Alföld - 49. évf. 8. sz. (1998. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


H. Nagy Péter

Az irónia beszéde

Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Talamon Alfonz első három prózakötete olyan elvárásokat teremtett az itt bemutatandó könyvet illetően, amelyeknek nem könnyű megfelelni. Elsősorban azért, mert e prózai életmű eddigi alakulása a legnagyobb reményekre jogosította fel Talamon Alfonz poétikájának kanonizációs esélyeit. Előre kell tehát bocsátanom, hogy a Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című alkotása nemcsak beteljesíti ezen elvárásokat, hanem olyan újabb kérdésekkel is szembesíti olvasóit, melyek alapján biztonsággal kijelenthető: Talamon Alfonz életműve a kortárs magyar próza egyik legösszetettebb jelensége.

Míg az első három kötet - nagyon leegyszerűsítve - elsősorban a szintaxis (mondatbonyolítás) attraktív kimunkálása, a többszólamú, metaforikus elbeszélés hagyományának újraértelmezése, a prózai emlékezettechnika továbbgondolása és a retorikai alakzatok szabad játéka terén éreztette megkerülhetetlen hatását; addig a Samuel Borkopf... az ironikus olvasás lehetősége előtt nyitja meg az utak sokféleségét. Grendel Lajos említi a könyvhöz írt kitűnő utószavában - s ezzel teljes mértékben egyetértek -, hogy "Talamon Alfonz korábbi prózáiból az anekdotikus elemek éppúgy hiányoztak, mint a humor és a felhőtlen derű. Ebből a könyvből kiderül, hogy Talamonnak nagyon is kezéhez állt a mesemondás, a színvonalas szórakoztatás és mulattatás. Soha ennyire felszabadult és ellazult nem volt még, mint itt, a Borkopf-történetekben."

De mely elemek teremtik meg az irónia lehetőségét? A mű - egyelőre szándékosan kerülöm a műfaji meghatározást - egyrészt olyan játékok (pl. biliárd, kártya, foci, cirkusz stb.) mentén bonyolódik, melyeknek végkimenetele a leleplezés retorikai aktusát szabadítja fel: pl. a helyi futballcsapat megsemmisítő vereségét a címszereplő (Borkopf) beszéli el, a kapus, akinek az ellenfél középcsatára mintegy 12 gólt lő és akit egyetlen egyszer sikerül szerelni a mérkőzés vége felé: mezénél fogva rángatja a védő, a mez elszakad és az illetőről azon nyomban kiderül: nő. A felbukkanó feminin elem súlyosbítja a megalázó vereséget (a csapat be is nyújtja az óvást és kihozzák őket győztesként), de retorikai értelemben felszólítja a befogadót az újraolvasásra. Másrészt a körmondatokba ékelt nyelvjátékok kinyitják a szintaxist a jelölők egymásrautaltsága felé: pl. a snapszer közben felmerül egy kérdés: "A Zefi tökkel ütött? Akkor most a tökkelütött tökkel ütött?" (Sok esetben a nyelvi poénokhoz hozzájárul a falu jiddissel és némettel kevert magyarajkúsága is.) Harmadrészt - és talán ez a legfontosabb - az elbeszélt dolgok esetlegessége, a kázusok pontos adagolása és az eldöntetlenségek hangsúlyossága szintén az újraolvasás ironikus természetét erősítik (pl. az egyik bélpoklos szereplő hosszasan ostromol valakit a vonaton, hogy belekóstolhasson az általa készített minőségi és egzotikus lekvárokba, majd kiderül: a figura fertőzött székletmintákat szállít; azaz ennek tudatában ironikusan olvasható az egész jelenetsor, főleg a hízelgés vagy meggyőzés körülményes retorikája).

Rendkívül fontos kérdéseket vet fel a Samuel Borkopf... műfajisága is. Talamon Alfonz posztumusz kötete befejezetlen. Erre tulajdonképpen a könyv egyetlen részlete utal, amely kétszer szerepel a kiadványban (ez a léghajó érkezésének bevezető képsora; az első esetben meg is szakad a kézirat). Valószínű, hogy a végleges változatba csak az egyik variáció került volna be. Mindazonáltal a fejezeteket nem köti össze koherens narráció, pusztán az elbeszélő azonos más-más szituációkban. Ebből arra következtethetünk, hogy a Samuel Borkopf... elbeszélésfűzérként és regényként is olvasható. Az utóbbi talán annyiból érdekesebb, hogy a fejezetek cserélhetősége a kombinatorikus olvasás felé nyithat horizontot. Eszerint a regénybeli időt, egymásutániságot felválthatja az olvasás retorikája. Vagyis a kauzalitás teljes felszámolása teret enged az olvasói képzelet játékának és nyitottá alakítja a konstrukciót. Ennek egyébként a történet szintjén is van megfelelője, hiszen a legtöbb fejezet megszólítással kezdődik ("...barátaim...") és az elbeszélő minduntalan utal a fantázia kiegészítő szerepére (pl. "Bizony, barátaim, egyedül az ábrándozás maradt meg nekünk, éppen elegendő az életből." vagy: "ifjúságunk fonalán olyan távolra nyúlva vissza, amikor még minden megtörténhetett, s minden elképzelhető volt, valamennyi hihetetlennek tűnő történet igaz lehetett").

De e megfontolások mellett még nem említettem a regény alapszituációját: egy többnemzetiségű, Galánta környéki falu, feltehetően zsidó származású kocsmárosa beszéli el törzsvendégeinek, egyben barátainak szórakoztató történeteit. A szereplők és a megszólítottak azonosságára többször utal Samuel Borkopf (aki szerzőként és elbeszélőként jelenik meg, azaz narratív szempontból semmiképpen sem tekinthető Talamon Alfonz alteregójának), akinek neve viszont egyetlen egyszer sem hangzik el a regényben. Viszont az énelbeszélés minduntalan átvált többes számba, vagyis a kocsmáros közös emlékeiket alkotja újra az idő távolából. A regényben aposztrofált történet síkja - ebből a szempontból - nem más, mint a hajdani baráti közösség emlékezetének fenntartása; hiszen ha veszendőbe megy az eredet, akkor szükség van egy elbeszélőre, aki a történetek újramondásával újraalkotja az emlékezet közösségét. Ez már-már a mítosz képletét idézi. De Samuel Borkopf elbeszéléseiben az emlékezés apropója a kocsma világa, ami a centrum és ugyanakkor a decentrálás allegóriája is egyben - a mű szoros olvasata szerint. E kettősség (mármint centrum és decentrum) ironikus retorikájának felszabadítása valóban a jelenkori próza kanonikus elbeszélő-alakzatai felé mutat. Mindezek szerint Talamon Alfonz műve befolyásolhatja a kortárs magyar nyelvű epika befogadásának történeteit. (Kalligram)