stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Egy régi nemzetfelfogás újradefiniálásának kísérlete

(S. VARGA PÁL A NEMZETI KÖLTÉSZET CSARNOKAI)

Vannak könyvek, amikkel kapcsolatban „a bírálatnak jóformán csak magyarázó értéke van”, – fogalmazott annak idején Greguss Ágost Arany János Kisebb költeményeiről szóló 1856-os írásában. Persze Greguss kultikus viszonyulása magát Aranyt is megriasztotta, azokról a kritikusokról nem is szólva, akik nem nézték jó szemmel a korabeli – a Hölgyfutár köréhez tartozó Székely József szép szavával – „Arany-lázat”. Természetesen nem a kultikus nyelvhasználat rehabilitálására tennék kísérletet S. Varga Pál A nemzeti költészet csarnokai című nagymonográfiájával kapcsolatban, hanem csak érzékeltetni szeretném, hogy a kritikusra körülbelül milyen hatást gyakorolt ez a minden tekintetben súlyos mű.
     A recenzens itt mégsem használhatja azt a közkeletű fordulatot, hogy S.Varga Pál akkora könyvet írt, hogy beszakad az asztal, tudniillik a könyv fizikai valósága a metaforát betűszerinti jelentésére fordítva, ironikus felhangokkal terhelődne. Márpedig ha valami, akkor az irónia igen messze áll mind a recenzenstől S.Varga művéről szólva, mind pedig magától a műtől. Hogy a recenzens nem ironizálhat az nem pusztán a szerző hihetetlen filozófiai, nyelvelméleti, filológiai és antropológiai kompetenciájának a rec. számára beláthatatlan horizontjából következik (innen a már-már kultikus tisztelet), hanem abból a tárgya iránt elkötelezett narrátori-szerzői hangból is, amelyet csakis a legteljesebb tisztelet illethet.
     Ráadásul a vizsgált mű tárgya sem nagyon engedi meg az ironikus kívülállás sokszor kényelmes pozícióját, hiszen a mű kb. 150 oldalas elméleti bevezetőjének gondolatmenete éppen a nyelvi-kulturális megelőzöttség tételének bizonyításával alapozza meg mondandóját, márpedig recenzenst tökéletesen meggyőzte ez a briliáns és nagy erudícióval felépített tétel arról, hogy nem nagyon van élet a saját kulturális-szocializációs hálón kívül, vagy ha még is van, akkor biztosan nem olyan („…non est ita.”). Másképp mondva: a nyelvi-kulturális szocializáció determinisztikussága a nemzetről való beszéd diskurzusán kívüli pozícióba került beszélőt megfosztja identikusságától, amennyiben identitását a bírálni vágyott diskurzusból nyerte, ezzel pedig kompetenciáját semmisíti meg. Ironikusan nem lehet viszonyulni a nagy nemzeti idolokhoz: a Himnuszt nagy nyilvánosság előtt – a blaszfémia ódiuma nélkül – nem lehet elénekelni a Megismerni a kanászt dallamára, holott adott esetben történetileg teljesen indokolt lehet. Ilyen esetben a nagyobb közösség botrányt kiált, és tabusértőnek, önfertőzőnek, árulónak, idegenszívűnek bélyegezve a provokátort igyekszik kitaszítani magából. A nagyobb közösség reakciója tökéletesen ésszerű és érthető, hiszen a játékrontó már létével is viszonylagossá teszi azt a rendet, amelynek az abszolút és tökéletes homogenitás és zártság alapvető érdeke. A kérdés az, hogy a kirekesztett, a nemzeti kultuszból látszólag gúnyt űző, ugyanakkor csupán annak egy másik aspektusát bemutató szubjektum miféle pozícióba kerül, ha célja nem a tagadás és rombolás. Vagyis van-e esélye egy olyan identitásképző elbeszélésnek, amely megengedi az ironikus öndefiníciót?
     Amennyiben jól olvasom S. Varga Pál könyvének bevezetőjét, ez nem lehetséges, hiszen a nemzethez (törzshöz, néphez stb.) tartozás primordiális aktusként rákérdezhetetlen adottság. A törzs idolumának negatív értékelése – hiszen gátolja a tiszta megismerést – S. Vargánál tökéletesen ellentétes módon értelmeződik, és maga lesz az origo, amely nem pusztán a megismerőt, hanem a megismerés tárgyát magát is meghatározza. (Ld. a hó különféle elnevezéseit az eszkimóknál, vagy a rénszarvas barnájára vonatkozó különbségtevéseket pl. a lappoknál.) Vagyis a primordiálisan értelmezett identitásképző elbeszélés a szubjektummal együtt annak világát is megteremti, amely így válik megfejtendő és fenyegető titkok káosza helyett megnyugtató válaszok békés kozmoszává.
     Ez nekem tetszene: jó kis hely lehet. (Én is Brazíliában szeretnék élni, mert ott jó.)
     Csakhogy a békés kozmosz rendje legfeljebb is a környező világ káoszával szembesítve válik nyugalmas, óvó univerzummá. Viszont ugyanez a rend önmagában az egyén számára fojtogató, nyomasztó, az egyéni igényeket és képességeket korlátozó hatalommá is válhat, ahogyan azt a modernizálódás európai folyamata ékesen bizonyítja is. Az egyéni lét és a kozmoszként felfogott közösségi lét közötti konfliktus forrásának problémája ugyanakkor nem egyszerűsíthető le a modern individuum létrejöttére, és a felvilágosult liberalizmus ezt mítosszá avató ideológiájára. Az S. Varga által (nagyon is termékenyen) hagyományközösségi szemléletnek nevezett nemzetfelfogás alapját képező népi hagyomány már önmagában sem értelmezhető a magától értetődő szimbolikus értelemvilág kozmoszaként.
     Ha megnézzük példának okáért a népballadák tematikus katalógusát, szembetűnő, hogy korántsem a harmónia, a kiegyensúlyozottság, hanem a törvény, rend megsértésének nyugtalanító tabusértéseivel kapcsolatos történetek vannak túlsúlyban. A megesett lány, a gyermek- vagy férjgyilkos asszony stb. példáiról persze állítható, hogy egy szélsőséges törvénysértés és az érte járó büntetés prezentációjával a közösségi rend megerősítését szolgálja, ám ezzel a felismeréssel egy időben azt is be kell látnunk, hogy a rend tudatos eljárások segítségével épül fel és regenerálódik, még akkor is, ha ezek az alakzatok igyekeznek rejtve, reflektálatlanul maradni. A nyelvi és szimbolikus megelőzöttség tételének igazságához nem férhet ugyan kétség, ám az elmélet nem ad választ arra a dokumentálható tényre, hogy az egyén mégis miért kerül konfliktusba a végső soron az ő érdekét szolgáló kozmosszal. Kaján módon rákérdezhetünk arra, hogy a középkori ember miért szorong (ld. Gurevics idevágó gondolatait a groteszkről!) a legerősebb és legzártabb szimbolikus rendként felfogott keresztény univerzumban, amikor annak alapállításai, alappillérei (szeretet, szolidaritás, a halál legyőzhetősége stb.) a legelemibb antropológiai igényeket elégítik ki.
     A nemzet strukturális alapját képező szimbolikus értelemvilág elmélete S. Varga könyvének nemzetfelfogását azokkal a perennialista nézetekkel rokonítja, amelyek őseredeti tapasztalatként, az emberi test, létezés stb. megtapasztalásával egyenrangú (sőt a nyelvi megelőzöttsége okán azt megelőlegező) keretként fogják fel a nemzetet. Ez a felfogás természetéből következően szemben áll a modernista nemzetfelfogások „képzelt és elbeszélt” közösségek elméleteivel, amelyek a nacionalizmust olyan ideológiai rendszerekként fogják föl, amelyek pontosan leírható kulturális-politikai célok mentén konstruálódnak. Ebben az értelemben a nemzet jól körülhatárolható történelmi szituáció függvénye, amely különféle vágyak elitista szemléletű elbeszéléseként ölt formát. (Gondoljuk meg, hogy a magyar nemzeti önreflexióban milyen fontos szerepe van a magyar nép ikonszerű önképeként értelmezett Arany-féle Toldinak, amely pedig végső soron mégsem népi-organikus eredetű, dacára Gyulai Pál kritikai formában megfogalmazott vágyképzeteinek.)
     Ezen a ponton rec. kénytelen felhívni a figyelmet S. Varga Pál monográfiájának egy alapvető módszertani anomáliájára. A könyv döntő többségében felvállaltan korabeli teoretikus szövegek elemzéseivel foglalkozik (itt és a továbbiakban a monográfia nagyobb hányadát kitevő hagyományközösségi szemlélettel foglalkozó részekről esik szó): ám valójában nincs eldöntve, hogy milyen státust tulajdonít ezeknek a szövegeknek a szerző. Ugyanis amennyiben a nyelvi, kulturális megelőzöttség tétele érvényes (márpedig igen), akkor a hagyományközösségi teóriával kapcsolatban idézett szövegek ennek a tételnek az érvényességét konstatálják, egyfajta példázatos-allegorikus módon. Ámde: ha ez így van – márpedig a perennialista felfogás értelmében ennek így kell lennie –, akkor a vizsgált teoretikus írások elveszítik reflexivitásukat, és valamiféle kor- és nemzetszellem megnyilvánulásaiként értelmeződnek: semmifajta poétikai, narratív, műfaji distancia sem látszik a nem teoretikus szövegekhez képest. De akkor meg miért nincs szó példának okáért Vörösmarty életművéről, amely mégiscsak érdekes határhelyzetben van az eredet- és a hagyományszemléleti modell között. Ráadásul a hagyományszemléleti modell alapszövegei maguk is reflektálnak saját pozíciójukra, amennyiben a nép-nemzeti irodalmi modell felépítését, vagyis megkonstruálását tekintik saját tevékenységük céljának: Arany Naiv eposzunk című tanulmányának alaptézise éppen az, hogy nincsen meg, amire vágyunk. Más szóval nem egyszerűen konstatálnak egy beálló állapotot, hanem tudnak arról, reflektálnak rá, hogy maguk is tevőleges részesei létrejöttének. Írásaik (főleg Erdélyi népiességgel kapcsolatos alapszövegei) jövőorientált retorikája is egy vágyott állapot programszerű megteremtéséről tanúskodik.
     Gyulai Pál Arannyal kapcsolatos írásai ugyan a népi, nemzeti paradigma realizálódását (vagyis a hagyományközösségi szemlélet irodalmi téren való diadalát) üdvözlik az egyes szövegekben, amivel Gyulai kiiktathatónak látja a jövőorientáltságot retorikájából a beteljesülés – kultikus értelemben legalább olyan súlyosan terhelt – szótárára cserélve azt. Ám a kései irodalomtörténész mégsem tehet úgy, mintha ez a retorikai váltás nem történt volna meg a korszak kritikai diskuzusában, és nem kezelheti úgy ezeket a szövegeket, mint egy nem reflexív diskurzus produktumát. A vágy és beteljesülés közötti distancia nem hanyagolható el minden következmény nélkül. Amennyiben ugyanis nem tesszük kritikai vizsgálódás tárgyává a korabeli szövegek önreflexív struktúráját, magunk is az adott szöveg ideológiai intencióinak fogságába esünk, mintegy az adott diskurzust nem értelmezve, hanem bizony szolgálva. (Úgy gondolom, hogy Z. Kovács Zoltán S. Varga könyvének kritikájában éppen ebből a szempontból látta problematikusnak a könyv beszélőjének pozícionáltságát.)
     A tét ugyanis nem kicsi, hiszen amennyiben a bírált értekezés beszélője nem különbözteti meg magát vizsgálatának tárgyától, maga sem tud elszakadni az ideologikusság ódiumától. S. Varga könyvének meggyőző ereje (mondom: engem egészen meggyőzött bizonyos tételek igazságáról) talán éppen annak köszönhető, hogy nem egyszerűen a szemléltető beszéd tudományos értekezésben megszokott retorikai tárházát használja, hanem egyfajta apologetikus hévvel terhelt törvényszéki, sőt a tanácskozó beszéd politikai érdekeltségű eljárásait is kamatoztatja, mondom teljes sikerrel. S.Varga Pál kiváló monográfiájának beszélője érdekelt tárgyának diadalában, mégpedig nem egyszerűen a tudós kifejtő-érvelő racionalitásának nevében, hanem a vizsgált hagyomány ágensének identitásképző, és –féltő furrorjának jegyében. Ez egy igen hasznos és irigylésre méltó írói-kutatói pozíció, hiszen a választott tárgy már önmagában szavatolja a kutatói magatartás értelmességét. Ez a csakis pozitív értelemben használt naivitás teszi S.Varga könyvét, irodalomtörténészi habitusát annyira vonzóvá számomra: a kötelező távolságtartás, a föl nem vállalt személyes pozicionáltság talán sehová sem vezető iróniája után azt példázza, hogy végre újra tétje lehet mondatainknak.
     Belátva eddigi mondandóm túlságosan is nagyfokú sűrítettségét, megpróbálom egy példán keresztül feloldani és szemléltetni S. Varga Pál (nem lehet eléggé hangsúlyozni) korszakos monográfiájával kapcsolatos kifogásaimat.
     A hagyományközösségi szemlélet alapjában véve a népi tradícióra építő össz-nemzeti kultúra-fogalom kidolgozásaként realizálódik a legvegytisztábban a XIX. század második felének nép-nemzeti paradigmájában. A Nemzeti hagyományok című Kölcsey tanulmányban kifejtettek értelmében az autentikus, sajátos, „a honi világot” leginkább reprezentáló szimbolizácó lehetőségét csakis a népi közegben, kultúrában lehet fellelni. A népi egy olyan őseredeti tradíció őrzőjeként artikulálódik, amely mentes maradhatott az idegen – mutatis mutandis keresztény/humanista – kultúráknak a nemzeti karaktert torzító hatásától. Erdélyi ennek jegyében dolgozza ki a maga nemzeti irodalom elméletét, amely a népi elem kulturális beemelésével az uralkodó elit- vagy magas kultúra leváltását eredményezi, létrehozva egy új, tágabb értelemben vett nemzeti irodalmi hagyományt. Ebben a modellben az ősi „honi világ” szimbolikus rendjét hordozó népi a klasszicista/humanista erudíciós (t)renden alapuló magas kultúra helyébe lép. S. Varga szerint itt egy sajátos és példa nélküli kulturális folyamat játszódik le, ugyanis nem a nagyobb hagyomány akkulturálja a kisebb hagyományt, hanem fordítva: a népi akkulturálja az elitet. Csakhogy ez sem elméleti, sem szociológiai, sem pedig történeti szempontból nem igazolható. A problémakör szociokulturális vetülete több irányú: kérdéses a történet szereplőinek kulturális identitása, ugyanis az elmélet kidolgozói valamennyien a szellemi-kulturális elit tagjai, áthatva azzal az erudíciós renddel, amit megpróbálnak leépíteni, felváltani, s ez esztétikai, etikai, történeti értelemben olyan kikerülhetetlen kötelezettségeketet rótt rájuk, amelyek bizonyos értelemben összeegyeztethetetlennek bizonyultak a népi poétikával, esztétikával és etikával. Erre a kedvenc és banális példám a népdalok erotikus képrendszerének tökéletes félre-, illetőleg nem értése: a többnyire erotikus pl. dalkezdő képeket csak „üres” dekórumként sorolták a népköltészet jellemző poétikai eljárásai közé, majd ezek pl. Petőfi költészetében a jelentésüktől, kényelmetlen kontextusuktól megfosztottan léptek át az újrastrukturált magas kultúra paradigmájába. Továbbá: az új paradigma egy tágabb értelmű befogadói közeggel is számol, amely azonban nyilvánvalóan csakis vágykép, illúzió lehetett már a korban (is), hiszen a nép ugyebár nem nagyon tudott olvasni. (Beszédes Gyulainak a Toldi-kritikában mutatott entuziazmusa, miszerint a Toldi annyira mindenkié, hogy az is élvezheti, aki nem tud olvasni.) A befogadással kapcsolatos zavar szerintem ott kísért a nép-nemzeti paradigma alapítószövegének narratív rendjében is, ugyanis pl. az első Toldi lábjegyzetei mindenütt a népi kifejezéseket magyarázzák meg, ami a  megcélzott (ideális?) olvasó kulturális szituáltságát nem a népi közeghez rögzíti.
     A népi beoltása az irodalomba esztétikai-elméleti értelemben sem zajlott azzal a magától értetődő organikussággal, amelyet a diskurzus sugalmazni próbál. Itt csak Erdélyi János egy fogalmára hívnám fel a figyelmet, mely pontosan mutatja, hogy a népi közegből csak bizonyos szűrőkön, eljárásokon átesett művek stb. kerülhettek át az új magas irodalom közegébe. A „műbecsi mérték” fogalmát Erdélyi arra használta, hogy csak olyan népi kultúrából származó jelenségeket engedjen az új paradigmába, amelyek bizonyos esztétikai elveknek megfeleltek. Természetesen ezek az elvek az „egyénítés” esztétikájának köszönhetően sokkal toleránsabbak voltak, mint a neoklasszika eszményítő esztétikájának szabályai, de lényegében nem mondtak le arról a platonista-keresztény felfogásról, amely a jelenség mögött keresi a lényeget, és önmagában értéktelennek, üresnek tételezi a jelenséget: ezt úgy fogalmazták meg, hogy mi nem ideált hiszünk, hanem ideát, de azt feltétlenül. (Többek között innen vezethető le a kelmeiség gyakorlatának bírálata Erdélyinél, Gyulainál és a többieknél.)
     Summa summarum: a hagyományközösségi szemlélet sem nélkülözheti a találtnak vélt tárgy tisztogatását, vagyis az S. Varga által elemzett tanulmányok nem egyszerűen regisztrálnak valamit, hanem igyekeznek megkonstruálni egy ideálisnak elgondolt, vágyott állapotot. Így azt kell mondanom, hogy a vizsgált könyv bevezetőjének nagy kísérlete, amely a nemzet primordiális tapasztalatát igyekezett – hihetetlen apparátus megmozgatásával –igazolni, éppen azon bukott el, amit pedig e tapasztalat megvalósulásaként próbált tárgyalni. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy önmagában azok az elméleti megfontolások, amelyek a nyelvi megelőzöttségre, a saját, szimbolikus világ elsődlegességére vonatkoznak, számomra önmagukban cáfolhatatlanoknak tűnnek, sőt tetszenek is. Csak valahogyan mégsem alkalmasak a perennialista nemzet-felfogás újradefiniálására. Az az érzésem, hogy mind a megalapozó elméleti rész, mind pedig a történeti részek önmagukban megállnak, de egymásra vonatkoztatva nem igazán érvényesek, illetőleg talán az őket összekötő előfeltevéssel, vagy ennek az előfeltevésnek az ideológiai irányával van a baj. Odáig azonban már nem érek fel, hogy hol van az a hiba, amelyen az egész konstrukció megbicsaklik. Pedig bicsaklik, nincs kétségem. Míg S. Varga természetszerűleg látványosan szembehelyezkedik a nacionalizmus konstruktivista elméleteivel, addig számomra nem tudja meggyőzően megalapozni a primordialitáson alapuló nemzetfelfogás igazságát mégoly korszerű és alapos elméletével sem. Lehet, hogy a szerző szándéka ellenére az olvasó (én, a rec.) valamiképpen a két végletes nacionalizmuselmélet közötti átmenetet látja igazolódni a könyvben. Vagyis az etnicitás antropológiai kívánalmainak (ld. a szerző által sokat és kicsit kritikátlanul idézett Szűcs Jenőt!?) és az erre építő modernista konstrukcióknak az eredményeként látja újradefiniálódni a nemzet fogalmát ebben a nagyszerű könyvben. (Attól, hogy Ópusztaszeren soha nem történt semmi, még lehet fejet hajtani a honfoglaló ősök előtt, az pedig már egy másik kérdés, hogy kinek az őseiről is volna szó voltaképpen: erről az emlékezethelyről azonban senki sem állíthatja, hogy nem konstrukció eredménye.)
     Az mindenesetre bizonyos, hogy S. Varga könyve után már semmi sem maradhat ugyanaz és ugyanúgy, mint korábban, már ami az irodalom nemzeti szempontú megközelítéseinek eleddig meglehetősen differenciálatlan diskurzusait illeti. A monográfia markáns és világosan körvonalazott állításai, módszerének – ebben az esetben – nem zavaró deduktív felépítése hihetetlenül hatékonysággal képes szolgálni az egyetemi oktatást. Erős tételei pedig bizonyosan vitára késztetik a szakmai közönséget.
     Mert vitatkozni – hála az égnek – bizony lehet vele. (Balassi)

MILBACHER RÓBERT


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret