stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A helyzetnélküliség helyzete

HELLER ÁGNES: MEGTESTESÜLÉS

“Ám felhagyok ezzel az egész vizsgálódással. Csupán szerelmesek számára írtam. És ahogy apróság is meg tudja örvendeztetni a gyermekeket, úgy az is közismert, hogy gyakran szerfölött különös dolgok azok, melyek szerelmeseket megörvendeztetni képesek. E vizsgálódás olyan, mint a heves szerelem vitája a semmiségről, s megvan a maga értéke — a szerelmesek számára.” A jól ismert sorok Kierkegaard Don Giovanni könyvének Semmitmondó bevezetéséből valók. Az érzéki zsenialitás antimetafizikus elmélete maga is posztulált befogadót feltételez, akárcsak Kierkegaard szerint Mozart operája. A filozófia műbe épített intencionált befogadója a metafizikai pozíció rögzített duális szerkezetének eltolása, a hierarchia kikezdése. A Vagy vagy Bevezetésének narratívája, a szekreter titka a hagyomány kikezdett továbbélését szcenírozza. „Kedves olvasó, talán mégis csak eszedbe ötlött néha, hogy kételkedj kissé annak az ismert filozófiai tételnek a helyességében, amely tétel szerint a külső a belső, s a belső a külső.” Így kezdődik a könyv, mely a Hegelnek tett oldalvágás ürügyén a metafizika differanciájának, elkülönböződésének kitüntetett pontja lehetne, ha maga a folyamat, miként Eremita kalapácsának a szekreter, nem állna ellen az effajta kiemelésnek.

“Ha tehetségem lenne hozzá, én is írnék egy regényt, a fejezetek közé iktatott gondolkoznivalókkal. De mivel nincs írói tehetségem, így csak gondolkoznivalókat fogalmaztam meg. De mindenestre az olvasókra bízom, hogy illesszék be a regényfejezeteket a gondolkoznivalók elé. Valószínűleg valamiféle életrajz kerekedik ki belőle. Hiszen a világba való kilépésről szól az első gondolkoznivaló, míg az utolsó, a kilencedik, a világból való kilépésről. Annyi regény, ahány olvasó, gondolhatnánk. De ez tévedés, mert sokkal több. Annyi regény, ahány regényt el tud gondolni akármelyik olvasó.” Erich Kästner regényfejezetei közé „gondolkoznivalókat” illesztett. Heller Ágnes a „közöket” írja meg, a regény fejezeteit ránk, olvasóira hagyja. Mielőtt elandalodnánk egy filozófiai tanulmánykötet ilyetén közhelyes „ajánlásától”, megkíséreljük megérteni a szerző intencióját, hátha a külső és a belső viszonya a kierkegaardi kétely értelmében olvasandó.

Kierkegaard olvasói számára aligha kérdéses, hogy regény és filozófia, forma és reflexió, történet és metafizika paradoxiális együttállásban tolják el, helyezik át, bontják szét stb. a metafizika nagy narratíváját. Az ebből következő „gondolkodnivaló” nem egyszerűen különbözik a filozófiai hagyomány kötelező magatartásformájától, hanem, miként Kierkegaard is tette, egyszerre posztulálja a befogadót és a formát. A narratíva nem egyszerűen a filozofikus regény jelölője, mint ahogyan a „gondolkoznivaló” sem a metafizikai hermeneuta as usual, hanem a metafizikai tradíció sajátlagos elkülönbözésének „szereplői”. „Nagyon durván abban fogalmaznám meg a két gondolkodó már induló gesztusában benne rejlő különbséget, hogy Foucault a hagyományos kérdésfeltevés mellé lép, miközben a hagyományos válaszok sokaságát pusztán átalakítja, míg Derrida megmarad a hagyományos kérdésefelvetésnél, de az arra adott véges válaszok felbomlásáról beszél.” Még egy mondat: „Mind a ketten úgy akarnak ennek a feladatnak eleget tenni, hogy megőrizzék a metafizikában mindig is jelenlévő filozófiát.” A Derridát búcsúztató utolsó esszéből való idézetek a megőrzés és elkerülés azon körstruktúráját mutatják, melyet fentebb a gondolkoznivaló és a narratíva együttállásával jellemeztem. A gondolkoznivaló, a külső és belső nem egyezése, a filozófiai fantázia formaproblémája. És ahogyan azt már Kierkegaard jelezte: a formaprobléma egyszerre jelentkezik az alkotás és a befogadás feladottjaként.

Csábító volna mindezt úgy interpretálni, hogy Heller Ágnes tanulmányai a metafizika regényéről beszélnek. Ám a regény helyett vagy fejezetei között a gondolkoznivalók éppen a metafizika nagy elbeszélésének de-totalizáló (Heller szava) átiratai. Amikor a regény megírását olvasóira bízza, akkor tisztában van a kierkegardi programmal: kísérlet a töredékes törekvéssel, bár vele ellentétben Heller nem írja meg a (poszt)modern Antigoné szüzséjét. „A hagyományos — metafizikus — filozófia nyelvére nemcsak a bináris ellentétek hierarchikus rendezése jellemző, hanem egyéb mesterszavak használata is, mint Lét, Ész, objektum, szubjektum, szubsztancia akcidencia, önmagának oka, célok, ható-ok, első elv princípium satöbbi.” Közelebb kerülünk Heller Ágnes filozófusi karakteréhez, ha ezen bináris ellentétek és mesterszavak sorsanalízisére tett töredékes törekvésként értelmezzük e kötet kilenc tanulmányát. (Hitem szerint nem csupán erre a vékony kötetre érvényes ez a jellemzés. Ugyanez áll azokra az alaptörténetekre melyek, pl. a Biblia elemzése Hellert a vallásfilozófiához köti. A Biblia mint nem metafizikus mesterelbeszélés analízise a Genezis könyvének filozófiai interpretálásakor világosan mutatja, hogy Heller pontosan tudja: „nincsenek metafizikai fogalmak, csak a metafizikai kontextusban válnak azzá.”)

Nem véletlenül beszélek a mesterszavak sorsanalíziséről, noha sem patetikus, sem pszichiátriai értelemben nem használom a szót. Heller elemzései egy fogalom vagy ellentétpár kontextualizálásának és rekontextualizálásának a folyamatát rögzítik. A kötet bármely tanulmánya a világtól a modernitáson át, a szégyenig és tovább a művészet befogadásáig különböző perspektívákból építi fel és bontja le a kontextusokat, tehát a mesterfogalmak sorsa a kontextusok különféle perspektívákból felépített és lebontott folyama. A kontextusok története e mesterfogalmak sorsanalízise. A perspektívák sokfélesége azonban nem egyenlő a posztmodern de-totalizáló világával. Heller kicsit szkeptikusan idézi Lyotard-ot. „Üzenjünk háborút az Egésznek, tanúskodjunk az ábrázolhatatlan mellett, képviseljük a különbségeket, mentsük meg a különbségeket, mentsük meg a Név becsületét.” A hümmögés persze a posztmodern és a zsidó Isten vegyítésére vonatkozik, ám ezután Heller egy fontos félmondatot ír, mely saját viszonyát jellemzi a kontextusok perspektivizmusához: „...az Egész képviselete a különbségekkel szemben sem zárható ki mint egy opció a többi közül...” Az opció a posztmodern perspektívákra vonatkozik és azért nem idéztem, mert nem az a kérdés, hogy Heller Ágnes posztmodern gondolkodóé. Viszont a félmondat, mely szerint az Egész álláspontja is egy lehetséges választás az Egész elleni bozótharc közepette, rávilágít a de-totalizáció és a helleri re-totalizáció koegzisztenciájára.

A kérdés tehát az, hogy a Heller Ágnesnél rekontextualizált egész miben különbözik a metafizikai Egész vágyott teljességétől. Ha megnézzük a világról, a test-lélek dualizmusról, vagy a szégyenről írott szövegeket, akkor azt kell látnunk, hogy a különböző perspektívák egy agonális térben konstituálódnak, azaz minden egész egy-egy monász, melyek nem mechanikusan rendeződnek hierarchiába, hanem egy permanens versenyhelyzetben vannak: a nézőpontok nem feledkeznek meg a maguk igazáról, miközben a nagybetűs, tehát bemerevedett végességeket épp a perspektívák pluralitásának legitimálásával de-totalizálják.

Amikor Heller Ágnes gondolkozni hívja az olvasót, akkor lényegében a helleri perspektívák koegzisztenciájának modelljét méreti meg. Heidegger írja Kant könyvében: „Persze ahhoz, hogy abból amit a szavak mondanak, kicsikarja azt, amit mondani akarnak, minden interpretációnak szükségképpen erőszakhoz kell folyamodnia. Ez az erőszak azonban nem lehet kóbor önkény. Egy előzetesen megvilágító eszme erejének kell hajtania és vezetnie az értelmezést. Csakis ennek az eszmének az erejével kockáztathatja meg egy interpretáció azt, ami mindenkor merészségnek számít, hogy tudniillik rábízza magát egy mű rejtett, belső tartalmára, hogy ezáltal beleállítassék az el nem mondottba, és kényszeríttessék annak elmondására. Ám ez olyan út, melyen magáról a vezérlő eszméről is kiderül, hogy mekkora átvilágító képessége van.” Az interpretáció tehát egyfelől rendelkezzék egy előzetesen megvilágító eszmével, másrészt ezen eszme egy mű el nem mondottjába állítódik, s maga ez az út méri meg ennek az előzetes eszmének „az átvilágító képességét”. Heidegger nem csupán az interpretáció „elméletét” foglalja össze, hanem ezen előzetes eszme kiemelésével egyfelől olyan lehetőséghez juttatja az interpretációt, mely lehetőség nem mondatott ki a műben, másfelől maga az út ezen előzetes eszme súlyosságát is jelenti. Lehetséges, hogy az út jobb kép az elemzés folyamatának leírására mint a modell. Egy modell, mely maga is interpretáció, egy folyamat sémája, a maga jelentőségét, súlyát ezen eszme megvilágító erején keresztül nyeri. Gondolkozni tehát azt jelenti, hogy ezen út során milyen eszme milyen rejtett belső tartalmakat világít meg, azaz a nézőpont perspektívája mennyire fénylik fel.

Megfogadva Heller Ágnes javaslatát, a következőkben e kötet kilenc gondolkodnivalójából egyet kiválasztva arra teszek kísérletet, hogy a helleri törekvés szem előtt tartásával nem egy univerzalizálható modell rekonstrukcióját végzem el, ám egy útnak a kontextusa a fentiek értelmében mintegy hálózatot alkot a többivel, azaz a térkép diszkrét pontjai kisugároznak a többire anélkül, hogy egységes módszert sejlene fel mögöttük.

Heller minden tanulmánya a metafizikai kontextusok lebontásával illetve átrendezésével foglalkozik. Az érzelmek szerepe a műalkotások befogadásában című tanulmányában is abból indul ki, hogy az érzelmek a metafizikusok számára legalábbis gyanúsak, efemer jellegűek voltak, és kiszorultak a vizsgálódások homlokteréből. Arisztotelész is inkább a Retorikában semmint az etikákban, Kant is inkább az Antropológiában foglalkozik behatóbban velük, habár, mint Heller is megjegyzi Az ítélőerő kritikája sok szempontból kivétel. Ugyancsak jelentős kivétel a művészet, hiszen a műalkotás és befogadása a transzformált érzelmek konstitutív terepe. A transzformáció Heller számára nem a fogalom metafizikai megigazulását jelenti, vagyis az átalakulás sémája nem a visszafordított transzempirikus folyamat, melynek során a „méltatlan” empirikus érzelmek a művészetmetafizika felhőkakukkvárába emelkednének. Az átalakulást magát abból a sémából érthetjük meg, melyet Heller a művészet befogadásának ábrázolására vázol fel. A séma azonban annak az előzetes eszmének az irányítása alatt áll, melyről Heidegger beszélt. „Míg az igazság megismerésében és a praktikus, továbbá pragmatikus cselekvés világában, azaz a tudás, jóság és még a hasznosság területén is, az érzések egy – legalábbis – igen problematikus szerepet játszanak, s alá kell vetni őket a szellem, az ész, az értelem kormányának, addig arról az esetről, amikor a szépség, s így a művészi szép befogadásakor elfog a gyönyörűség, éppen az ellenkezőjét kell elmondanunk.” A mindennapi élet érzelmei és diszpozíciói Én központúak, vagyis a praktikus élet gyűlölete és gyönyöre, félelmei és mindenféle érzelemfajtája az Én partikuláris világát jelentik. A séma az általánosság, a magam meghaladásának folyamatát vázolja, ahol is az Én-érdekeltség felfüggesztődik. „A gyönyör, az érzelmek, melyeket a műalkotások váltanak ki bennünk, nemhogy nem akadályozzák, hanem éppen szorgalmazzák, elősegítik, a korlátoltság, a múlandóság, a korlátozottság meghaladását, s a befogadót az Örök, a Változatlan, a Legmagasabb felé fordítják.” A meghatározó eszme összefoglalható a fiatal Lukács azon teóriájában, hogy a mindennapok egész embere a műalkotás befogadása során ember egésszé válik. Ebben az átalakulásban a műalkotás felkeltette gyönyör a partikularitás meghaladását szorgalmazza. Ez tehát azt jelenti, hogy a mindennapi érzelem partikularitása és a mű befogadása során keletkező érzelem univerzalitása az érzelmek státuszának bipoláris szerkezetét mutatja. A befogadás során a mű provokálta gyönyör ismét bipolárissá válik. A befogadói állapot metaforája Hellernél a a szerelem. Ez egyfelől valóban az az érzelem, melyben oly módon fókuszálódnak az érzelmi energiák, hogy szinte kizárják a világ kiváltotta egyéb figyelmeket, másrészt a szerelem érzete kölcsönös: Ebből a szempontból a mű részben úgy viselkedik mint egy személy. Részben nem, hiszen a mindennapok harci helyzetével szemben a mű csak provokál, de nem bánt, a befogadó pedig alapvetően passzív.(Erről még lesz szó.)

Íme a séma egyik összefoglalása: „A praktikus és pragmatikus életben főszerepet játszó érzelmek Én-központúak, az Én körül rendeződnek, s ennél fogva szorosan kapcsolódnak a morálhoz, mi több számos érzelem egyben morális ítélet is. A műalkotások kiváltotta érzelmekre azonban mindez nem vonatkozik, mivel a helyzetnélküliség helyzetében minden egocentrikus érzelem dekonstruálódik. Ezek a lebontott érzelmek azonban nem semmisülnek meg, csupán felfüggesztődnek a befogadás tartamára. Mivel ezek felfüggesztődnek, a befogadó morálja és szokásvilága is felfüggesztődik. Semmi közük nincs tehát azokhoz az érzelmekhez melyek egy műalkotás recepciója során keletkeznek a szeretőben. Mindazok az érzelmek, melyek a befogadásban fel lettek függesztve, visszatérnek, visszaformálódnak, mihelyt a korábbi befogadó a praktikus – pragmatikus magatartáshoz visszatér.” (Kiem. tőlem. K.A.) Az Én-központú egocentrikus érzelmek érzésekké bomlanak le, majd átalakulnak Én-építő érzelmekké a befogadás során.

Két mozzanatra kell itt felfigyelnünk ahhoz, hogy egy felől a sémát mozgató eszmét interpretálhassuk, másfelől, hogy olyan mozzanatra leljünk a sémában, mely talán éppen tagadott mozzanat, mégis a séma „nem tudottja” révén fontos szerepe lehet a befogadásban.

1. A séma, melynek során a partikuláris gyönyör szabadon lebegő érzésekké, majd újfent, de most már Én-építő érzelmekké alakul, Heller Ágnes szerint mindenfajta befogadás sajátja. A megszorítások melyek a különböző műfajokat érintik (irodalom, szépművészet, zene) vonatkoznak a lukácsi meghatározatlan tárgyiasság eltérő szerepére, mégis az érzelmi séma minden művészetre vonatkozik. A folyamat maga, minden árnyalás ellenére a metafizikai dualitás karakterével rendelkezik. Az Én-központú mindennapokkal szemben az Én-építő műalkotás-világ áll szemben, és mint Heller egyébként igen helyesen megjegyzi ebből az is következik, hogy a katarzis elmélet filozófiai téveszmének bizonyul, hiszen a befogadás utáni visszatérés a pragmatikus világba nem hozza magával annak az érzelmi életnek átalakulását, változását, legalábbis messzemenően nem szükségszerűen. Ebben Heller igen következetes, noha szerintem itt nem feltétlenül az általa hangsúlyozott empirikus tapasztalatok, hanem az érzelmek duális szerkezete, a két világ me­ rev szembenállása, a kettősség merev-metafizikai karaktere egyrészt kizár minden olyan szférát mely enyhíthetné ill. átalakíthatná a merev szembenállást, másrészt „elrejti” a dekonstrukció azon eljárását, mely ha nem is az arisztotelészi katarzis legitimálásához vezetne, de az eltolások és áthelyezések révén egy örvénylő folyamhoz tehetné hasonlatossá az érzelmek visszaáramlását a pragmatikum világába, miáltal átrendeződhetnék a két világ kapcsolata kilépvén a metafizikai szembenállás merevségéből.

Mint az alábbiakból remélem kiderül, nem azt állítom, hogy a séma „bennereked” a metafizika abroncsában, hanem azt, hogy kizárja illetve elrejti azokat az elemeket, melyek a metafizikai hagyomány átépítésének lehetőségfeltételeit hordozzák. Mielőtt a séma kíbővítésére-átalakítására egy rövid javaslatot tennék, még meg kell mutatni, hogy azok a bizonyos „elemek” és kategóriák ismét csak nem metafizika-idegen tényezői a folyamatnak, csupán a folyamat elemzésének mozgásiránya változik meg általuk, végsőképpen pedig a dualitásszerkezet válik egyfelől többpólusúvá, másfelől heterogénebbé.

2. „Az a gyönyör, amit a műalkotás iránti kölcsönös szerelemben érzünk, ugyanis nem morális jellegű.” Miközben a szerző igen erős distinkciókat tesz irodalom, szépművészet és a zene befogadásában felfakadó érzelmek különféleségéről, ha jól számoltam háromszor is hangsúlyozza, hogy „az érzelmek ítélkezése nem morális jellegű”, és, miközbenkülönösen az irodalom befogadásában, hangsúlyt helyez a cerebrális érzelmekre, a morális érzelmeket kizárja a sémából: „Ressentiment és hiúság sem jelenhet meg a befogadás folyamatában, de nem is érezhetek szégyent hősöm helyében, ...nem gyűlölhetem még a gonoszt sem, mivel a cselekvő bosszúállás útja le van zárva előttem.” A probléma az, hogy ha cerebrális érzelmek létezhetnek a mű befogadásában, akkor morális érzelmek miért is nem léteznek. Az az érv, hogy a befogadó előtt a „cselekvő bosszúállás” útja le van zárva, még nem igazolja, hogy „ebben az értelemben a befogadó tehetetlen, béna.” Nem is az az igazi érv, hogy miért ne gyűlölhetném a gonoszt pusztán azért mert nem tudok rajta bosszút állni, inkább az, hogy a morális érzés performatívum: beépül mint létező valóság abba a művilágba, mely a befogadásban keletkezik, annak a világnak az erkölcsi törvényét és hierarchiáját átépíti és újrakonstituálja, miáltal a mű befogadásában felépülő szerelem jellege alapvetően megváltozik, de legalábbis erős hatás alá kerül. Idéztem már: „A praktikus és pragmatikus életben főszerepet játszó érzelmek Én-központúak, az Én körül rendeződnek, s ennél fogva szorosan kapcsolódnak a morálhoz, mi több, számos érzelem egyben morális ítélet is. A műalkotások kiváltotta érzelmekre azonban mindez nem vonatkozik, mivel a helyzetnélküliség helyzetében minden egocentrikus érzelem dekonstruálódik. Ezek a lebontott érzelmek azonban nem semmisülnek meg, hanem csupán felfüggesztődnek a befogadás tartamára. Mivel felfüggesztődnek, a befogadó morálja és szokásvilága is felfüggesztődik.” Ha elfogadom, hogy az egocentrikus érzelmek felfüggesztődnek és más, Én-építő érzelmekké alakulnak át a séma szerint, akkor nem világos, hogy miért ne történne ugyanez, a morálhoz kötődő, számos esetben morális ítéletet is tartalmazó érzelmekkel is. Röviden: a morális érzelmek szerintem éppen hogy beépülnek s befogadás folyamatába, s a cerebrális érzelmekkel együtt részei annak az érzelmi hálónak mely a műalkotás befogadásának sajátja.

A pragmatikus élet morálja és szokásai éppen úgy az egész ember ember egésszé történő átalakulásának részesei mint a többi érzelem. A felfüggesztés erősen metafizikus tételezése helyett az énről való leválás és a koncentrálódás folyamatában történő átalakítás folyamatát húznám alá, azzal együtt természetesen, hogy a Heller Ágnes által joggal kritizált Után problémáját, tehát a katarzis szerepét, én sem helyezném vissza problémátlanul jogaiba, hanem e „filozófiai téveszme” eme sémához igazított korrektívumát elemezve a séma metafizikai lebontását erősíteném.

3. Heller a séma szempontjából éppen csak megemlíti a képzelőerőt, holott ennek a kategóriának a sémába építése lehetővé tenné egyrészt a morális érzés reintegrációját, másrészt éppen annak a de-totalizációnak és re-totalizációnak az együttlétezését melyről fentebb beszéltünk. Kant az Antropológiában határozza meg a képzelőerőt: „A képzelőerő (facultas imaginandi), a szemléleteknek a tárgyak jelenlétére rá nem szoruló tehetsége, vagy produktív, vagyis az előbbieknek, mármint a tárgyak eredendő ábrázolásának (exhibitio originaria) tehetsége, amely te­ hát előtte jár a tapasztalatnak, vagy reproduktív, a levezetett ábrázolás (exhibitio derivativa) tehetsége tudniillik, amely valami korábban már birtokunkban volt empirikus szemléletet idéz újfent elménkbe.” A képzelőerő előtte jár a tapasztalatnak, amennyiben a tárgyat jelenléte előtt eredendően ábrázolja. A műalkotás alkotó és befogadó teremtésének is kategóriája, most azonban csak az utóbbi érdekel minket. Az ember egésszé alakulás a pragmatikum érzetekké lebontott érzelmeit a partikularitás maga mögött hagyásával az általános felé mozdítja el. A gyönyör stb. érzelme a képzelőerő tehetsége révén produktív, azaz teremti meg az Én-építő érzelem világát, anélkül, hogy emlékeznie kellene az előttre, vagy bármi módon tudomást kellene vennie róla. Csakhogy. Kant A tiszta ész kritikájában így ír: „Gyakorlati mindaz, ami szabadság által lehetséges.” Ez Kantnál csakis az ész által lehetséges, vagyis ha maga a gyakorlati ész (mint azt Heidegger Kant könyvében kimutatja) a transzcendentális képzelőerőből származik, akkor az önmaga az öntudatban rejlik. Márpedig az öntudat az erkölcsi én tudata, vagyis a személységé. A személyiség az erkölcsi törvény eszméje, „az attól elválaszthatatlan tisztelettel együtt.” A tisztelet pedig érzés, melyet az észfogalom alkotott. Az érzés, a valamibe be­ levonódás értelmében magának a bevontnak is az érzete, azaz a személy önmagát mint erkölcsi érzéssel bírót alkotja meg. „A törvény nem azért az, ami, mert tiszteljük, hanem fordítva: az, hogy a törvénnyel szemben a tisztelet érzésével viseltetünk, s ezzel a törvény nyilvánvalóvá tételének ez a fajtája az a mód, ahogyan számunkra a törvény mint olyan, egyáltalán megnyilvánulhat.” Heidegger még hozzáteszi: a valami iránt érzéssel viseltetés „egyszersmind önmagát is érzi.” A tisztelet érzésének erkölcsi törvénye a gyakorlati ész mint szabadság.

Heidegger Kant elemzése lehetővé teszi, hogy most már a morális érzést mint a befogadó saját szabadságának önmaga bevonása általi konstitúcióját a sémába integráljuk. Ez pedig azt jelenti, hogy az érzelem műalkotásbeli önmagára találása a személyiség öntudatának erkölcsi érzésével nem pusztán „kiegészül”, hanem ily módon lesz a mű befogadása a partikuláris én-érdekeltség meghaladásává. Abban ismételten igaza van Heller Ágnesnek, hogy mindebből semmi nem következik a mű utánjára, azaz nincsen elméleti sémája a mindennapokba való visszatérés utáni magatartásra. (Csokonai)

 

KARDOS ANDRÁS


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret