Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Pósfai György

Kerek Cipó-történetek

Szellem a palackban

Cipó megkért, hogy segítsek, mert nem győzi palackba gyömöszölni a szellemeket. Lementem vele a pincébe, ahol az egyik sarokban frissen mosott üvegek sorakoztak: vállas bordóiak, hasasabb burgundiak, félliteres tokajiak. Úgy csináltuk, hogy megfogtam egy alkalmas üveget, Cipó meg elkapta az egyik levegőben kavargó szellem grabancát, belenyomkodta a palackba, gyorsan dugót nyomott rá, amire aztán rávágtam párat a fakalapáccsal, hogy jól beszoruljon. Nagy csomó szellem bucskázott ott egymás hegyén-hátán - az idei termés -, de azért elbántunk velük. Hamarosan ott sorakoztak glédában a palackos állványon, fenékkel kissé felfelé. Volt egyéb munka is. Ott voltak például az egy ideje már itt álló, de még érésben, fejlődésben levő palackos szellemek. Amelyiknél összegyűlt némi seprő a nyakrészben, azokból kipattintottuk a dugót, egy gyors mozdulattal kilöttyintettük a lepedéket, aztán visszaraktuk őket érlelődni. A pincehelyiségből hosszabb folyosók indultak befelé, falukat vastagon borította a nemes penész, itt sorakoztak a régebbi palackok. Tartalmuk már letisztult, de azért ezeket is át kellett forgatni időnként, hgoy meg ne aludjanak, össze ne töppedjenek, elevenek maradjanak. Itt már szívesen elbabráltunk, gyertyafénynél vizsgálgatva a föléjük akasztott táblácskákon a krétafeliratot, elidőzve a jobb évjáratok előtt, emlékeket idézgetve: ez itt testesebb, súlyosabb, ugyanakkor harmonikus, zamatos, amaz vékonyabb, karcosabb, de pazar illatú, emez mély tüzű, lobogó, felkavaró, amott megint egy könnyed élményt adó. Voltak persze olyanok is, amelyek megecetesedtek, besavanyodtak, némelyik egészen megkeseredett. Ezeknél a régi szellemeknél sose lehet tudni: mindig lutri, milyen lesz, mikor felbontod a palackot. Aztán volt néhány üveg, amiben semmi se volt már. Megrepedezett a dugójuk, a szellem lassacskán elillant, s ma már csak találgatni lehetett, mivé lehetett volna.

Egészen bent, a pince mélyén volt még egy sor palack, ott őrizte Cipó a legféltettebb, legértékesebb, vérszínű, pokol-tüzes, egyszerre lágy és kemény, vagy éppen szellő-finomságú, puhán ölelő szellemeit, kivételes évjáratokból. Engem se szívesen vitt ide, mert nem volt veszélytelen hely. Némelyikben akkora erő lakozott, hogy felébredve szunnyadásából szétvetette az üveget, és bizony sokszor csak igen kétes kimenetelű csatában tudta Cipó visszabirkózni őket egy palackba. Mégsem volt szíve megszabadulni tőlük - ezek a gyűjtők már csak ilyenek.

Tekintettel a közelgő ünnepekre magunkhoz vettünk néhány éppen beérett, de még fiatalos ígéretű palackot, hogy ottfent majd belekóstolunk. Cipó ebben nagy szakértő volt: mindig tudta, melyik az alkalomnak megfelelő szellem, milyen körítéssel kell fogyasztani, mennyit ajánlatos éhgyomorra, mennyit telire. Teljes legyen az élvezet, de nagyon meg se ártson - ehhez igazán csak egy ilyen vérbeli szellem-mester ért.

Kifelé menet megpillantottam egy fölös üres üveget. Gondoltam egyet, és egy adagot beletöltöttem magamból. Ráütöttem a dugót, és elhelyeztem egy sötét sarokban, föléje kis táblára ráírtam: Én / Hetedhét dűlő / évjárat. Vajon mi lesz velem? Száz év múlva, ha kibontanak, tüzesen, testesen ömlök-e elő, vagy karcsún, zamatosan hussanok-e ki? Vagy keserű, savanyú, élvezhetetlen leszek, és megszabadulnak tőlem? Esetleg én is a pince mélyére kerülök? Ahogy magamat ismerem, legvalószínűbb, hogy a dugó első repedésén szép csendesen elillanok, csak egy ki hűvös pinceszagot hagyok, hadd találgassanak a kései utódok, silabizálgatva az elmosódott krétafeliratot, és aggodalmasan szaglászva az üres palackot.

Pszichofizika

Megfigyeltem, hogy mikor kezd elmúlni a fejfájásom, Márta feje fájdul meg. Fokozatosan átmegy bele a fejfájás. Ha meg mindhármunknak egyformán fáj a feje, a fájdalom intenzitása egyharmada a szokásosnak. Ez azért van - mondja Cipó -, mert a világon a fejfájás összmennyisége állandó, csak az eloszlása változik. A fejfájás mértékegysége a morfin. (1 morfin az a fejfájás-mennyiség, melyet egy adag morfin egységnyi időre elmulaszt.)

Azt mondja Cipó, így van ez az örömmel és a bánattal is. Mennyiségük a világban állandó, csak hol ide, hol oda jut több. Az öröm mértékegysége az endorfin. (1 endorfin öröm-mennyiség akkor szabadul fel bennünk, amikor egy jól sikerült fényképet pillantunk meg magunkról.) A bánat mértékegysége a depresz. (1 depresz bánatot érzünk, amikor négy kismacskánkból csak kettő marad meg.)

Azt is mondja Cipó, hogy az élet összmennyisége is állandó Amennyivel rövidül az egyiknek, mert lelegelik, levágják, megeszik, letapossák, annyival hosszabbodik a többinek. Mértékegysége a vitál. (1 vitál az egy csomó retekben meglévő élet-mennyiség.) Nem nagy ügy - gondoltam -, bevágok egy vagon retket, de Cipó azt mondja, az újraosztás nem rajtunk múlik.

No és mi van a reménnyel? Az más - mondja Cipó -, az egyre csak szaporodik, és a végén mindent kitölt. De az is lehet, hgoy folyton fogy, és a végén semmi se marad belőle. Várjuk ki a végét, aztán meglátjuk. Mértékegysége egyébként a hit. (1 hit az a remény-mennyiség, melyet akkor érzünk, mikor vasárnap dél van, húsleves illata száll, és mindjárt kezdődik a lottó-sorsolás.)

Kánon, Mártával

A tömeg vért akart. Mindenki igyekezett előre furakodni, hogy jobban lásson, a kicsinyeket is nyakba emelték, pedig elég magas volt az emelvény, jó rálátással. Ott állt középen a tuskó, rozsdaszín foltokkal, mellette a vörös kámzsás hóhér, aki azzal szórakozott, hogy maga elé támasztott pallosával a napsugarakat az elől álló szemébe tükrözte. Megérdemeltem sorsomat, kezemhez vér tapadt. Sokáig voltam a sötét veremben, most káprázott a szemem az éles reggeli fényben. Őreim között álltam, hátrakötözött kezekkel, és hunyorogva elnéztem a tolongók feje fölött, túl az alacsony házakon, a düledező palánkon, ki a tocsogós rétre, ahol a pocsolyák felszínét csillogóra borzolta a tavaszi szél, s a domboldalakat beterítette a virágzó kökény.

Kihirdették az ítéletet, és megkérdezték, van-e még valami kívánságom. Ugyan mit lehetne még kérni, ami fontos? Enni, inni, kiáltani valamit? Üzenni? - nincs már jelentősége. Aztán mégis: kinézve a széljárta mezőkre, elkezdtem énekelni, egy szép dalt, hegyekről és halálról. Elcsitult a tömeg, borzongós áhítattal figyeltek; ott kerengett fölöttük a dallam, ki a házak között, át a palánkon, a mezőre... És ekkor valaki csatlakozott hozzám: egy csengő hang kánonban követni kezdett. Ott állt a sokaság közepén egy ismeretlen, vékony kamaszlány, ő énekelt; talán ismerte a dalt, vagy csak hallás után kísért? Az utolsó sort megismételtem így egyszerre fejeztük be az éneket. Csend volt továbbra is, várták a folytatást, én a tuskó felé fordultam - de ekkor hirtelen a bakó szájába kapta két ujját, éleset füttyentett, mire az egyik mellékutcából egy almásderes vágtatott elő, és a széthőkölő tömeg közt a vérpad felé törtetett. A bakó lekapta kámzsáját, és íme: Cipó vigyorgó arca tűnt elő! Letaszította a meglepett őröket az emelvényről, elvágta kötelékeimet, majd leugorva eltűnt a felbolydult tömegben. Én se habozhattam: rávetettem magam az almásderes hátára, és a ló nyakára hajolva irány kifelé! A sokaságból egy vékony kéz nyúlt felém, megragadtam, és magam mögé emeltem a kamaszlányt. Szűk utcán vágtattunk át, borultak az asztalok, kosarak, átugrattunk a palánkon, keresztülrepültünk a tocsogós réten - csak úgy porzott a víz a paták alatt -, mögöttünk a zűrzavaros ordítozás tompa morajjá halkult, és eltűntünk a kökényvirágos dombok között.

Azóta ketten lovagoljuk be a közeli s távoli földeket, együtt gyilkolásszuk az utasokat, rabolunk és gyújtogatunk, és gyorsak vagyunk - senki se ér a nyomunkba.

Aranybánya

A múltkoriban Cipó nyitott egy aranybányát a környéken. Jó, ha van egy aranybányája az embernek. Hajtott egy kutatóvágatot a hegyoldalban, elpepecselt pár napot, és talált is néhány aranyrögöt - az egyik akkora volt, hogy azzal támasztottuk ki a szekeret, nehogy elinduljon a lejtőn. Aztán egyszercsak előjött Cipó a bányából, kijelentette, hogy abbahagyja, mert kimerült - ő is meg a bánya is.

Nekem viszont éppen akkoriban szökött fel az aranylázam, feltettem hát magamban a bányászsisakot, befűztem bakancsomat, és - követve a magam elé tartott karbidlámpa fényét - bemerészkedtem a vágatba. Az első három napon nem találtam aranyat, hiába csákányoztam, sehol egy fia arany. Ezüst persze volt bőven - szinte az egész hegy ezüst volt, itt-ott nagy rubinokkal -, de én aranyban utaztam. Nem mondom, fárasztó volt naphosszat a meddő ezüstöt talicskázni a kanyargós járatban. Kiérve a napvilágra lezúdítottam a rakományt a hegyoldalon. Gurultak az ezüströgök, le egészen a patakig, lassacskán gát is emelkedett belőlük. A réseket idővel eltömték a sodródó növénydarabok és egyéb ázalékok, tanyát vertek köztük a bolharákok és szalamandra-lárvák, a patak végül egészen tóvá duzzadt. Amikor déltájban besütött a nap a szűk völgybe, fentről letekintve csak úgy csillogott a meder: ezüst tó, átlátszó zöldes vízzel, itt-ott szikrázó rubinokkal a mélyben.

Nap nap után bejártam a vágatba dolgozni, kiismertem a fortélyokat, és már azt hittem, öreg aranyász vagyok, mikor bekövetkezett a baleset. Megbotlottam, fejemet bevertem, esés közben a lámpa kirepült a kezemből, és nagy csattogással feneketlen hasadékok útvesztőjében tűnt el örökre. Megszédültem, talán egy időre bódultan is fekhettem a szivárgó ezüst-erecskék között. Nem is igen tudtam eldönteni, feleszméltem-e már, magamon kívül éppen olyan sötét volt, mint belül. Lassan tapogatózni kezdtem. Kőhalmok, nedves ércfalak, vízvájta domborulatok, kiálló éles szögletek, üres, fekete levegő, és áthatolhatatlan, reménytelen egybe-kő... Egyszercsak valami meleg és rugalmas akadt a kezembe! Egy láb. Valaki van itt a sötétben! Óvatosan tovább tapogattam: a lábhoz törzs is tartozott, éreztem a légzés lassú ritmusát, a test sugárzó melegét. Két izmos kar, széles hát, úgy tűnt, tollas szárnyakkal, szilárd tartású fej, fölötte berozsdásodott glóriával vagy koronával. Mit keres ez itt? Lélegzetemet visszafojtva, lassan, óvatosan - nehogy valaki megriadjon - megfogtam a kezét, és felidézve magamban a járat fordulatait, finoman húzni kezdtem kifelé. Nagyon kellett ügyelni, minden lépést meggondolni, hasadékokat elkerülni, de lassan derengeni kezdett a kijárat. Kilépve a fénybe meglepetésemben nagyot kiáltottam: egyik kezemmel a másikat fogtam, én voltam ott a sötétben!

Ma már nem is bánom, hogy nem találtam aranyat. Örülök, hogy legalább magamra ráakadtam, nem maradtam ott a sötétben. Ha néha a bánya felé járok, fel sem megyek a vágathoz, inkább az ezüst tó partján sétálok, és a szanaszét heverő lapos rubinokkal a víz színén kacsázgatok.

Áradás

Üldögéltünk a Nagy-Morzsázó hegy tetején, és hallgattuk, mi van a fejünkben. Szép őszi idő volt ott a magasban, a szél üresen szaladgált az aznap különösen átlátszó levegőben.

Aztán jött a hír, hogy árad a folyó. Elrúgtuk magunkat a sziklakolonctól, és levitorláztunk a folyópartra. Kiszáradt ágcsonkra telepedtünk, onnan lestük, ahogy hatalmasan, szürkén, hangtalanul hömpölyög a folyó. Balról, a hegyek közül jött; jobbra, egy kanyarral, vad erdők között tűnt el. Szemközt, a túloldali lapályon egészen a látóhatárig nagy, szürke pocsolyák csillogtak. Nehéz vízszag terjengett körülöttünk, biztosan a víztől.

Tollászkodtunk, bámészkodtunk, s amíg a kávénkat kavargattuk, hozott egyet-mást a folyó. Először is, jött egy vastag, bütykös fatuskó. Kerengett, meg-megbukott a fősodorban, futólag sirályok telepedtek rá. Követtük tekintetünkkel - jobb nem jutott eszünkbe - amíg el nem tűnt a kanyarban. Alighogy felocsúdtunk, jött mindjárt két ólajtó, laposan, simán, ellenállhatatlanul úsztak lefelé. Követte őket három fegyver, sodródva, keringve, hol itt, hol ott felbukkanva. Aztán jódarabig semmi, kezdtünk is elálmosodni, de hirtelen megint megélénkültek a dolgok: négy zeneművet pillantottunk meg, ahogy lassan, méltóságteljesen egyre közelebb lebegtek. Néha a szél beléjük kapott, forgatta a partitúra-oldalakat, ha még egy kicsit közelebb sodródnak, talán le is olvashattunk volna pár sort. Sajnos, hamar túljutottak rajtunk, így csak találgatni tudtuk, miféle szép zene szólhat belőlük. Ismét balra kaptuk a tekintetünket, éppen időben, mert öt kérdést pillantottunk meg, remegve, hajladozva, bizonytalan egyensúlyban. Ahogy jöttek, úgy el is mentek.

Itt megállítottuk az időt - nem akartunk semmit se mulasztani, amíg elmegyünk uzsonnázni.

Késő délutánra járt, mikor visszatelepedtünk az ágcsonkra, folytatni a szemlélődést. Fel is bukkant kisvártatva hat első hely. Volt, amelyikre emlékeztünk, egy-kettő viszont már alig tűnt ismerősnek. Pedig mind első hely volt. Szorosan utánuk jött hét szerencse. Egyik formásabb, mint a másik, egész kiválóak, sőt, mulatságosak is akadtak köztük. Egy darabig ezután üres maradt a sodorvonal, lassan fogyadozni kezdtek a fények is, de egyszercsak a beálló szürkületben felragyogott a vízen nyolc alkonyat. Gyönyörű aranyszínben, kékben, lilában pompáztak, az első ragyogott a legvilágosabban, a többi egyre mélyebben, az utolsó már olyan mély volt, majdnem beleszédültünk. Ahogy eltűntek, csend lett, és halkan, libasorban elénk ereszkedett kilenc szomorúság. Barnán és áttetszően, a háttértől alig elütve. Súlytalanul, diszkréten elvonultak. Sokáig semmi se jött, a fény csaknem teljesen elfogyott. Tanácstalanok voltunk. Ekkor mély harangszó kondult meg, és előúszott tíz barátság. Hosszan, nyugodtan vonultak előttünk, aztán eltűntek a kanyaron túl.

Mit tehettünk egyebet, a beálló sötétségben a vízbe ereszkedtünk, és utánuk csorogtunk.

Gyógy-ír

Szub-akut megvakulás és neurogén süketség - mondta ki a szentenciát Cipó. Igen, nekem is feltűnt, hogy az utóbbi időben Márta se lát, se hall, annyira magába temetkezik. Persze nekünk is megvoltak a bajaink: én még nem épültem fel teljesen a hasnyálmirigy-kibuggyanásomból, Cipónak pedig megavasodott a mandulája. De mi volt ez ahhoz képest, ahogy Márta szenvedett! Sápadtan járt-kelt, halni járt belé a lélek. Gyorsan konzíliumot hívtunk össze, mert nem szerettük volna kiterítve látni egy moratóriumban. Megerősítettük Cipó diagnózisát, és egy receptre felírtunk néhány zökkenős mesét. Ezeket kellett a betegnek napjában háromszor olvasgatnia. A gyógyír hatásosnak bizonyult; Márta elandalodott a meséken, hogy aztán annál jobban összeránduljon a gyomra a váratlan zökkenőkön, és kibukjon belőle mindenféle bajokozó: mérgezett almacsutka, összegubancolódott bélféreg, rosszízű tréfa-maradék. Megkönnyebbülve nem is búslakodott tovább, kinyílt újra a szeme-füle, elő is kapta mindjárt a kecskebőr dudáját, s vidám verbunkosokkal szórakoztatott bennünket. Ez aztán miránk volt jó hatással, mi is elfeledtük bajainkat, és délutánra a Nap is kisütött.

Minden jóra fordult: a kizökkent rondaságokat a kutyák felnyalták, a tavaszi szél vizet árasztott, a pacsirták énekeltek, és a végén mindenki mindenkivel összeházasodott.

Cipó két fele

Volt Cipón korábban egy vonal, ami hosszában kettéosztotta. Praktikus dolog egy ilyen vonal. Cipó egyik felét magának szánta, a másikat meg nekünk, vagy annak, aki éppen arra járt, és sohase volt gondja a méricskéléssel. Egy falat ide, egy falat oda, egy kupicával az egyik félnek, eggyel a másiknak. Agyát is szépen megosztotta a vonal mentén, tüdejéből is egy felet nekünk juttatott, egyet magának, csakúgy, mint ahogy szívével, májával, zúzájával tette. Így éldegéltünk békességben, tettük a dolgunkat.

Jött aztán a párás, buja, esős évszak, a zivatarok mosták, áztatták a vonalat. Később a fagyok és az olvadások sem tettek jót neki, a napsugarak is megtették a magukét, és a vonal fogyogatni, kopni kezdett. Idővel már csak sejteni lehetett a helyét, de ez nem volt gond, amíg Cipó - már csak megszokásból is - úgy tett, mintha még meglenne. Egy reggel aztán azon kaptam, hgoy a vonal maradékát sikálja: "Úgyse számít semmit". Igaz, ami igaz, nagyon fess volt Cipó vonal nélkül. Sapkáját hátratolta, állát előrenyújtotta, lábát hanyagul keresztbe csapta. Ha kihúzta magát, egyre magasabb lett, vagy mi lettünk kisebbek, vagy mindkettő. Egyre hosszabbakat lépett - hamarosan követni se tudtuk -, futott néhány világcsúcsot, learatott minden babérlevelet, és azt felejtett el, amit akart. Mind gyorsabban, és mind nagyobb körökben keringett körülöttünk. Büszkeséggel vegyes aggódással néztük, mivé lett, de aztán odáig fogytunk, hogy aggódni se nagyon tudtunk. Pedig félő volt, hogy egyszer nem vesz észre bennünket, és ránk lép.

Cipó, szédületes keringésében, időnként azért meg-megállt nálunk, bekukkantott a konyhába, elrágcsált egy-egy répát. Eljött azonban a nap, amikor annyira megnőtt, hogy nem fért be az ajtón, amin nagyon meghökkent. Mi meg összementünk. Cipó abbahagyta a rohanást. Lassan, többször körbejárta a tanyánkat, megpróbált itt-ott belesni, a nevünket szólongatta, de hiába válaszoltunk, túl gyenge volt már a hangunk. Végül Cipó leült egy hegyre, mi meg elaludtunk a kimerültségtől.

Zsongó, madárdalos reggelre ébredtünk. Ahogy kitártam az ablakot, cipó ugrott be rajta, és vigyorogva megállt előttünk. Hosszában szép, sárga csík ragyogott rajta. Mint kiderült, megkereste az éjjel püspök barátját, az festette rá az új csíkot.

Ha a püspök nincs otthon, Cipó feje talán már az égig érne, és lábasában csillagokat kavargatna.

Július

Ültünk a porban, a dűlőúton, és nem gondoltunk semmire. Borult volt az ég, esőre állt az idő. Aztán megláttuk, hogy felénk tart Márta, kedvenc katalizátorunk. Diszkrét, alig látható illatfátylat húzott maga mögött, melybe kérészek, szitakötők, szenderek gabalyodtak, és öntudatlan bódulatban követték a Nagy Attraktort.

Gyorsan csapdát állítottunk, nehogy elszalasszuk: Cipó bemutatott egy félkaros kézenállást, én meg olyan nagyra tátottam a számat, hogy bent tágasabb volt, mint kint. Márta elbámulva gyökeret eresztett mellettünk. Cipó erre ugrott egy tripla axelt másfél cukaharával, én pedig előhúztam az egyik legjobb röntgenképemet. Ezt már nehéz volt fokozni, de Cipó a nyaka köré tekerte kezeit és lábait, és úgy kifacsarta magát, hogy citromlé folyt az ízületeiből. Én se akartam lemaradni, és meglobogtattam a zárójelentésemet. Tetszettek Mártának a kunsztok, de láttam, hogy tekintete néha a távolba réved, és amikor egy pillanatra megálltunk, hogy levegőt vegyünk, fel is kerekedett, és eltávozott a messzi erdő felé. Követte az illatfátyol a kérészekkel, szitakötőkkel, szenderekkel. Mi is vele mehettünk volna, de mi lesz, ha elhagyjuk az őrhelyünket, és közben történik valami? Inkább maradtunk, és visszaültünk a porba.

(Meg persze az az erdő se olyan nagy, bármikor megkereshetjük Mártát fátylastul, bogarastul.)

Az nem én vagyok

Ma valahogy minden olyan ismerősen indult. Reggel arra ébredtem, hogy a kitárt ablakon - mindig nyitva van - zongoraszó kanyarodik odúmba, az ismerős-is-meg-nem-is zene felkapja a sarokból a tavalyi leveleket, majd a kémény likán kihussan. Pillanatnyi csend, és már jön is az utánpótlás, allegrók, andanték, ellenpontok és kőhuszárok formájában. Nyilván Cipó nagyanyja játszik a méhesben.

Lerúgtam magamról az ágyat, fejest ugrottam a kútba, és bevágtam egy tál dödöllét. Ettől aztán elhagyott az erőm, ezért elkezdtem gondolkodni. Először rendesen, balról jobbra, majd jobbról balra, végül mélységében. Hosszú töprengés után aztán rájöttem, hogy remek fickó vagyok. Elégedetten vállamra kaptam karabélyomat, s legurultam a közeli horhosba, pecsenyevadászatra. Ez a nap is olyan, mint a karikacsapás - szentül meg voltam győződve.

Rövid leskelődés után sikerült elejtenem egy jó kétkilós pecsenyét, amit mindjárt újra felvettem. Némi tépelődés árán a pecsenye megtisztult. Nem is részletezem, miként fűszereztem aztán cickafarkkal, szarkalábbal és egy fej káposztával. Pecsenyénk sütése közben két dologra kell ügyelni: 1. folyamatosan csepegtessünk rá varjúhájat 2. figyelmünk lankadtával nehogy a környék ragadozói elorozzák. Ha ropogósra sült, burkoltan tálaljuk, jóízűen megesszük, s tíz ujjunkat megnyaljuk.

Mikor ezen is túljutottam, mint aki jól elvégezte dolgát, hazaindultam. Útban hazafelé többször is megálltam fülelni. Valaki járt még rajtam kívül az erdőn, hol közelebb, hol távolabb, tisztán hallottam zörgő lépteit a bokrokban. Időnként meg-megállt, de sohase maradt sokáig egyhelyben. Talpa alatt néha megroppant egy-egy ág, egyszer apró kavicsok indultak gurulásnak, nagyon ismerős volt minden. Először el is fogott a kétség, de aztán fokozatosan kikristályosodott bennem a bizonyosság: az ott nem én vagyok!

Szép az élet

Volt Mártában valami tyúkszerű. Nem, nem volt tyúkmelle, lábán se nőtt tyúkszem, és az eszére sem lehetett panasz. Hanem a járása! Ahogy előrenyújtott nyakkal szaladt, vagy - amit különösen szerettem nézni - amikor lassan, felhúzott lábát kicsit visszatartva, meggondoltan lépkedett! Meg ahogy néhány izmos rúgással felkaparta az avart, aztán kicsit hátralépve, fejét hol erre, hol arra az oldalra fordítva megszemlélte az eredményt! Ahogy a húsos gilisztákat pár ügyes csőrvágással bekebelezte! És azok a selymes fényű, rőtszínű tollak, a nyak kacér csupaszsága! Elégedetten kihúztam magam, megráztam szárnyaim, kidüllesztettem begyemet, és belekiáltottam a reggelbe:

- Kukurikúúú!

- Kot-kot - szerénykedett Márta, halkan, megnyugtatóan.

Halotti beszéd

Milyen sokat tudott, mégis meghalt! Ő élt a leginkább közülünk, most mégis ő a leghalottabb! Cipó, Cipó, hát végül csak kifogtak rajtad! Vagy te fogtál ki mindenkin.

A szem lehunyva. Pedig mennyi mindent látott! Látta a rigófüttyös, püspöklila áprilisi hajnalokat, sárga sivatagi deleket, kékes decemberi alkonyokat. Nézte a csobogó vizet, a lobogó tüzet, örömünket az arcunkon, bánatunkat a vállunkon - most már nem lát semmit. Vagy mindent lát.

Mozdul ez a kéz? A bomlás még nem indult meg, az izmok még épek, mégsem mozdul. Itt fekszik kinyújtva, hidegen, az ujjakat elhagyták a meleg áramok, elakadtak a begyakorolt finom mozdulatok, nem születnek új gesztusok. Nincs több emelés, hajlítás, simítás, cipelés, hajítás és ölelés. Nem emeled fel többé karod, hogy előre mutass - vagy enélkül is tudjuk az irányt?

És mi lett az aggyal? Nincs másolat a millió fényes és sötét gondolatról, tompa sejtésről és cikázó felismerésről. Veszteség, pótolhatatlan veszteség! De az is lehet, hogy semmi se veszett el, itt maradt minden, belénk szőve.

Mert mi maradt utána? Nyomát a porban az első eső elmossa, kunyhóját a termeszek megrágják, az őszi viharok ledöntik, mondásait elfelejtjük, aranyérmeit az unokák eljátszadozzák. Hát megérte? Lehet, hogy körvonala a szélbe veszett, de az is lehet, hogy titokban jót mulat rajtunk, mert észre se vesszük, és itt lopakodik köztünk. Óvatosan megigazítja, amit félrecsúsztattunk, összeilleszti, amit széttörtünk, ha töprengünk, a megoldást fülünkbe leheli, ha elszomorodunk, hajunkat finoman megsimítja, s ha mulatunk, ő az, aki a távoli szőlőhegyen hordókat gurít.

Elment hát Cipó, meg nem is. Itt áll a hátunk mögött, de lehet, hogy nem áll már sehol. De az is lehet, hogy hosszú gyalogútra indult, most már világokon lép át, hátra se néz, megy egyenesen előre, válla szele megkavarja a Tejutat, s talpa alatt csillagpor suppan szerteszét.

- Jó lesz majd így? - kérdeztem.

- Remek - válaszolta Cipó.