Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének és az MTA Irodalomtudományi Intézetének 2000. december 7-8-án Petri György költészete című, Újvidéken rendezett tanácskozásán elhangzott előadások szerkesztett szövegei.
Tverdota György
Az út Baudelaire-től Petriig
A Fleurs du Mal egyik fordítójának, Tóth Árpádnak a nyomdokaiban elszánt
sóhajjal fogok bele választott témám taglalásába: "Ó, jaj, az út Baudelaire-től
Petriig!" Napjaink szokásainak áldozva személyes olvasmányélményem, divatos
szóval: olvasatom jelzésével kezdem. Petri versei között tallózva különös déjŕ
lu tapasztalatom van: minduntalan azon kapom magam, mintha kedvenc francia költőmet,
Baudelaire-t lapozgatnám. Nem csodálkoznék rajta, ha ezt olvasván, tisztelt olvasóm
nem hinne a szemének. Amikor először tudatosítottam ezt az élményt, a felismerés
jómagamat is epatírozott. Azt gondoltam: ha van egyáltalán út Baudelaire-től
Petriig, akkor az nagyon hosszú és viszontagságos, és főleg korszakküszöbökön,
paradigma-határokon át vezet, amelyekhez képest a hírhedt vasfüggöny frekventált
átszállóhelynek számít. És addig is! Mennyi nyaktörő szakadék, látszólagos és
valóságos dilemmák költőről költőre, de akár egy és ugyanazon pályán belül
is. Be kellett látnom, hogy Baudelaire-t, a modernség Mózesét ősz szakállú
esztétizmusa miatt aligha engedhetjük be annak az irodalomnak az ígéretföldjére,
amelynek tejét és mézét ma kedvtelve kóstolgathatjuk, míg Petri állítólag éppen
a költői nyelv "esztétista szecesszionizmustól" való megtisztítása révén már
"túl is haladt a modernség záróhorizontján."
Hogy a szálak össze ne kuszálódjanak, el kell töprengenem a saját magam előtt
saját magam által támasztott fogas kérdés megoldási lehetőségein: van-e út
lélektől lélekig, avagy ha Petrire nézve a "lélek" kifejezés már
igazságtalanul ósdinak tekinthető: van-e út lélektől szinguláris
egyszemélyűségig? Könnyű egérutat ígér, ha hivatkozom a költő Baudelaire-t
idéző, rá utaló, talán vele viaskodó verseire, mint az Hommage ŕ Baudelaire, aztán
a sajátosan Petrire jellemző szonettformában írott ciklusra, a Három sárb ódler
címűre, de egyéb, általa írt szonettek is Baudelaire-gyanúsak, például a
"Jövőkép", amelyben felbukkan a vitathatatlanul a francia költő tulajdonát
képező "javíthatatlan", az "irréparable" egyik lehetséges ma-gyar
megfelelője. (Tóth Árpád fordításában: "helyrehozhatatlan"). De sem a pastiche
lehetőségein való lovaglást, sem a pozitivista hatáskutatást, sem a ma dívó
intertextualizálást nem választom. Csak annyiban hivatkozom a fenti példákra, hogy
szavahihetőségemet aládúcoljam, hogy igazoljam lelki épségemet: "déjŕ lu"
élményem talán több patologikus tünetnél. A könnyű megoldás kísértésének
viszont azért állok ellen, mert ezen az alapon Kleistig, Hölderlinig, a Misanthrope-ot
író Moličre-ig, sőt, Horatiusig is visszamehetnék, s egy ilyen visszahátrálásnak
alighanem éppúgy lennének tanulságai, mint az általam választott kiindulópontnak.
Természetesen én sem fedeztem föl olyan eddig ismeretlen Petri-verskéziratokat,
amelyek révén őt az esztétizmussal hírbe lehetne hozni. Ha felbontjuk ennek a
manapság szégyenbélyegként használt terminusnak a tartalmát, felmérhetjük azt a
valóban csillagászati távolságot, amely a modernség két partján általam egymás
felé fordított két fároszt elválasztja. A Petri-versek alanya nemigen ismeri az
állandósult rossz közérzet nyomása alóli alkalmankénti felszabadulást valamely
extatikus lelkiállapotnak köszönhetően, amikor "jő a perc, midőn a rezge szár
konyultán / minden virágkehely tömjént füstölve ég" és "párfőmöt és zenét
hintáz az esti lég". Ilyesmit Petri csak merő gúnyból vetne papírra. Egzotikus
utazásról sem ábrándozik olyan világba, amely "csupa rend, / szépség, gyönyör,
pompa, csend". Az effajta elragadtatott rajongás mögött a francia költőnél
szilárd alapként a szépség elve húzódik, az az elv, amelynek kiiktatásában az
alapvető esztétikai minőségek köréből Petri György költői gyakorlatának
jelentős szerepe volt. Kevésbé körmönfontan fogalmazva: a nemrég elhunyt költő
drasztikus lábmozdulatoktól sem riadt vissza annak érdekében, hogy a mai olvasót
leszoktassa arról az évszázadok óta belénk idegezett igényről, hogy a műalkotást
olvasván a szépségek szüretjén ve-gyünk részt.
Ha Petri világával azonosulunk, mérhetetlenül avatagnak fogjuk látni az égnek és a
pokolnak A Romlás virágaiban zakatoló masinériáját, angyalaival és ördögei-vel, a
Sátánnal, a démonokkal, fárasztónak fogjuk találni az antik és a bibliai mitológia
személyi állományát és topográfiáját Ikárusszal, Léthével, Cytherével,
Ábellel és Káinnal, Szent Péterrel és társaival. Ha valami ehhez hasonló felbukkan
a ma-gyar költőnél, az csak olyannyira ironikus hangfekvésben történhet, hogy még a
Kossuth-díjra való jogosultságát is kétségbe vonják miatta. (Az Apokrif-ügy).
Petrivel tulajdonképpen az egész allegorizálásnak hátat fordítunk, amelyet
Baudelaire még önfeledten gyakorolt. Mindehhez képest sokkal nagyobb súllyal esik a
latba az, hogy Petri a baudelaire-i költészet egyik legalapvetőbb örökségével, a
formai tökélyre való törekvéssel is hadilábon áll. Az elátkozott költő volt az
egyik kezdeményezője annak az iránynak, amelynek legnagyobb képviselői, Mallarmé és
Valéry kilúgoztak a versből minden olyan elemet, amely nem felelt meg a poétikusság
általuk felállított rendkívül szigorú nyelvi követelményeinek. A verset a
legkisebb formaelemekig be kívánták vonni a jelentésképzés folyamatába, mindennél
fontosabbnak tartották a költemény tökéletesre csiszoltságát, a forma zártságát.
Bár Petri formaművészete tárgyában még nincs kimondva a végső szó, annyit
könnyű megállapítani, hogy a Jó volna Mallarmét fordítani szerzője legnagyobb
kedvvel a szabad verset műveli. Repedten csörgő szonettjei, ahogy ő nevezi el
egyiküket, inkább a rozzanett műfaji változatához sorolhatók. Provokatív céllal
olyan nyelvi stílusrétegeket von be nagy számban és sűrűn verseibe, amelyek nemcsak
150 éve, de ma is a költőietlenség bélyegét viselik magukon. Kedvelt eljárása a
töredékképzés és a rögtönzés, a költői tárgy megszólaltatását olykor annak
prózai kommentárokkal történt körülírása helyettesíti. Nem riad vissza az
alkalomszerűség bevonásától a versbe. Csak néhány találomra kiemelt vonás,
amelyek révén mintha Petri ambíciója nem a tökélyre, hanem a tökéletlenségre
törekvés lenne. Mintha partnerének, az olvasónak tánc közben szándékosan folyton a
lábára lépkedne. Mintha - Baudelaire-rel szólva - azon fáradozna, hogy a
költészet aranyát az élet sarává változtassa vissza szövegeiben. A kérdés,
tudom, nem ilyen egyszerű, mert a magyar költő antipoétikus eszközökkel, a rút
esztétikájára támaszkodva a maga módján tökélyre törekszik, sűrű szövésű,
telített szövegek megalkotására vállalkozik, olykor meglepő sikerrel.
Feleúton tehát úgy tűnik, hogy Baudelaire és Petri összehasonlítása inkább a
kétféle költészet különbözőségeinek leltárára kell, hogy korlátozódjék, s
arra szolgál példaként, hogy a poézis a modernség korának kezdete és vége között
180 fokos fordulatot hajtott végre. A távolság óriásinak tetszik a két költő
között, csakhogy ezt a distanciát nem légvonalban kell mérnünk, hanem egy magas
hegyen átvezető szerpentin folyómétereiben. Baudelaire a hegy egyik lábánál, Petri
pedig átellenben foglal helyet. Én biz' ezt a szerpentint nem járom meg, hanem vakon
követve "déjŕ lu" élményem sugallatát, egy ravasz húzással megpróbálom őket
rövid alagúton át összekapcsolni. Megkísérelhetem ezt, mert "a költők...
egymásnak felelnek idő és tér távolságain át. Egy lehetséges életmagatartás
egyszer megtalált kifejezése fölébreszti a másik attitűd öntudatát, s akkor az is
kifejezést keres. Homérosz fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét," Dante
Baudelaire-t, Baudelaire Petrit, "és a századok nem számítanak."
Vegyük mindjárt a kultuszukat, amely - korszakküszöbök ide vagy oda - feltűnően
hasonlít egymásra, élesen elüt a zeuszi Goethéétől vagy Petőfiétől, a segesvári
hősi halottétól, amennyiben mindketten "elátkozott költők"-nek számítanak.
Olyanoknak, akiknek önpusztító és önsorsrontó életmódja szóbeszéd tárgya, s
nehezen verhető ki a naiv versolvasó fejéből, hogy költészetük virága a bohémség
televényéből hajtott ki. Rendetlen életmód, alkoholizmus, kallódás, amely
mizantrópiát, cinizmust szül, s alkalmanként a "rogne"-ba, a barrikádharcosok
vak, elkeseredett dühébe csap át. Petri költészetén lemoshatatlan nyomokat hagytak a
szerző személyét sújtó szilenciumok, s a második nyilvánosságba szorulás
botránya éppúgy, ahogy a Fleurs du Mal szégyenteljes perének évét szokás irodalmi
korszakhatárnak tekinteni, s gondosan számon tartani a modernség nagy
kezdeményezőjét ért megalázóan méltatlan bánásmód adalékait. Az elátkozottság
paradigmája persze átíveli a korszakhatárokat. Félúton Baudelaire és Petri között
megtaláljuk A magyar Pimodán szerzőjét, akit költőnk védőszentjei közé sorol,
később pedig Hajnóczy Pétert, a "selyembivalyt", akitől versciklussal búcsúzik.
A sor köny-nyen kiegészíthető lenne a köztes alakok egész seregével. Bizony, a
negatív kultusz tárgyainak, Káin fajának is megvan a maga bibliai genealógiája,
leszármazási lánca...
Mindez azonban maradhatna üres okoskodás a két költészet között felállítható
magukért helytálló párhuzamok híján. Vajon csak az én emlékezetben
visszhangoznának Petri olvasása közben baudelaire-i reminiszcenciák? "Butaság,
kapzsiság, tévelygés, ferde vétek / oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit" -
így hízeleg a szerző a Fleurs du Mal nyitó versében álszent olvasójának,
képmásának, bús fivérének, s a következőképpen teszi a szépet egy kedves, vidám
teremtésnek:
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?
A Visszaháramlás lírai hőse magamagának tesz föl hasonló kérdéseket:
A vén, únt Mardosót, ki rágja a szivet,
s ki él, sürögve, csavarodva
bennünk, s tápláljuk őt, mint hulla a nyüvet,
mint csúf hernyót a tölgyek odva,
hogyan fojtsuk meg őt, míg vájja e szivet?
Jól illik a sorba az Őszi ének vallomása:
Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.
Nem tehetek róla, de a pogány Petri versei mögül kihallom az Utazás Cytherébe záró fohászát: " - Óh, Uram! adj nekem erőt és bátorságot / szívem és testem nézni csömörtelen". A könyörületes fordító, Tóth Árpád enyhít az eredeti nyerseségén. Baudelaire, szabadulni akarván a magamaga fölött érzett utálattól, önnön testét és lelkét undorodás nélkül ["sans dégout"] szeretné szemügyre venni. Bármilyen kevés terünk van a baudelaire-i panoráma nyújtására, szemlénkből legalább az egyik Spleen-vers allegóriájának felidézése nem maradhat el:
- És dobszó és zene nélkül haladva hosszú,
egyhangú gyászmenet vonúl lelkemen át.
Zokog a tört Remény, és a zsarnoki Bosszú
koponyámba üti fekete zászlaját.
Talán Petri első kötetében a legkönnyebb olyan részleteket találni, amelyek fölkeltik a felsorolt echókat.
A csömör és az értelem marása
utakat nyitott bennem
mészkőben a víz
járatokat e veszedelmes építészet
- olvassuk a nyitó versben.
- Most mondjam el, hogy nem áll össze
szellemem; roncsok nemzenek
roncsot agyamban, temetőnyi
üzekvő tetem szaporítja egymást [...]
Feladtam
az egység utáni sóvár vágyamat:
milyen gyalázat érhet még?
Fürgén iramlok itt, mint a patkány
- hangzik a Belső beszéd, s egy szerepvers így folytatja az önostorozást:
Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
Pattogzik szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.
A terjedelmi korlátok miatt a későbbi versek közül beérem az Ave atque vale egy részének idézésével:
Én szeretnék kifordulni gyomormód,
mert harmincadik évem elközelgett
és még mindig csak nyögök, forgolódok [...]
Az ideges hús baklövései,
erőlködött, huzavona szerelmek:
az elmúlásba ezt viszem magammal,
ha - pattanás, rohadt vér, meggyülemlett -
kifakadok majd: sárga gyűlölet,
s jelenlétem felisszák, mint a vatta:
tények. S kerülök én is a kosárba.
A példákat még bőven lehetne sorolni, s nem ilyen rögtönzés-szerűen,
ömlesztve, hanem tagoltan, rendezetten és megokoltan bemutatni. Nem bizonyítéknak
szántam ezeket a párhuzamokat, hanem ama rezonanciáknak a sorozata gyanánt soroltam
fel őket, amilyeneket tudatosan vagy öntudatlanul minden olvasó átél költői
szövegeket olvasva. Példáim ráadásul célzatosan kiválogatottak, sőt,
öszszekeresgéltek. A Petri-versek befogadása közbeni másodlagos Baudelaire-élmény
sokkal diffúzabban, mintegy ködszerű derengésben él bennem. Joggal vethető e
rögtönzött leltár szemére, hogy a posztmodern magyar költő nem ilyen, vagy
legalábbis nem egészen ilyen, vagy a pályája újabb és újabb állomásai rendjében
egyre kevésbé az. Mindenestre további tisztázásra szorul, milyen hely illeti meg a
baudelaire-i párhuzamot a Petri-értelmezésben.
Ha visszatekintünk a Baudelaire-től és a Petritől kiválasztott idézetekre,
megállapítható, hogy a fedésbe hozott pontok mindkét költőnél erős helyek, nagy
indulati töltéssel bíró önvallomások, egy-egy lelkiállapot vagy szellemi
konstelláció végletes megfogalmazásai vagy legalábbis tiszta képletei. A test
leromlásáról, halálos unalomról, az undorral határos önbírálatról, emberközi
viszonyok elfásulásáról, bűntudatról van bennük szó. Két ponton különösen
erősnek és szívósnak vélem a Fleurs du Mal szerzője és a magyar költő közötti
rokonságot: a bűntudat és a rúthoz való rögeszmés és provokatív fixálódás
terén.
Baudelaire bűntudata több elemű, összetett érzés. Petrié elsősorban egy egész
életművön végighúzódó, hallatlanul intenzív és befejezhetetlen gyászmunkához,
Kepes Sára öngyilkossága költői feldolgozásának programjához kapcsolódik. Az
álomban visszajáró kísértet egyenesen Radnóti "félelmetes angyalához"
hasonlóan bujtogatja öngyilkosságra a gyötrődő álmodót: "minek élsz még?"
- kérdezi tőle. Ami pedig a világ rútságára függesztett "el nem fordult
tekintetet" illeti, mögötte jól kitapinthatóak az Egy dög szerzőjének az állati
és emberi tetem bomlását festő verseitől párizsi tablóiig, az Esti szürkületig
és a Reggeli szürkületig a költemények egész sora.
Az erős helyek, az indulattelt vallomások, a végletes megfogalmazások és a tiszta
képletek Petrinél mégis inkább csak szigetszerűen bukkannak föl. E szigeteket
körülvevő, ideges hullámokat vető, sós-keserű ízű verssorait hovatovább
jellemzőbbnek véli a költőre a kritika, mint a föléjük emelkedő magaslati
pontokat. És nem is alaptalanul, különösen ha számításba vesszük, hogy a szigetek
az idő haladtával mintha ritkulnának. Mintha enyhülne a művek tragikusan feszült
atmoszférája. Csakhogy nem valamely rezignált, de oldott életbölcsesség őszies
hangulata ragyogja be a későbbi évek líráját. Petri nem számolja Szabó Lőrinc
módján a derű óráit, a tragikus feszültségtől való megszabadulásban nincs sok
köszönet. Az erős, megrázkódtatásszerű indulatok (és a Baudelaire-versek negatív
élményei többnyire ilyen nagy amplitúdójúak) a katarzis, a megtisztulás ígéretét
csillantják meg. A tragédia esélyének, a romlás drámájának helyét ellenben
Petrinél egyre fokozódó mértékben valamiféle apatikus belenyugvás, a hivatás
nélküli tengés-lengés kedveszegett, egykedvűen híg, kietlen derűje foglalja el. A
költő "tébolyult nyugalom"-ként jellemzi ezt a lelkiállapotot, amelyben terveket
már nem szövünk, és két kulináris élvezet között várjuk, mikor és hogyan szakad
félbe életünk.
Mi tagadás, ezt az emberképet hitelesebbnek érezzük, mint a Baudelaire-ét, anélkül,
hogy egy percig is kétség férne az "elátkozott költő" kivételes nagyságához,
és anélkül hogy Petrit hebehurgyán költői versenybe neveznénk be a Fleurs du Mal
költőjével. Pusztán arról van szó, hogy a nemrég elhunyt lírikus műveit olvasva
közvetlenebbül magunkra és világunkra ismerünk, inkább találva érezzük magunkat
céltalanságunkban, tétovázásunkban, kedveszegettségünkben, mint a spleenjével,
satanizmusával, elkárhozottság-tudatával, sérült katolicizmusával, örvénybe
tekintésével együtt is pompázóbb, zengőbb hangú Baudelaire-költészetben. De hát
nem is azt várjuk Petritől, hogy az ezredvégen a XIX. század derekának legkorszerűbb
költői világlátását támassza fel számunkra. Attól is távol vagyunk, hogy
Baudelaire-nek az előfutár kétes dicsőségét utaljuk ki.
Azt azonban le kell szögeznünk, hogy a Fleurs du Mal volt az a mű, amely talán
először szakította ki kegyetlenül az embert abból a megnyugtató teleologikus
összefüggésből, amelyben az írók, költők addig, sőt még azután is hosszú ideig
szemlélték. Baudelaire vette el tőlünk a küldetést, vonta kétségbe, hogy
valamiféle rendeltetést töltenénk be, hogy életünk egyfajta értelemegészt
képezhetne. Amikor tehát Petri ebben a szánalmas vég felé araszolásunkban mutat meg
magunknak magunkat, még mindig a baudelaire-i úton halad tovább, minden radikális
nyelvkritikájával, posztmodern személyiség-felbontásával együtt. És ha már újra
visszataláltunk a címben is szereplő "út" metaforához, akkor meg kell
jegyeznünk, hogy ezen az úton őelőtte sok idegen és magyar költő járt már.
Az a Kosztolányi is, aki leírta e sorokat: "A pohár eltörik / s kihull a fog. / A
ruha szétszakad / s gyöngül a szem. / Elvész a kulcs, a gomb / s fakul a kedv." Az a
Szabó Lőrinc, aki egyik nevezetes versét ilyen konklúzióval zárja: "ne érezzünk,
ne higgyünk s a remény / ne is kisértsen többé sohase!", vagy aki így fakad ki:
" - Élek, de csak / hogy hirdessem undoromat: / kár volt minden mozdulatért." Az
az Illyés, - igen, ne tessék csodálkozni - aki ilyen sivár életképet rögzít:
"A férfi meztelen lábának / horgas nagy ujjai közül / kikaparja a port s a piszkot,
/ zsebébe nyúl, nem húz ki semmit." Az a József Attila, akivel Petri mindhalálig
nem szűnik meg párbeszédet folytatni.
Csak azért nem folytatom az idézést, mert túlságosan könnyű feladat a Petrit
Baudelaire-rel összekötő lánc szemeit megtalálni, s a meglepően széles spektrum
kirívó példáival meghökkenteni a mindannyiunkban ott fészkelő posztmodern polgárt,
aki hajlamos abba az illúzióba ringatni magát, hogy túl van már (sok) mindenen.
"Déjŕ lu" élményem alapján tehát arra a következtetésre jutottam, hogy az a
csöppet sem hízelgő és megnyugtató vízió, amelyben a magyar költő részesít
bennünket, mégiscsak a modern ember önismeretének, emberismeretének egy újabb
fejezete, és így minden radikális újítása dacára is visszacsatolható az európai
kultúra korábbi évszázadaihoz és évezredeihez. "Emberi, túlságosan is emberi"
líra az övé, s antipoétikus eszközei, nem hogy kifelé mutatnának ebből a sebzett
humanitásból, hanem még alá is húzzák emberi gyöngeségünkről való beszédét
és esendő emberségünkhöz szólását. Az évezredek kultúrájába történő
visszagyökereztetés általam végrehajtott kísérlete kiterjeszthető. Talán még a
Baudelaire-párhuzamnál is tanulságosabb lenne megvizsgálni például azt, mivé vált
Petri kezén a horatiusi életbölcsesség, évszázadok magyar költészeti és
életpéldája, hogyan csinált az ezredvég magyar költője a "carpe diem" erős
maró savas oldatban való kezelésével a "Horatius noster"-ből "Horatius
proprius"-t. Ugyanilyen tanulságokkal kecsegtet annak vizsgálata, mi választja el és
mi köti össze Petri politikai költészetét a "Sándor"-éval, hogyan megy át
Petőfi hevülete, s hogyan marad el a nagy előd küldetéstudata az Örökhétfő
verseiből.
Két út vezet tehát Baudelaire-től Petriig. Nincs kifogásom az ellen, hogy a hoszszabb
szerpentint is megjárjuk, és számba vegyük mindazt, ami elválasztja őt és
bennünket az elátkozott költőtől. De javaslom, hogy tegyünk sétát a rövid
(alag)úton át is, hogy arról se feledkezzünk meg, ami mai reprezentatív
költészetünket összeköti a XIX. század óta folyamatosan érvényben lévő modern
gondolkodással és költészettel.