Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Péterfy Gergely

AB oldal

Éjszaka

(Frankel)

Ha mégsem mozdultam ki otthonról, hanem az egész napot az északra néző cselédszobában töltöttem, este kiderült, hogy Sculptor is hanyagolta aznap az Egyetemet. Volt az életciklusunkban egyfajta szinkronicitás, amely nemcsak ebben nyilvánult meg: amikor elindultam a telefonhoz, hogy felhívjam barátomat, mire odaértem volna, már csengett is a hívása: érzett valami megmagyarázhatatlan késztetést - mondta -, hogy felhívjon, bár semmi különösebb oka nem volt rá; szar volt a nap, kihúzta, amit egész délután írt, a bor is elfogyott, és nem látni a Margitszigetet a ködtől. Tudtam, hogy van még egy órám az érkezéséig, ezért visszasiettem a szobámba, és gyorsan megírtam az előző napra vonatkozó naplófeljegyzéseimet, amelyre egész nap készültem, de csak a dátum akkurátus felírásáig jutottam, a többi idő dohányzással telt. (Sculptorral sokszor élcelődtünk azon a sötét perspektíván, hogy életünk alkonyán kénytelenek leszünk belátni, hogy leginkább mégiscsak a dohányipar alkalmazottai voltunk.)

Sculptor már kész haditervvel érkezett: ha úgyis megette a fene a napot, egye meg teljesen - otthon beszélgetésünk után azonnal telefonálni kezdett a barátoknak és ismerősöknek, amíg fel nem hajtott egy bulicímet, és amikor beállított hozzám, hosszú ideig vázolta az este kilátástalanságát, aztán amikor teljesen elcsüggesztett, diadalmas arccal elújságolta a buli hírét.

Nagyanyám, akit aggasztott, hogy az egész napot otthon töltöttem, amit nem tartott férfihoz méltó magatartásnak, kijött a konyhába, ahol a továbbiakra tekintettel kávézni kezdtünk Sculptorral, és régi pesti éjszakákról mesélt, hajnalig tartó mulatságokról és a félmúlt irodalmi nagyságainak ivási szokásairól: biztosítottuk, hogy nem fogunk szégyent hozni az elődökre. Nagyanyám elmosolyodott, és azt mondta, hogy meg ne lásson hajnalig, és biztatásul egy ezrest nyomott a zsebembe, amit szégyenkezve ugyan, de elfogadtam. Felvettük hosszú kabátjainkat, sálainkat és kalapjainkat, és lesiettünk az utcára. Ezt szerettük legjobban: a beindulást, amikor a téli estében, a benzinszagú ködben sietünk a legközelebbi kocsma irányába, hogy megalapozzuk az éjszakát. Ugyanúgy és ugyanarra a jókedvre vágytunk: ugyanúgy görcsöltük végig a napot, ugyanazzal az eredménytelenséggel; ugyanaz a szivárványos semmi vett körül mindkettőnket: a klasszika-filológia; ugyanúgy vágytunk arra, hogy történjen végre valami, bármi, csak elementáris legyen; ugyanúgy tudtuk, hogy a bor megteremti majd ennek az elementaritásnak legalább a látszatát.

A legjobb bort a környéken a Török utcában mérték, a Csokonai-idézetekkel díszített, bár kissé álnépire vett pinceborozóban, ahol egy ideig csütörtök esti klubnapjainkat is tartottuk hármasban Imrével, amíg át nem tettük a Székely utcába, mert ott csinosabbak voltak a pincérnők, és tovább tartott nyitva. Megittunk fél-fél liter mádit, ami pont elég volt ahhoz, hogy átmelegedjünk, és begyorsuljon körülöttünk az idő, mintha vagy a világ volna lassúbb, vagy mi gyorsabbak; amitől a buliig tartó villamosozás nem depressziós várakozás volt, mint a délelőtti villamosozások, hanem valóságos utazássá változott: a színek megteltek élettel, a szavak poénok ezreinek lehetőségeivel. Szerettem nézni, ahogy Sculptor eltompulásra hajlamos szeme csillogni kezd, depressziós szája teltebbé válik és átpirosodik, máskor visszafogottan a zsebébe mélyesztett kezei előkerülnek és élénken gesztikulálnak, és ahogy mindez megtörténik velem is. Szerettem érezni, ahogy hirtelen megfoghatatlan messzeségbe kerül az Egyetem, az északra néző cselédszoba, a depressziós napló, a túlaludt délelőttök. Berúgunk, bazmeg! Berúgunk, bazmeg! - hajtogatta boldogan Sculptor.

Vettünk az éjjel-nappaliban egy-egy üveg bort, és felmentünk a Józsefvárosi lakásba Sájerhez, volt katonatársunkhoz. A lakásban rettenetes bűz volt, és Sájer épp azzal próbálkozott, hogy kipiszkálja a lihthófból a döglött galambokat, amelyek beszorultak valamelyik szellőzőnyílásba, és közben két Szimfóniát szívott egyszerre, hogy ne érezze a rohadásszagot. A többiek - ugyancsak volt katonatársak és barátnőik - részvéttel állták körül a hokedlit, és különféle megoldási lehetőségeket vetettek fel, amelyeket Sájer - miközben nyújtózkodva a partvisnyéllel próbált eredményt elérni - csüggedten visszautasított azzal, hogy már valamennyit végigpróbálta, egyetlen megoldás van, ha bemászik és kézzel kikotorja a dögöket, vagy meg kell várni, amíg szagtalanná száradnak. Végül hermetikusan elzártuk a konyhát, és szagérzékünk tompítása érdekében vodkát kezdtünk inni. Volt katonatársak így együtt olyan ritkán találkoztunk, hogy a közös atmoszférát az elmúlt idő nem tudta átformálni valami újjá: ugyanott folytattuk, ahol az utolsó napon abbahagytuk (én még fél évvel korábbról), ugyanazok a poénok folytatódtak, és az utolsó vonatúton félbemaradt beszélgetések: mintha a lakást is a kaszárnya fényei töltötték volna be, és a széngázszagot is érezni véltem, amely a körlet túlfűtött kályhájából szivárgott.

Előkerültek az emlékezetes anekdoták, a hadgyakorlatok alatti lógások és piálások, a tisztek tragikomikus alkoholizmusa, az egyéni túlélési taktikák és a kilátástalan, varjúkárogásos hajnalok; aztán egyesek a menetdalokat kezdték énekelni, amire mások díszlépésben végigmeneteltek az előszobán. A barátnők tanácstalanul és csalódottan figyelték az este alakulását, majd - láthatóan összebeszélve - kijelentették, hogy ez a nosztalgiázás gusztustalan és értelmetlen, és hogy ők táncolni akarnak. Sculptor nagy hangon lázadozott a női terror ellen és pipogyának minősített mindenkit, aki megjuhászodva beadta a derekát, és követelte, hogy ha már, akkor legalább Európa Kiadót tegyünk fel; a barátnők tiltakoztak, hogy arra nem lehet táncolni, dehogyisnem, mondta Sculptor, és ellentmondást nem tűrve valóban feltette a kazettát, majd vadul pogózni kezdett. Részegsége csúcspontján volt, ahogy valamennyien: a pogózás általánossá vált, és a barátnők ismét duzzogva visszavonultak, és az egyetemi ügyes-bajos dolgaikat kezdték tárgyalni. Én, minthogy a tánc sose volt erősségem, a szék alá menekítettem fél üveg vodkát, és iszogattam. Két szám után a pogózás lendülete kimerült, és Sculptor újabb unszolását már senki sem követte, vélhetően abból a meggondolásból, hogy nem célszerű túlságosan messzire menni a barátnőkkel szembeni frakciózással: Sculptor egyedül maradt a szoba közepén, majd néhány taktus után ő is abbahagyta a táncot. A társaság kis szigetekre szakadozott: a fiúk leültek a barátnői csoportosulás köré és bekapcsolódtak az egyetemi ügyekről folyó beszélgetésbe. Sculptor mellém ült; vizenyőssé vált, elkerekedett kék szemeivel egy darabig titokzatoskodóan bámult, aztán a fülemhez hajolt, és elmondta a Boldog-szomorú dalt. Mióta rögeszméjévé vált, hogy Kosztolányi reinkarnációja, a haját kosztolányisan fésülte, felvette a jellegzetes, bohócos arckifejezést, és a részegség leszálló ágának kezdetén mindig elmondta ezt a verset: lassan, pontosan, ízlelgetve a szavak zamatát, mintha most pattannának elő a fejéből. Aztán, mintha ezzel eltört volna beül valami, szinte összeroskadt a széken. Mogorva lett és sértett. Hirtelen felpattant, és kalapját mélyen a szemébe húzva, köszönés nélkül távozott.

Én még maradtam: nem volt kedvem szótlanul hazagyalogolni Sculptorral, egyedül hazamenni az északra néző cselédszobába pedig még annyira sem: így, félrészegen otthon csak álmatlanság, reménytelenség és szorongás várt volna. Időközben újabb vendégek is érkeztek újabb vodkákkal és borokkal; Sájer Balaton tett föl. Üldögéltünk, ittunk.

Fél kettő körül, teljesen részegen úgy éreztem, ha most nem indulok el, már nem is fogok hazatalálni. Kimentem, hogy felvegyem a kabátom, amelyet a nyál- és pelenkaszagú kisszobában helyeztünk el, a buli idejére nagyszülőkre bízott gyerekek üres kiságyain. Rémlett, hogy a kabátot egy kupac játékra tettem, de nem volt a várt helyen. Végigjártam a lakást, de nem találtam sehol; felrémlett, hogy időközben lementünk az éjjel-nappaliba újabb italokért, és akkor még megvolt. Egyre kétségbeesettebben kerestem, szobáról szobára botladozva: ha nincs meg a kabát, elvesztem; az a kabát én vagyok, az a kabát az én testem; ha nincs meg a kabát, én sem vagyok meg. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg aztán végre ráakadtam: pontosan ott volt, ahol először kerestem, a gyerekszobában.

Hajnalban értem haza, miután fél órát szerencsétlenkedtem a kulcscsomóval és a zárakkal. A szobában zümmögött a fűtés, a macska kíváncsian felkászálódott Imre sáljáról és kijött megszemlélni, mit csinálok. Dülöngélve a lábára léptem, fújt, odakapott, és sértődötten elvonult. Ruhástul dőltem az ágyba, a cipőt is fektemben rúgtam le. Elalvás előtt még végigfutott a fejemen, hogy nagyanyám, ma is megírta akkurátus kézírásával, oroszosan (franciásan) lefelé hurkolt z-ivel a napot, amelyben akkor tehát én is benne vagyok Sculptorostul-ezresestül; hogy a húgom is hazaérhetett már éjfél körül az amatőr színházból a hirtelen üressé vált lakrészébe, és elalvás előtt bizonyára megfordult a fejében, hogy visszafogadja Imrét, csak hát a büszkeség, az a családi; aztán elaludtam.

(Bartók)

A Moszkva téren este fél tízkor már nagy volt a tömeg: kisebb-nagyobb csoportokra szakadozva várakoztak a fekete ruhás andergrandok, hátrafésült hajú fiúk, vörösre festett hajú lányok. Informátorok hozták-vitték a bulik címeit, egy-egy nagyobb csoport néha meglódult valamilyen irányba, és erre a többi csoportról is leszakadt néhány ácsorgó, és a távozók után sietett, akik nyilván igyekeztek titokban tartani értesüléseiket. Mindig volt valami: vagy filmbemutató, kiállításmegnyitó állófogadással, vagy koncert, és leginkább házibulik, ahová, limitált számban ugyan, de tíz után már könnyen be lehetett surranni, és el lehetett pusztítani a megmaradt piakészletet. Az információszerzésnek sokféle módja volt: a legegyszerűbben hallgatózással lehetett címhez jutni, de voltak megrögzött fecsegők és jól értesült bennfentesek is, akik kellőképpen tájékozottak voltak a budai hegyvidék esti viszonylatairól. Ha pedig sem így, sem úgy nem jutott használható információhoz az ember, maradt a bulikagylózás. Sokszor választottuk Kőniggel ezt a megoldást, mert jó néhány helyen ismertek más minket romboló hajlaminkról, és ahogy csatlakoztunk egy csoporthoz, kínos gyorsasággal megszakadt a beszélgetés, amelyben a bulihelyszínek esélyeit latolgatták. A bulikagylózás brutálisan egyszerű megoldás volt: nekiindultunk a Rózsadombnak, és hallgatóztunk. Nekem akkoriban sok baj volt a fülemmel, állandóan gyulladt volt vagy egyik, vagy másik, és Kőnig rengeteget élcelődött azon, hogy ha legalább zeneszerző volnék, lenne a dologban valami sorszerű és mitikus, de egy süket költő az nevetséges, pont. Kőnig hallása viszont kiváló volt, ezért rózsadombi sétáinkkor rá voltam utalva: kilométerekről megneszelte a bulit, és kilencven százalékos pontossággal megsaccolta a benn tartózkodók létszámát. Húsz fő társaságnál kisebben nem volt érdemes próbálkozni, mert nem lehetett elvegyülni: ha azonban megvolt a létszám, becsöngettünk, és megkérdez, ott van-e a Gábor. Három lehetőség volt: vagy ott volt a Gábor, kijött, elkaptuk és meggyőztük arról, milyen jópofa fiúk vagyunk, hadd menjünk már be; vagy már/még nem volt ott a Gábor, akkor simán besétáltunk azzal, hogy a barátai vagyunk; harmadszor pedig, ha abszolúte nem ismertek semmiféle Gábort, pofátlanul besétáltunk, és vagy kidobtak, vagy nem. Budai hegyvidék esetében Gábor volt a nyerő név, hegyaljai bulik esetében János, ha pedig Pestre kevert a sors, Béla volt az ász. Ha már házon belül voltunk, ment minden, mint a karikacsapás: úgyis mindenki részeg volt, nem tűnt föl, hogy el-elemelünk egy-egy üveg bort vagy sört, nő mindig akadt, és a könyvtárat is különösebb aggodalom nélkül lehetett fosztogatni. Csak akkor volt kínos a dolog, amikor osztálytársi buliba, vagy negyvenes értelmiségiek baráti társaságába keveredtünk; az előbbibe félelemből, az utóbbiba brahiból engedtek be. Az osztálytársi találkozón békés üvegezésbe csöppentünk: körben ültek a földön, pörgették az üveget, fogytak a ruhák, mentek a hülye poénok. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig Kőniggel, nyilvánvaló volt, hogy nem fogunk beszállni a dologba, pia meg egyáltalán nem volt, kóláztak a fiatalok. Egy másik szobában német nyelvű pornót nézett három depressziós párocska, szótlanul ülve a padlón, a konyhában pedig két pattanásos éltanuló valamilyen geometriai problémán vitatkozott. Innen könnyen elmenekültünk, miután Kőnig leemelt a polcról egy angol szótárt, és az egyik lány észrevette és visítozni kezdett; a negyvenes értelmiségiek társasága viszont jóval fogósabb volt. Kőniget valahogy becsapta a füle, váltig állította, hogy legalább negyvenen vannak odabent, megcsináltuk a Gábor-trükköt, a ledohányzott hangú, ernyedt háziasszony legyintett, hogy ugyan már, nem kell ez, gyertek be, fiúk. Félelmetes avétába csöppentünk: filmes társaság volt, de a szélről: örök statiszták, sminkesek, berendezők. Érződött, hogy már jó félórája akadozik a társalgás: kedvetlenül whiskyztek. Rögtön poharakat kaptunk, külön whiskyt, sört, szódát, jeget. Lidérces éjszaka következett: a párok egymás szavába vágva panaszkodtak nekünk, a nők a férjeik szexuális szokásait elemezték ki, hogy mikor áll föl és mitől, hogy mit akar részegen és mit nem józanon, hogy mitől ordít álmában, hogy mitől szelídül meg és mitől dühöng, hogy régen naponta hányszor és mostanában hetente hányszor, hogy viszonyul a mamához és a pap halálához; és a férjek kielemezték a feleségeik szexuális szokásait, hogyan nyögdécsel, melyik állat hangját szereti utánozni, mikor nyeli le és mikor nem, hogyan szereti részegen és hogyan nem józanul, mint mond a pszichológusnak és mit a mamának. Előkerültek a régi félrelépések históriái, és az élet globális elviselhetetlensége, fűszerezve a magukat bennfentesnek tudó emberek minden modorosságával és öntetszelgésével. Végül taxikat hívtak, és elvittek minket egy belvárosi éjszakai bárba, ahol ugyanez a társalgás folytatódott, csak még kiegészült azzal a pikantériával, hogy a feleségek kiszemeltek maguknak minket, simogatták a combunkat és különféle italokat töltöttek belénk. Sehogysem tudtunk szabadulni: szükségük volt ránk, villámhárítónak vagy bohócnak; ha lelépünk, alighanem utánunk jönnek. Végül elaludtam a bárpultra dőlve, és amikor felébredtem, már csak Kőnig volt ott az egyik feleséggel összeborulva a sarokasztalnál.

Ha korán eljöttünk a buliról, de még nem volt kedvünk hazamenni, nekivágtunk Buda utcáinak. Akkoriban mintha mindig lomtalanítás lett volna, mintha pont azokban az években dobták volna ki végképp a régi Budapestet: nagy halmokban álltak az után a régi utazóládák, tele a meglátogatott szállodák logóival, régi, faragott székek, üveges vitrinek, csöves tévék és rádiók, könyvek, folyóiratok, régi üvegek, festmények, tankönyvek, iskolai füzetek, családi fotók, babakocsik, gyerekágyak, térképek, ruhák. Sok megszállott gyűjtögetőt csalogattak oda ezek a tárgyak: volt, aki régi könyvekre, volt, aki rádiókra vagy bútorokra utazott: minket mindenek előtt a szabad rombolás lehetősége csábított. A lomtalanításokon végre össze lehetett törni azokat a tárgyakat, amelyeket otthon olyan szívesen összetörtünk volna; végre tapasztalatot lehetett szerezni arról, hogyan törik szét egy vitrin, hogyan hasad a rétegelt lemez vagy a tiszta bútorfa, hogyan törik a régi, metszett üveg, a jénai tál, a cserép, a porcelán, hogy roppan meg a szék, ha teljes erőből ugrálnak rajta, hogyan robban szét a képcső, hogyan hasad be a hangfal membránja, hgoy szakad szét a zakó, hogy törik szét a befőttesüveg, hogyan rogy össze a babakocsi, hogy reped be a bőrönd teteje és hogyan az utazóládáé, hogyan horpad a lábos, hogyan az olajoskanna, hogy törik ketté a könyv, a szekrényajtó, az ágybetét, a fotel, a ruhafogas, a bicikliváz, hogy ázik szét a papírhenger, hogy hull darabokra a családi fotográfia, hogy reagál egymásra a régi rádió belseje és a porcelántányér, a régi ellenőrzőfüzet és az üveg alán maradt sósav, a gyerekkocsi kereke és a kakukkos óra, a vascső és a bontott kályhacsempe, az üveggolyó és a fáradtolaj, az ágykeret és a fotel, az ácskapocs és a játékautó, a bicikligumi és a lámpakörte, a fűrészlap és a szentkép. Folyt rólunk az izzadság, törtek, hasadtak, repedtek, horpadtak, foszlottak a tárgyak. Versenyeztünk a rombolásban, versenyeztünk, melyikünk tud minél rövidebb idő alatt minél több és minél méretesebb tárggyal végezni, ki tudja a céltárgyat száz százalékosan elpusztítani, ki tud hangosabban, látványosabban, esztétikusabban, célszerűbben, kíméletlenebbül, veszélyesebben, radikálisabban rombolni. Hajnalig jártuk az utcákat és kerestük a rombolnivalót, menekültünk házmesterek, önkéntes rendőrök, gyűjtők és önbíráskodó járókelők elől, és arról beszélgettünk, milyen jó volna mindezt puskával, ágyúval, atombombával folytatni. Miután hazakísértem Kőniget, nem mentem egyből haza, hanem Annáék háza felé kerültem: megálltam a kapuban, és a tetőtéri szoba ablakát figyeltem, nem ég-e a villany. Néha felmentem az ajtóig, és hallgatóztam: nincs-e odabenn idegen, nem ver-e Anna titokban át. Miután sem fényt nem láttam, sem hangot nem hallottam, arra a következtetésre jutottam, hogy átver, csak nagyon ügyesen; hazamenet azon gondolkoztam, hogy holnap miként fogok a megaláztatásomért bosszút állni. Aztán otthon feltettem a Brahms harmadikat, végtelenítettem a lejátszást, és villámgyorsan elaludtam.

(Szentjánospuszta)

Nem jó ez így, mondta Maha Gyula, mi, kérdeztem, hát ez, nem jó így, mondta megint, és a poharába bámult. Üres, mondta. Kreisz Tomi integetett az ablak mögül, hogy ne kérjek Mahának fröccsöt, elég ez neki, de Gyula láthatóan már nem fogta fel az összefüggést az üres pohár keltette hiányérzet és annak megszűntetési lehetőségei között.

Kezdett hűvösödni. A törölközőt alkonyatkor a vállamra terítettem, de már a lábam is fázni kezdett: néhány perc, és támadnak a szúnyogok. János már hazament: amikor a nap eltűnt a Börzsöny mögött, felállt, szertartásosan meghajolt és kezet nyújtott, amire csak viszontfelállással lehetett reagálni, aztán a kosfejes sétabotra támaszkodva hazaindult: hallottam még, ahogy a kulccsal percekig sikertelenül próbálja eltalálni a zárat. Lassanként mindenki hazament a Dunapartról: hazamentek a kutyás-gyerekes családok, akik kempingszékekkel, pokrócokkal és hűtőtáskával dél körül telepedtek ki a rév melletti kopott fűre, befektették az árnyékba a nagymamát, bekapcsolták az autóban a rádiót és unottan egyérintőztek; hazamentek a kutyasétáltatók, akik kicsapták a kutyát a partra és betértek Kreisz Tomihoz konyakozni; hazamentek a kocahorgászok, akik méregdrága felszerelésükkel órákig készülődtek, és aztán az egész cuccot beszakították az első dobásnál; hazamentek a Gyalogkakukkok, a két öreg haver az öregek otthonából, akik kondíciójuk megtartása érdekében ha esett, ha fújt, végiggyalogolták a húsz kilométerüket Visegrádtól Tahiig és vissza, és időközben minden útba eső kocsmába betértek, hogy a máj is megkapja a magáét; hazament Dendi bácsi és a felesége az alkonyati séta után: a felesége Dendi bácsi tarkóján tartotta a kezét, és így vezette végig a Dunaparton, Dendi bácsi pedig lépteinek katonás feszességével próbált kompenzálni. Hazament Gyula, aki póráz helyett hosszú hajókötélre kötve hozta le sétálni a két kutyát, végigrohanta velük a Dunapartot, aztán eltűnt a homályba burkolózó völgyben.

Nem lesz jó ez így, nem lesz jó ez így, mondta megint Maha Gyula, és nem volt mit válaszolnom. Kreisz Tomi felesége csörömpölve mosogatott a konyhában, Tomi pedig cipőjét-zokniját levéve, lila lábujjait meresztgetve ült a kisszéken a pult mellett, és a plafonon mászkáló legyeket nézte. Volt egy fél pohár átmelegedett söröm, amelyet rövid hezitálás után kiöntöttem a forróságát lassan elvesztő murvára, és töltöttem az új üvegből, amelyet Tomi, miután a délután folyamán szüneteltette a kiszolgálást, alkonyatkor ismét saját kezűleg hozott ki, talán azt jelezve, hogy nem kötelező, de ajánlatos, ha ez lesz máma az utolsó.

Nem volt kedvem még hazamenni: nem volt kedvem belopakodni az álomba szenderült házba, ahol bizonytalan lépteim bizonyára felkeltenék szüleim aggodalmát; nem volt kedvem az éjszaka csendjében az alkohol revitalizálta gyerekkori rettegéssel figyelni a ház körül és a szobában felhangzó zajokat és Gyuláék kertje felől az őrült óriássnaucer lánccsörgetését. Így aztán, amikor Maha Gyula tétován felállt az asztaltól, és szó nélkül elindult a Dunapart felé, szinte önkéntelenül követtem. Mozdulatunkra Kreisz Tomi is felemelkedett a székről, és nyögve felhúzva a cipőjét kiment a kerthelyiségbe, hogy az asztalokhoz láncolja a székeket.

Maha először a révhez vezető betonlap-járdán indult el, aztán letért róla, és jobb felé indult,a ritkás partmenti füzes irányába, amerre feketén csillogott a hajóforgalom elültével kisimult folyó. Mögötte mentem, igyekezvén nem követni lépéseinek ritmusát, ami nem volt könnyű, minthogy egyforma magasak voltunk: ezért időnkét meg kellett állnom, hogy kiüssem a ritmust, ami aztán néhány lépés után megint szinkronizálódott. Elmentünk az egykori vályoggödrök mellett, ahol a cigányok készítették az építőanyagot a háború után, s amelyet később a falu disznófürdetőnek használt, mostanában pedig a szemetesnek a nyaralók. Gyula a fürdőhely felé tartott, amelyet a nagy örvény homokkal töltött fel, egy darabka tengerpartot varázsolva a bányatörmelékkel megerősített nyugati partszakaszra. A holdfényben ottfelejtett gyerekjátékok világítottak a száradásnak indult, omladozó homokvárak környékén, és a sekély vízben kishalrajok lubickolása hallatszott, amelyek lépteinktől megrettenve apró hullámfodrokat húzva illantak el a sodrás felé.

Maha Gyula megállt a parton és ledobálta a ruháit. Nem törődött velem, vagy nem fogta fel, hogy ott vagyok: mintha egyedül lett volna. Meztelenül indult a víz felé, a homokot rúgva, amely aztán halk suhogással terült vissza a lábnyomok dimb-dombjaira. Nem csodálkoztam volna, ha el kezd járni a vízen, és átgyalogol a szigetre: végül csak térdig ment be, és hosszan, bugyogva belehugyozott a folyóba. Aztán megmosta az arcát, kijött, felöltözött és köszönés nélkül elindult a rév irányába, amely rövid kürtöléssel jelezte már indulási szándékát.

Belegázoltam a vízbe. A part közelében, az örvény legkülső peremén szinte mozdulatlan volt a folyó, csak két-három méterrel beljebb vált sebesebbé a mozgás, ahol széles sávban a folyásiránnyal ellentétesen haladt a víz, hogy még beljebb, az örvény szeménél megütközzön a nagyobb, dél felé tartó víztömeggel. Belemerültem a folyóba, beljebb úsztam, és hagytam, hogy a sodrás észak felé vigyen. A hűvösség keltette borzongás hamar elmúlt, átvettem a víz hőmérsékletét, amelybe váltakoztak a mélyből felkavarodó hideg, és a partról becsorgó langyos áramlatok. Valahol beljebb nagyot csobbanva vetette föl magát egy nagy hal, rablás, kiáltott volna föl nagyapám, és már lendítette is volna a blinkert. Teleszívtam magam levegővel, hasra fordultam, és úgy lebegtem tovább, aztán újabb levegőt vettem és lebuktam a víz alá, mint gyerekkorunkban, amikor vízparti játszótársaimmal azon versenyeztünk, ki bírja tovább a mélyben. Megkísértett a gondolat, hogy talán most, közönség és versenytárs nélkül talán próbára tehetném képességem határait: aztán az oxigénhiány első jeleire inkább feljöttem új levegőért. Elkapott a sebes áramlás, és lefelé kezdett sodorni: hagytam, hogy elvigyen a füzes előtt, ahol éjszakánként az ágakról édes nektár csöpög a vízbe és szédült kabócák pottyannak le apró csobbanással. A rév közben elindult, és a fekete hullámok szinte hallhatóan közeledtek, és át-átbukva a fejemen megringattak. Egy stégnél kapaszkodtam ki. Amennyire lehetett, lesöpörtem magamról a vizet, és a füzesen keresztül kanyargó keményre taposott ösvényen visszagyalogoltam a törölközőhöz. A hideg víz kijózanított; borzongtam, de jólesően.

Amikor hazafelé tartva elhaladtam Kreisz Tomi kocsmája előtt, az ajtó már be volt zárva; csak a tetőtéri szobában villódzott a tévé kékes fénye, és Tomi és felesége a napi bevételt tárgyaló beszélgetéséből szűrődtek ki töredékek. Ahogy átértem az úton a völgybe, megszűnt a Gondűző környékét jellemző rothadt halszag, és hűvösebb is lett: éjszakai nagy, józan lélegzeteit vette az erdő. Dendi bácsi bungalójában égett még a villany: Dendi bácsi alighanem oroszlánvadászatokról olvasgatott, és néha jólesően körülhordozta a tekintetét a falakon sorakozó gyilkokon. Gyuláék ajtaja előtt felmordult az óriássnaucer, és döngve az ajtónak ütve láncát új pózt keresett a lábtörlőn. Az izgága korcs is kidugta a fejét a kutyaólból és rövidet vakkantott. A szobrok, apám figuratív és Gyula nonfiguratív mészkőszobrai lidérces fehéren álltak a kertben, még mindig a nap melegét sugározva. Beléptem a kapun, elmentem a halott arcok sorfala előtt, és igyekezvén nem zajt csapni, benyitottam a verandára, ahol az asztalon kenyérruhával letakarva várt a vacsora, és - nem minden célzás nélkül - egy pohár gyógyfüvekből főzött méregtelenítő tea. Megittam a teát, és a peronoszpóra ritkította lugas alatt, amelynek félig elszáradt levelei zörögve himbálóztak a feltámadt szélben, felosontam tetőtéri szobámba.

(Appendix)

Párizsban néhány napig parkokban aludtunk, amíg rá nem jöttünk, hogy az Inter Rail jegyünk lehetővé teszi, hogy este felüljünk egy olyan vonatra, amely hajnalban érkezik meg végállomására, ahol aztán átszállva vissza Párizsig reggeli alhatunk. Alaposan átböngésztük a menetrendet, és a választásunk Marseille-re esett.

Nem a parkban-alvás veszélyessége vitt rá bennünket a vonatozásra: úgy éreztük, nincs félnivalónk, minthogy a nyár nagy részét az utazáshoz szükséges pénzt előteremtendő fizikai munkával töltöttük Szentjánospuszta-környéki építkezéseken, és a két hónap betonozás alatt rendkívül megerősödtünk és szinte feketére sültünk. Én nem kis pénzért rugóskést is vettem egy külvárosi fegyverboltban, és állandóan kéznél tartottam: Kőnig azt mondta, nem meri a zsebében hordani, mert attól fél, hogy álmában kinyílik és megszúrja a tökét. Ennek ellenére a parkokban azért csak nem aludtunk nyugodtan: mindig volt valami motoszkálás, clochard-ok jöttek, cigit kértek, macskák telepedtek mellénk, a parkőr pedig korán reggel felébresztett, vagy ha ő nem, akkor a csicsergő madarak. A szökőkutaknál és utcai csapoknál úgy-ahogy megmosakodtunk, de néhány nap múlva rá kellett jönnünk, hogy bizony szagunk van, a szemeink karikásak, borotválkozni-hajat mosni sem ártana, nem is beszélve az elkoszosodott ruhakészletről. Lecsúszásunk aggasztó jeleként egyre gyakrabban állítottak meg a rendőrök, a clochard-ok sorstársaikként kezeltek, az áruházakban civilruhás rendőrök figyelték minden mozdulatunkat és a nők nem reagáltak a szemezésre. Minden takarékosságunk ellenére a pénzünk is rohamosan fogyatkozott, a következő adag pedig csak Rómában volt elérhető, a családom egy régi barátjánál. Egyik reggel csalódottan fedeztem föl, hogy az otthonról hozott téli szalámi és szalonna megpenészedett a hátizsák mélyén: szűkös napokra tartogattam, meg nem is éreztük stílusosnak, hogy a parkban jó magyar módra nekiüljünk szalonnázni.

Egyik nap szokásos reggeli tej-kenyér vásárlásunk alkalmával Kőnig egy időre eltűnt az egyik gondolánál, és amikor előkerült, sápadt volt, a kezei reszkettek, és sürgetve tuszkolt kifelé a boltból. Amikor kiértünk, szaladni kezdett, két utcasarkot rohantunk, aztán megállt és diadalmas arccal felmutatott egy napszemüveget. A szatyros módszerrel újította, amit a budapesti antikváriumok fosztogatásakor dolgoztunk ki: bemegy az ember egy (lehetőleg nem átlátszó) nejlonszatyorral a boltba, megfogja az áhított tárgyat, nézegetését színlelve a nem-szatyrot-tartó kéz kisujját óvatosan a szatyor egyik fülébe akasztja, résnyire nyitja a szatyrot, és az áru, potty, már benne is van. Ötven franc-os darab volt, ami a szemünkben remek összegnek számított: ha csak harmincért tovább adjuk, az már három nap kaja.

Este a Marseille-i vonaton meglehetősen lanyha volt az érdeklődés a szemüvegünk iránt. Kőnig fél órás munkával összerakta a mondatot, amellyel végigjártuk az utazóközönséget: eszkövuvuléastészelümetpurtranfran? Minden valamire való franciához odamentünk, és eldaráltuk a szöveget: volt, aki csak a fejét ingatta, volt, aki alkudni próbált, amiből egy szót sem értettünk, tehát megint az előbbi - az egyetlen - mondattal rukkoltunk elő. Végül, mikor már teljesen elcsüggedtünk, egy lány elővett egy tizest; Kőnig némi hezitálás után elfogadta, majd rettenetes franciasággal igyekezte dicsérni a szemüveget. A lány végül félreérthetetlen kézmozdulattal elvágta a további szóáradatot, és mi a sikertől felvillanyozva visszatértünk a kupénkba. Tres bien, princesse - idéztük Kosztolányit.

Két napig csak a pályaudvart láttuk Marseille-ből. Az a fél óra, ami a párizsi vonat indulásáig hátra volt, nem volt elég a város szemrevételezéséhez. A mosdóban azonban sikerült megtisztulnunk, és a ruhákat is úgy-ahogy kimostuk a kissé maró szagú szappannal, amely egy ügyes kis hengerben a kézmosó mellett helyezkedett el, s amelynek úzusán egy órán át törtük a fejünket. A lehúzott ablak elé akasztva a ruhák hamar megszáradtak, és kezdtük magunkat végre megint embernek érezni.

Talán éppen az ablaklehúzós ruhaszárítás volt a baj, talán máshogy történt, nem tudom: mindenesetre reggelre Kőnig benáthásodott, délután pedig a szeme csillogásából biztosan tudtam, hogy láza van. Nem mertem megemlíteni neki a dolgot, mert féltem, hogy beparáz tőle, és kitalál valami hülyeséget, hogy rákos, kolerás vagy valami orvosilag még nem is azonosított betegsége van. Estére azonban számára is nyilvánvalóvá vált, hogy belázasodott. Szótlanul, rettegve ült velem szemben a kupéban, és azt mondta, nem mer elaludni, mert attól fél, hogy álmában meghal. Könyörgött, hogy én se aludjak el, tartsak ki vele: a lehetőségekhez mérten meg is próbáltam ébren maradni, de aztán csak elbóbiskoltam: Kőnig erre dührohamot kapott, és azt ordította, hogy biztos én betegítettem meg. Ezen a szálon haladt egy darabig, aztán belátva, hogy ez talán mégiscsak túlzás, azon dühöngött tovább, hogy én mért nem vagyok ugyanúgy beteg, ahogy ő, és hogy ez rohadt szemétség, a barátság felrúgása. Aztán hirtelen, ájulásszerűen, két mondat között elaludt.

Hajnalban megérkeztünk Marseille-be, és szokás szerint el kezdtük várni a visszafelé induló vonatot, de Kőnig hirtelen kijelentette, hogy nem hajlandó felszállni, mert ha történetesen nem tudna elaludni - miközben én rohadék módon alszom, mint az állat - megőrül a kupéban egyedül. Próbáltam meggyőzni, de nem sikerült: maradtunk tehát, és kimentünk a pályaudvar előtti térre, ahol a hosszú lépcsősoron hozzánk hasonló hátizsákos turisták aludtak a hálózsákjaikban. Néhány arab üldögélt ébren a környező padokon, talán zsákmányra lestek, talán csak szórakozásból nézték az alvókat. Kőnig mindenesetre úgy ítélte meg a helyzetet, hogy ezek az arabok az életünkre törnek, nyakunkba vettük tehát a várost, és meg sem álltunk a kikötőig, ahol aztán egy padon szunyókáltunk egy kicsit, miközben Kőnig félóránként felrázott azzal, hogy járkálnak a környéken, és hogy fél. Időközben elfogytak a Párizsban vásárolt papírzsebkendők, és Kőnig egyéb híján a pólójába fújta az orrát.

Augusztus eleje volt. Én akkor már tudtam, hogy otthon megérkezett a behívóm, amitől Kőnignek nem volt félnivalója, mivel vegetatív neurózisa meg egyéb bajok miatt felmentették. Különösebben nem aggasztott a dolog, az pedig, hogy kint maradjak valahol Nyugaton, meg sem fordult a fejemben: a családom tágabb környezetéből kikerült emigránsok elkreténedéséről bőven szerezhettem tapasztalatokat. Ennek ellenére délelőtt, amikor Kőnig úgy-ahogy rendbejött, elmentünk az idegenlégió központjához, és útleveleinket szorongatva egy órát ácsorogtunk, és azon tanakodtunk, meglépjük-e életünk legkockázatosabbnak ígérkező döntését. A nagy vaskapu előtt álló légiós vigyorogva integetett, hogy menjünk be: végül nevetésétől kísérve szégyen-szemre eloldalogtunk.

Az esti vonat, amellyel visszaindultunk Párizsba, más volt, mint amilyennel hajnalonként szoktunk volt indulni: nem TGV, de ahhoz hasonló. Elegánsabbak és tágasabbak voltak a kupék, a levegő légkondicionált. Viszonylag sokan utaztak, mégis sikerült külön kupét kifognunk. A hátizsákokat a pályaudvar csomagmegőrzőjében hagytuk, mert úgy döntöttünk, hogy áttesszük a nappalainkat Marseille-be, és majd Párizsban vackolunk át hajnalban a visszafelé induló vonatra. Forróság volt, pólóban és rövidnadrágban szálltunk föl. Úgy tűnt, Kőnig állapota javul: elalvás előtt nem parázott, és engem sem kényszerített arra, hogy virrasszak. A csendesen suhanó, elegáns kupéban hamarosan elaludtunk.

Éjfél körül ébresztett fel Kőnig azzal, hogy fázik, már egy órája ébren van, és csak fázik, fázik. Amikor magamhoz tértem, megijedtem a látványtól: Kőnig ajkai lilák voltak a vacogástól, egész teste rázkódott, mintha rengetné belülről valami. Semmi sem volt a kupéban, amit felvehetett volna: meleg ruhát nem hoztunk, mert nem számítottunk arra, hogy hideg lehet. Én is borzongtam: a légkondicionálót húsz fok körülre vehették, ami pólóban-rövidnadrágban éppen a fázáshatár. Megpróbáltam Kőnigbe beleerőltetni a vacsoránk maradékát, de annyira reszketett a szája, hogy nem tudott nyelni. Végső kétségbeesésemben aztán rájöttem, hogy egyetlen takarószerű anyag áll rendelkezésre a vonaton (ha nem akarom az ülések kárpitját letépni): a függöny. Leszakítottam tehát, és azzal takartam be Kőniget, de a merev anyag nem sok meleget adott. Mellé ültem tehát és átöleltem.

Ekkor lépett a kupéba a belga. Lyonnál szállt fel, és mint mondta, megunta az útitársai horkolását: ugye, mi nem horkolunk. Nem mertem Kőniget elengedni, miközben válaszolgattam; a belga egyáltalán nem furcsálkodott a helyzeten: rövid pillantást vetett Kőnigre, aztán az üres függönykarnisra, és leült velünk szemben az ablak mellé. Jól öltözött, ápolt úr volt a belga: röviden érdeklődött, honnan érkeztünk, tényleg, nahát, és röviden ő is elmondta, kicsoda-micsoda, és hogy nem éppen Poirot, hahaha, de valami olyasmi. Kőnig vágyakozva nézte meleg, elegáns posztózakóját, a belga Kőnig pillantását követve végignézett magán, és közölte a zakó márkáját és árát, meg hogy a feleségétől kapta. Ha Párizsban járunk, okvetlenül keressük fel ezt meg ezt az üzletet, kiváló zakókat lehet ott kapni. Aztán kispárnát vett elő a táskájából, a feje és az üléstámla közé illesztette és angyali mosollyal álomba szenderült. Kőnig reszketése is csillapodni kezdett, de nem mertem kiengedni az ölelésből. Aztán hajnal felé mindketten elaludtunk.