Alföld - 49. évf. 12. sz. (1998. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Balassa Péter

Erdély Miklós mint írás

Szenes Zsuzsának

A tanítványok, jó esetben legalábbis, igaz tanuk. Személyesen mindössze fél tucatszor találkozván Erdéllyel, csak interpretátor, közbeszóló értelmező, fordító lehetek, amikor Erdély Miklóst mint írást értelmezem, igen vázlatosan. Egyetlen állítást szeretnék töredékesen alátámasztani: véleményem szerint Erdély írása, szövegvilága a zsidó és keresztény bölcsességi irodalom igen késői, de autentikus hajtása. Írásról a szó bibliai és posztmodern kulturális értelmében beszélek.

Az írás először is tekintélyt jelent, mely eredetében zsidó felfogás szerint, magától az Örökkévalótól származik, egyúttal tehát maga a Kinyilatkoztatás is, hiszen Ő maga írta a törvénytáblákra, ami ott található, noha hosszadalmas rabbinikus viták témája volt, hogy Jahve milyen nyelven is írta eredetileg, amit írt, hogy hát héber volna-e az. Mivel ilyen eredeti egynyelvűség alighanem tényleg nem állítható, mert nem létezett, ebben az ősi zsidó álláspont azon képviselői, akik Isten ismeretlen nyelvéről beszélnek, voltaképpen Derridának nyújtanak kezet és a modern irodalomtudománynak. Az írás mint nyelvi-képi cselekvés régebbi mindennél, még a nyelvi identitásnál is; az a jelenet az Evangéliumban, amikor Jézus a porba ír, de senki nem tudja, mit, s így olvashatatlant ír, mintha ennek az "eredeti, egy nyelvű" felfogásnak az újszövetségi kritikája volna, az ószövetségi tradícióval egybehangzóan. Egyes szélsőséges vélekedések szerint a Tóra egyenesen előbb volt, mint Jahve... Mindenesetre az írás semmihez sem hasonlítható rejtélyessége (Gadamer: Igazság és módszer. Az irodalom határhelyzete), amiről már Szókratész beszél a Phaidroszban, éppenséggel az élőszó védelmében, az árnyképszerű írással szemben kritikusan, e rejtélyesség tehát abban áll, hogy az elmondhatatlan, az artikulálhatatlan valódi jelenlét, jelenés, a kinyilatkoztatás elviselhetetlen közelsége és szakadékszerű távolsága miatt az Írás, mint rögzített jel, jelcsoport a közvetlenség és az ember közé állítódik, s ez emberi lelemény és teljesítmény. Az írás elsőbbsége és régisége a közvetítés gondolatának megfelelően, mint őshumanista gondolatban gyökeredzik: humanista, abban az értelemben, hogy az ember csak írás- és jelközvetítéssel bírhatja ki, viselheti el a kimondott, kibocsátott szót, vagyis a szüntelen teremtést/teremtődést, alakulást, az eseményt, a folyamatot, amit szünetek és szakadások szakítanak meg: az örökké újrakezdődő, újravégződő történetet az írás írja tovább. Erdély, mintegy a Kabbala hagyományával és általában a fundamentalisztikus verbálinspirációval szemben így ír erről, a Hypatia kérdéseiben: "ÍRVA VAN / - A betű öl a lélek / megelevenül. / - A szám a világ lelke / és megelevenít. És én / meg élek. És az is írva / van és már betű és / öl. / De nem tévesztem össze / a létezőt a nevével / sem a mennyiségével." Az írásról pedig, a rábökős, kabbalisztikus mágiával szemben ezt írja: "Fehér lapot súrolva / Látható nyomot hagyok / Maszat csíkot / És az a szeretet / Gyilkos és kellemes / Az életnek szárnya az / S a halálnak ejtőernyője egyben" (A lélek nyele). Az írásbeli hibák: a linearitás, a hamis folyamatosság, a szabályszerűség és a végső törvényrend kritikája, ha ugyan nem a tagadása. Az írás mint betű és betű-köz éppen hgoy nem azonosság a jellel, hanem a lélek mozgása által történő folyamatos eltörlődés, továbbvitel és elmosódás, korrekció. A hibák a nyomok. A kiolvashatatlanság és az olvashatóság határmezsgyéje. Ebben áll betű és lélek feszültsége, vitája, ami a keresztény tradícióban is drámai kérdés (lásd például Luther sola Scriptura-elvét a római tradícióval szemben vagy legalábbis másképpen értésével). Az írás Erdélynél természetesen a szenvedés és bűntudat egyik megtestesülése is: "A teljesítmény jellegű, minden önvizsgálatot nélkülöző írogatás önmegmentő bűntény. Tolsztoj utolsó szavai:" "Uram Isten, még mindig fogalmazok."" (Metán) Erdély számára az írás továbbá a tökéletes, teljes ismétlés utópiájának kritikája és tagadása (vö. Ismétléselméleti tézisek, illetve Azonosítás-elméleti vizsgálatok). Szerinte az írás a totális variabilitás, amiről többek között a negatív entrópiáról és önmagáról szóló költeményében beszél: "...az ember (...) a különbözőben keresi az azonosat, az azonosban az eltérést. A szellemi ember azonban csak a totális változásban ismer magára. (...) X. Y. kisasszony nyilatkozata:" "Én nem ábrázolom az ikertestvéremet."" (Ismétléselméleti tézisek).

Ismeretes, hogy az Írás és a Tóra a Név rejtélyében: kimondottságában és elrejtésének örökkévalóságában összpontosul. Erdély a Mondolatban ír erről: "...nem lehet különbséget tenni az egy és a sok között, mert az egy és ugyanaz. (...) Ha kétfelé mereszted szemed: az egyre kisebbre és a beláthatatlan nagyra, akkor belátod, hogy ugyanazt látod, és eltűnik napi bánatod. Ha a végeláthatatlan sokaságra mereszted szemed és belátod, hgoy a sok ugyanaz az egy, hogy az egy, mint sok egy, úgy megtudod, hogy nincs se sok, se egy, és a halálod is eltűnik. ... Ha képes vagy állandó és hirtelen görbülettel gondolkodni, úgy gondolatod imává és gyakorlattá válik. ... Ha lassan megérted, miképpen nincs, ami van, úgy nevében érted meg, és neve erősebb valósággá válik. Távolodva lásd egyre élesebben!" (Kiemelés - B. P.) Itt is, másutt is mintha kongeniálisan sejtené, esetleg ismerné (ez utóbbiról a tanúk tanúskodhatnának), az Elóhim-istennév problémáját, hogy tudniillik egy és sok egyszerre van jelen benne. Az egyes számú héber eloah mindig az igaz, egy és egyetemes Isten neveként jelenik meg a Szentírásban, az Elóhim-alak viszont többes számú, mely mintegy kétezerszer (!) fordul elő az Ószövetségben, de egyes számú állítmánnyal egyeztetve, így ezt a többest is egyes számú alakként kell érteni. A Sok, a Minden egységbe foglalása ez, egyetlen Személyen belül (nyilván ez a kiindulópontja később az egész Szentháromság-tannak, amit Hegel az emberi szellem legnagyobb és legtermékenyebb ötletének-bölcsességének tartott, nem utolsósorban a saját fogalom-triádjai szempontjából is). A Tetragramm viszont, a Hajve-"név" mely eredetileg pusztán artikulálatlan csata- és segélykiáltás volt, azáltal különösen rejtélyes és kimondó egyszerre, hogy nem tulajdonnév, hanem folyamatos ige, mely a jövőre irányul, s a lenni-tőből származik (Kivonulás könyve, 3,14 stb.) Izrael istene tehát mindig leendő, hűségesen a történésnél maradás istene. Kérdő-felszólító-ígéret-szó. Történés és nem "név". Épp ezért válik a zsidó hagyományban mintegy kimondhatatlanná; a "vagyok"-ot egyedül Jézus mondja ki majd, aminek következtében de jure nem jogszerűtlen az elítélése vagy legalábbis a bevádolása. (Csak éppen a jog soha nem képes fölismerni, KI áll a vádlottak padján.) Ha viszont a történelmet kimondó "név", a kiválasztó és kiválasztott Isten neve a folyamatos-megszakadó nem-azonosság, az el-különböződés a történésben, akkor a "vagyok", "veled vagyok" tabujának megszegése Jézus által - átírás és beteljesítés, ugyanis az el-különböződés individuációjának, a kiválasztottság egyetemessé nyilvánításának a megtörténése. Itt van a szakadás és összetartozás helye, Synagoga és Ecclesia örök viszálya és testvérisége, ahogyan Franz Rosenzweig mondja. Ez a rejtély és sajátos, elviselhetetlen evidencia, melynek "közvetlen" meghallása nyilvánvalóan nem átadható (lásd Mózes helyzetét a Sinai-jelenet után) - Írást követel, ami az Erdély-féle írásba úgy íródik át, hogy először is megkérdezi, mondjuk így: a történelemtől, az Aranyfasisztáim című szövegében, hogy: "Azt teszem, amit akarsz?" Illetve: "Csakhogy ez egy feldíszített tábor, ahol valóban csodaszép / a víziló és a krokodil. S ha Jób csak ezek látványától / törik meg, engem már megtérít egyetlen szent őszibarack. / A rendetlen véletlen szimmetriába ülepedik le. Mert nincs / törvény, amely eltorzítaná. Nincs semmilyen törvény, / sem szabályosság: ez a nagy számok törvénye. / A semmi is csak úgy tud igazán semmi lenni, ha magát / folyamatosan újratermeli; akárcsak a valami. Arany- / fasisztáim kicsit besegítenek. / Hej, ezért van valami és ezért nincs inkább semmi, / degger." (Kiemelések - B. P.) Ettől kezdve az Erdély-féle szövegvilágban felerősödik Synagoga és Ecclesia vitája, mert az eleven élet, a valami, a Megtestesülés az, ami hűséggel és követő módon polemizál a Törvénnyel, a testbe írt írás az anyagba írottal, nem az eltörlés, hanem az átértelmezés, a másfajta megtartás igényével (Erdély szöveges életművében ez a vita nem időbeli, hanem strukturális természetű, mondhatni ab ovo.) Az igazi hűség nem mozdulatlan azonosság és végleg rögzített "identitás", hanem: történendő, azaz futurum imperfectum. Erdély egyik alapművében, a Törvény-Véletlen-Mőbiuszban olvasható: "Ismétlődő esemény nem esemény... Ami van, azt a törvény ismétlődésre kényszeríti, ami által megszünteti. A törvény, mivel szívesen olyan, amilyen, ezért ismétlődik, így magát is megszünteti. ... Ha a törvény törvényszerűen olyan, amilyen, / Akkor a törvény nem szívesen olyan amilyen: / Megváltozik." (Vesd össze még A véletlen története című írásával) Ugyanezt a futurum imperfectumot folytatja a maga sajátos és figyelemre méltó humorával a Rendeletekben: "A kegyeleti eljárások eltörlése", illetve: "A kötelező csodálat bevezetése a születéseknél." Az írás mint test: halál-ellenesség, folytonos születés. Pontosabban az írás rögzítettsége kerül szembe relatíve, keveredik vitába a megelevenedés, a keletkezés időbeli írásával, a szó történendő jellegével. A nyelv párnája alattban ezt írja: "A nyelv párnája alatt keresem a fohász eldugott elejét / Hogy fohász ez még, vagy párolgó nyomor. Egy széthúzott szó, egy visszahúzott szó. Az elnyomott szó talán kiemel." A Lehetőség-vizsgálatban pedig az íródik, hogy csak a hiteles időben való lét, a világban-benne-lét (heideggerül: in-der-Welt-Sein) a földhöz, az itt-hez való kötöttség teheti autentikussá a mindenkori lehetőséget, a potencialitást, tehát a Nevet, mint Törvényt és a Nevet, mint Test-Lelket, mely az állandó eljövetelben történik. Folyamatosan leend. Talán ezért íródik a Pilinszkyre hajazó felütéssel a Gyönyörködik az Úr című költemény így: "Gyönyörködik az Úr / Minden Mocsokban / Mert látja az átkozott / Szemeket és tudatában van // A Rossz ha már / Zavarban van / Már elég és megváltott // De folyton zavarban / De Jó is és így / Gyönyörködik az Úr". A Név, mint