Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tarján Tamás

Két pályakép Örkény Istvánról

Simon Zoltán: A groteszktől a groteszkig

Szabó B. István: Örkény

Bár a lehetőségeket még korántsem merítette ki, állandó mozgásban, jó lendületben van az Örkény-filológia. Az írói életút ugyan 1979 nyarán lezárult, maga az életmű azonban rendre gyarapodott, módosult (a hagyatékból közzétett szövegekkel, a novellák, az egypercesek, a levelek új és új kötet-elrendezéseivel, kétnyelvű kiadással, emlékkönyvvel stb.). Immár mintegy nyolc-tíz olyan munkával számolhatunk, amely egészében vagy tekintélyes részében az Örkény-jelenséget taglalja. Ebbe a sorba illeszkedett 1997-ben P. Müller Péter Drámaforma és nyilvánosság A magyar dráma alakulása Örkény Istvántól Nádas Péterig című disszertációja, s ugyancsak tavaly lettünk gazdagabbak két Örkény-kismonográfiával.

Örkény István jelenlegi állomáshelyén bizonyára némi kaján kuncogással nyugtázza, hogy egymáshoz közelesen látott napvilágot Simon Zoltán A groteszktől a groteszkig című 1989-ben befejezett, eredetileg a Kortársaink sorozatba szánt pályaképe, valamint az időközben kiadói gazdát cserélt sorozat Örkény-kötete, Szabó B. István tollából. A keletkezés- és kiadástörténet lehet kacifántos, ám a két egymástól teljesen független mű nincs rivalizáló viszonyban, inkább kiegészíti egyik a másikát. Remélhetőleg a két (nagyjából azonos nemzedékbe tartozó) szerző az irodalomtörténészi lovagiasság szabályai szerint megküldte egymásnak az érdekes, tanulságos, szakszerű alak- és pályarajzokat.

A recenzens nem bánná, ha Örkény valamiféle mennyei internet segítségével megosztaná vele (velünk), milyen benyomások érték a két monográfiabeli "alteregójával" találkozván. Támadt-e esetleg identitászavara, először azt olvasva, hogy "az anyakönyvbe katolikusnak jegyezték be" (Simon), majd azt, hogy "A zsidó család katolizált, Örkény István keresztelési anyakönyvi kivonatának dátuma: 1930. május 31., érettségijével esik egybe" (Szabó B.)? Felszisszent-e a Csokonai Kiadó újdonságának (Simon) ahhoz a sajtóhibás passzusához érve, miszerint ő Déry Tibor halála (1977) előtt egy évvel "az eltávozott barátra emlékező kegyeleti gesztusként előkereste a félbemaradt kéziratot, és ironikus kommentárjával kiegészítve 1976-ban kiadta"? (A helyes évszám az Egy négykezes regény...-ről folyik a szó 1978; és nem Örkény kereste elő, hanem Déry felesége találta meg a "vaspéldányt", csodaszerű véletlenséggel, egy gardróbszekrény alján.) Hümmögött-e Rolf Hochhuth nevének helytelen írásmódján (és az egész magyartalan mondaton, mely a német kollégát szerepelteti)? Elvörösödött-e mérgében, arról értesülve, hogy a Macskajáték Gizája csak úgy "Németországban" élne, s nem az (egykori) NSZK-ban? Az már persze nem az ő dolga, hogy a meglehetősen sok, szembántó és zavaró elírás között például az ellentétében és az ellenében különbségén szőrözzön (pedig hát ő soha nem a humanizmus vagy a demokrácia ellenében, hanem "a humanizmus és a barbárság, a demokrácia és a diktatúra ellentétében [jav. T. T.] gondolkodott". Az már csak a régi jó, kézműves nyomdászvilágot visszasíró recenzensnek okoz keserűséget, hogy a megtisztelő módon tőle vett idézetben, a legközelebb szó kimaradása miatt, a magyar dráma mint valami portékához "hozzájut" a világirodalomhoz. Az állítás helyesen így hangzana: a Tótékkal "- s Örkény későbbi munkásságának javával jutott az újabb magyar dráma legközelebb a világirodalomhoz, a világszínházhoz").

A Balassi Kiadó sokkal gondozottabb szövegű könyvében (Szabó B.) sem szívderítő, hogy Remenyik Zsigmondból Reményik lett; a Tóték Cipriani professzora is kapott plusz ékezetet; Dajka Margit neve a legföljebb változatként elfogadható Dayka formában áll; a sororból sorror lett stb. Az sem mindegy, hogy egy finom stilisztikai elemzés 1955-ben vagy 1995-ben jelent-e meg a Hóviharban című kötetről (a főszöveg korábbi dátuma a helyes, a jegyzeté téves).

A szépséghibák és vétségek (szűkített) lajstroma után lássuk a két új kismonográfia karakterét és értékeit, kristályos vagy vitatható állításait. Mindkét tanulmányíró egyértelműen érzékeli a választott műfaj, a monografikus bemutatás szakmai nehézségeit. Simon Zoltán előszava kertelés nélkül tudatja: könyvének 1989-es lezárása óta "nagyot változott a világ: az irodalom társadalmi szerepe átalakult, az irodalomtudományban és a kritikában pedig új szemléleti formák és műelemzési módszerek honosodtak meg. Ennek ellenére munkámat eredeti formájában adom közre, mivel véleményem Örkény életművének irodalomtörténeti jelentéségről, belső értékrendjének alakulásáról máig nem változott". Az alapszöveghez való hűség igen tisztességes és konzekvens tudományos döntés, de egyben súlyosan önkorlátozó is. Lemondást jelent majdnem egy évtized Örkény-filológiájának elsődleges és másodlagos publikációiról. S valójában az új szemléleti formák eredményeinek, az új műelemzési módszerek terminológiájának alkalmazása nem okvetlenül vezetne vélemény-módosításhoz (kivált nem az elismerés alászállításához). Mégsem lenne igaza annak, aki elmélet-ellenességet olvasna a szerző fejére. Az általa nyilván jól ismert elméletek, eljárások valamelyikének akár csupán kontrollként történő érvényesítése nyilván megvédhette volna Simont egy-két sikerületlen fordulattól (például nyilvánvaló, hogy nem a Nyugat harmadik nemzedékébe tartozó írók prózájának realitását, hanem e próza realizmusát lehet tagadni, azaz a realista vonások mértékét vitatni); ám ennek ellenére otthonosan belakja a hagyományos, lineáris kismonográfia kereteit. Lépésről lépésre halad, tárgyához rövid érintő egyeneseket húz. Ezek a kisebb etapok együttesen adják ki az írói pálya rajzát az állandó fejlődéselv makacs erőltetése nélkül.

A tradicionális monográfia műfaját Szabó B. István sem rúgja föl, ám szívesen enged a frissebb irodalomtudományi vívmányok késztetésének. Jó érzékkel találja meg az életmű problémakötegeit, s azokat a szemléleti, prózapoétikai kérdéseket, amelyek a modern irodalmi tudományosság aspektusaiból akár némi eklektika árán gyümölcsözően vizsgálhatók. Kitűnő az abszurd és a groteszk esztétikai minőségének elhatárolása (és rokonítása), eredeti és invenciózus a versekre (!), levelekre és novellákra és kiterjesztett rövidformák áttekintése. A mesterség titkaiból című fejezet a Nyelv és stílus, illetve az Irodalomszemlélet, filozófia alfejezetekkel megelőzi az oeuvra kiteregetésének, elemző bontogatásának sok kis részre tagolt fejezetét ("Úgy mondjuk: magára talált"). Ez utóbbin belül úgy sikerül ledobni az időrend béklyóját, hogy az egyes műfajok, műfajcsaládok párhuzamos (időben újrakezdő) prezentálást kapnak.

Az életrajzi elem mindkét szakembernél domináns. Az indulás, Hadifogságban, Az újrakezdés, Zsákutcában, Hallgatásra ítélve, A kiteljesedés, A színház bűvkörében, Az utolsó évek e beszédes című fejezetek egymásutánjába Simon Zoltán korszakolva, mozaikosan szövi bele a biográfiát. Nem idegen tőle az életrajz és az életmű közeli megfeleltetésének eszméje. Mivel tanítani való talán épp tanáros takarékossággal, célratörően fogalmaz, ezek a közvetlen vonatkozások nem válnak tolakodóvá, terpeszkedővé.

Szabó B. István mintegy harmadával nagyobb terjedelemmel gazdálkodhatott (ő a Jegyzetek és a Függelék lapjain roppant hasznos kronológiai, bibliográfiai és szakirodalmi apparátust is nyújt). Bőven áldoz helyet az életrajzra, ám ezt az elkülönített nyitó fejezetben teszi, s Pisti és a vérzivatar cím (metaforikusan elemelt cím) alatt. Előre bocsátja: az életrajz viszonylag részletes ismertetését "az Örkény-művek adekvát mondhatni: műközpontú, továbbá az író szándékaival is egyező megközelítése kívánja meg, nem pedig az irodalomtudomány ilyen tárgyú vitáiban történő állásfoglalás". Ez a meggyőződés jócskán indokolható az írótól vett idézetekkel ám azért említsük meg: Örkény még a Damjanich utcai szülőházának a házszámát is elfelejtette (első monográfusa, Lázár István nyomozta ki), és 1974-ben Vitray Tamásnak éppenséggel azt mondotta: "...nem vagyok az a vallomást tevő ember, mint amilyen például a lírai költő, akinek ez az élete, hogy önmagát mondja el. Én, én azt hiszem, hogy még soha életemben a személyemről nem beszéltem; ehhez még hozzáteszem, hogy még a legszűkebb baráti körömnek sem tudok, nem vagyok képes magamról beszélni, van bennem valami görcs vagy szemérem, egy gátlás, amit nem tudok átlépni". Mind Simon Zoltán, mind Szabó B. István látja és láttatja, hogy Örkény "önéletrajzisága" részben azt jelenti: sorsában hol periferikus, hol reprezentatív módon a "magyar lét" testesül meg (már amennyire ez általánosságban megtestesülhet) így és innen tisztábban értelmezhető Örkénynek az a sokszor és sokféleképp hangoztatott vélekedése, miszerint mindig népéről és hazájáról: mindig a magyarokról ír.

Meglehet, ebből is következően Simonnál a "kollektív önéletrajz", a Pisti a vérzivatarban elemzése az egyik legjobban megoldott feladat. A groteszktől a groteszkig nemcsak a drámák köréből mutathat föl ilyen találatokat. Kitűnő például a Tengertánc (eredetileg: Forradalom) című novella három szövegváltozatának hozzárendelése három politikai stádiumhoz, történelmi fázishoz: "... az alapszöveg a hitleri hatalomátvételre, a második változat a nyilasok ekkor még csak lehetséges »országlására«, az utolsó pedig a »fasiszta kommunizmusra«, a Rákosi-rendszerre vonatkoztatható".

Érezhető, hogy Simon Zoltán sokkal kevesebb bepillantást nyert az író hagyatékába, mint Szabó B. István. Szakirodalmi forrásait, vonatkozó idézeteit is szűkebb de nem szűk körből veszi. Ha pontatlanságra bukkan, káröröm nélkül, kurtán korrigál; ha frappáns vélemény kínálja magát, örömmel citálja. Szellemi útját, koncepcióját a monográfia címével eleve kimérte (bár csak erős megszorításokkal fogadható el, hogy Örkény a groteszk holdudvarából indult volna). Ha kell, nem rest bírálni: hősét, alanyát a tárgyilagos nagyrabecsülés tónusával tiszteli meg.

Egyes sarkított vagy kevéssé árnyalt vélekedései ellenvéleményeket szikráztathatnak. Nem egészen igaz, hogy "A hatvanas évek jellegadó művei közül hiányoznak az extenzív totalitására törekvő nagyepikai formák". Ha alkalmazhatónak tekintjük az extenzív totalitás kategóriáját, akkor ennek az Örkény számára oly meghatározó Déry Tibor a G. A. úr X-ben című regénnyel (1964) különösen, de A kiközösítő című alkotásával is (1966) igazán megfelel. Másfelől 1965-ben jelent meg Németh László Irgalom című regénye is. Tény, hogy a Simonnál elég hiányosan fölhozott kisregény-hullám sodrásában Örkény prózája sokkal evidensebben értelmezhető.

Nem igazolható állítás, hogy a "Rózsakiállítás" című regény "műfajilag sajátos keveréke a kisregénynek és az egyperces novellának. Alaphelyzete miként az egyperceseknek egy »képtelen ötlet«, ám meséje összetettebb..." E könyv alaphelyzete nem képtelen (amerikai élményből magyar viszonyokra adaptálva is csupán részlegesen lett azzá), s ha minden egyperces képtelen ötletre boltozódna (nincs így), a képtelen ötlet akkor sem szolgálna csakis az egyperces novellák specifikumául. Különben az egyperceseket Simon Zoltán Katona Imre vicctipológiája nyomán a maga szempontjából mesterien analizálja, csoportosítja, noha összetettebb rendszert nem keres. (Vele ellentétben Szabó B. István Sükösd Mihály három osztatú, elméletibb besorolását fogadja el, s a viccműfaj preformációira fordít kevesebb figyelmet.)

Kulcsfontosságú, okos elemzés Simonnál a Forgatókönyvé is (bár hogy a Rajk-per konstruáltságát illetően tényleg Déry hintette-e el "a kétségek magvát" Örkényben, azt Szabó B. István joggal kommentálja szkeptikusan). Az azonban nem nyer bizonyítást (nem is nagyon nyerhetne), hogy a Forgatókönyv "tulajdonképpen nem is dráma". Az, csak nem elég jó és nem következetesen kiépített. Nem szerencsés szintén e darab kapcsán azt kimondani, hogy Örkény pályájának "minden fordulópontján a történelem és a politika áll, s az életmű minden kiemelkedő darabjának a történelem csapdáiban vergődő, az ideológiák mákonyától elbódított, félrevezetett ember a főszereplője. Közelebbről és pontosabban a kisember: Tót, Orbánné, Pisti és »vérrokonaik«, a Bokorok, a Fórisok, vagyis bennük és általuk mi mindannyian, magyarok". A Forgatókönyvben a Mester, Barabás, Littke nem kisemberek; Orbánnét nem bódította el az ideológiák mákonya; Örkény novellisztikáját nem tanácsos így leegyszerűsíteni stb. (az adott szövegkörnyezetben a példák ellenére sem csak Örkény dramaturgiájáról esik szó).

Szabó B. István az említett beavatottságot, a hagyaték ismeretét rendre kamatoztatja. Tanulságos például a Nyelvhelyességi jegyzetek feliratú, kapcsos Örkény-füzet aggályos tematikájának elősorolása (s az író önművelésére, tájékozódására tett több utalás). Erőssége a monográfiának, hogy a filmszakmában is jártas szerző egészen váratlan helyeken is kimutatja az életmű filmes kötődéseit, vonatkozásait, s nagy figyelmet szentel a megfilmesítéseknek.

Míg A groteszktől a groteszkig írója inkább a visszatalálás, az Örkény írója inkább a magára találás képzetéhez igazodik. Nem sieti el a korai évek szemlézését, nagyobb lélegzetű történelmi és filozófiai kitérőkre is vállalkozik, igazán elemében viszont akkor érzi magát, amikor a szilenciumából az irodalomba lassan visszatérő Örkény István a hatvanas évek elejétől keletkezett alkotásaival szembesülhet. Akár azokkal is, amelyek soha nem kerekedtek egésszé. Szabó B. Istvánnál a torzók is jelentős tényezők (így a Tatárfutás mellett a Babik is).

A recenzens különösen kiemelkedő részleteknek véli a Realizmus irrealizmus, "Az elbeszélés nehézségei" és a Levelek című alfejezeteket. Biztosan orientálják az olvasót azok a summázások, amelyek formálisan is beszámozva, vagy rejtettebb tételességgel foglalnak egységbe alapvető gondolatokat. A magáratalálás műformái című nagy fejezet például három, terminusokat és vezérszavakat görgető "irányelvvel" indul. Ezek szinte mindegyike alkalmas címerszó az oeuvre egy bizonyos közelítésű értelmezéséhez, leírásához. A cselekvésreményű egzisztencializmus mint filozófiai attitűd éppúgy, akár a közlésminimum vágy Örkénynél.

Szabó B. István deklaráltan, Simon Zoltán különösebb érvelés nélkül elhúzódik a drámák bemutatás-történetének, színpadi dramaturgiai alakulásának, különféle variánsainak a számbavételétől. Irodalomtörténészekről lévén szó, ez a tartózkodás nem kifogásolható. Szakdolgozóknak, jövendő kutatóknak mégis szép lecke lehetne ezt a kérdéskört is bevonni az elemzésbe. Hiszen Örkény feleségéről és munkatársáról, Radnóti Zsuzsáról, a Vígszínház dramaturgjáról mindkét szerzőnek van elismerő szava. Örkény István és Radnóti Zsuzsa konzultációinak hatása kitetszik a legtöbb dráma eredendően színházi, "színházkész" megalkotottságából.

A szűkszavú, szikár, közérthető, tudóskodástól mentes előadásmódot részesíti előnyben Simon Zoltán az indázó, ötletes, fogalmilag pontos, ám az irodalomszerető nagyközönséget nem negligáló szövegezés jellemzi Szabó B. Istvánt. Ezzel egyikük is, másikuk is hű marad Örkény "antibarokk" és anekdota-ellenes kifejezési formáihoz (más kérdés, miként csavarintotta néha mondatait az író, s mi mindent köszönhet a persze megtépázott anektodának).

Két új kismonográfiánk összecseng Örkény István írói rangjának megértető, érvelő "kinyilatkoztatásában". Valóban maradandónak is szinte ugyanazokat a műveket tételezik. A két könyv között mégis kevés az átfedés. A szakember, a tanár, a diák, az olvasó polcán egymás mellett van a helyük. Érdemes a kettőt együtt forgatni hogy aztán magunk immár iskolázottabban folytathassuk a mérlegelést. (Csokonai-Balassi)