Alföld - 49. évf. 12. sz. (1998. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Gerold László

A menetrend és a kalauz dicsérete

Reményi József Tamás: Sinistrától Ibusárig

A tizenvalahány kritikát és két tanulmányt tartalmazó kötetet egy különös bevezető "fejeli meg". Ebben a szerző arról az 1979 és 1983 közötti néhány évről ír, melyeket, átkéredzkedve a Pándi-szerkesztette Kritikától, ahol - bár szerkesztői gyakorlatra tett szert -, mert nem értett egyet a lap képviselte irodalompolitikával, mert "emberileg képtelen" volt elviselni a "külső munkatársak zömét", s főleg mert kilátástalannak látta, hogy a "marxistának álcázott kincstári középszer" s a "konzervatív középszer" mellett afféle szellemi zúgáruként csempésszen be "valamennyit az új szellemi törekvésekből", nem volt tovább maradása, a Mozgó Világnál, a "szabad levegőre", a vele "egy nyelvet beszélők közé" menekülve tölthetett. Lehet ez a bevezető vallomás, lehet életrajzi adalék, s akkor valóban különös, talán oda nem illő, de tekinthető kritikusi névjegykártyának is, s akkor már a kötethez tartozik. A kritika- és tanulmánykötet szerves része abban az értelemben, hogy előlegezi a szerző számára meghatározó irodalmi élményt, amelyet "az a" Mozgó ad(hat)ott, körvonalaz(hat)ott. Az a lapközösség, amelyet egyfelől a(z irodalom) politika által kényesnek ítélt témákkal foglalkozó beszédkényszer hozott létre, másfelől pedig a szerzők közötti távolságok ellenére is létező "összhangzat" jellemzett. (Ez utóbbi miatt kellett a szerző szerint átalakítani az "akkori" Mozgót, amit ők, a folyóirat hőskorának szerkesztői és munkatársai, úgy próbáltak, legalább névleg megőrizni, hogy kivonultak belőle, amint a kötet Bertalan Lajos utca című bevezetőjének zárósoraiból megtudjuk).

És Reményi József Tamás kötetbe felvett szövegein éppen a négy év emberi-szerkesztői-kritikusi magántapasztalatának hatása érződik. Írásai azt példázzák, hogy a kritika- és tanulmányírás mindig a személyes tapasztalatokon alapszik, s nem merülhet ki a csak vagy mindenáron egzatságra törekvő, szorítkozó tudományos interpretálásban, lévén hogy a kritika elsősorban annak alapján történő műértelmezés, amit a kritikus a világról, illetve részben olvasmányai, részben pedig elméleti felkészültsége alapján az irodalomról tud.

Ilyen értelemben valóban névjegy a Sinistrától Ibusárig című kötet bevezetője. De névjegy helyett mondhatnék menetjegyet, amelyet a kritikus műtől műig folytatott utazására váltott, melyre olvasóit hívja a Sinistrától Ibusárig tartó útvonalon, beleértve a közbeeső megállókat (Virág utca, Telep, Eldorádó, Közép-Európa, a fuharosok földje, Szenttamás, Somló, Márvány utca, Margit-híd, pesti hídfő, Necropolis), illetve - hogy maradjunk a kötet és az írások címe sugallta utazási hasonlatnál - mondhatnék bedekkert is, arra való bizonyításképp, hol található olyan "táj" (Perzsia, Bábel), ahol az irodalom szerinte a maga legteljesebb formájában fordul elő. Semmiképpen sem szabad azonban úgy értelmezni a kötetzáró két tanulmányt, hogy Hajnóczy Péter vagy Sziveri János életművét Reményi József Tamás értékesebbnek látja, mint Bodor Ádám, Tolnai Ottó, Balázs Attila, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Gion Nándor, Marno János, Kántor Péter, Parti Nagy Lajos vagy mások könyveit, melyekről kritikát közöl, de kétségtelen, hogy ebben a két opusban, talán nem függetlenül ezek lezártságától sem, talált rá a művészi közlés, az irodalmi megnyilatkozás számára tökéletes formájára. Ezért tekinthető a két tanulmány a kritikus Reményi József Tamás irodalmi szemléletét, elveit, irodalommal szembeni elvárásait összegező dolgozatnak. S érthetően ezért az eszményítés, sőt némileg az elfogultság értelmében ez a két írás, ahogy erről bizonyos nyelvi formák árulkodnak, szubjektívebb, mint a kötet kritikái, melyek a kicsontozott egzaktság helyett ugyancsak láthatóan, bár kisebb mértékben magukon viselik a kritikusi magántapasztalat jegyeit. Mai divatos kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a Hajnóczyról és a Sziveriről írt dolgozat kánonteremtő. A kritikus Reményi József Tamás teremtette kánon ebbőla két szövegből ismerhető meg, de ennek az irodalmi magánkánonnak fontos vagy kevésbé fontos alkotóelemei a Sinistrától Ibusárig című kötetbe sorolt kritikák is.

A kritikus kritikusaként két mozzanat foglalkoztat, a Reményi József Tamás-i mértékrendszer, mit (kiket) választ ki az irodalomból, miért, s milyen szempontok szerint alakítja ki a kötet által körvonalazott kánont, illetve hogy az adott pillanatban ez milyen viszonyban van az irodalom egészével.

Bár a nevekkel kimutatható szórás valóban széles skálát mutat, hiszen Bodor Ádám és Abrus Lajos, Tolnai Ottó és Gergely Ágnes, Balázs Attila és Vasadi Péter, Ágh István és Parti Nagy Lajos könyvéről éppen úgy olvasható itt kritika (vagy könyvismertető), mint Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Gion Nándor, Marno János vagy Kántor Péter kötetéről, de ha a Sinistrától Ibusárig vezető úton a tárgyalás formáját, az elemzés mélységét tekintve fontosabb megállókon Bodor, Tolnai, de mindenekelőtt Mészöly és Esterházy, illetve a végállomáson Parti Nagy nevével találkozunk, akkor már bizonyos, a kritikust azok az opusok érdeklik, amelyek az utóbbi másfél évtizedben soronkívüliségükkel hívták fel magukra az irodalmi közvélemény figyelmét, jóllehet ilyen értelemben a lista aránylag könnyen bővíthető, hogy más ne említsek, például Nádas Péter, Lengyel Péter, Krasznahorkai László vagy Márton László nevével. Ha viszont a kötet kapcsán a kötetben nem szereplők is felidéződnek, az eleve a kör lehetséges tágítását sugallja. Kétségtelen, hogy egy kritikaválogatásban nem találkozhatunk az adott korszak szinte minden jelentős írójával, s könyveikről írt bírálatokkal, ismertetőkkel, de a válogatás önsúlyát növeli, ha másfél évtized irodalmában tett kritikusi utazás során esetleg más megállók is léteznének a felvettek mellett, de inkább (néhány) helyett, kivált ha az útirány két olyan fontos irodalmi pontot köt össze, mint Bodor reális elemekből szőtt, de összképét tekintve már-már kafkai egzisztenciális abszurdba emelkedő prózája (Sinistra körzet) és Parti Nagy hasonlóképpen reális elemekből szőtt, de a komikusra vett nyelvkritika segítésével leleplezett giccset is megérteni hajlandó, Karinthyra épülő, ám a Karinthy-féle nyelvi humor filozófiai játékosságát nem kevés helyzet- és jellemábrázoló fanyarsággal felcserélő szövegei. Hogy Reményi József Tamás kötetében olyan művekről szóló írások is helyet kaptak, amelyeket valamiért meg lehet vagy meg kell írni (jóllehet nem biztos, hogy a kötetbe is fel kell őket venni), azt elsősorban annak alapján gondolom, amit a kritikus ezekről közölni tud. A válogatás a megírt szövegek értékét tekintve, nyilván nem függetlenül az ismertetett művektől, nem egyenletes színvonalú. Holott látható, hogy Reményi József Tamás minden esetben kritikusi alapelvét követve igyekszik minél teljesebb mértékben a művekhez simulni, háttérbe vonulva csak róluk ír, mégis kevesebb szellemi izgalmat nyújt, mint a Bodor-, a Tolnai-, a Mészöly-, az Esterházy- vagy a Parti Nagy-kritika. A kritikának, sajnos vagy inkább örvendetes, megvan az a különössége, hgoy értéke a kritikusi felkészültség, okfejtés mellett a tárgyául választott műtől is függ. Ha egy kritikakötet több kíván lenni annál, hogy igazolja, miről írt a kritikus, s Reményi József Tamás könyve kétségtelenül ilyen, a válogatónak kell önmagával szemben kritikusabbnak lennie. Akárcsak a kötetet megjelentető kiadónak, amelynek elsősorban nem is a füzetszerű jelentéktelen külsőt rónám fel, a tartalom semmiképpen sem indokolja az efféle kezelést, hanem azt, hogy elmulasztotta közölni a kritikák és a két tanulmány megjelenési helyét, de főleg időpontját. Ha például tudnánk, hogy Esterházy Péter Fuharosokjáról készült ismertető a mű első, 1983-as megjelenése utáni, ahogy az írás címét követő évszámból gondolhatjuk vagy három évvel későbbi, ahogy az írás bevezetőjéből ez kitetszik, akkor nemcsak az év pontosításának gondjától mentesülnénk, hanem az is kiderülne, hogy vajon a szövegben említett kádári diktatúrát mikor lehetett nyilvánosan néven nevezni, már 1983-ban, amikor a Mozgó Világot hatalmi szóval elvették, vagy csak a rendszerváltás lehetőségét messziről jelző 1986-os évben, vagy még akkor sem. Esetleg későbbi, a kötet összeállításakor készült változatot kapjuk kézhez, ahogy a Tolnaival foglalkozó írásmontázsból látszik, akkor viszont ezt illett volna jelezni, mert olyan "időszámítási" zavar keletkezhet, amilyen ugyancsak a Tolnai műveiről szóló blokkban tapasztalható: a cím utáni zárójeles évszám (1983-1992) jelzi, mikor íródtak a részletek, ugyanakkor a szövegben feltűnik az 1996-os évszám is, ami pedig arra utal, hogy későbbi átdolgozással van dolgunk, de ezt elfelejtették datálni.

Mivel azonban legújabb irodalmunk viszonylatában valóban fontos könyvről van szó, melynek szemléleti egységét, szuverenitását határozott kritikusi magatartás szavatolja, akadékoskodásnak is tűnhető pontoskodás helyett szóljunk a kötetről, ennek legmarkánsabb szövegeiről.

Bodor Ádám könyvéről, a Sinistra körzetről írva a kritikus sajátos s igen figyelemre méltó összefüggést mutat ki az író választotta műfaji szűkösség, a szűkre szabott szerzői játéktér és a szereplők korlátozott élettere között. Kiváló megoldásnak tartja, hogy a fájdalom regényének kisterjedelmű epizódjait Bodor optimális tömörségre törekvő rövid novellákba zárja, s ezzel érzékelteti a körzetbe zárt sorsok drámaiságát.

Mészöly esetében kötete (Volt egyszer egy Közép-Európa) szinte egész életművének áttekintésére ad alkalmat a kritikusnak, aki más írásaiban, ha erre módot lát (Balázs Attila, Tolnai, Parti Nagy, Ágh) kedvvel s jó érzékkel vázolja az adott életmű alakulását, ami a szövegek utólagos átdolgozására is enged gondolni. Azzal, hogy találó meghatározással a kritikus a Mészöly-kötetet "Életmű-kollázs"-nak nevezi, a maga számára teremti meg a kivételes tudatossággal kialakított írói program vizsgálatát, amit a motívumok számbavételével el is végez. Hogy ezt nem felsorolásszerűen teszi, bizonyítja, a felszín alatt látja és feltárja a filozófiai hátteret, a mélystruktúrát is, mégpedig nem külön-külön a művekben, hanem a közöttük lévő összefüggések vonalán. Ír a mészölyi históriumról, az idegenség, a beöltözés, az erőszak, az utazás motívumáról, a képzőművészettől tanult írói képalkotó technikáról, ezen belül a "színek bravúros használatá"-ról. A Mészöly-írás a kötet legteljesebb, tanulmányértékű kritikája.

Az Esterházy-írás kiindulópontja és vezérfonala is a Fuharosok műfaji kérdésének vizsgálata, amire az hívja fel a kritikus figyelmét, hogy a mű második megjelenésekor a könyvóriásnak nevezett Bevezetés a szépirodalomba című kötetben elveszik "versszerű" látványa s ezzel együtt a téma "lírai megközelítés"-e, a "kiéneklés költői szubjektivitása" károsodik. Ami azért is végzetes, mert a forma arra az "évezredes hagyomány"-ra figyelmeztet, amely egyfelől hitelesíti a Fuharosok világképét, másfelől pedig módot ad az írónak, hogy "mindazokat a nézeteket és magatartásváltozatokat, amelyek az 1970-es, 80-as évek Magyarországán (Kelet-Európában) jellemezték az értelmiséget" rejtetten bemutassa. Miután feltárja a Fuharosok rétegeit, mintegy összegzésül így foglalja össze olvasói tapasztalatait: a mű "három fokozatban mutatja be az 'ellenállás' lehetőségeit, erősödő sorrendben: az intellektuális rezisztencia a legesendőbb, a leggyöngébb; állandóbb értéket képvisel a fájdalom, a szenvedés mint érték, a keresztényi tűrés ereje; a legelementárisabb azonban az ösztönök érintetlensége, az, ahogyan az ember antropológiai leglényege nem engedelmeskedik ('és nem élveztünk el! Nem! Bugrisok, azt hiszik, de nem...' - ujjonganak a nővérek a fuharosok elvonultával.)"

A Reményi József Tamás-kötetet kézbe vevő olvasót, miután jó és kevésbé jó, hosszabb-rövidebb kritikák után eljut útja végállomására, a magyar vidéki életformát, mentalitás és vágyakat jelképező, Parti Nagy Lajos megalkotta Ibusárba (ne feledjük, kiindulópontunk a Sinistra nevű természeti börtönt megelőző Bertalan Lajos utcai szellemi oázis és ennek felszámolása volt!), a tanulmányíró két irodalmi prospektusát kapja, melyből megismerheti Hajnóczy Péter ("Szétszórom, majd felépítem magam"), illetve Sziveri János ("Isten báránya nyárson") életét és pályáját.

Mindkét összefoglaló jellegű dolgozat megpróbálja együtt láttatni az embert és az írót. A Hajnóczyról írt szöveg alaptétele, hogy prózánkat "kifogástalan vágástechnikával, kristályos képlogikával, enigmatikus tömörséggel megírt s ugyanakkor lefojtottságában érzelmileg" áradó szövegekkel, elsősorban novellákkal, kisregényekkel gazdagító író számára "Kezdettől világos volt (...), hogy erős szerep van a kezében, a saját szerepe: a deviáns személyiségé, akit a környező világ s benne saját sorsának kettős irracionalitása folyamatosan a beilleszkedésnek és az ellenállásnak (az autonómia védelmének) ellentmondásos állapotában tart". Ennek a tételnek állandó figyelembe vételével vezeti olvasóit a tanulmányíró befejezetlensége ellenére is egészként ható, felfogható életművön, mellyel való foglalkozást az is szükségessé teszi, hogy Hajnóczy is, és a Hajnóczy-féle erősen szociografikus, de ugyanakkor enigmatikus próza is kiment a divatból, háttérbe szorult.

A Sziveri-tanulmány a földönfutó, "vándordiák, száműzött írástudó, nagybeteg bujdosó" sors ismeretében tekint szét az életműben, melynek egységét a tanulmányíró abban látja, hogy "egy menthetetlenül beteg társadalom és menthetetlenül beteg ember montírozódik" benne egymásra. E századi költészetünkben mindenképpen jelentősnek mondható költői életműről a tanulmányíró legtalálóbb jellemzésének azokat a sorokat tartom, melyekben a szerző kívülről, kritikusi függetlenségre törekvő pozícióból szemlélve Sziveri költészetét így ír: "Amit Sziveri - rendkívül tudatosan - költői imázsként végül is kialakított magának, az a kifinomult művészet szuperegójának és a tömegkultúra folklorizált kollektív tudatának groteszk ötvözete". Ennek a mondatnak a fényében szemlélve válik teljes mértékben elfogadhatóvá Sziveri költészetének minden költői szépsége és minden poétikai fintora, bakugrása. Többek között rímtechnikája, amelyet szükségtelen ott is remeknek nevezni, ahogy Reményi József Tamás különben kiváló Bábel-elemzésében például a szálloda-száll oda rím vagy a betegség súlyos pillanatait idéző rímek esetében teszi. Ez a költészet, mint bármelyik másik, sem attól lesz igazán nagy és jelentős, ha kritikátlanul szemléljük, mégha a költő emberi tragédiája kétségtelenül nyújt is alapot az érzelmi viszonyulásra. De ezzel a tanulmánnyal igazi vitám nem is az életművet záró tragédiát kifejező versek megítélésével van, ezeket magam is valóban nagy költői teljesítményeknek tartom, hanem azzal a szemlélettel, amely az életművet töretlenül ívelő egésznek látja. Találó részletei ellenére sem gondolom, hogy a költő első kötete (Szabad gyakorlatok) kiérlelt költészet lenne, mi több, olyannyira, hogy már "folytathatatlan". S nem hiszem, hogy Reményi József Tamásnak igaza lenne, amikor vitatkozik a kötet kritikusával, Danyi Magdolnával, aki okosan arra biztatta Sziverit, hogy metafizikus líráját "töltse meg empíriával". Főleg nem nevezhető ez az észrevétel "ideológikus figyelmeztetésnek", ahogy Reményi József Tamás véli, aki szerint ez "Jámbor óhaj. Akceptálható és teljesíthetetlen", mert olyan. "Mintha egy tömény párlattal teli (kiemelés - RJT-től!) kehelybe még mustot is lehetne tölteni". Kár, hogy a Sziveri-tanulmány szerzője nem veszi észre, hogy őt éppen a költő cáfolta meg akkor, amikor a kritikus kérte empíriát nem más, hanem a kurva élet szolgáltatta a költőnek, hogy olvasmányként megrázó szenvedését feszes és szigorú poétikai struktúrá(k)ban fejezze ki.

Ezzel már akaratlanul is átléptem a hozzám legközelebb álló irodalom világába, a vajdasági magyar irodalomba, mellyel, örömömre, a kötet több írása foglalkozik. Köztük a fent már említett Sziveri-portré mellett elsősorban a Tolnai-életműben széttekintő, pontos mikroelemzésekkel és az egyes kötetek közötti összefüggések kimutatásával jeleskedő többrészes, a költőt, a próza- és drámaírót bemutató, jellemző dolgozatot tartom lényeges szövegnek. Példás a Wilhelm-dalok és az árvacsáth párhuzamos elemzése, akárcsak a Könyökkanyar című színpadi szövegé és ennek kapcsán szinte a teljes, találóan posztabszurdnak nevezett drámaírói opus jellemzése. A Balázs Attila-összefoglaló a Telepként ismert újvidéki városrész kínálta perspektívából történik, találóan. Hasonlóan, mint Gion Nándor szenttamási trilógiájának harmadik részéről (Ez a nap a miénk) szóló rövid könyvkritikában. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbi esetében a vállalkozás jelentősége mellett észreveszi, hogy ez a rész "Inkább változatos kép egy korszakról, mintsem magával ragadó epikum", eltűntek "az elbeszélés titkos mélységei, csodái", regény helyett regényes publicisztikát nyújt az író.

Jelentéktelen külseje, zavaró sajtóhibái, kiadói felületessége ellenére is fontos kötet Reményi József Tamás könyve, mert a mai magyar kritikuskórusban egyéni hangot, szuverén szemléletet képvisel. (Orpheusz Kiadó)