Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Poszler György
Tudomány és Tisztesség

Arcképvázlat Tamás Attiláról


Születésnapi köszöntő? Valami olyasmi. Csakhogy zavar néhány dolog. Nehéz műfaj. Különösen, hogy tudósról van szó. Kétfelől is veszélyzónák húzódnak. Az egyik oldalon az érzelmessé válás fenyeget. Hogy végső soron lírai laudáció lehet belőle. A másik oldalon a tudálékossá válás fenyeget. Hogy végső soron objektív analízis lehet belőle. Egyik se lenne jó. A lírai laudáció nem illik az "ünnepelt" alkatához. Az objektív analízis nem illik az ünnep alkalmához. A líra még az azonos nemzedék oldaláról is fenyegethet. Hogy egymás ürügyén elkezdjük sajnálni magunkat. Az objektivitás még az azonos szakma oldaláról is fenyegethet. Hogy egymás ürügyén elkezdjük értelmezni magunkat. Választani lehet arcképvázlat és pályakép között. Az első az érzelmes jelleg-, a második a tudálékos jelleg felé húzhat. Az elsőt, az arcképvázlatot választom. Úgy, hogy meglegyenek benne a pályakép elemei is. Egy kis tudálékossággal oldva az érzelmességet. Így nagyrészt megmaradhat az arckép lazasága, és érződhet benne a nemzedék közössége és a barátság ténye. De belekerül valami a pályakép fegyelméből, és érződhet benne a szakma azonossága és az elemzés lehetősége.
Nézem az "anyagot". Kiteszem magam elé az íróasztalra. A debreceni egyetem könyvtárában készült bibliográfiát. Meg az évtizedek során gyűjtött köteteket. A dedikáltakat és nem dedikáltakat is. Tekintélyes mennyiség. De - tudjuk jól - a tudományos rangot nem a mennyiség méri. Hanem a gondolatmenetek súlya és a felfedezések újdonsága. Ezt próbálom - régebbi és újabb olvasmány-emlékek tükrében - lassan mérlegelni. De előbb talán mégis a művekről és a művek jellegéről.
Csak az összefoglaló igényű, önálló kötetekről. Több, mint három évtized. Az első '64-ből való. A költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig. Az eddig utolsó '94-ből való. Értékteremtők nyomában.
A költői világképekről szóló könyv monográfia. Benne a magyar költészettörténet majdnem egy százada. Speciális nézőpontból. A világ az életműben megjelenő képe oldaláról. A költői világkép persze nemcsak a világ képe a költészetben. Hanem annak művészi megítélése, személyes elsajátítása, költői állásponttá, alkotói sorssá alakítása. Vagyis a költői életmű poétika-esztétikai összegzése is. Később elterjedt, szinte divattá vált megközelítés a hazai irodalomtudományban. De ekkor, majd' négy évtizeddel ezelőtt még nem. Jól emlékszem. Szakmai újdonság volt. A megközelítés szempontjaiban és az anyag tágasságában is. Egy líratörténeti szintézis vázlata. Benne legalább két fordulattal. A századelőhöz köthetővel, amit Ady Endre és Babits Mihály neve- és a harmincas évekhez köthetővel, amit Szabó Lőrinc és József Attila neve fémjelez.
Az értékteremtők nyomába szegődő könyv tanulmánykötet. A több, mint három évtized tudományos teljesítményeiből. Tehát a hatvanastól a kilencvenes évtizedig terjedő skálán. Benne a nagy történeti fordulattal, ami tíz évvel ezelőtt bekövetkezik. És benne a lassú fellazulással, ami a hetvenes-nyolcvanas évtizedekben bekövetkezik. Tényként, de fel- és elismerendő tényként jegyzem meg: a tanulmányok gondolatmenetén és stílusán a fordulat és fellazulás nem hagy nyomot. Önmagát, életműve belső logikáját folytatja. Nem a világ, a politika külső logikáját. Persze, hogy változik. De ezt nem külső, hanem belső tényezők, az irodalom és az irodalmat vizsgáló tudomány változásai mozgatják. Igen sokszínű a dolgozatok tárgya. Néhány csomópont azonban - bízvást - megjelölhető. Van a kötetnek egy jól körülhatárolható irodalomtörténeti vonulata. Líratörténet Ady Endrétől Illyés Gyuláig. És még egy kicsit tovább is. Zelk Zoltánig, Weöres Sándorig, Juhász Ferencig, Nagy Lászlóig. Vagyis a nagy Nyugat-nemzedék indulásától a kortárs líráig. Legalábbis addig, ami akkor - negyed százada - a róluk szóló értekezés írásakor - még kortárs líra volt. Annak az idősebb generációja. És van a kötetnek egy jól körülhatárolható irodalomelméleti vonulata. A stíluselmélettől az irodalomtörténeti periodizáció gondjáig. A műfajelmélettől a költői szemantika kérdéséig. Meg még néhány fontos esztétikai munka recenziója. Igaz, nem is fogalmazok pontosan. Mert az irodalomtörténeti dolgozatok irodalomelméleti, például stíluselméleti gondokon töprengenek. Például Ady és a szecesszió viszonya körül. És az irodalomelméleti dolgozatok irodalomtörténeti, például korszakalkotási gondokon töprengenek. Például a XX. század periodizációs lehetőségei körül.
És mi van a kettő, az első monográfia és az eddig utolsó tanulmánykötet között? Érdemes csak felsorolásszerűen áttekinteni. Monográfiák és tanulmánykötetek is. Lépésről lépésre közelítve a dilemmákat, amiken az utolsó tanulmánykötet értekezései meditálnak. Sorban irodalomtörténeti kötetek. Tanulmányok és kritikák - a költészetben kibontakozó-megvalósuló emberi teljességről. Könyv a magyar líráról a XX. században. Meg Weöres Sándorról. És az egész tudományos életmű egyik legfontosabb költői-emberi tárgyáról, Illyés Gyuláról. És sorban irodalomelméleti kötetek. A költői műalkotás fő sajátságairól, a nyelvi műalkotás jelentéséről és az irodalmi értékről. Érdemes itt, az egész életműben is megfigyelni. Egymásra kérdező - egymásnak válaszoló; egymást elbizonytalanító - egymást megerősítő tudományos gondok. Irodalomtörténet és irodalomelmélet felől. Több, mint harminc év kötetsorában. Éppen úgy, mint az eddig legutolsó tanulmánykötetben.
Az életmű hihetetlenül következetesen építkezik. Mintha évtizedekkel ezelőtt kialakult volna benne egy vázlat. Irodalomtörténetben és irodalomelméletben is. És e vázlat részleteit munkálná azóta is ki. Monográfiákban, értekezésekben, kritikákban. Amíg ki nem teljesedik. A vázlat nagyvonalú megsejtéséből részletesen kidolgozott valóság nem lesz. Valahogy tégláról téglára, tényről fogalomra, részanalízisről részszintézisre alakíttatik. Úgy érezni, pontosan tudja, hova akar eljutni. És minden dolgozat egy lépést jelent a nem tudható, de érezhető célpont felé. Persze nem lehet egyértelműen tisztázni: a szerző koncepciójáról vagy az olvasó illúziójáról van szó? A szerző ugyanis a könyveket csak előre haladó sorban írhatja. Az elsőtől az eddig utolsóig. Az olvasó ugyanis a könyveket visszafelé hátráló sorban is olvashatja. Az eddig utolsótól az elsőig. Legalábbis az eddig utolsó megvilágításában újragondolhatja az elsőt. Ekkor pedig merőben más képet kaphat. Az elsőtől előre haladva minden írástól - minden valószínűség szerint - sokfelé lehet tovább menni. Az eddig utolsótól visszaolvasva - minden látszat szerint - csak erre lehetett tovább menni. Valójában így van, vagy csak így látszik? Szándékosan tette a szerző, vagy sem? Nehezen lenne eldönthető. A visszaolvasásban mindenképpen megnyílik egy sajátos olvasat lehetősége. Az eddig végpontról nézve minden folyamat erre halad. Minden lépés erre vezet. És az egész építmény következetes logikával épített. Legalábbis annak látszik.
Az évtizedekkel ezelőtt kialakulhatott vázlat irodalomtörténetben az első monográfia - a Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - '64-ből. Az évtizedekkel ezelőtt kialakulhatott vázlat irodalomelméletben a második monográfia - A költői műalkotás fő sajátosságai - '72-ből. Innen húzódnak az életművön végig a logikai vonalak. Mintha itt, a két első monográfiában tisztázódott volna a cél, körvonalazódott volna a vázlat. És minden utóbbi tudományos esszé vagy tudományos monográfia lépés lenne a tisztázódott cél megvalósítása, a körvonalazódott vázlat kidolgozása felé.
A költői világképek problémaköre tovább épül és gazdagodik a XX. századi magyar líráról, Weöres Sándorról, Illyés Gyuláról szóló könyvekben. Az irodalomban megvalósuló emberi teljességről szólván és az Illyéssel párhuzamos vagy az Illyés "utáni" líráról értekezvén is. Egészen odáig, hogy az olvasó egy XX. századi magyar irodalomtörténet, elsősorban líratörténet lehetőségét, félig- vagy majdnem megvalósult lehetőségét érzi benne. Legalábbis olyan félig- vagy majdnem megvalósult lehetőségét, amely bármikor egészen megvalósult valósággá teljesedhetne. "Jó" esetben úgy, hogy a szerző az eddigi alapokon valóságosan kiteljesítheti, azaz megírhatja. "Rossz" esetben úgy, hogy az olvasó az eddigi alapokon képzeletben kiteljesítheti, azaz végiggondolhatja. Ezt az első könyvben csak határozatlanul sejteni, az eddig utolsó könyvben határozottan érezni lehet. Líratörténetről van szó a XIX. század közepe és a XX. század második fele, Arany János és kortársai meg Illyés Gyula és kortársai között.
A költői műalkotás fő sajátságainak problémaköre tovább épül és gazdagodik a nyelvi műalkotás jelentéséről írván és az irodalmi értékről töprengvén is. Huszonegy év az első és az eddig utolsó irodalomelméleti kötet között. Valaha ezt - ma is tartom az elnevezést - "irodalomelméleti trilógiának" neveztem. És ne feledjük el az Esztétika című egyetemi jegyzetet sem - '92-ből. Amelynek gondolatmenete ugyancsak a műalkotás funkcióinak és a művészi értékeknek a dilemmáira fut ki. Lehet valóban elméleti trilógiáról, netán tetralógiáról beszélni? Valószínűleg igen. Nem az irodalomtörténeti munkák között esetlegesen megjelenő irodalomelméleti gondolatmenetekről van szó. Hanem itt is következetes egymásra építettségről. Mert a műalkotás funkcióinak elemzéséből következnek a jelentéstan-, a jelentéstanból az értéktan gondjai. Zárt irodalomelméleti gondolatmenet. Pontosabban: líraelméleti gondolatmenet. A líra áll az elméleti elemzések középpontjában. A résztanulmányokban, az irodalomtörténeti periodizáció vagy az irodalmi stílus kérdéseiben is. Mintha nem fejeződött volna be valami? Irodalomtörténetben és irodalomelméletben sem? Nem erről van szó. Csupán arról, hogy az életmű sejteti a szintetizáló összefoglalás lehetőségét. Lehet, az igény csak az olvasóban él, a szerzőben nem. Lehet, újabb történeti és elméleti gondok felé megy tovább. Lehet, megáll és összefoglal mindkettőben, történetben és elméletben egyaránt.
Pontos, mondhatni szigorú szaktudós. A gondolatmenetek zárt, a kifejtés hézagtalan jellegében is. Lehetőleg pontos fogalmi meghatározásokra törekszik, nem tetszetősen csillanó körülírásokra. A tárgyat és a hozzá kapcsolódó ismereteket és következtetéseket juttatja szóhoz. Nem önmagát és a lehetséges alkalmi képzettársításokat, az elképzelhető ötleteket. Filoszember sokat ad a tudományos apparátusra, a hivatkozásokra és lábjegyzetekre. Persze, ennek is megvan a veszélye. Hogy a tudományos apparátus erősebb, mint a tudományos konzekvencia. A szakirodalom káprázatos seregszemléjében elvész az egyéni gondolatmenet. Nos, itt nem erről van szó. Hanem erős dokumentáltságról és erős logikáról. Amire ráépül az egyéni, többnyire valóban új elméleti nézőpontot, új megközelítési lehetőséget érzékeltető következtetés. Meggyőzően dolgozza fel a szakirodalmat. Magyarul és idegen nyelveken. És meggyőzően épít a feldolgozott szakirodalomra. Történetben és elméletben is. Nem mond többet, csak amennyit bizonyítani tud. Nem hivatkozik többre, csak amennyire szüksége van. Nem a kirakatban látszik, hanem az írásaiban érződik a műveltsége. Mindig ellenőriz és mindig ellenőrizhető. Ha tudományosan megállapíthat valamit, megállapítja. Ha nem lehet érett a megállapítás, töpreng rajta. Érdemes megfigyelni: néhány írása címében vagy alcímében is megjelenik a töprengés. Töprengések az irodalmi értékről - jelzi az "irodalomelméleti trilógia" harmadik kötete. Félhangos töprengések újabb verskötetek olvastán - mondja egy az irodalomtörténeti periódusváltásokat tárgyaló dolgozat alcíme. Azt hiszem, ezt hívják tudományos tisztességnek. A zárt gondolatmenetet, hézagtalan kifejtést, pontos meghatározást, erős logikát, ellenőrzött megállapítást, gondos töprengést - és még sok más egyebet is. Azokat a vonásokat, amelyek ez életművet jellemzik. Ezért hivatkozhattam e portrévázlat címében tudományra és tisztességre. A kettő szigorú teoretikus és etikai egységére. Nem lezárt életmű. Bízvást így folytatódik tovább. Megvannak rá a megfelelő garanciák.
Ilyen tanárnak és tudományszervezőnek is. Nem kétséges, Debrecenben tovább épített, folytatott valamit. Érdemes lenne egyszer ezt is részletesebben elemezni. Önmagában és a Tamás Attila szerepe szempontjából. A "debreceni iskoláról" van szó. Persze sokféle előzmény után: Barta János hagyatékáról. Arról az irodalomtudományi hagyományról és tanári magatartásról, amit teoretikus és pedagógiai igényességben kialakított. Ez folytatódott és fejlődött tovább Tamás Attila munkásságában. Abban az elméleti megalapozottságú tudományos kutatóprogramban, amit a debreceni irodalmi tanszékeken ma is végeznek. És külön további elemzés tárgya lehetne jelenlétének szerepe az Alföld irodalmi tájékozódásában és szakmai színvonalában. 
Eddig e hézagos arcképvázlat. Tudományos meggyőződésből, olvasmányok emlékeiből, elméleti meggondolásokból, baráti érzelmekből egybeszőve. Legjobb a lehető legegyszerűbben befejezni: Isten éltessen, Attila.