stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Lőrincz Csongor: Szöveg, értelem, aláírás

A későmodern költészet nyelvi jelenségeinek vizsgálata mindinkább összefüggésbe kerül a 20. század mérvadó poetológiáinak kikérdezésével – talán így jellemezhetnénk az utóbbi évek költészettörténeti és –elméleti kutatásait. A feltűnő mozzanat ebben minden bizonnyal az, hogy a költészettani gondolkodás példái korántsem afféle klasszifikációként vagy netán receptként vonultatódnak fel az irodalmi praxis értelmezői feldolgozásában, hanem a szövegek másfajta olvashatósága felől lépnek be az interpretáció és az elméleti reflexió játékterébe. Azaz valamiképp mindkettő megváltozik: a szövegek bizonyos, eddig inkább rejtett olvasási effektusai kihívják a mindenkori kortárs elméletírás explikációs stratégiáit és fogalmi teljesítőképességét, ezzel azonban más fényben tüntetik fel ezek (ön)megértését, problémamegoldó potenciáljuk más lehetőségeire mutatnak rá – másrészt az irodalmi szövegek szemantikájának, de akár létmódjuknak megváltozása a poetológiai modellek ezen reartikulációja felől ragadható meg valóban tudományos igénnyel, hiszen ezek végső soron az olvasás és a szövegek kapcsolatának feltételrendszerét hivatottak szisztematikus módon feltárni. Erre a termékeny kölcsönhatásra amúgy a magyarországinál differenciáltabb irodalomtudományos mezőnyökben sem mindennap találhatunk példákat, ezért igen kedvező helyzetben találjuk magunkat, mivel a lírai szövegek jelentéslétesítésének kutatásában fontos előmunkálatokra, de kidolgozott szisztematizálási javaslatokra is támaszkodhatunk. Poetológia és poétikai praxis kölcsönhatásának igényét valóban megérteni és fenntartani – ez az egyik előfeltétel, amivel az utóbbi évek lírakutatása (de nemcsak) adekvát módon méltányolható és amely előfeltétel teljesítésével a mindenkori olvasó már túl is lépett a honi irodalomtudományos kísérletek javarészén.

Nem könnyű körülhatárolni azt a problémaösszefüggést, amiről a következőkben kellene szó essen. Részben azért, mert több ponton és főként többféle megközelítésből tárgyalt jelenségekről lesz szó: elsősorban a „szó” mint szó olyan emergenciájáról a lírában, amely a 20. század meghatározó poeticitáskoncepcióinak alapelve, sőt konszenzusa. Ezeket azonban mindenekelőtt a század költészetének – a klasszikus modernségből átszármaztatott, de attól egyúttal el is távolodó – egyik alapkérdése felől vesszük szemügyre, amely kérdés így hangzana: végrehajtható-e a „szó” ezen izolációja mint a költőiség biztosítékának művelete? Nem egyszerűen szemantikai-formális, de nem is pusztán a szó „megcsendülésének” értelmében, hanem valóban textuális, azaz a szó szöveg általi (fel)tételezésének öszefüggésében. Itt viszont azért kell másfelől további nehézségekkel megküzdeni, mivel ezt az alapkérdést (részben más kontextusokban) ugyan többször érintették, de a maga élességében tudtommal még nem tették fel költészettörténeti összefüggésekben. A század lírájában jelenlevő eme látens tendencia néhány példa révén történő felvázolásának végül az ebben a megvilágításban felbukkanó irodalmi jelentés kérdéséhez kell vezetnie.

A „szó” előhozatala és destrukciója a lírában (a klasszikus és a kései modernség között)

A „szó” kitüntetése az esztéta modernségben mediális szempontból az írás technologizálásával függ össze (vö. pl. az írógép szerepe). Ám éppen a „szó” mint a medialitás formája lesz egyúttal a „zaj” megszűrése is – ez jelenti a költőiséget.1 Az esztéta modernségben a „szó” határait a fenomenális hangzás lépi át, ez ugyanakkor el is térít a szót körülvevő morajtól és ennek szemantikai beírtságától.

A „szó” feloldódása a későmodern lírában inkább olyan mediális konfigurációk függvénye, amelyek numerikus manipulációkhoz köthetők. A költői „jel” információba, ennek morajlásába való átbillenése nyilvánul meg különböző szeriális-palindrómaszerű és tágabban értett anagrammatikus eljárásokban. Ezek nyilván maguk is a szó technologizálásának velejárói vagy attól nem elválasztható jelenségek, ám először a későmodern költészetben jelentenek olyan gépszerűséget, amely a szöveg mint szöveg uralhatatlanságába torkollik és felszámolja azon identifikációs mintákat, amelyek a mediális információ esztétikai forma általi megszűrésében vagy szublimációjában látták a „költőiség” funkcióját.

A költői szó alapító aktusának megnyitása (ezzel önreferenciális struktúrájának cezúrája is) a szót mint tulajdonnevet létesíti, amennyiben referencialitásához való viszonya kontingens színezetet kap – alapvetően azonban ezen referenciális moraj ellenőrizhetetlenségének következtében. Ez jelenthetné a szó inskripcionalizálásának elsődleges textuális effektusát az ismétlésben. Nos, a szó mint tulajdonnév ezzel egy időben ki is szolgáltatódik a szintaktikai-textuális feloldódásnak, amely szöveghermeneutikailag a szó mint tulajdonnév metanyelvi funkciójának aktivizálhatóságát halasztja el. A szó szinguláris beírása nem figyelhető meg mint olyan.

Pontosan ez a szövegszerű jelenet áll elő József Attila „Költőnk és Kora“ című versének nyitányában, avagy: a szöveg ezen aporetikus konstellációból fejlik ki. A következőkben erről a versről lesz szó. Ha az inskripció nem észlelhető mint olyan (a „költeményem“ a poétikai képződmény egészének fogalmát vagy a leírt szavak és jelek materiális összességét jelöli?), akkor az önreflexióhoz mindig is csak a „második sor”-ban érkezünk, az ismétlésben. Jelen összefüggésben a „semmit” felvonultató sor iterációja fontos, amely különös jelenséget eredményez: „semmi“ és „benne“ összeolvasásában a „semmiben” szó képződik meg („úgy lebeg a semmi benne“), és az így fellépő szintaktikai anomália következtében eltűnik a „semmi“ mint alany a mondatból, illetve másik – nem hozzáférhető, mivel csak a szintaxis implicit megtörésében lappangó – „semmi“-be megy át. A szöveg ekképp nem csak „kimondja” a „semmi”-t, de – mintegy performatív módon – úgymond létre is hozza, noha mindez fikcionalitásként fogható csak fel. Ennek kapcsán viszont még fel kell tenni a kérdést, vajon nem radikálisabb fiktivitást jelent-e – éppen saját performativitásában –, mint az imaginárius tételezést. Eszerint tehát betű szerinti „semmi” konstituálódik, ami láthatólag túl is megy literális és figurális megkülönböztetésén (pontosan a „semmi” szót törli, a mondat alanyát), amennyiben nem jelenik meg a szövegben, inkább fiktívnek nevezhető és mégis a szöveg „teremti” (nem pusztán megnevezi). Mire szolgál a szöveg eme különös tautológiája – a par excellence semmis eltüntetése vagy megsemmisítése? A „semmi” textuális elhalasztása mint szó és mondat konfliktusa2 nem adott szintaktikai lehetőség puszta kijátszása, hiszen realizálása agrammatikus anomáliához vezet. Szó szerint ana-grammatikus mozzanat, amelynek textuális virtualitására a „K betűk” is ajánlatot tesznek, amennyiben ezek bizonyos értelemben a cím (a szöveg) monogramját jelenítik meg. Lehetséges volna ugyan a „költeményem“ behelyettesítése a hiányzó nyelvtani alany helyére – ez azonban hasonló módon olvasási aktus lenne, amennyiben grammatikai relációk függvényében lép túl a soron, másfelől ez az antropomorfizmus (egy trópus) révén kiüresítő kiazmusba megy át, ami ismét csak eredendő „semmit“ (nem leképezhető „képet“) termel: a „költeményem“ így a „semmiben“ „szállong”, noha előzőleg utóbbi szállongott magában a „költeményem”-ben. A „költeményem” elhelyezése az alany pozíciójában inkább radikális önreflexió lehetőségével szembesít, amely a kiazmusban éppen nem identitáshoz vezet, hanem ezt megkettőzi és ezáltal kiüresíti, azaz a „költeményem”-et kiszolgáltatja az olvasásnak.3 Mármost az eltűnő „semmi“ mint alany, mint a szintaxis garantálója ugyanakkor tropológiai „semmi“ is, amely „szállong“: nyelvtani alanyként való megsemmisülése ezzel egy időben egy trópus dekonstrukciójaként is megragadható, amely a „semmit“ mint „valamit“, mint aktánst  inszcenírozta, a „cselekvés“ mozzanatát tulajdonítva annak (a tropológia megelőzi eszerint a  „cselekvést“). Grammatika és tropológia (és, ahogy látni fogjuk, a szemantika) nem választhatók el egymástól. A (nyelvtani) „semmi“ eltűnése maradvánnyá teszi ezt („mintha valaminek lenne / a pora...“), amely textualizált láatenciájában nem illeszthető be (maradéktalanul) kognitív összefüggésbe. Ez azonban olvasási művelet effektusa, amely mint önkényes operáció bizonyos fiktivitást termel és nem igazolható minden további nélkül szemantikai izotópiák révén.

A vers ugyan megismétli a sort (csekély változtatással) és újra a figyelem középpontjába tereli, mégsem szavatolhatja az ekvivalenciák kódja a „semmi” implicit anagrammatikus ismétlését. A szó feltörése nem pusztán a szintaxis más mechanizmusaira (ekvivalenciáira) vagy a nyelv fenomenalitására (pl. hangzás) utal, hanem lehetséges „értelem” előjöttére4, amely ugyanakkor textualizálódik is (nem referenciális jelentés, nem is trópus). Egyfajta allegorikus név, ennek megnevező funkciója viszont viszonylagossá lesz és olyan értelemszerűséget termel, amely nem a „semmi” szintaktikailag beágyazott referenciájának helyettesítéseként működik, inkább annak szubverziójaként. A „semmi” melyik jelentéséhez („üresség“ vagy „valaminek a hiánya“) áll közelebb ezen eltolódás és produktuma, a literalizált „semmi”? Mindkettő inszcenírozásaként is fel lehetne fogni őket, noha ez máris a véletlenszerűség determinálásához közelít és a jelentés allegóriájába torkollik. A „semmi” anagrammája a „kódolt vagy véletlenszerű?“ kérdését hagyja lebegésben és pontosan a kétféle jelentés egymáshoz és egyáltalán a „semmi”-hez való viszonyának meghatározását relativálja. Ezzel a „semmi” tropológiájának dekonstrukcióját mint a jelentés korlátozását lehetne érteni, kontingens elemmé való változtatását, ami allegorikus effektust idéz elő (a feltételezett jelentés az előzetes megértésben már konstruált mozzanat). A jelentés viszonylagosítása sejthetőleg nem formális op(erá)ció, inkább a „semmi” textualizálódásában mint értelemtörténésben megy végbe. Ha a szó ismétlése nem adott, úgy pontosabban fogalmazva nem más, mint a „semmi” láatenciájának manifesztációja, következésképpen nem ellenőrizhető. A fennmaradó helyhatározói „semmi“ (vö. „semmi benne“) ekképp az (im)materiális „semmi“ ekhója vagy alakzata lehet.5 A „semmi” ezen textuális diszfigurációja aláássa a fogalom („nemlét“, ill. „üresség“) elválasztását a jelentéstől („valaminek a hiánya“). Ez újólag a szó mint szémikus egység eltávolításában gyökerezik: amennyiben a „semmi“ mint szintaktikai alany felfüggesztődik, gyakorlatilag eltűnik, úgy szó szerint láthatatlan értelemszerűséget termel, olyan materiális konstellációt, ami annyiban azonban fiktív marad, hogy ellen is áll a konceptualizálásnak – és nem fogható fel az egyidejűleg adott jelentések összességeként.6 Derrida éles szemű megfigyelésével párhuzamban itt azonban nem mondhatjuk azt, hogy a „semmi” referenciális maradéka („valaminek a hiánya“) beíródna az „ürességbe“ vagy kontaminálná ezt. Nyilván, ezt is teszi, de nem pusztán a „différance“ mozgásában, hanem egy játéktér (akár csak fiktív) konstellációjában, amely nem korlátozható folyamatra és dinamikára – vezessenek ezek akár a végtelenbe.7

A „semmi“ olvashatatlan hipogrammát jelenít meg – a hipogramma jelentéseihez ismeretesen az „aláírás“ is hozzátartozott.8 Ha a tulajdonnév kiemelését a szemantikai megkettőződés révén is bizonyos eldönthetetlenség jellemzi – a már adott tulajdonnevet emelik ki vagy a tulajdonnévvé való változás magában a kiemelésben történik? –, úgy ez egyrészt még a megnevezési funkcióhoz kötődik, amennyiben a megnevezés aktusa a szóra irányul és ezt csak így teszi tulajdonnévként hozzáférhetővé az önreferencia struktúrájában. Ez a megnevezés fenomenális eldologiasítást is előidézhet, ahogy ez az önmagára vonatkoztatott közlemény formalista elméleteiben megfigyelhető. Másrészt ez a megnevezés viszont – ahogy láttuk – kezdettől fogva ismétlésből származott. Ez előzte meg a megnevezést, amely annak figurációja volt és a tulajdonnév köztes státuszával összefüggésben azon sejtést fogalmaztatja meg, hogy itt fel kell tenni a lehetetlen esemény (az implicit ismétlés) és nyom (az ismétlésben megnyilvánult inskripció) viszonyára vonatkozó kérdést. Mit tapasztalunk itt meg: a virtuális, hiszen ismételt szó mozzanatát vagy – mivel utóbbi nem jelenik meg a szövegben, inkább megnyílását idézi elő – magát az ismétlést? Ezen és más kérdések eredete alighanem az izolált szó státuszában keresendő, ez ismételt, dereferencializált, mindenekelőtt ana-grammatizált tulajdonnév nem rendelkezik identitással, ugyanakkor azonban – talán éppen ezért? – másvalamire van ráutalva. Ez a másik mégsem található meg a szón – a szövegen – kívül, pedig azok határai éppenséggel átjárhatóvá lesznek, pontosabban: ezen határok lehetetlen performatív transzgressziójában az izolált szó láthatatlan alakzatát, nem-érzéki árnyékát idézik meg, ahol ezek végső soron olvashatatlan aláírást jelentenek. A szó előjövetele aláírásra van ráutalva (ennek literalizálása vezet a szó tárgyi értelemben felfogott izolációjához mint hamis tanúsághoz), mivel azonban ez a szignatúra fenomenálisan nem jelenik meg, nem szavatolja valamely kód (a kód aláírása nem hitelesítheti maradéktalanul), sokkal inkább felszakítja a szöveg etablírozott szemantikai, szintaktikai-tropologikus és pragmatikai vonatkozásait, nem jelentheti a költői én aláírását, ha egyszerűsítve fogalmazva csak az olvasásban adódik.9 Ezen aláírás tulajdonképpen a szó előjövetelének láthatatlan ellenjegyzése a szöveg részéről, ami ugyan nem kimutatható, de enélkül a mozzanat nélkül nem létezhet szöveg. Nem lehet tudni, hogy a szó és aláírás viszonya az anagrammában kódolt ekvivalencia eredménye-e, hogy ez egyáltalán még ekvivalencia lehet-e (amennyiben az ekivalencia kódolás eredménye, ez szavatolja, mintegy hitelesíti amazt). Kérdéses mindenekelőtt, hogy a szó aláírása installálhat-e (új) kódot, mivel nem rendelkezik pozitív léttel, inkább a szöveg cezúráját, egyfajta anakoluthont tételez. Így tehát nem tévesztendő össze az izoláció mint textuális beírás szubverzív következményeinek kompenzációjával, hiszen ezek felléptének ő maga is tevékeny részese volt. Ebben további eldönthetetlenséget pillantunk meg: az aláírás vajon a szóhoz tartozik-e, azonos-e a szó tulajdonnevével, a szó mint tulajdonnév ismételhetőségének, iterabilitásának indexe10 – vagy önnön genealógiáját elfedő, azaz eredet nélküli aláírást, alteritást jelent? Mindenképpen olyan aláírás, amelyet a szó szemantikája nem kontrollálhat, érte utóbbi nem felelhet, ugyanis nem konstatálható, hogy az aláírás a – morfológiai-szintaktikai vagy pragmatikai úton kimutatható – névre vagy egy másik, nem meghatározható névre, a „lexikális“ név másikára irányul vagy ezt evokálja?

Az alább következő gondolatmenetnek azon differencia az alapja, amely az anagramma fiktivitása (az aláírás vésetében) és a literális „semmi” fikciója (az értelem) között tárul fel. Ez a két fiktív mozzanat nem választható el egymástól, mégsem esnek egybe: ha az értelmet – értelmezhetőségében – megtapasztalták, úgy ezen értelem már nem relativálható episztemológiai kritériumok alapján, hanem „csak” ellenjegyezhető. A fentebb említett eldöntethetetlenségek tehát egyfelől onnan származnak, hogy a „semmi” (jelentésének és tropológiájának) eltűnése fiktív olvasási aktust követelt meg és az így konstituált anagrammában aláírást termelt. Amennyiben a literalizált „semmi“ túl van a szó szerinti vs. figurális megkülönböztetésen (ezért lenne fiktív?)11, sem intelligibilisnek, sem érzékinek nem tartható, úgy a fogalom és a jelentés felől nem ragadható meg. Eseménye inkább „értelem” konstitúcióját előlegezi meg, amely textualizált formájában eredendően olvasható értelemként jelenik meg, nem noematikus vagy kognitív állományként vagy indokként, mivel nem konstruálható mivoltában tárul fel. Ez az értelem ugyan már mindig is a fogalom vagy jelentés citátumaként olvasható (vagy parafrazálható), ám materiális fikciója értelmében inkább ennek fordítottja a kézenfekvő: a fogalom és jelentés mozzanatai vélhetőleg több joggal nevezhetők ama nem-kognitív literalitás idézeteinek. Az aláírás egyfajta közvetítő „értelem“ és „jelentés“ között – szigorúan véve nem az aláírás mint olyan lesz olvasható, őt magát is mintegy az értelem történése kényszeríti ki. „Maga a Semmi semmít“ tehát12 – a „semmi“ fogalma a literalizált „semmi“ eredménye.

Ha tehát a „semmit“ mint (tulajdon)nevet fogják fel, úgy ez nem magától értetődő, mivel így kiemelik a nem-kognitív jelentésesség médiumából és „hordozóként” etablírozzák. Legalábbis nem lehet kizárni ezt a lehetőséget, noha értelem és jelentés dimenzionális együttese, a „semmi” materiális-fiktív köztessége előtt vagy attól függetlenül – a „semmi” feltöréséből származva – nem létezik. Ezért a „semmi” jele tulajdonképpen nem is jelölő, hanem olyan szó, amely elválasztódik szignifikatív funkciójától, ami azonban „előjövetelének“ tulajdonítható. A (már konstruált, nem adott) jelentést kontamináló értelem (nem csak fordítva) csak szövegben szabadulhat fel. A „szó“ ebben a (meta)poétikai konstellációban nem áll rendelkezésre – ellentétben több modern poetológia elvével, amelyek a szó rendelkezhetőségét posztulálják esztétikai elvek mentén. Ha ez az értelem materiális esemény, ha a szöveg ezzel nem (intelligibilis) jelentést „tételez“, ezt nem is pusztán „átírja”, hanem a jelentés prezentációs struktúráját változtatja vagy nyitja meg, – ha az értelem csak a szó citacionalitásában nyilvánul meg, mégis a szó beírtságához való odafordulást jelzi, úgy igazából nem idézhető, hanem csak olvasható. Nem „tulajdonsága” a szónak mint „hordozónak” (megnyitja, de blokkolja is a szó ekvivalenciaértékét). A szó mint nyelvi egység vagy entitás következésképpen nem nevezhető ki az irodalmi értelem hordozójának.13 Ezen értelem nem választható el a szó immateriális multiplikálódásától vagy rétegződésétől, nem pusztán kognitív-intelligibilis (hanem olvasható), ahogy a szó defiguratív inskripciója sem érzéki. Ha az értelem mind a szöveg szintaktikáját és tropológiáját, mind szemantikáját aláássa, úgy a szöveg kimondatlanjának nevezhető, amely nem pusztán „közvetített”. Jóval inkább interpretálhatóságának és fiktív materialitásának tapasztalata irányítja az olvasó figyelmét a szöveg közvetítési alakzataira és technikáira, nem fordítva.

Másrészt ezen ambivalenciák eredete magának az aláírás performativitásának retorikai-referenciális megkettőződésében vagy ambiguitásában található. Ez ugyanis láthatólag nem rendelkezik előzetesen törvénnyel, amely lehetővé tenné, azaz intézményesítené az aláírást14 – ezért nem jelenik meg a szövegben, mivel kódoltságának vagy véletlenszerűségének kérdése nem determinálható.15 Ha a szöveg nem a szót mint olyant írja be, hanem önnön aláírását illeszti hozzá a szóhoz, ez viszont egyúttal transzkripció is, nem észlelhető mint olyan – akkor, ahogy említettük, kérdéses az aláírásnak a szó tulajdonnevével való identitása, hiszen  ezt a tulajdonnevet éppannyira létesítette, mint amennyire katakrézisnek mutatta.16 Az aláírás a szó tulajdonnévvé válását jelöli, a szó tulajdonnévként való beírásának (láthatatlan) nyoma – ahol a megnevezés igazából ismétlés (egyfelől ezt mutatja meg az aláírás), másfelől az aláírás literalizációja nyomán saját institucionalizációjaként vagy alapításaként is (félre)olvasható. A szó maga nem tudja önmagát tulajdonnévként beírni, csak aláírás függvényében, amelynek performativitása felől azonban nem rendelkezhet. Így tehát nem szemiotikailag motiválják – a  katakrézisben az aláírás a tulajdonnevet inkább mint nem-tulajdonképpenit helyezi kilátásba. Az aláírásnak – mint olyanként felismerhető voltában – ismeretesen ismételhetők és hamisíthatók, sőt: jogtalanul is tanúsíthatnak valamit, ezáltal létrehozni a tanúsítottat, hamis tanúként. A szó önmegalapozása saját aláírása révén igazából defenzív mozzanat a szó potenciális feloldódásával szemben. De éppen a szó határainak textuális lebontása nem gondolható el a szó megszegésének lehetősége, hamis tanúság vagy hamis eskü nélkül, ahogy erre a szó és a szintaxis, a szó és jelentései közötti referenciálisan nem rögzíthető cezúra utal. Ezért nem dönthető el, hogy az aláírás az aktuális tulajdonnév vagy másik, nem-jelenlevő tulajdonnév – olvasható értelem – aláírását jelenti-e, amely mintegy szó és szöveg nem-lokalizálható köztességét materializálja. Nincs etablírozott performatív garanciája ezen olvashatóság létesülésének, mivel a performatívum mint „kezesség“17 – legalábbis ha ez a szó egységében rögzül és ugyanakkor ezen egységet szavatolja – maga is olvasható lesz. A költőiség „alapító“ szava nem szavatolható alapítása felől, mivel effektusaiért sem ezen nyelv fenomenális állománya, sem performatív történése sem vállalhat felelősséget. Ekként érthető, miért is lesz a szó csakis a nem-fenomenális aláírás effektusában lehetetlen tulajdonnévvé (nem meghatározható tételezés nyomán). És ezen kényszerítő, egyidejűleg eldönthetetlen kérdések sorozata is azon összekapcsolódásból veszi az eredetét, amelyben a szöveg aláírása és az olvasás ellenjegyzése megkülönböztethetetlenné lesznek, kölcsönösen kontaminálva egymást.18

Ez az aláírás csak annyiban érzékelhető, amennyiben a szó tulajdonnévvé válását ismétli – mint olyan nem jelenhet meg, mert ez ismételhetőségét aktiválná. Maga az ismételhetőség is az aláírás köztességében jelenik meg mint olyan. Végső soron nem lehet más, mint a szöveg, amely a láthatatlan aláírást saját textuális felszínébe bevési – az aláírás, amely a szó izolációját formális vagy esztétikai vonásokon túl az értelem eseményében egyáltalán megtapasztalni, saját referenciális-szemantikai konstellációját olvasni engedi. A szöveg megnyitása az értelem felé virtuális aláírás(oka)t termel, amelyek csak ezen megnyílásban adódnak és eseményt időzítenek, amelyet maga a szöveg sem tud uralni. A nyelv nem vállalhat felelősséget azon jelentésekért, amelyek textuális formájában válnak lehetővé, kifejezettnek tekinthető dimenziójában mindig is visszaveszi önmagát az általa evokált többértelműség előtt – ugyanakkor azonban hátra is hagyja láthatatlan aláírását, méghozzá elkerülhetetlenül, az általa kezdeményezett közléseseményen.

Hogyan állhat itt azonban a „semmi“ az értelemszerűség módjában, a „semmi”, amelynek csak „olyan keresés” felel meg, „ahol a Semmit nem előfeltételeznénk“19? –Először is kézenfekvőnek tűnt, hogy a „lenni” predikatív értelmének felfüggesztése – együtt az alany törlésével („leerer Raum um...“; „semmi benne“) – az attribúció logikájának hatályon kívül való helyezését implikálja („hordozó“, melynek jelentést tulajdonítanak a predikatív aktusban). Világos, hogy József Attila verse is egyfajta teremtésjelenet emlékezetét hívja elő (mint George és Benn, még ha az allúzió módján is), hiszen a „valami“ „világ“-ként is megjelenhet, ez „a táguló űrben lengve / jövőjének nekivág;“. Ez a teremtés azonban már mindig ismétlés egyúttal, ahogy a vers első négy sora is (ön)ismétlésnek minősült. Eltérően az Eszmélettől itt a teremtés nem olyan megkülönböztetéssel veszi kezdetét, amely megfelelne a bibliai szöveghelynek („Földtől eloldja az eget / a hajnal s tiszta, lágy szavára / a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra; / a levegőben semmi pára, / a csilló könnyűség lebeg!”).20 Ott a megkülönböztetés parúzia következménye volt és mint ilyen artikulációt hajtott végre. A „semmi”-vel szemközt a későbbi versben eltolódás megy végbe, amelyben láthatóvá lesz, hogy ez a megkülönböztetés maga is temporális pillanatba illeszkedik, csak így létezhet – másfelől azon „semmi” jön mintegy elő, amelyet a megkülönböztetés implikált (kb. azon értelemben, hogy „nem ez, hanem…”) és megtöri ezen pillanatot, bizonyos értelemben a „kezdetet” magát. „Költőnk és Kora“ ismétléssel, nem megkülönböztetéssel kezdődik, a kezdetbe radikálisan fiktív vonást ír bele – ekképp téve beláthatóvá, hogy a „semmi“ és „valami“ itt nem egymás ellentéteiként működnek (a „valami“ a „semmi” tárgyiasító alakzatait termeli, a „semmi” a „valamit” önnön látszatába viszi át: „mintha valaminek lenne / a pora...“). Mivel a nem-identikus teremtés nem kontrollálható vagy artikulálható (térbeli) megkülönböztetés alapján, úgy megváltozása, főleg ennek előreláthatatlansága válik lehetségessé – ahol mindig is eldönthetetlen, hogy maga a teremtés vagy annak megváltozása jeleníti meg az eseményt. A teremtés elrejtettsége a „semmítő semmiből” származik és kiazmusban (kiazmusként) temporalizálódik: „mindenség a semmiségbe’, / mint fordítva, bennem épp e / gondolat...“. Ez viszont az jelenti, hogy csak a „valami” lehet teremtés vagy keletkezés eredménye, és keletkezőként múlandóvá is lesz. A „semmi” megjósolhatatlanságának köszönhetően azonban vissza is térhet – „Nézd ez esti fényt az esttel / mint oszol...“21 –, ugyan alapja is volt – a létező különb(öző)ségeként – a teremtést installáló megkülönböztetésnek, mégis rendelkezik más effektussal is: a dolgok a „semmi” tekintetében látszattá változhatnak („esti fény“ az „est“ szóhoz viszonyítva), ugyanakkor a „semmi” beíródik a létezőbe is és fikcionalizálja azt. Ezáltal az uralhatatlan visszatérés képességével ruházza fel, még akkor is, ha ezek faktikus módon már nem léteznek. A „teremtés“ fiktivitása tehát nem tárgyiságot jelent, inkább az előreláthatatlan eseményszerű visszatérését, bármennyire is paradox legyen mindez. Ebben az összefüggésben talán beláthatóvá lesz a megkettőzött, tautologikus „semmi” fikcionalitása is (ez eseményként nem husserli értelemben vett epochéból származik): az, ami nem tételezhető „valami“-ként és nem is tagadás eredményeként fogható fel (pl. a referencia negációjának értelmében, az ezáltal okozott sebet aztán általában az „önreferenciával” kezelik).

Az értelem anticipációja és elvárása tehát nem azonosak – az értelem nem várható el mint olyan, mivel ez máris identifikációjával járna. Az értelem csak akkor történik, ha a nyelv konstellációi megváltoznak, ez azonban nem kikényszeríthető, csak olvasható – ha a „semmi” visszatérése áll küszöbön és a „világ”-ot nyitott „jövőjének” nekivágni engedi, azaz „valamit” leolvashatóvá tesz(i) azon.

Az értelem ezzel felfedhet „valamit”, mint olyan azonban nem magyarázható – megvonja magát együtt a szóval magával (mint „hordozóval“) és „maradékait” hagyja hátra – a referenciát mint a szó nem-érzéki maradékát, a „semmi” diszfigurált jelentését. Mármost melyiknek tulajdoníthatók ezek a maradékok: az értelemnek vagy a szónak? – ez a kérdés megmutatja, hogy a referencia már konstruált vagy interpretált jellegű, és nem pedig lehívják. (Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a „szójelentés” „általánosságához“ valami szinguláris, az „értelem“ társulna, hiszen ezt még mindig a tulajdonság-séma szerint gondolnánk. Fordítva sem: a „semmi” fogalmisága és referencialitása átírásai és fordításai a fiktív „semminek“, nem pedig – mintegy szinekdochikusan – részei, szintetikus vagy analitikus értelemben.22) Eszerint az értelem csak akkor modifikálható „utalássá” (Anzeichen), ha erre a referenciára irányítják (noha utóbbival nem eshet egybe, főleg, hogy az ismét csak „szöveg” lehet, pl. a megszólított „semmi” Kosztolányinál, vö. Beszélő boldogság). A jelentéskitöltő aktus tehát nem realizáció vagy aktualizáció23, hanem az értelem olvasásának eredménye (nem annyira a fenomenológiai redukció maradéka), csak így nyerheti el intencionális aktusjellegét. Az értelem tapasztalata nem tisztázható a literális és figurális jelentés közötti döntés szuszpenziója, a jelentéskitöltés felfüggesztésének alapján. Ugyanis ez a tapasztalat korántsem lesz semmissé a szuszpenzió révén, sokkal inkább az interpretáció folytathatóságáért kezeskedik (amennyiben ez nem önmagába záródó szingularitástól függ). Ez a folytathatóság viszont nem önmagától, autonóm módon áll elő, hanem – ha tetszik, kiasztikus módon – a szöveg-értelemhez való visszatérésben, ami nem lehet pusztán fenomenológiai mozzanat, sokkal inkább az interpretációnak a szöveghez való odatartozását jelenti, amit az aláírás implikál. Ha az irodalmi értelem csak textuális vonásban – itt az anagrammatizálásban – törheti fel a szöveg szintaktikai-szemantikai viszonyait, idézhet elő depragmatizálást és jöhet létre egyáltalán, úgy az olvasás kezdettől fogva szükségszerű visszatérés ehhez a konstellációhoz: mivel magában a szövegben történt modifikáció, úgy ki kell hordani és meg kell érteni ezen modifikáció szemantikai összefüggéseit (és nem másik modifikációhoz lépni tovább). Az aláírás a szöveg megváltozásának és a hozzá való már végbement visszatérés indexe – csak így marad nyitva a szöveg-értelemhez való visszatérés horizontja és lesz lehetővé az interpretáció folytatása. Ugyanis az aláírás  beíródott a szövegbe – a „semmi” anakoluthonja révén –, az értelmezett nyelvnek az értelmező nyelvvel való közvetítésének nyoma (nem mátrix mint absztrakt elv) és általában a szöveg ígéretét – pl. a „semmi” interpretálhatóságát – kellett ellenjegyeznie, eközben elkerülhetetlenül referenciákat termelve. Az aláírás mint a nem-rögzíthető név monogramja – nem a név beírása – olvashatóságot jelöl, ahogy az inskripció is csak az anagrammában tárul fel. Ha az értelem nem merül ki elvárásában, úgy mindenekelőtt olvashatóságának betudhatóan.

Összefoglalásképpen: a „semmi” eltűnése a szöveg performatív aktusa volt, mint ilyen nem jelentés vagy értelem hordozója. Mivel azonban fenomenális módon nem jelenik meg, úgy aláírásra (nyomra) utalja rá magát és interpretációfüggő létmóddal bír, mindig is az értelem médiumában lesz hozzáférhető. Az értelem a szöveg nem jelenlevő, nem beálló performativitása és jelentésessége között közvetít, ezen performativitás eljövetelére vonatkozik, ez az el-jövetel ekképp nem elvárás, inkább maga is interpretálható textúra. Az aláírás a maga részéről a szöveg nem jelenlevő performativitása és materialitása között közvetít, chiasztikus módon mind a performatívhoz, mind az értelemhez viszonyul (ezért nem adódott hozzá deiktikus jellegű hozzáférés), amennyiben szigorúan véve semmit idéz elő a szó kódolt státuszának elmozdításán kívül, lehetetlen tulajdonnévvé való átváltoztatását leszámítva, ezzel ugyanakkor többértelműségét evokálva.

Ezek a viszonyok tehát interpretációelméleti implikációkkal bírnak, ezek közül kell néhányat még felfejteni. Ha a „semmi” megkettőződött és ezt csak úgy lehetett érzékelni, amennyiben a nyelv megváltozását végrehajtották, úgy belátható, hogy a „szó előjövetele” nem uralható, hiszen ezzel a megváltozással esett egybe. Utóbbi és kontingens nyomai és maradékai értelmezik a „semmit“ (amennyiben pl. deiktikus vonatkozásokat és ezzel elkerülhetetlenül félreolvasást implikálnak), az értelem azon moraját, amely ezt a megváltozást kezdeményezte, noha csak ebben magában vált megtapasztalhatóvá. Az értelmet eszerint nem a nyelv egységei, izotópiái, jelentései, kódjai vagy diszkurzív mozzanatai alkotják meg, ezek csak interpretálhatják azt – és így az értelem nemcsak kimeríthetetlensége vagy komplexitása révén lesz olvasható, hanem konstitúciójának ezen nyelvhermeneutikai körülményei miatt. Az értelem nem magától értetődik, nem pusztán jelenlét – csak anticipáció és a szöveghez való visszatérés kiasztikus kereszteződésében merül fel, ezért van ráutalva az aláírásra. Egyszerűsített fogalmazásban: az aláírás – az olvasás szempontjából – úgy határozható meg mint a szó (referenciális) maradékainak a nyoma az értelmen, a szöveg szempontjából viszont mint az értelem nyoma a szón, annak maradékain – ezért lesz fiktív, ezen kiasztikus egymásrahelyeződésben.

Továbbá maga a félreolvasás is csak az értelemszerűség feltételezésével tematizálható és érthető meg, tehát sem kizárólag a materialitás, sem az átvihető jelentés felől. Az értelem fiktivitása nem egyéb, mint olvashatósága – a „semmi“ értelme ugyanis nem csupán fogalom („üresség”) és referencia („valaminek a hiánya“) kettősségébe hasad szét, hanem a materiális – nem-elképzelhető vagy éppen fiktív kép által tanúsítva (a két „semmi“ együttese) – és a fogalmi-referenciális értelembe (utóbbiak inkább a „semmi” identifikálható „eszméi”). Mivel a fikcionális létmód nem tagadást (pl. „hazugságot”) jelent, úgy mint „semmi” nem a (tárgyi) „valami” puszta másléte vagy ellentéte, ahogy „valami” sem az identifikálható adottságok csoportjába tartozik. Csak a fiktív értelem dimenziójában lesznek olvashatók, azaz az értelem megvonódása vagy elrejtettsége – a „semmi” – nem tagadásként és az értelem beállása vagy elrejtetlensége – a „valami“ – nem identifikációként gondolhatók el. Ez a fiktív értelem a „semmi” és „valami” középső terminusa vagy kapcsolata, illetve közvetítése (amely a fogalom és referencia mozzanatait egyáltalán ezen konstellációból származtatja), ezt ki kell hordani és ezért – fiktív vonásának következtében – mindig el is hibázható. Látszat lép így az értelmesség helyére (a szöveg ígérete helyére, elfedve annak „Zusage“-jellegét), elrejtve marad a látszatban – ez az elrejtés azonban nem tulajdonképpeni elrejtettségét jelenti, inkább ebből magából származik.

Az értelem nem a szöveg felszíne „mögött” található, nem is annak „mintázata”, inkább átlukasztása vagy felnyitása. Nem a jelentés kifejezése, hanem a szó létéhez tartozik, ahol értelem és megértés nem eshetnek egybe, még ha utóbbi csak az előzőben artikulálható (ezért körszerűséget implikálva). Mindez Heidegger tézisének kibontásaként is érthető, mely szerint „szigorúan véve nem az értelmet értjük meg, hanem a létezőt, illetve a létet“24, amelyet főleg Hans Lipps gondolt tovább nyelvfilozófiai-hermeneutikai munkáiban, ezek a maguk részéről tehát ugyancsak hasonló meggondolást mondhatnak kiindulópontjuknak: „Hiszen a jelentést nem elválasztani a szótól – mint pl. a képzetet (Vorstellung) vagy a fogalmat, amelyek valóban csak kapcsolódhatnak a szóhoz. Nem ’jelentéseket’, hanem szavakat értünk meg, annak nézetében, amit jelentenek“.25 Éppen ezen nem-identikus, ígéretszerű viszonylat teszi viszont lehetővé, hogy a nyelv a performatív „szó előjövetelében“ önmagát bizonyos értelemben visszaveszi, azaz eltekint jelölési, közlési és kimondási funkciójától – ezt azonban olyan radikalitással teszi, ami éppen saját elemeit, mondhatni alapjait („indokait”) defigurálja, itt éppen magát a szót (anélkül persze, hogy ez akart agrammatikalitáshoz vezetne). Ez nem lehetséges a másik aláírása (Derrida) nélkül – mivel a nyelv önvisszavétele az értelemkonstitúción alapult. Ha az értelem a „semmi” egyszerre materiális és immateriális megkettőződésében manifesztálódott, úgy nem annyira a szó „tulajdonságaként“ vagy a „közlés“ tárgyaként került az értelmezői tekintet elé. Éppen ezért vonta meg magát szükségszerű módon, mivel ez a megkettőződés egyrészt a „referencia“ alakzatába ment át (amely a performatív esemény areferenciális-fiktív létmódjában vált lehetővé). Másrészt azért vonta meg magát az értelem (nem pusztán gazdagsága vagy kimeríthetetlensége okán), mert csak visszatérni lehetett hozzá, nem elválasztani a szövegtől. A mondás eseménye az értelem médiumában nevezhető fiktívnek, ezúttal pontosabban a következő értelemben: ez az esemény nem villámszerű „felvillanás” (amely mintegy csak eltávolodásában vagy megvonódásában válna fiktívvé), hanem a szöveget és annak megértését alakítja, olymód, hogy az utóbbi csak így tapasztalhatja meg egyáltalán önnön létét és a szöveg létét, azaz visszatérhet ehhez. Ezzel az interpretáció a megértett pregnanciájának a feltárása, amely pregnanciát az értelem hordoz. Az, hogy az interpretáció nem tekinthet el a szöveg általi meghatározottságától, a szöveghez való visszatérésben jut érvényre – és így jelenti az interpretáció lezárhatatlanságát. Felfogható ez az interpretáció lényeges motivációjaként, amely újra és ismételten megértésre törekszik, nem pusztán azért, hogy megértse (vagy ne „értse” meg) a „megérthetetlent”, az önmagát megvonó lényegiséget, együtt annak kriptografikus aspektusaival, hanem, hogy a szöveg általi alakítottságát annak – az interpretáció számára uralhatatlan (hiszen meghatározottságát kezdeményező) – értelemszerűségében kutassa fel? Hiszen a megvonódás beíródik magába az olvasásba, nem csak a szöveg cezurális létmódját érinti, így tehát az olvasásnak szükségszerűen vissza kell térnie a – csak a szó mondó létében megnyitott és hozzáférhetővé vált – szöveghez. Ez nem időbeli-fenomenológiai módon értendő: az olvasás mint értelmezés a szöveghez való visszatérésben történik. A fiktivitás nem üresség, hanem elrejtés és felfedés összjátéka (talán nem is kölcsönös ellenállásuk, hanem össszetartozásuk). A nyelv visszaveszi önmagát, elrejti operativitását, ezzel azonban éppen nem „tiszta“ vagy „ideális“ értelmet közvetít, hanem annak olvashatóságát konstituálja és jegyzi le. Önmagát nem metadeixis módján helyezi előtérbe, hanem megváltozására – megnyílására – tesz figyelmessé és konstituálja is ezt egyúttal – az értelem olvashatóságában. A nyelv önvisszavétele tehát megvonódása is, de nem transzparens értelemközvetítés céljából, hanem ellenkezőleg: éppen ezért nem lehet eltekinteni tőle, mivel megvonódásában permanensen jelen van. Abban a hermeneutikai értelemben, hogy bármely megértés – mint „másként-értés” (Gadamer) – csak nyelvbe foglalva, a nyelv történéseként mehet végbe: a szavak keresése nem az értelem mondhatóságának felvetülése előtt történik, nem is másodlagos azokhoz képest, hanem a megértést konstituálja.26 A nyelv elsősorban nem reflexív értelemben lesz tematikus, hanem ha változás ment végbe benne/rajta, amely megváltozásban ismét csak eltávolítja magát. Így az értelem történése és megvonódása nem egyenlíthető ki a nyelv entitásainak metareflexiója révén, az értelem történését a nyelvi autonómia semmilyen hiposztazált fogalma nem szavatolhatja. (A nyelv ilyen adományának és megvonódásának konstellációját és játékterét nevezem szövegnek.) Ezt a defigurációt nem lehet maradéktalanul megmagyarázni a „différance“ vagy a szupplementarizáció révén – ezek inkább az értelemtörténés effektusainak tarthatók. Például az aláírás referenciális státuszának ambivalenciája innen származhat és nem a nyelv „hatalmából“, főleg nem „néma”, „fenyegető”, sőt „halálos“ hatalomból.27 Hiszen mindenfajta „hatalom“ nem csupán fenyeget, de vonz is, azaz ígéretként is működik. A nyelv megvonja magát, miközben ígér is – és ez az ígéret vagy inkább „Zusage” a nyelv eseményéhez tartozik28, utóbbit együtt konstituálja, mégpedig nem pusztán „még a beszédet megelőző ígéretként“29, de értelemtörténésként (is ) – ha az „ember ígérete (Zusage)“ fog válaszolni erre az ígéretre mint „Zuspruch“-ra30 (mivel utóbbi az ember ígéretének szól, nem pusztán megszólítja azt). A nyelv referenciális-szemantikai vagy értelemalapító produktivitása – mivel fenomenális-noematikus módon nem megfigyelhető vagy ellenőrizhető – radikálisabb értelemben tartható fiktívnek vagy önkényesnek, mivel a nyelv „néma“, „fenyegető“ vagy „olvashatatlan“ álruhái sem fojthatják vagy fedhetik el.

JEGYZETEK

1 Vö. Friedrich Kittler: Zaj és jel távolsága. In: Bónus T. – Kelemen P. – Molnár Gábor T. (szerk.): Intézményesség és kulturális közvetítés. Budapest: Ráció, 2005. 455-474.
2 Ezt a konfliktust Paul de Man Benjamin-olvasata szerint tulajdonképpen a betű szintjén hordják ki. Vö. ‚Conclusions’: Walter Benjamin’s ‚The Task of the Translator’. Uő: The Resistance to Theory. Manchester, 1986.
3 Azt lehetne mondani, a „semmi“ – és vele együtt a vers – nem grammatikai elem, szó, trópus vagy rendszer, inkább inskripció, amelynek csak anagrammája, lenyomata vagy monogramja olvasható: ez a  „szöveg“.
4 Ez Freud-dal szólva „a szándékolt beszédhez képest kívülről” jön és a „szónál (...) mint névnél” való tudattalan „elidőzés” effektusa. Vö: Zur Psychopathologie des Alltagslebens. Uő: Gesammelte Werke IV. Frankfurt a.M., 1964. 64-71, az idézetek: 69. és 71.
5 Ahogy az ötödik strófában „ez esti fényt az esttel / mint oszol”, vagyis az „esti fény” mintegy az „est” szóban oldódik fel és annak úgymond vizuális ekhóját képviseli. „Az esttel“ felfogható továbbá tárgyesetben is (ami az őt megelőző tárgyi viszonyból sugárzik át őrá), következésképpen magának az „est“ szónak a defigurációját is jelezheti (különösen, hogy kétszer, megismételt formában jelenik).
6 A disszeminációban „kapcsolatok” vannak, „amelyek ugyanazon, különböző helyeken előforduló szó különböző funkciói között szövődnek, e virtuális, de szükségképpen ’idézetszerű’ kapcsolatok.” Ez textuális összefüggés effektusa, amelyben „egy szó ugyanezen szó valamely más értelme idézeteként íródik le”. Derrida: A disszemináció. Bp., 1998. 96. Vö. Rodolphe Gasché: The Wild Card of Reading. Cambridge, MA-London, 1998. 156.
7 Ez többek között a filozófiai és irodalmi szöveg többértelműségének lehetséges differenciáját is megadhatná – persze nem nyelvhasználatuk különbségét.
8 Vö. de Man: „Saussure feljegyzi a hypographein ’aláírás’ jelentését, bár ezzel mintha nem tudna mit kezdeni...“ Hypogramma és inskripció. Uő: Olvasás és történelem. Bp., 2002. 421. Más kérdés, hogy maga de Man sem kezd semmit az „aláírás“ mozzanatával, még ha ez vélhetőleg szoros kapcsolatban is áll a nyelv retoricitásával.
9 Az „esti fény“ már tárgyalt „oszlását“, együtt magával az „est“ szóval aposztrophé keretezi, mintegy megelőlegezve a másik aláírását: „Jöjj barátom, jöjj és nézz szét (...) Nézd ez esti fényt az esttel / mint oszol...“ Az „est(i fény)“ ismétlése és széttagolása eszerint bizonyos mértékben a másik „nézésének“ is tulajdonítható volna.
10 Vö. Derrida: Signatur Ereignis Kontext. Uő: Randgänge der Philosophie. Wien, 1988. 312-313.
11 de Man: Az olvasás allegóriái. Szeged, 1999. 271. [Allegories of Reading. New Haven-London, 1979. 201.]
12 Vö. Heidegger: Mi a metafizika? Uő: „…költőien lakozik az ember…”. Bp./Szeged, 1994. 24.
13 Ezt a lehetőséget a szó – mint a médium formájának – esztétista kitüntetése nem tétezheti. Kérdéses az is, hogy az avantgárd szó szerint szétbontó technikái számára a szó szövegszerűségének ezen interpretálhatósága szolgál-e kiindulópontként, mivel azon technikák még mindig eljárásoknak tarthatók. Jellegzetes példa: Schwitters az „Anna“ név kontingenciáját és materialitását állítja előtérbe („du bist von hinten wie von / vorne: ‚a-n-n-a’“, An Anna Blume) ám a név referenciájának poentírozott kiüresítése ellenére nem bontja meg annak lexikalitását, a név vagy jel – formális-anyagszerű – identitása megmarad, a poétikai játéknak éppen ezen identitás az előfeltétele, amely őt lehetővé teszi.
14 Vö. Derrida: Psyché. Inventions de l’autre. Paris, 1987. 459. „... ezen rendkívüli performatívum, amely révén egy aláírás önmagát mint aláírót autorizálja, önmagát saját felelősségében egy szóban törvényesíti, előzetesen  létező törvény garanciája nélkül“.
15 A szükségszerű és véletlenszerű-virtuális intertextuális kapcsolatok ilyen eldönthetetlenségéhez vö. de Man: Hypogramma és inskripció. 419.
16 A katakrézishez vö. de Man: uo. 421.
17 Eltérően tehát Gadamer megfontolásától: „...a szó olyan módjai, amelyeket a filozófiai, vallási és költői beszédben adódnak. Ezekben a szó valami más, mint a világba való átmenet önfeledt formája. Itt otthon vagyunk a szóban. A szó itt egyfajta kezese annak, amiről beszél. Ez különösen a költői nyelvhasználatban áll tisztán mindenki szeme előtt.“ Sprache und Verstehen. Uő: Gesammelte Werke 2. Tübingen, 1986. 198.
18 Ehhez vö. George Bennington: Jacques Derrida. Frankfurt a.M., 2001. 170-171.
19 Vö. Heidegger: Mi a metafizika? 19.
20 Persze, e szöveghely identitása is több mint kérdéses: a „semmi” predikatív értelme relativálható, ennyiben puszta megnevezéssé válhat és éppen a „lebeg” lesz az állítmánya, ekképp a „Költőnk és Kora” kriptotextusaként viselkedve. A „csilló könnyűség lebeg!” kijelentés – amellett, hogy referenciális értelmezhetőségében éppen a fikció jelzése lehet – egyszerre lehet konstatív, de performatív is, a „hajnal” „szavának” egyfajta felszólítása vagy parancsa. Pontosan a versszak tropológiai-referenciális szempontból leginkább összetett, „lebegő” sorának lesz eldönthetetlen a státusza a beszédcselekvés nézetéből is.
21 Az „esti fényt” az („est“ szó) sötétsége nem pusztán leváltja, hiszen „oszol“ „eloszlást“ is jelenthet, kölcsönös egymásbaíródást is konnotálhat – az „est“ megismétlésének következtében is – „esti fény” és „est” viszonyában.
22 A jelentésprobléma nem oldható meg ezen logikaorientált módon, ahogy Austin megmutatta, vö. The Meaning of a Word. Uő: Philosophical Papers. New York, 1979^(3). 55-75.
23 Vö. Edmund Husserl: Logische Untersuchungen. Husserliana XIX/1. The Hague, 1984. 67-82.
24 „Az értelem az, amiben valaminek az érthetősége fennáll.“ Lét és idő. Bp., 1989. 293.
25 Az idézet folytatása: „Éppoly kevéssé léteznek ’ideális jelentésegységek’, mint amennyire a fogalmak ideális entitások lennének. A megfelelésben (Entsprechen) történik csakis az ún. jelentés. Azt az immanens dialektikát kell itt észrevenni, a feszültséget, amely minden szójelentésben rejlik, amennyiben azt, amit egy szó megértésre kínál fel (zu verstehen gibt), csak a másik viheti végbe – a megfelelésben”. Hans Lipps: Untersuchungen zu einer hermeneutischen Logik. Werke II. Frankfurt a.M., 1976. 89. (Ennek a belátásnak Gadamer aztán elvi nyomatékot ad, vö. Wahrheit und Methode. Uő: Gesammelte Werke 1. Tübingen, 1990. 421.) Az ígéretről vö. ismét Lipps: Bemerkungen über das Versprechen. In: Die Verbindlichkeit der Sprache. Werke IV. Frankfurt a.M., 1976. 97-106.
26 Ezt nem pusztán Lipps és Gadamer, de – talán legtömörebben – Bahtyin fogalmazta meg: „A saját szó keresése valójában éppen nem a saját szavakra irányul, hanem azokra, amelyek többek annál, ami én vagyok; az ember igyekszik megszabadulni azoktól a saját szavaitól, amelyek segítségével semmi lényegeset nem tud elmondani.” Beszédelméleti jegyzetek. Uő: A beszéd és a valóság. Bp., 1986. 539.
27 Vö. Gadamer: „A nyelv közege egyáltalán nem puszta üres médium, amelyben ezzel vagy azzal találkozunk. A nyelv mindannak a foglalata (Inbegriff), ami egyáltalán találkozhat velünk. Ami körülvesz bennünket, az a nyelv mint a mondottak, a beszédek (ta legomena). A nyelvben élni azt jelenti, hogy a valamiről szóló beszélésben valaki felé irányulunk. Még akkor is, ha idegen nyelven beszélünk, nem annyira nyelv az, ami körülvesz bennünket, mint a benne mondottak. Ám az, hogy mondottként vesz körül bennünket és nem a máslét fenyegető terepe, amellyel szemben csak önkijelentés, győzelem vagy alulmaradás lehetséges – ez jelenti a szabadságunk terét“. Das Erbe Hegels. Uő: Gesammelte Werke 4. Tübingen, 1987. 472.
A hermeneutikai nyelvfelfogás eme látszólagos ambivalenciáját – egyrészt: „nem ‚jelentéseket’, hanem szavakat értünk meg, jelentésük tekintetében“ (Lipps), másrészt: nem „nyelv“ vesz körül bennünket, „hanem a benne mondottak“ (Gadamer; Heideggernél a Lét és időben ez úgy jelenik meg, hogy már mindig is a „megértettnél“ vagyunk) – nem önellentmondásként kellene elkönyvelni, még kevésbé visszavezetni a szerzők vélt különbözőségére, mivel ez a kettősség a nyelvben mint dimenzióban van megalapozva, amennyiben ez „világot“ juttat szóhoz. (Az azonban, hogy ezt a kettősséget komolyan kell venni és minden alkalommal kihordani, ez a belátás radikális szöveghermeneutikai következtetéseket implikál, amelyekre a versek elemzése próbált rávezetni.) Másfelől ez a kettősség nyelv és jelentés konstitutív aszimmetriájára vonatkozik, amely nem nyerhető a „kijelentés“ modelljéből. „Hiszen előbb a szavakat ténylegesen mondott szavakként értjük meg és nem azután, hogy azok valamit önmagukban jelentenének. A kimondott szót a nem-kifejezettek udvara veszi körül (...) És valamit szó szerint érteni ezért többnyire azt jelenti: beleakaszkodni a szóba (...) Amennyiben ez a szó szerinti megértés túllép a mondott szó rétegzettségén, úgy ezt többnyire éppen idegen jelentésben érti a mondott szóhoz képest.“ Lipps: Hermeneutische Logik. 71.
28 És nem is feltétlenül csak a „lopás” móduszában, ahogy az Rousseau/de Man-nál, jelenik meg, hiszen ez a kifejezés még feltűnően „cselekvést“ konnotál, vagyis antropomorfizmusnak tartható (vö. de Man: Ígéretek. Uő: Az olvasás allegóriái. 362.). Ezzel az a tézis is revízióra szorul, miszerint „maga a nyelv választja el a megismerést a tettől“ (uo. 372.), hiszen így a nyelv hatalmát talán túl homogén vagy kizárólagos módon állítják be (vajon ugyanaz  „a nyelv“ gyakorolja ezt a hatalmát pl. Rousseaunál és Benjaminnál?). Sokkal inkább a nyelv válik el önmagától (itt pl. tettkaraktere a megismerésjellegétől), értelemkonstitúciója révén. Ez viszont azt kívánja meg, hogy az „értelmet“ ne úgy gondoljuk el mint (puszta) tettet vagy megismerést és nem is mint ezek cezúráját.
29 Derrida: Wie nicht sprechen. Verneinungen. Wien, 1989. 25.
30 Vö. Heidegger: Das Wesen der Sprache. Uő: Unterwegs zur Sprache. 180-196. Vö. ehhez Derrida: A szellemről. Heidegger és a kérdés. Bp., 1995. 132-138.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret