Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szabó Magda

A nő a vödörben

Vathy Zsuzsa: Burkifli

Vathy új könyve, a Burkifli, alighanem vízválasztó alkotás lesz írói életében, most jutott el arra a szakmai vadászlesre, amelyen döntésre kényszerül, eljegyzi-e magát mindhalálig azzal a vadászattal, amelynek szakrális fontossága a jelenlegi képtelen irodalmi viszonyok között is megmaradt, vagy mint kallódó hősének húga, utánalegyint a megváltoztathatatlan, kiszámíthatatlan és főleg meg nem érdemelt zuhanással fenyegető életnek; leszáll, leteszi nagyvadak leterítésére mostmár minden tekintetben biztonságos vadászfelszerelését, és békén hagyja a nagyvadakat, teszi azt, amire szintén adottsága képesíti, beszívja a veszedelmes erdőség gomba és cserjeillatát, s a mikrovilág közelítésével felejthetetlen zsánerképeket fest a bennünket összetartó világ falára. Művészete kibomlott, megérett, mindent megengedhet már magának, szűkít, bővít, a némasággal szól, vagy felordít az ábrázolt helyett. A Burkifli novellák, álmok lelkifurdalások, felismerések, novellavázlatok és művészi erejű riportok olyan összesítése, amely leemeli az eddig is komor mélységet takaró, félig már az abszolút igénye felé csúsztatott kútfedelet: míg önmagát keresi hol önmagában, hol társában, hol egymást váltó időszakok között, a kút babonás színhely, döntése pillanatáig még biztonságosan rögzített benne a kötél, az író a mélység és magasság között vacogó foggal határoz, és belepréseli magát a vödörbe ég és föld között. Mint Nemes Nagy Ágnes istenképe, megnőtt, önmaga képzése befejeződött, vállalhatja tehetsége gyönyörét-bánatát, önmagát. Ha lazít a szakmai tudás kötelén, a vödör alácsúszik a kútba, marad egy nemzedéke sok tehetséges tagjai között, de ha tovább megy-e látszat-látomás, viviszekciók, csöves antimenyország és követelő igazságkeresés útján, ahogy a Burkifliben tette, már fel is vállalta a valódi alkotók nem rózsasövény szegélyezte útját, ellenségei száma nő, barátai riadtan nézik az egyszál kötélen lebegőt, akivé válnia kell, mihelyt kiszáll a vödörből, fel, fel, indulás, kezében az igazság egyensúlyozó rúdja, s a kimondhatatlan, de lépten-nyomon érzékeltetett igény terhével, hogy olyan egyszerű legyen, mint a forrás és olyan bátor, amilyennek nem szokásos mostanában lenni, olyan vakmerő, amilyenek az előtte megöregedett és már a távozni készülők menetoszlopában ballagók, akik eljátszották a maguk keserves játékát. Vathy nemzedékének, Vathynak és szakmai bajtársainak eddig is csak polgári jellegű szakmai megpróbáltatások jutottak, nem fenyegető állami apparátussal kellett küzdeniök, szégyen nélkül megtehetné, hogy ne provokáljon, csak ábrázoljon, kevés író tud úgy megjeleníteni, mint éppen ő, megtanulta újságíróskodása idején a sűrített, lényegretörő fogalmazást, a pontosságot, a részletek hangsúlyos jelentőségét, s mire tehetsége kibontakozott, színei elmélyültek, ízei fanyarabbak lettek, hitele bátorságával együtt ugyancsak megnőtt. Nem kis dolgot vállalt fel, mikor a huszadik századot, bűnöstül, hősi erényeivel, figuráival együtt felvállalta, Vathy észreveszi és ábrázolja a bűnt, s mert az ítéletet az olvasóra bízza, megszabadítja a mondanivalót minden didaktikus elemtől, előttünk Vathy véres felszeletelt világa, mondata mögött ott áll és figyel: mit kezdünk a látvánnyal.

Vathy nem haragszik, csak amit lát, megírja, amit észrevesz, megírja akkor is, ha ettől írói egyénisége nem válik a jelenlegi közhiedelem szerint útmutatónak számító modernné; visszaköveteli a stílus szabadságát, borzad, ha végigelemzi, halálraítélték az epika legősibb, és legemberibb elemét, a történetet, nem is fogadja el, hogy csak "eszetlen ábrázolási lehetőséget" fogadnak el a modern irányzatok. Vathy világa tág, szabad világ, még azt is megengedi magának, hogy ne ítéljen, csak megbocsásson. Csövesei ábrázolásával megint valami új került irodalmunkba, majdnem biblikus, ahogy amit lát, se fel nem magasztalja, se el nem ítéli, véleménye leíratlanul is ott van a papíron. Egyszer lehet, hogy az ő útmutatása alapján tanítják majd a történelemnek ezt a gyalázatos szakaszát, amelyben után hált és szemétbe kotorászott az ország jelentős hányada. Hogy nem azért kiált, mert nem tudná végrehajtani, amit a posztmodernek, azonnal bebizonyítja, mert szemünk láttára viszi végbe művét, az orlandó szindrómát, vagy ha így jobban tetszik, a népmese adta lehetőségeket, átbucsálik a fején és lesz hal vagy férfi, vagy ami lenni akar, és álszemérem sincs benne, hisz kiadja a famíliája legbelső titkait és problémáját, olyan ártatlan-igazul, olyan keverésben, mint Dickens őszintesége, bátyját, anyját, apját, azt a légkört, amelyből ki- és felnőtt, s amelyet állandó szinkronban őriz a jelenével. Viszi terhestül a múltat, mint csiga a házát, egyszerű Vathy és mégis bonyolult. Időnként leteszi az olvasó a könyvét, hogy végiggondolja, éppen mivel indokolta a megtorpanást. Vathy sose kiált majd Rilke szavával, de sorai mögül ott figyel bennünket az az archaikus torzó, amivé az életünk nem nemesedett, hanem romlott. Hrabal könyvében a szerkesztés technikája csúcsteljesítmény, múltunk szerencsére már elhullt szárnyai emlékképként lebegnek az ábrázolás vizén, verőemberek és egyensúlyozó-művészek lidércképeivel. Kényes író, tiszta író, szenvtelennek látszó ábrázolása mögül a tanú csápol az igazsággal, hiába tagad, aki megkísérli, hazudik az áltató, ő látta, amit látott, tudja, amit tud és el is mondja. Nincs irgalom, az, amit megéltünk, ez, amit most és amit meg fogunk élni, személyre szabott felelősségünk, a földet sikerült tönkretenni, legalább ne hazudjuk le, ne írjuk róla, hogy rózsakert. Majdnem illetlenség ennyit tudni magunkról, dehát tudja, hát vállalja bátran iszonyúan rút és szép hétköznapi csodáit és saját felelősségét. Nem meglepő, ha a külföld ráfigyelt, ráfigyelt arra a bűvészmutatványra, amelyet a visszahozhatatlan, el nem végzett mozdulat elmaradása gyógyíthatatlan méregként kerül a csontvelőbe, soha egyszerűbb történetet, mint amit őr ír, mire megértjük, ránk dől a látszatra stabil lét kupolája. Vathy sose haragos, szereti az életet, akkor is, ha nem szeretnivaló, az üdvösségre jelölteket, mert kiválasztották őket, a kárhozatra indulókat steril részvétbe vonja. Egyébként megírta tankönyvbe vehető örök antológia-novelláját, egyszer a temető a helyszín, másszor a cukrászda, mindkettő hőse alap mitológiai képlet, Démétér, aki adja, nem adja a lányát, Perzefoné, aki későn eszmél. Földszag, suta gyertyaláng, s a sütemény édes masszája mindent befed, csak az elsődleges átélt, művészettel átszőtt keserűséget nem. A fiatal még nem tudja, egyszer ő is elköveti majd a bűnt, csak a tett még a jövőben guggol, egyik szörny a többi szörny között, várja a pillanatot, amikor életre keljen. Irodalmi életünkbe úgy kell Vathy írói hitele, kiböjtölt emberi tisztessége, mint számára az abszurd útiélmény, a kivárt londoni eső, a szabvány bédeker követelmény hirtelen saját tengelye köré perdül és orrára bukik, mert Vathy szigorú erkölcsisége így kívánja, minek minden szabvány, kellék, papírvirág, az élet fontos csak, mocskával, patyolatával, visszafoghatatlan tévedéseivel gazdag élet. Az olvasó a végén kezdje, az utolsó írással a könyvet, ritka produkció tanúja lesz: íme az élmény, műalkotássá préselve, az alkotó ráeszmél, hogy civil volta lejárt. Vathy ül díszletében a kötelező kávé mellett és egyszerre rémült és egyszerre megdicsőült és még nem sejti, hogy valamikor megírja a burkiflit, amivel igazolja létét és önmagát, az okot, miért és mire született. Olyan figurákat rögzített és teremtett, amelyek már irodalmunk törzsanyagához tartoznak majd.