Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Oravecz Imre

Szajla

Verstanulmányok egy faluregényhez

Csapás Alja

A Péter-hegy mögötti keskeny, mély völgy, szinte szoros,

Belső-Rácfalutól nyugatra, Havas-tető alatt,

a fenekén, a dűlőút alatt patak folyt át rajta,

nem lehetett látni,

két oldalt eltakarta a szinte áthatolhatatlan, sűrű garád,

de tavasszal, ha az ember nagyon fülelt,

hallotta odalenn a víz csörgedezését,

középtájt járt fel a földünk a tetőre,

hol a tagelválasztó mezsgye húzódott keresztben,

búzát vetettünk bele vagy árpát,

és néha kukoricát is ültettünk,

nem szerettem,

főként az aszat miatt,

mely kiszúrkálás után is kihajtott,

aratásra beérett,

és marokszedéskor összeszurkálta a kezem,

nagy esőzések idején sokszor megszaladt,

és átcsúszott a szomszédéra,

ebből mindig vita keletkezett,

mert el kellett dönteni,

kit illet meg azon a szakaszon a termés,

rossz földnek számított,

és ezt csak tetézte,

hogy sosem trágyáztuk,

bár apám egy tavaszon vinni akart rá,

az államosítások előtt egy magánfuvarozó teherautóját vezette,

azt kérte el és rakta meg otthon,

de a völgy szájánál lévő szittyós kiöblösödésben tengelyig süllyedt a sárban, és elakadt

és sosem ért vele oda,

a szemközti, a péter-hegyi oldal sem kárpótolt a felsebzett tenyérért,

azt nem művelték és még meredekebben futott le,

fa nőtt rajta meg fű, és sok helyen kilátszott a csupasz talaj,

de se erdőszámba, se legelőszámba nem ment,

a fa valami fehéres törzsű, ragacsos levelű nyeszlett nyárféle volt,

a fű meg ehetetlen, csátészerű, sovány pernye,

melynek borotvaként vágott az éle,

ebédszünetekben mindig átverekedtem magam a patakparti bozóton,

egész magasra felkapaszkodtam,

és tüzetesen átvizsgáltam a szóba jöhető helyeket,

nem hagytam ki egyetlen fészekgyanús, sötétlő pontot sem,

de hiába karcoltattam, szúrattattam össze magam tüskével, ággal

sose találtam se tojást, se fiókát,

és mindig csalódottan tértem vissza anyámhoz,

pedig rengeteg madár élt ott,

szünet nélkül vijjogtak,

és fáradhatatlanul keringtek a csúcs körül,

hol minden évszakban, napszakban fújt a szél,

és olyan reménytelenül rázta a leveleket,

mintha átok ült volna mindenen.

 

Hosszúk

Alighanem azért Hosszúk,

mert nagyon hosszúak voltak ott a földek,

majdnem Falun Alólról nyúltak át több, mint egy kilométer hosszan,

keresztezve a Tarnát, a Széki patakot, el egészen a csináltútig,

ott húzódott a legkeskenyebb parcellánk,

alig három-négy méter széles,

a Patak partján kezdődött,

Rossz Tarna-partig rét, kaszáló volt,

onnan szántó,

jó, homokos, laza talajú,

kukoricának, krumplinak, de főként máknak megfelelő,

itt számított a legértékesebbnek,

valamivel magasabban is feküdt,

és sosem árasztotta el a belvíz,

a Tarnán túl meggyengült, elzsurlósodott,

de ott is szántottuk,

viszont csak kukorica alá,

hosszú napokat töltöttem anyámmal Hosszúkon,

kapáltunk, címereztünk, egyeltünk, forgattunk, gyűjtöttünk,

sokat izzadtunk, dolgoztunk,

örültünk, ha bibictojást találtunk, ha kisnyulat fogtunk, ha delet harangoztak, ha este lett,

és bosszankodtunk,

ha elkapott az eső és bőrig áztunk,

vagy felfedeztük,

hogy az egyik vagy a másik oldalon a szomszéd elszántott a miénkből,

az esőnek megadtuk magunkat,

de a szélesítési törekvésekkel szemben úgy védekeztünk,

hogy a következő esztendőben visszaszántattuk valakivel az elorozott részt,

és ismét helyére került a választóborozda,

ha munka közben messze lemaradtam anyám mögött,

és hallótávolon kívül kerültünk egymástól,

mindig arról ábrándoztam,

hogy egyszer csónakot szerzek és végigcsónakázom a Tarnát,

ott folyt át a földünkön,

mindenhonnan láttam a partját,

sokszor elképzeltem a forrását, az alsó folyását, az útjába eső falvakat, beleömlését a Zagyvába

mikor közel értem hozzá,

hallottam forgóinak buggyanását,

láttam felcsapó szitakötőinek szárnyvillanását,

éreztem fűzfabokrainak hűs leheletét,

ha jó melegen sütött a Nap,

ebédszünetben megfürödtem benne,

vagy egyszerűen csak belegázoltam és élveztem,

mint mossa ki talpam alól a finomszemcsés, selymes homokot az áramlás,

mialatt megfigyelem halait, bogarait.

 

Gyetvai-kert

A Patak, az Ambrus-porta, a kilső út és Baji-porta határolta négyszögben terült el,

hozzánk olyan közel,

hogyha Baji János bácsi nem rakott nagyon magas szénakazlat

az udvarunkról jól rá lehetett látni,

igazság szerint nem is Gyetvai-kert lett volna,

hiszen nagyanyám révén valahogy mi örököltük,

csak így neveztük,

mert valamely okból Gyetvaiék használták,

és magukénak tekintették,

elég tűrhető földje volt,

és déli fekvésű lévén bőven kapott napot is,

mégis alig termett benne valami, kevéske krumpli meg napraforgó,

mert nem kapálták rendesen,

és nyár derekára mindig belepte a gaz,

ez nekem kapóra jött,

többnyire őserdőset játszottam benne,

és a magas dudva csak erősítette az érzést,

hogy áthatolhatatlan, sűrű, veszélyes vadon vesz körül,

meg jól el is takart Gyetvaiék szeme elől,

kik nem szerették,

ha benne bóklászom,

leginkább a külső szélében, mélyen az út alatt húzódó garádban bujkáltam,

mely Gyetvaiék nemtörődömségétől független, állandó fedezéket kínált,

és sűrű liceumbokraival, félhomályával, kiálló gyökereivel, rejtett zugaival, gyíkjaival,

jobban megfelelt dzsungelről alkotott elképzeléseimnek,

miután kiűztem belőle a hűsölő tyúkokat,

bejárni is azon az oldalon jártam be,

de nem holmi lyukon vagy csapáson,

melyet könnyű lett volna felfedezni,

hanem úgy, hogy az útról egy kihajló ág segítségével felkapaszkodtam az egyetlen garádbeli szilvafára,

és annak törzsén leereszkedtem,

Gyetvaiék egyszer valahogy mégis rajtakaptak,

és durva szavak kíséretében elkergettek,

ráadásul szilvaérés idején,

mikor tele akartam szedni az ingem derekát szilvával,

ez annyira felháborított,

hogy bosszúból tőből kifűrészeltem a szilvafát,

ezzel magamnak is ártottam,

mert attól kezdve mindig a Patakon át kellett behatolnom,

mi sokkal nehezebbnek bizonyult,

mert a Gyetvai-porta túlnan a Patakra járt ki,

és onnan már akkor észrevehettek.

 

Koponya-tető

Most látom egy térképen,

hogy Kaponya,

de nekem már Koponya marad,

így tanultam meg,

ezen a néven emlegettem világéletemben,

és ráadásul még koponyatetőszerű is,

a Dolyina-verő feletti magas gerinc,

mely Isten-hegyig tart,

de csak a Fenyves felőli végét hívtuk így,

a Baji-pást és villanytávvezeték határolta részt,

a Baji-pásttól felfelé kissé domborodik,

aztán enyhén szétlapul,

de a nyereg felé megint lejteni kezd,

a déli széléről, mint egy léghajóból, a Felvégre lehetett látni, a portákra, kertekre,

különben a közepéről csak az Alvég meg a Cigány-pást látszott,

illetve közeli és távoli települések, hegyek, völgyek tárultak elénk,

Terpes, a Bükk, a Siroki Vár, Darnó, a Keleti Mátra, köröskörül a teljes látóhatár,

és ilyenformán kilátóul is szolgált,

út vitt át rajta,

fent nem kötött össze nagy szintkülönbségeket,

de lefelé mindjárt nagyot esett, és egyből nekiszaladt a Fenyves sarának,

ott belekanyarodott a Baji-pástba,

és hatalmas kérdőjelet leírva Vahalcsik sógor háza háta mögött kötött ki odalent,

a kérdőjel szárában már nem lejtett annyira,

de a Fenyves sarka után olyan meredek lett,

hogy felfelé csak üresen tudták felvonni a kocsikat a lovak,

lefelé pedig mindkét hátsó kereket meg kellett kötni,

és úgy füstölt a föld a felforrósodott, mozdulatlan ráf alatt, mintha égne,

télen síelni kapaszkodtam fel Koponya-tetőre,

nyáron, ha Isten-hegyre mentem, az erdőre,

vagy a határba egerészni Buksival, a kutyánkkal,

kamasz koromban meg sokszor minden cél nélkül,

ha éppen a közelében tartózkodtam, ha fészkeztem vagy gubicsot szedtem

vagy egyenesen lentről,

legszívesebben aratás táján őgyelegtem rajta,

mikor már olyan nagyra nőtt a rozs,

hogy kétoldalt egészen eltakartak a pattogó, aranysárga szárak,

ha ilyen táblához értem,

mindig izgalomba jöttem és megálltam,

és önkéntelenül A test ördöge szerelmespárjára gondoltam,

kiket Raymond Rodiguel folyton bent, a házban szeretkezett,

de én mindig a szabadba, valahova ide, a rozsba képzeltem.