Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének és az MTA Irodalomtudományi Intézetének 2000. december 7-8-án Petri György költészete című, Újvidéken rendezett tanácskozásán elhangzott előadások szerkesztett szövegei.

Tverdota György

Az út Baudelaire-től Petriig

A Fleurs du Mal egyik fordítójának, Tóth Árpádnak a nyomdokaiban elszánt sóhajjal fogok bele választott témám taglalásába: "Ó, jaj, az út Baudelaire-től Petriig!" Napjaink szokásainak áldozva személyes olvasmányélményem, divatos szóval: olvasatom jelzésével kezdem. Petri versei között tallózva különös déjŕ lu tapasztalatom van: minduntalan azon kapom magam, mintha kedvenc francia költőmet, Baudelaire-t lapozgatnám. Nem csodálkoznék rajta, ha ezt olvasván, tisztelt olvasóm nem hinne a szemének. Amikor először tudatosítottam ezt az élményt, a felismerés jómagamat is epatírozott. Azt gondoltam: ha van egyáltalán út Baudelaire-től Petriig, akkor az nagyon hosszú és viszontagságos, és főleg korszakküszöbökön, paradigma-határokon át vezet, amelyekhez képest a hírhedt vasfüggöny frekventált átszállóhelynek számít. És addig is! Mennyi nyaktörő szakadék, látszólagos és valóságos dilemmák költőről költőre, de akár egy és ugyanazon pályán belül is. Be kellett látnom, hogy Baudelaire-t, a modernség Mózesét ősz szakállú esztétizmusa miatt aligha engedhetjük be annak az irodalomnak az ígéretföldjére, amelynek tejét és mézét ma kedvtelve kóstolgathatjuk, míg Petri állítólag éppen a költői nyelv "esztétista szecesszionizmustól" való megtisztítása révén már "túl is haladt a modernség záróhorizontján."
Hogy a szálak össze ne kuszálódjanak, el kell töprengenem a saját magam előtt saját magam által támasztott fogas kérdés megoldási lehetőségein: van-e út lélektől lélekig, avagy ha Petrire nézve a "lélek" kifejezés már igazságtalanul ósdinak tekinthető: van-e út lélektől szinguláris egyszemélyűségig? Könnyű egérutat ígér, ha hivatkozom a költő Baudelaire-t idéző, rá utaló, talán vele viaskodó verseire, mint az Hommage ŕ Baudelaire, aztán a sajátosan Petrire jellemző szonettformában írott ciklusra, a Három sárb ódler címűre, de egyéb, általa írt szonettek is Baudelaire-gyanúsak, például a "Jövőkép", amelyben felbukkan a vitathatatlanul a francia költő tulajdonát képező "javíthatatlan", az "irréparable" egyik lehetséges ma-gyar megfelelője. (Tóth Árpád fordításában: "helyrehozhatatlan"). De sem a pastiche lehetőségein való lovaglást, sem a pozitivista hatáskutatást, sem a ma dívó intertextualizálást nem választom. Csak annyiban hivatkozom a fenti példákra, hogy szavahihetőségemet aládúcoljam, hogy igazoljam lelki épségemet: "déjŕ lu" élményem talán több patologikus tünetnél. A könnyű megoldás kísértésének viszont azért állok ellen, mert ezen az alapon Kleistig, Hölderlinig, a Misanthrope-ot író Moličre-ig, sőt, Horatiusig is visszamehetnék, s egy ilyen visszahátrálásnak alighanem éppúgy lennének tanulságai, mint az általam választott kiindulópontnak.
Természetesen én sem fedeztem föl olyan eddig ismeretlen Petri-verskéziratokat, amelyek révén őt az esztétizmussal hírbe lehetne hozni. Ha felbontjuk ennek a manapság szégyenbélyegként használt terminusnak a tartalmát, felmérhetjük azt a valóban csillagászati távolságot, amely a modernség két partján általam egymás felé fordított két fároszt elválasztja. A Petri-versek alanya nemigen ismeri az állandósult rossz közérzet nyomása alóli alkalmankénti felszabadulást valamely extatikus lelkiállapotnak köszönhetően, amikor "jő a perc, midőn a rezge szár konyultán / minden virágkehely tömjént füstölve ég" és "párfőmöt és zenét hintáz az esti lég". Ilyesmit Petri csak merő gúnyból vetne papírra. Egzotikus utazásról sem ábrándozik olyan világba, amely "csupa rend, / szépség, gyönyör, pompa, csend". Az effajta elragadtatott rajongás mögött a francia költőnél szilárd alapként a szépség elve húzódik, az az elv, amelynek kiiktatásában az alapvető esztétikai minőségek köréből Petri György költői gyakorlatának jelentős szerepe volt. Kevésbé körmönfontan fogalmazva: a nemrég elhunyt költő drasztikus lábmozdulatoktól sem riadt vissza annak érdekében, hogy a mai olvasót leszoktassa arról az évszázadok óta belénk idegezett igényről, hogy a műalkotást olvasván a szépségek szüretjén ve-gyünk részt.
Ha Petri világával azonosulunk, mérhetetlenül avatagnak fogjuk látni az égnek és a pokolnak A Romlás virágaiban zakatoló masinériáját, angyalaival és ördögei-vel, a Sátánnal, a démonokkal, fárasztónak fogjuk találni az antik és a bibliai mitológia személyi állományát és topográfiáját Ikárusszal, Léthével, Cytherével, Ábellel és Káinnal, Szent Péterrel és társaival. Ha valami ehhez hasonló felbukkan a ma-gyar költőnél, az csak olyannyira ironikus hangfekvésben történhet, hogy még a Kossuth-díjra való jogosultságát is kétségbe vonják miatta. (Az Apokrif-ügy). Petrivel tulajdonképpen az egész allegorizálásnak hátat fordítunk, amelyet Baudelaire még önfeledten gyakorolt. Mindehhez képest sokkal nagyobb súllyal esik a latba az, hogy Petri a baudelaire-i költészet egyik legalapvetőbb örökségével, a formai tökélyre való törekvéssel is hadilábon áll. Az elátkozott költő volt az egyik kezdeményezője annak az iránynak, amelynek legnagyobb képviselői, Mallarmé és Valéry kilúgoztak a versből minden olyan elemet, amely nem felelt meg a poétikusság általuk felállított rendkívül szigorú nyelvi követelményeinek. A verset a legkisebb formaelemekig be kívánták vonni a jelentésképzés folyamatába, mindennél fontosabbnak tartották a költemény tökéletesre csiszoltságát, a forma zártságát.
Bár Petri formaművészete tárgyában még nincs kimondva a végső szó, annyit könnyű megállapítani, hogy a Jó volna Mallarmét fordítani szerzője legnagyobb kedvvel a szabad verset műveli. Repedten csörgő szonettjei, ahogy ő nevezi el egyiküket, inkább a rozzanett műfaji változatához sorolhatók. Provokatív céllal olyan nyelvi stílusrétegeket von be nagy számban és sűrűn verseibe, amelyek nemcsak 150 éve, de ma is a költőietlenség bélyegét viselik magukon. Kedvelt eljárása a töredékképzés és a rögtönzés, a költői tárgy megszólaltatását olykor annak prózai kommentárokkal történt körülírása helyettesíti. Nem riad vissza az alkalomszerűség bevonásától a versbe. Csak néhány találomra kiemelt vonás, amelyek révén mintha Petri ambíciója nem a tökélyre, hanem a tökéletlenségre törekvés lenne. Mintha partnerének, az olvasónak tánc közben szándékosan folyton a lábára lépkedne. Mintha - Baudelaire-rel szólva - azon fáradozna, hogy a költészet aranyát az élet sarává változtassa vissza szövegeiben. A kérdés, tudom, nem ilyen egyszerű, mert a magyar költő antipoétikus eszközökkel, a rút esztétikájára támaszkodva a maga módján tökélyre törekszik, sűrű szövésű, telített szövegek megalkotására vállalkozik, olykor meglepő sikerrel.
Feleúton tehát úgy tűnik, hogy Baudelaire és Petri összehasonlítása inkább a kétféle költészet különbözőségeinek leltárára kell, hogy korlátozódjék, s arra szolgál példaként, hogy a poézis a modernség korának kezdete és vége között 180 fokos fordulatot hajtott végre. A távolság óriásinak tetszik a két költő között, csakhogy ezt a distanciát nem légvonalban kell mérnünk, hanem egy magas hegyen átvezető szerpentin folyómétereiben. Baudelaire a hegy egyik lábánál, Petri pedig átellenben foglal helyet. Én biz' ezt a szerpentint nem járom meg, hanem vakon követve "déjŕ lu" élményem sugallatát, egy ravasz húzással megpróbálom őket rövid alagúton át összekapcsolni. Megkísérelhetem ezt, mert "a költők... egymásnak felelnek idő és tér távolságain át. Egy lehetséges életmagatartás egyszer megtalált kifejezése fölébreszti a másik attitűd öntudatát, s akkor az is kifejezést keres. Homérosz fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét," Dante Baudelaire-t, Baudelaire Petrit, "és a századok nem számítanak."
Vegyük mindjárt a kultuszukat, amely - korszakküszöbök ide vagy oda - feltűnően hasonlít egymásra, élesen elüt a zeuszi Goethéétől vagy Petőfiétől, a segesvári hősi halottétól, amennyiben mindketten "elátkozott költők"-nek számítanak. Olyanoknak, akiknek önpusztító és önsorsrontó életmódja szóbeszéd tárgya, s nehezen verhető ki a naiv versolvasó fejéből, hogy költészetük virága a bohémség televényéből hajtott ki. Rendetlen életmód, alkoholizmus, kallódás, amely mizantrópiát, cinizmust szül, s alkalmanként a "rogne"-ba, a barrikádharcosok vak, elkeseredett dühébe csap át. Petri költészetén lemoshatatlan nyomokat hagytak a szerző személyét sújtó szilenciumok, s a második nyilvánosságba szorulás botránya éppúgy, ahogy a Fleurs du Mal szégyenteljes perének évét szokás irodalmi korszakhatárnak tekinteni, s gondosan számon tartani a modernség nagy kezdeményezőjét ért megalázóan méltatlan bánásmód adalékait. Az elátkozottság paradigmája persze átíveli a korszakhatárokat. Félúton Baudelaire és Petri között megtaláljuk A magyar Pimodán szerzőjét, akit költőnk védőszentjei közé sorol, később pedig Hajnóczy Pétert, a "selyembivalyt", akitől versciklussal búcsúzik. A sor köny-nyen kiegészíthető lenne a köztes alakok egész seregével. Bizony, a negatív kultusz tárgyainak, Káin fajának is megvan a maga bibliai genealógiája, leszármazási lánca...
Mindez azonban maradhatna üres okoskodás a két költészet között felállítható magukért helytálló párhuzamok híján. Vajon csak az én emlékezetben visszhangoznának Petri olvasása közben baudelaire-i reminiszcenciák? "Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek / oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit" - így hízeleg a szerző a Fleurs du Mal nyitó versében álszent olvasójának, képmásának, bús fivérének, s a következőképpen teszi a szépet egy kedves, vidám teremtésnek:

Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

A Visszaháramlás lírai hőse magamagának tesz föl hasonló kérdéseket:

A vén, únt Mardosót, ki rágja a szivet,
s ki él, sürögve, csavarodva
bennünk, s tápláljuk őt, mint hulla a nyüvet,
mint csúf hernyót a tölgyek odva,
hogyan fojtsuk meg őt, míg vájja e szivet?

Jól illik a sorba az Őszi ének vallomása:

Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

Nem tehetek róla, de a pogány Petri versei mögül kihallom az Utazás Cytherébe záró fohászát: " - Óh, Uram! adj nekem erőt és bátorságot / szívem és testem nézni csömörtelen". A könyörületes fordító, Tóth Árpád enyhít az eredeti nyerseségén. Baudelaire, szabadulni akarván a magamaga fölött érzett utálattól, önnön testét és lelkét undorodás nélkül ["sans dégout"] szeretné szemügyre venni. Bármilyen kevés terünk van a baudelaire-i panoráma nyújtására, szemlénkből legalább az egyik Spleen-vers allegóriájának felidézése nem maradhat el:

- És dobszó és zene nélkül haladva hosszú,
egyhangú gyászmenet vonúl lelkemen át.
Zokog a tört Remény, és a zsarnoki Bosszú
koponyámba üti fekete zászlaját.

Talán Petri első kötetében a legkönnyebb olyan részleteket találni, amelyek fölkeltik a felsorolt echókat.

A csömör és az értelem marása
utakat nyitott bennem
mészkőben a víz
járatokat e veszedelmes építészet

- olvassuk a nyitó versben.

- Most mondjam el, hogy nem áll össze
szellemem; roncsok nemzenek
roncsot agyamban, temetőnyi
üzekvő tetem szaporítja egymást [...]
Feladtam
az egység utáni sóvár vágyamat:
milyen gyalázat érhet még?
Fürgén iramlok itt, mint a patkány

- hangzik a Belső beszéd, s egy szerepvers így folytatja az önostorozást:

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
Pattogzik szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.

A terjedelmi korlátok miatt a későbbi versek közül beérem az Ave atque vale egy részének idézésével:

Én szeretnék kifordulni gyomormód,
mert harmincadik évem elközelgett
és még mindig csak nyögök, forgolódok [...]
Az ideges hús baklövései,
erőlködött, huzavona szerelmek:
az elmúlásba ezt viszem magammal,
ha - pattanás, rohadt vér, meggyülemlett -
kifakadok majd: sárga gyűlölet,
s jelenlétem felisszák, mint a vatta:
tények. S kerülök én is a kosárba.

A példákat még bőven lehetne sorolni, s nem ilyen rögtönzés-szerűen, ömlesztve, hanem tagoltan, rendezetten és megokoltan bemutatni. Nem bizonyítéknak szántam ezeket a párhuzamokat, hanem ama rezonanciáknak a sorozata gyanánt soroltam fel őket, amilyeneket tudatosan vagy öntudatlanul minden olvasó átél költői szövegeket olvasva. Példáim ráadásul célzatosan kiválogatottak, sőt, öszszekeresgéltek. A Petri-versek befogadása közbeni másodlagos Baudelaire-élmény sokkal diffúzabban, mintegy ködszerű derengésben él bennem. Joggal vethető e rögtönzött leltár szemére, hogy a posztmodern magyar költő nem ilyen, vagy legalábbis nem egészen ilyen, vagy a pályája újabb és újabb állomásai rendjében egyre kevésbé az. Mindenestre további tisztázásra szorul, milyen hely illeti meg a baudelaire-i párhuzamot a Petri-értelmezésben.
Ha visszatekintünk a Baudelaire-től és a Petritől kiválasztott idézetekre, megállapítható, hogy a fedésbe hozott pontok mindkét költőnél erős helyek, nagy indulati töltéssel bíró önvallomások, egy-egy lelkiállapot vagy szellemi konstelláció végletes megfogalmazásai vagy legalábbis tiszta képletei. A test leromlásáról, halálos unalomról, az undorral határos önbírálatról, emberközi viszonyok elfásulásáról, bűntudatról van bennük szó. Két ponton különösen erősnek és szívósnak vélem a Fleurs du Mal szerzője és a magyar költő közötti rokonságot: a bűntudat és a rúthoz való rögeszmés és provokatív fixálódás terén.
Baudelaire bűntudata több elemű, összetett érzés. Petrié elsősorban egy egész életművön végighúzódó, hallatlanul intenzív és befejezhetetlen gyászmunkához, Kepes Sára öngyilkossága költői feldolgozásának programjához kapcsolódik. Az álomban visszajáró kísértet egyenesen Radnóti "félelmetes angyalához" hasonlóan bujtogatja öngyilkosságra a gyötrődő álmodót: "minek élsz még?" - kérdezi tőle. Ami pedig a világ rútságára függesztett "el nem fordult tekintetet" illeti, mögötte jól kitapinthatóak az Egy dög szerzőjének az állati és emberi tetem bomlását festő verseitől párizsi tablóiig, az Esti szürkületig és a Reggeli szürkületig a költemények egész sora.
Az erős helyek, az indulattelt vallomások, a végletes megfogalmazások és a tiszta képletek Petrinél mégis inkább csak szigetszerűen bukkannak föl. E szigeteket körülvevő, ideges hullámokat vető, sós-keserű ízű verssorait hovatovább jellemzőbbnek véli a költőre a kritika, mint a föléjük emelkedő magaslati pontokat. És nem is alaptalanul, különösen ha számításba vesszük, hogy a szigetek az idő haladtával mintha ritkulnának. Mintha enyhülne a művek tragikusan feszült atmoszférája. Csakhogy nem valamely rezignált, de oldott életbölcsesség őszies hangulata ragyogja be a későbbi évek líráját. Petri nem számolja Szabó Lőrinc módján a derű óráit, a tragikus feszültségtől való megszabadulásban nincs sok köszönet. Az erős, megrázkódtatásszerű indulatok (és a Baudelaire-versek negatív élményei többnyire ilyen nagy amplitúdójúak) a katarzis, a megtisztulás ígéretét csillantják meg. A tragédia esélyének, a romlás drámájának helyét ellenben Petrinél egyre fokozódó mértékben valamiféle apatikus belenyugvás, a hivatás nélküli tengés-lengés kedveszegett, egykedvűen híg, kietlen derűje foglalja el. A költő "tébolyult nyugalom"-ként jellemzi ezt a lelkiállapotot, amelyben terveket már nem szövünk, és két kulináris élvezet között várjuk, mikor és hogyan szakad félbe életünk.
Mi tagadás, ezt az emberképet hitelesebbnek érezzük, mint a Baudelaire-ét, anélkül, hogy egy percig is kétség férne az "elátkozott költő" kivételes nagyságához, és anélkül hogy Petrit hebehurgyán költői versenybe neveznénk be a Fleurs du Mal költőjével. Pusztán arról van szó, hogy a nemrég elhunyt lírikus műveit olvasva közvetlenebbül magunkra és világunkra ismerünk, inkább találva érezzük magunkat céltalanságunkban, tétovázásunkban, kedveszegettségünkben, mint a spleenjével, satanizmusával, elkárhozottság-tudatával, sérült katolicizmusával, örvénybe tekintésével együtt is pompázóbb, zengőbb hangú Baudelaire-költészetben. De hát nem is azt várjuk Petritől, hogy az ezredvégen a XIX. század derekának legkorszerűbb költői világlátását támassza fel számunkra. Attól is távol vagyunk, hogy Baudelaire-nek az előfutár kétes dicsőségét utaljuk ki.
Azt azonban le kell szögeznünk, hogy a Fleurs du Mal volt az a mű, amely talán először szakította ki kegyetlenül az embert abból a megnyugtató teleologikus összefüggésből, amelyben az írók, költők addig, sőt még azután is hosszú ideig szemlélték. Baudelaire vette el tőlünk a küldetést, vonta kétségbe, hogy valamiféle rendeltetést töltenénk be, hogy életünk egyfajta értelemegészt képezhetne. Amikor tehát Petri ebben a szánalmas vég felé araszolásunkban mutat meg magunknak magunkat, még mindig a baudelaire-i úton halad tovább, minden radikális nyelvkritikájával, posztmodern személyiség-felbontásával együtt. És ha már újra visszataláltunk a címben is szereplő "út" metaforához, akkor meg kell jegyeznünk, hogy ezen az úton őelőtte sok idegen és magyar költő járt már.
Az a Kosztolányi is, aki leírta e sorokat: "A pohár eltörik / s kihull a fog. / A ruha szétszakad / s gyöngül a szem. / Elvész a kulcs, a gomb / s fakul a kedv." Az a Szabó Lőrinc, aki egyik nevezetes versét ilyen konklúzióval zárja: "ne érezzünk, ne higgyünk s a remény / ne is kisértsen többé sohase!", vagy aki így fakad ki: " - Élek, de csak / hogy hirdessem undoromat: / kár volt minden mozdulatért." Az az Illyés, - igen, ne tessék csodálkozni - aki ilyen sivár életképet rögzít: "A férfi meztelen lábának / horgas nagy ujjai közül / kikaparja a port s a piszkot, / zsebébe nyúl, nem húz ki semmit." Az a József Attila, akivel Petri mindhalálig nem szűnik meg párbeszédet folytatni.
Csak azért nem folytatom az idézést, mert túlságosan könnyű feladat a Petrit Baudelaire-rel összekötő lánc szemeit megtalálni, s a meglepően széles spektrum kirívó példáival meghökkenteni a mindannyiunkban ott fészkelő posztmodern polgárt, aki hajlamos abba az illúzióba ringatni magát, hogy túl van már (sok) mindenen. "Déjŕ lu" élményem alapján tehát arra a következtetésre jutottam, hogy az a csöppet sem hízelgő és megnyugtató vízió, amelyben a magyar költő részesít bennünket, mégiscsak a modern ember önismeretének, emberismeretének egy újabb fejezete, és így minden radikális újítása dacára is visszacsatolható az európai kultúra korábbi évszázadaihoz és évezredeihez. "Emberi, túlságosan is emberi" líra az övé, s antipoétikus eszközei, nem hogy kifelé mutatnának ebből a sebzett humanitásból, hanem még alá is húzzák emberi gyöngeségünkről való beszédét és esendő emberségünkhöz szólását. Az évezredek kultúrájába történő visszagyökereztetés általam végrehajtott kísérlete kiterjeszthető. Talán még a Baudelaire-párhuzamnál is tanulságosabb lenne megvizsgálni például azt, mivé vált Petri kezén a horatiusi életbölcsesség, évszázadok magyar költészeti és életpéldája, hogyan csinált az ezredvég magyar költője a "carpe diem" erős maró savas oldatban való kezelésével a "Horatius noster"-ből "Horatius proprius"-t. Ugyanilyen tanulságokkal kecsegtet annak vizsgálata, mi választja el és mi köti össze Petri politikai költészetét a "Sándor"-éval, hogyan megy át Petőfi hevülete, s hogyan marad el a nagy előd küldetéstudata az Örökhétfő verseiből.
Két út vezet tehát Baudelaire-től Petriig. Nincs kifogásom az ellen, hogy a hoszszabb szerpentint is megjárjuk, és számba vegyük mindazt, ami elválasztja őt és bennünket az elátkozott költőtől. De javaslom, hogy tegyünk sétát a rövid (alag)úton át is, hogy arról se feledkezzünk meg, ami mai reprezentatív költészetünket összeköti a XIX. század óta folyamatosan érvényben lévő modern gondolkodással és költészettel.