stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Standeisky Éva: Az Írószövetség 1956-ban

"Nem a kakas szavára kezd virradni, / De a kakas kiált, merthogy virrad.” (Madách)
Ez volt a mottója Háy Gyula: Ne folytassunk sérelmi politikát című cikkének, amely az Irodalmi Újság címoldalán jelent meg 1956. július 28-án.

A naptári év, mint kiindulási pont, magyarázatra szorul. Úgy tűnik belőle, mintha eleve kerülném a problémák felvetését, s csupán krónikaszerű leírásra törekednék. A semleges megközelítési mód alkalmat ad az izgalmas év változásainak összehasonlító elemzésére. Nem csupán a forradalom napjaiban bomlott fel a társadalom egységesnek gondolt szövete: már 1956 nyarán és őszén látszott, hogy az elnyomás kényszerű enyhülése – a szovjet típusú kommunista rendszer első nagy válsága – következtében megjelentek mindazon az ideológiai, szellemi áramlatok, amelyeket addig a diktatúra nem engedett felszínre jutni, s amelyek többségéről a hatalom képviselői úgy gondolták, hogy már nem is léteznek: a szocializmus, az új társadalmi rend automatikusan a múlt süllyesztőjébe küldte őket. 1956 elejének tele, tavasza pedig lehetőséget ad arra, hogy megvizsgáljuk, mihez képest jelentenek újat a rákövetkező hónapok.

      A Magyar Írók Szövetsége alapvetően nem érdekvédelemmel foglalkozott, nem is a különféle írói irányzatoknak adott megnyilvánulási lehetőséget, hanem egyike volt az 1949–50-ben szovjet mintára átalakított pártállami szervezeteknek. A kommunista párt irányítani, ellenőrizni tudta az írókat, ők pedig – ha volt hozzá bátorságuk és lehetőségük – e kereteken belül véleményt nyilváníthattak. Mint mindenütt másutt, az Írószövetségben is a legfontosabb döntéseket kommunista pártalapszervezetében, illetve annak felettes szerveiben hozták. A nem párttagokat is magukban foglaló írószövetségi fórumokra – a közgyűlésre, a választmányra és az elnökségre, illetve a titkárságra – többnyire csak a jóváhagyás és a végrehajtás maradt.

     Az írók szervezetét a hatalommal való szoros kapcsolat, az egzisztenciális és az ideológiai kiszolgáltatottság el is zárta a társadalom mélyrétegeitől, de még az írók jelentős részétől is: azoktól, akiket világnézetük, alkotói módszerük, osztályidegen származásuk miatt eleve nem vettek fel az Írószövetségbe, de azoktól is, akik írószövetségi tagok voltak ugyan, de nem voltak kommunista párttagok. Az ötvenes években a csaknem félezer írószövetségi tag fele volt tagja a kommunista pártnak.1

     A politikai és közéleti aktivitás 1956-ban két írói csoportosuláshoz köthető: a kommunista ellenzékiekhez és a népiekhez. A forradalom kirobbanásáig a népiek többsége nemigen jutott szerephez, azonban a kommunista párton belül is szép számmal voltak híveik, hatásuk így áttételeken keresztül érvényesült. A párttag-írók egyik csoportja a plebejus nemzeti tradíciókat hangsúlyozta, ők voltak a népi vagy nemzeti kommunisták, a másik csoport pedig a modernizáció nyugat-európai formáit kívánta összeegyeztetni a szocializmus szovjet típusával. Ez utóbbiak közé zömmel zsidó származású, polgári környezetből jött írók tartoztak.2 A magyar társadalomnak a zsidókhoz való ellentmondásos viszonya miatt egyszerre tekinthető tragikusnak és komikusnak, hogy a lázadók és a hatalom gyűlölt képviselői között egyaránt jelentős számban voltak zsidó származásúak.3 A szocializmusnak elkötelezett nem zsidók szintén a sztálini típusú kommunizmus megújítóira és védelmezőire oszthatók. Antiszemiták is akadtak közöttük, mint ahogy a zsidó származású reformerek közül nem egy ellenszenvesnek tartotta a kirekesztő nacionalizmust.

     „Már az októberhez vezető időszakban, amikor a polarizálódás során kirajzolódnak az árnyalatok, és tömörül a Nagy Imre-csoport – történelmi pillanat áll be. Zsidó értelmiségiek – zömmel nem tudatosan – hirtelen felcsillanni látnak egy lehetőséget a teljes azonosulásra a magyar nemzeti célokkal. Ismét felsejlik egy olyan perspektíva, mint 1945-ben, hogy zsidó származással is teljes szívvel vállalható és belülről csinálható lesz Magyarország jövője. Most még az is vonzó, hogy nem zsidók az első számú vezetők, hiszen erről egyszer már bebizonyosodott: lehetetlen és tarthatatlan. Ez a »keresztény magyar« vezetés nem antiszemita, minden tagja tele van zsidó barátokkal, tanítómesterekkel, szaktanácsadókkal. Talán ez most tényleg lehetőséget jelent arra, hogy a zsidó származási érdekek valóban és egészében asszimiláltan csatlakozzanak a magyar nemzeti érdekekhez. És akik így gondolják, teljes hévvel belevetik magukat az ötvenhatos mozgalomba; vitatkoznak, írnak, beszédeket tartanak, másképpen szólnak hozzá az újfajta párttaggyűléseken. Ezeknek a zsidóknak hirtelen ugrásszerűen megnő a tekintélye a politikailag hasonlóan gondolkodó nem zsidók körében; bizonyos fokig felértékelődik a zsidóságuk is, ez pedig az értelmiségben elejét veszi az antiszemitizmusnak.”4

     A különböző szekértáborokba tartozó írók akkor tudtak hangot találni egymással, ha lehetőségük nyílt a közös ellenség elleni összefogásra. A kommunista rendszer Szovjetunióból Magyarországra is átterjedő válsága a Sztálin halálát (1953) követő évtizedben bővelkedett ilyen lehetőségekben. 1956 ennek a válságperiódusnak az első harmadába esett.

     A kultúrpolitikusok a diktatúrában megszokott eszközöket használták a „kemény” és a „lágyabb” időszakokban egyaránt, csupán az arányokban volt különbség: az adminisztratív eszközöket kombinálták az ideológiaiakkal: az ostort a mézesmadzaggal. A napirenden szereplő témák – a szocialista társadalom szolgálata, a „realista”, illetve a szocialista realista” irodalom megteremtése, harc a polgári maradványok ellen – lényegében nem változtak 1945 óta, s az előadók is nagyjában-egészében azonos körből kerültek ki. 1956-ban, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa utáni oldódás idején a kultúra irányítóinak már sem erejük, sem módjuk nem volt az ostor használatára.

     A „nemzeti” kommunista és a „polgári” kommunista írók számára 1956 nyara és ősze a közös ellenség elleni sikeres fellépés időszaka volt. Igazán elemükben azok az ellenzékiek voltak – Déry Tibor, Zelk Zoltán, Benjámin László, Háy Gyula, Aczél Tamás és mások –, akik az 1953 nyári politikai fordulat után még hónapokig idegenkedtek Nagy Imrétől: veszélyesnek ítélték „magyarkodását”, a kirekesztő nacionalizmusnak esetleg teret adó kijelentéseit, 1954 nyarától azonban már mellé álltak, s akkor sem hagyták el, amikor Nagy Imre bukott politikus lett.

     A fellazuló diktatúra irányítói kénytelen-kelletlen tűrték a renegátok bírálatát, és sem ők, sem a reformerek nem ismerték fel igazán, hogy a lakosság zöme egyikükkel sem rokonszenvez igazán. Még az Írószövetségben sem tudták a kommunista írók nem kommunista írótársaik érdeklődését felkelteni a közügyek iránt. A június 22-i kibővített vezetőségi ülés végén Veres Péter – 1954 óta az Írószövetség elnöke – „megállapította, hogy a vitának volt haszna, de még mindig megvan az a szépséghibája, hogy a pártonkívüli írók közül úgyszólván senki sem szólalt fel.”5

     A kommunista rendszerjobbítók naivitása és szűklátókörűsége Zelk Zoltán két párttaggyűlési felszólalásával illusztrálható. Az első nem sokkal a Szovjetunió Kommunista pártjának XX: kongresszusa után, a március végén botrányosan félbeszakadó, majd áprilisban folytatódó taggyűlésen hangzott el: „A hitünket követeljük vissza, pártunk vezetőségébe vetett hitünket.”6 A második, amely – a gyorsírói jegyzőkönyv szerint – lelkes fogadtatásra talált a válogatott hallgatóság, az Írószövetség vezetősége körében, a következő: „tiszta erkölcsű irodalmi élet, folyóiratok kellenek, irodalmat is szerető és istápoló napilapok, szabad irodalmi élet. Új módszer, vagyis mondhatnám, hogy módszernélküliség, s ha azt mondom, hogy szabad irodalmi élet, [s innentől figyeljünk a szabadság igencsak leszűkített, sokakat eleve kizáró értelmezésére,] ne féljen senki ettől, mert amit Veres Péter a legelején mondott, azt én megismételhetem: a magyar írók nagy többsége, s éppen a legkülönbek, nem akarnak semmiféle polgári Magyarországot, de azt akarják, hogy a népi erők, a sajátos magyar hagyományok szabadon szólhassanak és kialakíthassák azt, amire mi azt mondhatjuk, mert igenis csak ez a szó talál[ó] rá, hogy szocializmus, de szocializmus a szó humanista, morális, igazi fogalmában, igazi jelentőségében. (Hosszantartó nagy taps.)7 Honnan a magabiztosság? Honnan a meggyőződés, hogy a Veres Péterek és a Zelk Zoltánok valamennyi magyar író véleményét képviselik?  Zelk osztotta azt a kommunista mozgalomba mélyen beleivódott nézetet – amelynek legszínvonalasabb képviselője Magyarországon a filozófus Lukács György volt –, mely szerint a szovjet típusú szocializmusban a demokráciát (a dolgozók uralmát) össze lehet egyeztetni a diktatúrával (a kizsákmányolók elnyomásával): a szocialista demokrácia diktatórikus módszerek, adminisztratív eszközök nélkül is működőképes: a „rossz” sztálinizmust helyett a „jó” leninizmusnak kell érvényesülnie. Révai József ezt illúziónak tartotta, s az adminisztratív módszerek felszámolhatóságába vetett hitet pedig egyenesen öngyilkosságnak ítélte. Révai úgy vélte, hogy nincs lényegi különbség a leninizmus és a sztálinizmus között. A sztálinizmus nem beteges kinövés a szocializmus testén, hanem a kommunista uralom egyik szakaszának szükségszerű velejárója. Kellemetlen szavai a kommunista rendszer lényegére világítottak rá, nem is nyerte el velük hallgatósága, a Központi Vezetőség tagjainak tetszését az 1956. július 18-i ülésen. 

     Az írók 1956 nyarán kibontakozó és október 23-ig tartó következetes fellépése a vezetés diktatórikus, sztálinista szárnya ellen alapvetően a baloldali értelmiségiek ügye maradt. Az emberek többsége el volt zárva az információktól. Még a legradikálisabb orgánum, az Irodalmi Újság sem hozhatta nyilvánosságra a kommunista ellenzékiek kényesnek ítélt párttaggyűlési felszólalásait: ezek csak baráti beszámolók, szóbeszéd útján terjedhettek. A Petőfi Kör nyári vitái, majd az őszi értelmiségi ankétok, egyetemi gyűlések jelentették a szabad nyilvánosság szélső határát: a hangadók ezeken is a kommunista reformértelmiségiek voltak. Az Írószövetség a Petőfi Kör működésének felfüggesztését követően, 1956. júliusától vált a reformellenzékiek legfőbb fórumává. Az értelmiségi vitaklub kiesésével az elve korlátozott nyilvánosság tovább szűkült, hiszen az Írószövetség ülésein érdeklődők nem vehettek részt.

     Az Írószövetség 1956. szeptember 17-i közgyűlése mérföldkő a diktatúra bomlásának folyamatában. A pártvezetésnek ekkor már nem volt eszköze arra, hogy írószövetségi emberein keresztül érvényesítse befolyását. Kénytelen-kelletlen el kellett tűrnie, hogy a titkos szavazás során jelöltjei sorra kihulljanak. A pártközpontnak azt sem sikerült keresztülvinnie, hogy jelöltje, a korábban igaztalanul meghurcolt Ujhelyi Szilárd legyen az Írószövetség titkára, helyette Erdei Sándort választotta meg az elnökség, aki Ujhelyihez hasonlóan nem volt író ugyan, de valamivel közelebb állt a népiekhez, mint Ujhelyi. Ez is jelzi a baloldali népiek növekvő befolyását az Írószövetségben, bár a korábbi elnök, Veres Péter a leadott szavazatok sorrendje szerint csak a tizenegyedik helyet foglalta el, pozícióját megtarthatta. Az Írószövetség új vezetőiről mindössze kétszázhárom író döntött, a tagság fele. Az elnökségbe bekerült 25 fő közül hatan népi írókhoz tartoztak – a szavazatok nagyságának sorrendjében Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, Veres Péter, Szabó Lőrinc és Szabó Pál – 14-en a kommunista reformellenzékiek közé sorolhatók. A korábban mellőzöttek közül beválasztották még Kassák Lajost, Ignotus Pált és Tersánszky Józsi Jenőt. A szavazás a reformer kommunisták számára is tartogatott tanulságokat. Kuczka Péter, aki 1953 őszén az elsők között vált a rendszer szolgálójából antisztalinistává, 103 szavazattal éppen csak bejutott az elnökségbe. A mindenkori kommunista vezetők legközelebbi szövetségesének számító Darvas József – 1950 és 1954 között az Írószövetség elnöke, majd a forradalomig népművelési miniszter – és a népi indítású Sarkadi Imre kellő számú szavazat híján be sem került az elnökségbe. Az 1954 nyarán Nagy Imréhez csatlakozó Aczél Tamás és Méray Tibor neve nem szerepel azon a listán, ahol a legutolsó jelöltre 34-en voksoltak. A kimaradottak feltehetően nem reformellenzéki jelenük, hanem szektás, a diktatúrát kiszolgáló múltjuk miatt nem nyerték el írótársaik bizalmát. A megválasztottak között három kizárt és több pártbüntetésben részesített kommunista párttag is volt. (Déry Tibort Petőfi köri felszólalása miatt zárták ki a magyar Dolgozók Pártjából, a szociáldemokrata Kassák a pártegyesítéskor lett az MDP tagja, ahonnan 1953-ban távolították el a sztálinista kultúrpolitika bírálata miatt. Fodor Józsefet 1951-ben fosztották meg páttagságától.)

      1956 őszén az Írószövetségben ismét jelei mutatkoztak a természetes sokféleségnek – az irányzatos lapalapítási próbálkozások a legfőbb bizonyítékai ennek – az irodalmi közéletet azonban továbbra is a politika uralta. A kommunista ellenzéki írók Rákosi 1956. júliusi leváltása után a pártból kizárt egykori miniszterelnök, a kommunista Nagy Imre rehabilitálását követelték. A Gulágról sokévi fogság után hazatért Lengyel József az Írószövetség szeptember 28-i párttaggyűlésén így fogalmazott: „Bizalomra van szükség, elvtársak. Zelk elvtárs azt mondta, hogy az egész népnek Nagy Imréhez, földimhez van bizalma. Nem beszéltem vele, de egyet akkor is mondhatok. Lehet, hogy Nagy Imre nem az a nagy politikus, akinek tartjuk, de jegyezzék meg maguknak, hogy Nagy Imre népszerűsége bizonyos pártvezetés népszerűtlenségének a vetülete. (Úgy van! Úgy van! Taps.) Lehet, hogy Nagy Imre nem való a legmagasabb pozícióba, de amennyire őt ismerem, és amilyen szépen dolgozott az Agárintézetben, és amennyiben folytonosan magyar agrárkérdésekkel foglalkozott, amennyiben ő is nagygombosi parasztgyerek, azt hiszem, egy kicsit ért a földkérdéshez, – mindenesetre citromot nem termeszt. (Élénk derültség és taps.)”8

      Nagy Imre idegenkedett az írók túlfűtöttségétől, s polgári allűröket vélt felfedezni radikalizmusukban, s mintha nem bízott volna igazán a városi, polgári környezetből jött írók nemzeti hevületének őszinteségében, amit a Nagy Imre és Déry Tibor közötti baráti kapcsolat 1956 nyári, őszi megingása bizonyít leginkább.9

      Október 23-án az Írószövetség is a lengyelek melletti szolidaritási felvonulás engedélyezését sürgette. Az Irodalmi Újság rendkívüli kiadásában hozta nyilvánosságra – mérsékeltnek mondható – követeléseit. Az írók közül számosan részt vettek a felvonuláson. Veres Péter beszédet mondott a Bem szobornál. Déry Tibor többször is felhívta Nagy Imrét: kérte, hogy minél előbb álljon ki a nevét skandáló, visszatértét kívánó tömeg elé, s csillapítsa a feszültséget. 

      Az Írószövetségnek – vezetőinek, s az október 23-a előtti hónapokban különösen bátor hangú  Irodalmi Újságnak – a forradalom első napjaiban még rendkívüli tekintélye volt. Az írók felléptek a Rádióban, s a kormány, s mindenekelőtt Nagy Imre támogatására, a harcok beszüntetésére buzdították hallgatóságukat. Küldöttségek keresték fel tanácsért a Bajza utcai székházat, s volt olyan felkelőcsoport, amely Veres Pétert szerette volna a legfőbb közjogi méltóságba emelni.

      Az Írószövetségben a forradalom napjaiban lényegében minden maradt a régiben. Vezetői elbizonytalanodtak, nehezen ismerték ki magukat a napról-napra változó helyzetben: nem tudtak, nem akartak alkalmazkodni a reformcélokon túlmutató változásokhoz. Míg az 1956 előtt háttérbe szorított népiek pár nap alatt irodalmi lappal – Rendületlenül – léptek a nyilvánosság elé, hosszabb időbe telt, amíg az Irodalmi Újság forradalom alatti száma összeállt. A november 2-i – az események miatt egy hetes késéssel megjelent – Irodalmi Újság magas színvonalon képviselte a népiek és az ellenzéki kommunisták szocialista reformszellemiségét, és fórumot biztosított más alkotóknak is. Megjelent benne Illyés Gyula évekkel korábban keletkezett költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról, Kassák szintén korábban írt verse: A diktátor, valamint Benjámin László, Zelk Zoltán és Tamási Lajos, a forradalom első napjaiban született, ekkor már a rádióból és röpiratokból ismert verse. Publicisztikával szerepelt a lapban Németh László, Déry Tibor, Füst Milán és Szabó Lőrinc. 

     A forradalom számára rendelkezésre álló idő rövidsége miatt az irodalmi életben csak nyomai vannak az október 23-a után bekövetkezett változásoknak.10  Az Írószövetség a forradalom alatt képtelen volt kamatoztatni az ellenállás hónapjaiban, éveiben felgyűlt szellemi-ideológiai tőkét: vezetői a döntéshozatalnak még közelébe sem jutottak, s Nagy Imre politikai lépéseit sem tudták befolyásolni. A történések túlmentek rajtuk is: amit képviseltek, az október 30-a utáni jobbratolódáskor egyre inkább korszerűtlenné vált. Ez alapvetően az Írószövetség vezetésére érvényes. A tagság – a régiek zöme s a maguknak helyet követelő újak egyaránt – lényegi változtatásokat szeretett volna: a november 2-i írószövetségi taggyűlés bizonyítja ezt. A résztvevők rádiófelhívásra, valamint és egyéni és csoportos ötlettől vezérelve mentek el a rendszerváltónak gondolt tanácskozásra: sok volt köztük a régen nem látott, illetve az egészen új arc. Megjelentek az ülésen a dilettánsok és a politikai kalandorok, a zavarosban halászók és a handabandázók is. A felszólalók megkérdőjelezték a pártállami intézménynek tartott Írószövetség legitimitását, felvetették a kommunista utódpárt (MSZMP) és minden más párt kitiltását az Írószövetségből. Többen amellett kardoskodtak, hogy az Írószövetség a jövőben csupán szakmai érdekvédelmi szervezet legyen, mások viszont a napi politikai változásokhoz igazították volna az Írószövetséget: forradalmi bizottság létrehozását, új vezetők választását javasolták. Az igazán veszélyesnek a számonkérések sürgetése, a felelősségre vonások követelése bizonyult. A kommunista és a népi írókat mozgósító titkárságnak és Illyés józanságának, talpraesettségének – a szélsőségeseket leintő felszólalásának – köszönhető, hogy a megjelenteknek nem sikerült puccsszerűen leváltatniuk a „régi” – az egy hónappal korábban a közgyűlésen titkosan megválasztott – vezetést.

     A demokratikus játékszabályok betartásának szorgalmazása az adott helyzetben a szélsőségeseknek, a jobboldali fordulatot sürgetőknek kedvezett: egy esetleges titkos szavazáson – amelyet leginkább a meghurcolt, börtönből szabadult „urbánus”, Ignotus Pál követelt – a jobboldali többség nyilvánvalóan megbuktatta volna a zömmel reformer kommunistákból és a népiekből álló vezetést. A korábban a közéletből kirekesztett írók közül többen – például Ottlik Géza és Lakatos István – a mérsékeltek mellé álltak.

     Az Írószövetség forradalmi ülése másként végződött, mint a korabeli hatalomváltó tanácskozások zöme: azokon általában kiszorították az október 23-a után alakult forradalmi szervezetekből az egykori kommunistákat. Itt a 25 tagú, a korábban választott elnökség végül is változatlan összetételben megmaradt, s kiegészült néhány új taggal – Féja Gézával, Keresztury Dezsővel, Sinka Istvánnal, Kodolányi Jánossal, Lakatos Istvánnal, Rónay Györggyel –, akik közül egy sem volt kommunista.11

     A taggyűlésen felvetődött kérdések és javaslatok a november 4-i szovjet intervenció után a semmibe enyésztek. Azok is, akik két nappal korábban nem értettek egyet az Írószövetség reformkommunista és népi írói vezetésével, most a szövetséget támogatták: a közös ellenség iránti gyűlölet elfedte a nézetkülönbségeket, amit leginkább a december 28-i írószövetségi taggyűlés bizonyít.12 

     November 4-e után az Írószövetségre még hetekig a reménykedve tekintettek azok, akik nem akartak beletörődni a forradalom brutális elfojtásába. Valójában az Írószövetség is tehetetlen volt. Konrád György így emlékszik erre az időszakra: az írószövetségben „az egyik szobában osztogattak mindenféle ehető javakat, az új irodalmi folyóirat [Életképek] szerkesztőségi munkatársa, vagyis szerénységem is kapott. […] Körös-körül sok papír, nyilatkozatok, emelt dikció, méltóság. Még be-bejönnek az írók, jön az orosz városparancsnokságtól is egy csoport, jöjjenek a szellemi vezetők tárgyalni. Forrófejűek és reálpolitikusok vitái. Már nincs erő a dologban, a beszédek hadonászások. […] Félrehúzódhatunk, ez a legjobb.”13

     Egy igen jelentős morális gesztusra azonban mégis csak telt az írók erejéből. Az 1956. december 28-i taggyűlésen a résztvevők hitet tettek a forradalom mellett. Az írók emelkedett hangú deklarációját, a Gond és hitvallást Tamási Áron fogalmazta. S aztán következtek – folytatódtak – a letartóztatások, a megosztó, manipulatív akciók, az íróperek… Az Írószövetség több mint két évig nem működött, majd 1959-es újjászervezése után évtizedekre kiszolgáltatottabb lett, mint korábban volt.

     Az Írószövetség a hatalomban elfoglalt helye, a benne szerepet vállaló írók politikai és közéleti beágyazottsága miatt egyszerre volt rendszerkonzerváló és rendszerbomlasztó. Az 1956-ban történtek azt bizonyítják, hogy a kommunisták társadalomátformáló igyekezete nem volt igazán sikeres: a megváltozott tulajdonosi és kulturális viszonyok nem tudták alapjaiban átformálni az emberek mentalitását. Amint lazult a politikai nyomás, újra megjelentek mindazok a lefojtott gondolatok – vélemények, szellemi áramlatok –, amelyek addig tetszhalott állapotban vártak a jobb – szabadabb – időkre.

     Az Írószövetség 1956-ban képes volt megjeleníteni, megfogalmazni mindazokat a társadalmi feszültségeket, amelyek a diktatúra bűneinek lelepleződésével keletkeztek, és fórumot tudott biztosítani a szocializmus megújíthatóságában reménykedőknek. Az írók – a megtorlók vádjaival ellentétben – nem „előkészítették az ellenforradalmat”, az 1955-ben megtorpant „új szakasz” folytatását kívánták csupán. A hatalom összeomlásának lehetősége fel sem merült bennük.

JEGYZETEK

1 Hogy hány író volt akkor Magyarországon nehéz lenne megmondani. Összehasonlításul: A rendszerváltozáskor az írószövetségi tagok száma meghaladta a kétezret.

2 Rainer M. János: Az író helye. Viták a magyar irodalmi sajtóban, 1953-1956. Magvető, Budapest, 1990. 20. o.
3 Litván György: Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmusban, antisztálinizmusban és 1956-ban. Szombat, 1992. 8. sz. 14., 15. o. "Ezt az igen sajátos helyzetet jellemzi egy korabeli anekdota. Az Írószövetség elnöke, a népi író Veres Péter megkérdezett egy szintén népi költőt, aki aláírta a kiáltványt [a hatalom kultúrális anomáliái ellen tiltakozók 1955. végi memorandumát]: »Miért támogatja azt a zsidó Déryt?« A válasz szintén kérdés: »És maga miért támogatja azt a zsidó Rákosit?«" Uo. 15. o.
4 Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről. Magvető, Budapest, 1989. 151. o.
5 Irodalmunk időszerű kérdései. Irodalmi Újság 1956. június 30. 1. o.
6 Magyar Országos Levéltár M-KS 276 f. 70. cs. 59. ő. e. 62. o.
7 1956. június 22-i felszólalás. Standeisky Éva (szerk.) Írók lázadása. 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek. Irányított irodalom sorozat. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, Budapest, 1990. 10. o. Kiemelés: S. É.
8 Standeisky Éva (szerk.): Írók lázadása. I. m. 397.o.
9 Standeisky Éva: Déry Tibor és Nagy Imre. Múltunk, 1992 4. sz. 40-48. o.
10 A sajtóban és a mindennapokban megjelentek a számonkérő hangok, színre léptek a szervezett és szervezetlen önbíráskodók (az ávósokat, kommunistákat felkutató, október 28-a után harci feladat nélkül maradt fegyveres felkelők, valamint magános bosszúállók). A szellemi életben nem voltak kirívó szélsőségek, bár a kommunistaellenes tendencia egyre szembetűnőbb lett: a korábban kiszorítottak nem bocsátottak meg a sztálinizmus kiszolgálóinak annak ellenére sem, hogy 1954 után önkritikát gyakoroltak és a Rákosi-diktatúra ellen fordultak (lásd például Velvárt Richárd támadását a Magyar Függetlenségben Benjámin László ellen). Jobbágy Károly Ítélkezők című, 1956. november 4-én írt versében nehezményezi a bírálatot, amelyet a kommunista rendszert kiszolgáló múltja miatt kapott. Jobbágy Károly: Tigrisek lázadása. Az 1956-os kéziratos verseskötet faxismile kiadása, Jobbágy Károly Alapítvány, Budapest, 2003.
11 Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. 1956-1963. 1956-os intézet, Budapest, 1996. 71-78. o.
12 Literatúra, 1989 1-2. sz. 276-326. o. Értékelését lásd: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. I. m. 177-190. o.
13 Konrád György: Budapesti séták 1956-ban. In: Budapest 1956 a forradalomban. Erich Lessing fotográfiái. 1956-os Intézet, Budapest 2006. 125. o.


+ betűméret | - betűméret