Alföld - 49. évf. 12. sz. (1998. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tamás Attila

Könyv a szépség problémaköréről

Heller Ágnes: A szép fogalma

József Attila A Dunánál ismert soraiban "az igaz"-zal kapcsolta össze ezt a szót, sokat idézett töredékében a "pontosan"-nal, míg Szabó Lőrinc a mindig többet látni, hallani, magáévá tenni akarás igéivel. (Mi volt szép?). Ady Endre "gonosz, hűvös szépségek"-kel is szembe tudott nézni, máskor azonban fenntartások nélkül tudta csodálni azokat, akiket a "Kenyér" és a "Szó" mellett a "Szép" utáni éhség is űzni, hajtani tudott. "Szép, mint a fény, és oly szép, mint az árnyék" - csodálta hitvesének távolból földerengő emlékképét a munkatáborban Radnóti Miklós. A magát kiegyensúlyozottabb életvitelre beállító - beállítani tudó - állampolgár alkalmanként beéri azzal, hogy el-ellátogat a Szépművészeti Múzeum (más országokban a Museum der Schönen Künste, Musée des Beaux Arts) termeibe, otthonába húzódva pedig időnként "szépirodalmat" olvas. Csakhogy mennyi az igazságuk az így szólóknak, az ilyen szóhasználatokkal gondolkodóknak? "Mi van akkor, ha Disneyland szép? Mi van akkor, ha a tévéreklám a valóban szép?" - teszi föl nyugtalan kérdéseit legújabb könyvének bevezetőjében Heller Ágnes.

"És különben is ki törődik ezzel?" - folytatja, alkalmilag mások hanghordozását átvéve.

Első szinten azonban mindjárt a választ - illetve annak személyes vonatkozásait - is megfogalmazza kérdésére: "...én törődöm vele. És ez a könyv azokhoz szól, akik - hozzám hasonlóan - törődnek vele."

Nem is csak általános érdeklődéssel indokolja ezt a lépését, hanem szorosabban körvonalazható céllal: azt szeretné megtudni, lehet-e "a szép hontalan fogalmának (modern) világunkban... a megfelelőhöz hasonló, ha nem is abszolút otthont" találni. "Vagy legalább egyfajta menedéket, ahol hibernált állapotban fennmaradhat." Volt mestere - korai, sokáig lappangott művében - "nem zárja ki ezt a lehetőséget, ám feltárására sem tesz kísérletet. Én most vállalkozom erre" - írja.

Közel félezer lap terjedelmű könyvében - a lényegi kérdéseket exponáló bevezetését követően - előbb az ókor, majd a felvilágosodás kiemelkedő bölcselőinek, utóbb Hegelnek a szépre (illetve a művészetekre) vonatkozó főbb gondolatain siklik végig hol lassabban, hol gyorsabban a tekintete (részben itt is Lukács Györgyhöz igazodva), ezt követően az előző századforduló és a rá következő évszázad gondolkodói közül emeli ki Nietzsche, Kierkegaard, Freud, Adorno, Walter Benjamin, Heidegger, nem utolsósorban pedig Gadamer ide kapcsolható gondolatait. Némi játékossággal - régi hagyományokat is felújítva, a napjainkban sokat emlegetett "diskurzusok"-nak is egyik változatát adva - fiktív olvasói levelekkel egészíti ki illetve ellenpontozza végül az előzőekben összefogottabban mondottakat. (Nem is rövid függeléket csatolva csupán a "fő részhez", hisz éppen ennek az alfejezetnek a legnagyobb a kötetben a terjedelme.

Heller könyvének témája akár klasszikusnak is mondható, megtett "nyitó lépése" ugyanakkor egyértelműen huszadik századi: sokféle válsággal szembesült szerzőre vall. Bevezetésének már a címe is azt a kérdést fogalmazza meg, hogy vajon "Hol siklott ki a szép fogalma?" A továbbiakban azután "a szép fogalmának viszontagságai"-van ígér ismerkedést, majd újból kérdést tesz föl a második rész címében is, mégpedig az előbbinél nagyobb súllyal. A legkomolyabb lehetőségként számolván azzal, hogy vajon "Eltűnőben a szép fogalma?"

Nem szabályos esztétikatörténet tehát ez a könyv - ha így akarnánk elbírálni, akár Arisztotelésznek, Aquinoi Szent Tamásnak, Schellingnek, Nicolai Hartmannak vagy másoknak az érdemi tárgyalás nélkül maradását is számon kérhetnénk rajta -, így is hatalmas anyaggal "dolgozik". Kerüli igyekezve közben a filozófiai okfejtések során gyakori nehézségeket, az esetleg éppen fontoskodónak mutatkozó hanghordozást, vagy a végletes sterilitások világába jutást: könnyedségre, gondolatmenetének mozgalmassá tevésére törekedve.

Nem eredménytelenül, de azért vitára is ösztönözve - nem kizárólag részletkérdésekben.

Már a szép fogalmát nemcsak hogy problematikusnak mutató, hanem ennek egyenesen a "hanyatlását", "tévutakra siklását", "széthullását" úgyszólván tényként kezelő eljárásában is. Kimondja pedig, hogy az "utóbbi idők legjelentősebb kísérletét arra, hogy a szép fogalma visszakerüljön a mai filozófiába, Gadamernak a szép aktualitásáról írott tanulmányában olvashatjuk". A vitára hajlás jegyében azonban mintha mindjárt egyenesen a lehetőségeket is keresné ehhez, a továbbgondolásra vállalkozás, a pontosítás lehetőségei utáni nyomozás helyett. Ha "egy szerző a műalkotások legitimitása mellett emel szót, amikor a szép aktualitása ügyében elhangzó védőbeszédébe kezd - írja -, akkor az az előérzetünk támad, hogy a szép értelmezésében premodern... perspektívához tér vissza" - mondja ki elmarasztaló hangsúlyú ítéletét. Figyelmen kívül hagyva mindjárt azt is, hogy Gadamer hivatkozott érvelésében valójában a művészetek - a "szép" művészetek - legitimitása "melletti védőbeszéde" kezdve jutott a szép melletti érvelés szükségességének a gondolatához, és nem fordítva járt el. A továbbiakban pedig úgy látja Gadamer, hogy "bármilyen váratlan legyen is a vele (ti. a széppel) való találkozás, egyfajta biztosíték arra, hogy a valóság minden zűrzavarossága ellenére az igazság nincs elérhetetlen messzeségben, hanem találkozunk vele. A szépnek az az antológiai funkciója, hogy áthidalja az ideális és a valóságos közt tátongó szakadékot". Erről szólva Heller így foglal állást: "Szépen hangzik. Csakhogy nem a művészetekről szól; legalábbis nem a művészet minden fajtájáról..." De hát ha ezúttal már nem is "a művészet" milyenségét, hanem magának a művészetben megjelenő szépségnek a mibenlétét kívánta körülírni a freiburgi mester, akkor aligha indokolt mindezt gondolatainak a terhére róni. Alighanem érdemesebb lenne "az igazság" lehetséges - itteni - értelmezésével kísérletezni. Így eljárva ugyanis azt láthatjuk, hogy e mögött a megjelölés mögött Gadamer nem valamilyen hitelesíthető kijelentést keres, (inkább) valamilyen gyakran elfödött, mégis létezőnek tételezhető rendező elvnek (működési törvényszerűségnek, törvényhálózatnak) az életerők fokozására is képes felszínen-átsejlését. Ezt érzi viszonylag állandónak, ellentmondó látszatok ellenére mindmáig szólóan érvényesnek, "időszerű"-nek.

Bár ha közelebbi körvonalazására már nem tesz is kísérletet hivatkozott nagyesszéjében.

Bizonyos vonatkozásokban persze valóban aligha fér kétség ahhoz, hogy korábbi felfogásokhoz képest a szép fogalma olyan irányú átalakulásokon ment át, amelyet "dicsősége teljében" létezéséhez képest leértékelődésnek vagy éppen válságnak is lehet nevezni. Abszolutum-voltában, Legfőbb Princípiummal összekapcsoltan, isteni jellegében - ahogy erre Heller Ágens rámutat - valóban nem keresi már az újabb idők filozófusa. Az viszont már kétséges, hogy ebben az átalakulásban okvetlenül "tévutakra siklást" kell-e látnunk. Nem lenne-e indokoltabb azzal próbálkoznunk, hgoy egyszerűen reálisabb szférákban, valósabb összefüggések hálózatában keressük a helyét? A létező dolgok egy részének lényegi tulajdonságaiban fölismerhető minőségnek ítélve a szépet, ezek - emberi produktumok vagy természeti jelenségek - látványának vagy hangzásának milyenségét jellemezve ezzel a minősítéssel? (Másszóval a szépben való "részesedésük" tételezése helyett "széppé lettségüket" értékelve.)

Igazságtalanság lenne azzal vádolni a könyv szerzőjét, hogy sehol nem tesz kísérletet ilyesfajta "alább szállítva megőrzés"-re. Mikor - Freud nyomdokait követve - a szép erotikusságáról szól - és viszonylag jelentős teret szentel ilyen vizsgálódásainak -, akkor is így jár el. Csakhogy az már megint eléggé vitatható, hogy mennyi ennek a felfogásnak a jogosultsága, hiszen nem érdektelen benyomások továbbadásánál általánosabb érvényű, bizonyító gondolatkifejtést már nem nagyon kapunk tőle ebben az irányban. Ki tagadná, hogy van erotikus vonzerejű szépség? De vajon azok a filozófusok, akik az égbolt csillagjárásaiban, vagy éppen a gömb minden oldalról egyaránt megmutatkozó zárt tökéletességében látták a szépet, mind teljesen téves irányban indultak volna el? (Vagy talán még az is erotikus lenne, amikor József Attilánál "szép embertelenség"-ében "tündöklik, mint a gondolat maga / a téli éjszaka"?) És ha egyszer egy ítélkezési alapul szolgáló "értékorientációs kategóriapár"-nak az egyik tényezőjét adná az erotikusnak mondható szépség, akkor mivel lenne jellemezhető a vele mintegy szemben elhelyezkedő másik" Erotikátlansággal, vagy talán éppen valamiféle erotikai taszítóerővel? Ilyen kérdésföltevéseket már Heller Ágnes sem kockáztat meg. Sőt, szóba is hoz - korunk "poszt-metafizikai univerzum"-ában széjjeltekintve - olyan "lakóhelyeket", "ahol a szép még mindig megtalálható": az erotika szféráin részben túl "a bátorságot, ... a szeretetet, a természetet, a művészetet..., az emberi jellemet és végül a szentet" is.

Ha ezeknek a területeknek a határozottabb körvonalazásáig már nem jut is el fejtegetései során.

Hatalmas ismeretanyaggal végzi gondolati műveleteit, magabiztos könnyedséggel. Ez utóbbi néha talán könnyelművé is teszi. Csapongásra is hajlik, ki-kihagy egy-egy logikai lépést, esetleg bizonyítottnak tüntet föl egy-egy gondolatébresztő, elfogadásra azonban nem okvetlenül indító kijelentést, egy-egy metaforáját talán túlságosan is megszereti.

Mindez a legkevésbé sem jelenti azt, mint ha választott tárgyát a maga egészében ne venné nagyon is komolyan. Annak lehetőségeit mérlegelve is: mennyi lehetőség maradt korunkban a szépség - e mindmáig nem megnyugtatóan definiált, mégis létezőnek tekintett minőség - számára. Schillerről szólva is azt emeli ki leginkább esztétikai munkásságából, "hogy elsőként látta meg az egyik legvégső rémálmot: egy szépség nélküli világot. És végiggondolván elrémült." Ettől a rémálomtól szabadulni akarván érzi ő indokoltnak, hogy minél többet vegyen figyelembe olyan írásművekből, amelyek keresik a szép lehetséges pozícióit: ezért figyel föl a késői Adorno munkásságában is a szépség felé fordulás mozzanataira. Ezért fogalmaz olyan fiktív olvasói hozzászólást is, amelyik a véres, klasszikusan kiegyensúlyozottnak aligha minősíthető shakespeare-i világban is meg tudja látni azt, ami benne szépnek mondható: "Hamlet és Horatio barátsága abszolút szép, "otthonosan ismerős" egy "borzongatóan idegen" világban. Otthont teremteni a "borzongató idegenség" közepette, és hagyni, hogy az otthon is és idegenség is legyen - ebből szépség, modern szépség, "csak azért is" szépség, igazság ragyog... Nincs (ti. itt) más szépség, mint a halott hős és az élő mesélő barátsága, a mesélőé, aki feltámasztja a halottat; a mesélőé, akitől megtudjuk, hogy története végeztével a halált választja. Ez szép. A borzongatóan idegen fölötti pillanatnyi győzelem az, ami szép..."

Alighanem sokban különbözik az így megjelenő szépség attól, amelyet Goethe Faustjának cselekményéből érez Heller a maga gondolataihoz kiemelendőnek - szemléltetésül - Mefisztóval kötött szerződésének szavaiból: "Ha így szólnék a pillanatnak: / oly szép vagy! Állj, maradj velem!" Ebben a szövegösszefüggésben "a beteljesedés, a boldogság és a megváltás" élményeitől áthatott kivételesen gazdag pillanatról van szó. A Gadamertől idézett sorok ennél mindenképpen gyakrabban megvalósuló állapotokról, érintettségekről szólnak, világunkkal való kapcsolatteremtéseinknek ennél gyakoribb előfordulási formáiról, illetve ilyeneknek a kísérőjelenségeiről. Nem zárnak ki egy olyan értelmezhetőséget sem, mely szerint - részben az emberi lényeghez tartozó többre törekvés jegyében kialakított, részben a lényegkiemelést célzó absztrakció jegyében fölismert - szabadság és rend egymást végső soron ki nem záró eszméi, irányulásai illetve jellegzetességei lesznek közvetett módon érzékelhetőkké a szép érzetét keltő jelenségekben: szabad elrendeződések - "ép rend"-ek - lehetőségeinek sejtetése válik gyönyörködtetővé.

A művészet egészének mint olyannak "a szépség" trónusára emelését minden bizonnyal jogosan mutatja A szép fogalmáról szóló könyv régen meghaladottnak. A szépségnek a művészetek trónusára ültetése sem lenne indokoltabb. Aligha kisebb ugyanakkor annak a jogosultsága, hogy mégis már-már szenvedélyesen kutatja a könyv írója a szép mindmáig lehetséges, vagy éppen szükséges helyét a művészetek széles területein. A szép-rút ellentétében valóban "értékorientációs kategóriapár" ismerhető föl, már pedig - nyíltabb vagy rejtettebb formában - minden esetben emberi értékrendek épülnek be a művészi alkotásokba. Ezek azután meg is erősíthetik befogadóikat korábban kialakított saját értékrendjükben, de módosíthatják, vagy akár megsemmisítésükig menően provokálhatják is azokat. Nem véletlen, mit érzenek az alkotók témaválasztásra érdemesnek és mit nem, mit az előbbin belül kiemelendőnek és mit a háttérbe vagy az érdeklődés peremvidékére szorítandónak, mit megrendítőnek és mit nevetségesnek, mit vonzónak és mit visszatetszőnek: ez éppúgy benne van a dalaikban, mint a festményeikben, szobraikban vagy regényeikben. Színek, szavak, zenei hangok és plasztikai eljárások megválasztásában, képek, dallamívek, mondatok, cselekményelemek és megfogalmazott gondolatok elrendezésében. Nem mindegy ezért, hogy vannak-e ezeken a rendszereken belül kitüntetett pontok, s ha igen: milyenek azok. Keresnek-e egy-egy kor művészei ilyeneket, és ha igen: merrefelé. Aligha vonható kétségbe, hogy kellő technika nélkül lehetetlen jelentős művészi produktumokat létrehozni - bizonyára a naiv művészeteknek is megvannak az elsajátítást követelő technikai eljárásaik. De bármilyen kevéssé mutatkozzék is divatosnak napjainkban a technikán túlmenő kutatás, ennek a teljes kiszorítása ijesztő eredményre vezethetne - különösen akkor, ha egy ilyen átrendeződésnek az árnyéka magukra a művészetekre is rávetülne. A schilleri szorongás ma sem alaptalan. Föltehető, hogy a szépre irányulásnak - az emberléthez tartozó alapértékek igenlésének - a lényegi értékelési szempontok közül való kiiktatása a művészetek fölszámolódása előtt is kaput tárna.

Kár lenne érte.

A szép fogalmáról szóló új könyv számos ponton ad lehetőséget a bírálatra, vitára, nem méltatlan azonban tárgyának súlyához. Megérdemli ezért, hogy odafigyeljünk rá. (Osiris)