagy otthon, szinte mindig könyv volt a kezemben, és olvastam, nyíltan lázadva, mohón, szemérmetlenül, iskola előtt, iskola után, délután, este, mindig, szenvedélyemmé vált az olvasás. Nem számított semmi, csak lapok legyenek a könyvben, a lapokon pedig betűk.

Sejtelmem sincs, meddig tartott ez a kínai őrület, de valamikor valamiért átment Vernébe, ahol már a leírások is érdekeltek, Vernéből pedig a kötelező olvasmányok keltette viszolygás ellenére a magyar, majd a külföldi klasszikusokba. És ezenközben egyre válogatósabb, igényesebb lettem, sőt, már verset is olvastam. Ez a szenvedély ma, életem végén is tart. A kívánalomlista is bővül még mindig. Felsorolni is sok, mennyi minden számít már: formátum, borító, kötés (ha van kötés), fűzés, papír, a papír minősége, színe, súlya, vastagsága, tükör, betű, szag.

Változatlanul sokat olvasok. Otthon, utaztomban, este, elalvás előtt, még akkor is, ha egész nap írtam, vagy írni próbáltam. Nem ösztönzésképpen, nem egyező irályút – ilyenkor inkább kerülendők a rokon törekvések –, hanem valami egészen mást, pihentetőt, terápiajelleggel, hogy kiszabaduljak abból, aminek a szorításában egész nap voltam, hogy távlat nyíljon, hogy kilássak magamból. Pedig ez, ahogy öregszem, egyre nehezebb. Sűrűn elbóbiskolok, elveszítem a fonalat, keresgélni kell a mondatot, ahol kiestem. Még olyankor is, ha se fáradt, se álmos nem vagyok. De kell, szükségem van rá, életelemem a könyv, az olvasás, és imádkozom, hogy sose romoljon el annyira a szemem, hogy teljességgel lehetetlenné váljon. Mi több, azt szeretném, ha könyvvel a kezemben, olvasás közben halnék meg.

A könyvhét debreceni megnyitójának szerkesztett szövege.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret