Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bednanics Gábor

A meg(nem)értés kétes köztessége

Kornis Mihály: Sóhajok hídja

Bultmann óta nyilvánvaló az a hermeneutikai álláspont, hogy a megértés igényét olyan érdekek szervezik, amelyek az értelmező és a szöveg között az előbbi kérdésfeltevésének elsőbbségét hangsúlyozva a dologhoz való életviszony individuális válaszaira koncentrálnak. A személyességnek ilyesfajta felfogása lehetővé teszi, hogy (többek között) az egyén megnyilatkozásai egyfelől mint bármely közösséghez való tartozás deklarációja, másfelől pedig mint a szubjektív kérdések és válaszlehetőségek terepe váljék nyilvánvalóvá. Ez a lehetőség minden pozitív vonása ellenére rendelkezik olyan (kikerülhetetlen) negatívumokkal, amelyek a két pólus közötti választás nyomán kialakult destabilizált állapotban a személyiség dekonstrukcióját oly módon eredményezik, hogy a feltételezettség nem csupán az énfogalom átértékelődéséhez vezet, hanem a megértés pozíciójának és az identitás vonatkozási körének teljes elvesztéséhez is. Nem arról van azonban szó, hogy a megértés köztességéből egyenesen következne a fenti helyzet, hanem inkább arról, hgoy a tudatosnak tekinthető ragaszkodás egyfajta absztrakt közösségiséghez az egyéniség olyan affirmációjához vezet, amely nemhogy a személyes szabadság abszolút korlátozhatatlanságának illúzióját, de annak körben forgó magyarázatát is táplálja.

Kornis Mihály legújabb kötetében ezzel a circulus vitiosus-szal próbálja egyrészt meghaladni, másrészt (ebből kifolyólag) megérteni saját pozícióját mind a személyes, mind a közösségi élet terén. A közösségiség ez esetben az irodalom történeti folyamategyüttesét, jelenlegi állapotát, a hol gyengén, hol meg erősebben körvonalazódó csoportosulásokat, illetve a politika (mind időben, mind térben) szűkebb és tágabb régióit foglalja magában. A kötet a szerző szerint átmeneti, "híd, amelyen átbotorkálok a Napkönyv első kötetéből a másodikba"; invokáció: a megmaradt és töredékes írásdarabok először "halálra ítélt", majd felelevenített együttese. A Sóhajok hídja című rész, a könyv első és egyik legnagyobb írása hivatott voltaképpen ezt a célt szolgálni, a többi darab az alkalmi írások és publicisztika vonásait hordozzák magukon. Az átmenetiséget ez a műfaji meghatározhatatlanság is alátámasztja, legalábbis annyiban, amennyiben a meglehetősen homályos irodalmi-nem irodalmi szempontokat is figyelembe vesszük. Ha jogossá kívánjuk tenni ezt a distinkciót (ami sok esetben nem lehetséges, mégpedig éppen a bizonytalan fogalomhasználat miatt), akkor elkerülhetetlen az irodalmiságnak olyan definíciót adnunk, amely bár hangsúlyozottan szűk és ideiglenes, mégis továbblendítheti az értelmezést. Amint pedig a műfaji átmenetiségből (is) következik, ez a meghatározás nem más, mint a publicisztika határát is súroló, személyes élmények és emlékek rögzítését és értelmezését magában foglaló írásmód bizonytalan intenciójú megnyilatkozások terepének uralma. Ez az uralom pedig szinte az egész köteten végigvonulva az irodalmat is mintegy megnyilatkozások puszta terévé degradálja. (Más kérdés, hogy némely esetben ez a lefokozás érdemi jelentőségű lehet. Ezek az esetek azonban az irodalmiság - ismét hangsúlyozva: korántsem éles - határait reflexív-tematikus síkon a végletekig tágítani kívánják, amiről jelen esetben nincsen szó - meglehet más Kornis-művekben viszont igen.) az hommage-jellegű írások (pl. Töredékek M. I-ről, Orbán a máglyán, Esterházynak) az irodalmat magát olyan szinten mutatják be, amelynek értéke talán a személyes viszonyokban és az olvasói/művészi érdeklődésben fedezhető fel. Ugyanakkor ebben ki is merül. Nem lép tovább tehát - mondjuk - abban az irányban, hogy érdeklődését és véleményeit tágabb folyamatok közé helyezze. Mindennek pedig "csupán" az a veszélye, hogy az olvasó (akinek remélhetőleg nem ez a könyv alkotja első tapasztalatát Kornis művészetéről) ezen a személyes nyomvonalon át képtelen utat találni akár a Napkönyv értelmezéséhez, akár pedig Kornis pályájának egyéb szakaszához.

Az átmenetiség tehát ezen a vonalon azt eredményezi, hogy az átlendülés az egyik regényből a másikba nemcsak a befogadó számára látható dokumentum nem lesz, hanem feltehetőleg a beszélő szubjektum számára sem. Hiszen - amint a borító invokáció-jellegű szövegéből kiderül - ezek a "vallomások" a különböző maszkok váltogatásának segítségével egy egységes szubjektum megalkotását tűzik ki céljukul. A konfesszió formája ugyanis lehetővé teszi (néha pedig egyenesen megköveteli) a megkonstruált képpel történő szembesülést, és az ebből adódó eltérés értékelését. A Kornis-szövegekben elhangzó mindenfajta megnyilatkozás (maszkok) és a vallomásosság egymás mellé helyezése olyan feszültséget azonban nem teremt, amely ebben az ellentétben a megértés bármiféle formáját magával hozná. Eltűnik ugyanis az az alap, amelyre a hermeneutikai köztességnek mint interpretációs közegnek szüksége van: a meghatározás kölcsönössége, mely ugyanakkor időbeli differenciát is magában foglal. Kornisnál ez a hiány a legszembetűnőbb módon a politikát érintő írásokban lép fel. A (szinte már szokásos módon eldönthetetlen műfajú) Kádár-darabban, a Két naplórészletben és az Álomnaplómból című szövegben olyan modalitással találkozunk (a Kádárban ez inkább a széljegyzetekben nyilvánul meg, melyek mintegy kontrollálják az "eredeti" modalitást), amely az önmegértést a közösségiség felől tartja megvalósíthatónak. Ha Arisztotelész definícióját követve mint "dzóon politikon"-hoz viszonyulunk az emberhez, akkor ennek a fajlagos különbségnek magára a nemre illetve az individuumra nézve olyan következményei lehetnek, melyek szerint a közösséghez tartozás elsődlegessége elengedhetetlen feltételként nemcsak az egyén egy lehetséges, hanem egyetlen meghatározását adja. Az önmegértés dialektikája - mely egy másik bölcselő közvetítése által a hatalom trópusával is színesedett - így pusztán egy tulajdonság megismeréséhez vezet el, mely tulajdonság további átalakulása (a hovatartozás igénye és mikéntje irányában) az egyén individuum mivoltát kezdi ki.

A fogalmak, a hagyományozott értékek kvázi-szakralitását e szövegegyüttesben ellensúlyozni látszik egy olyan erő kiforratlan lehetősége, amely nem kívánja elismerni az értékek változatlan fennállását, s így mintegy az individuum önmegértésének legfőbb fonását, a teljes azonosság elérésének kívánalmát látszik érvényteleníteni. A 28-29. oldalon előadott álom például a lehető legszorosabb értelemben vett szakralitás hordozóját, egy vallásos iratot profanizál a szintén sztereotip módon szubverzív jellegű pornográfiába is átsejlő szexualitással. Az egyes szám harmadik személyben megnevezett személy itt élesen elválik grammatikailag az első személyű alaktól, akiknek azonossága tartalmilag tisztázva van (...lenézett, szóval megnéztem...), de akiknek ugyanakkor az álomban cselekvő és a már felébredt én közötti kapcsolatban is lényeges szerep jut. Az írás szentségének allegorézise nyomán pedig az irodalom már említett szerepének értelmezése is új távlatot nyerne, ha a kötet többi írása hasonló példákkal szolgálna, s nem pedig arra használná a fentihez hasonló módon szerveződő szubverziót, hogy a közösségi pozíció mint meghatározó helyzet fenntartása érdekében egyszer a hagyomány egyik, majd másik darabját lendítse ki stabil(nak vélt) állapotából. S bár talán az álomnak ebben játszott szerepe jelenthetné a legerőteljesebb elmozdulást az egyén önmegértéséhez vezető folyamatban, mégis sokkal inkább azok a szólamok kerekednek fölül a néhol felbukkanó produktív köztesség lehetőségén, amelyek az álmot ugyan elmozdítják a valósággal történő szembeállítás átgondolatlan közhelyétől, de azon elképzelés foglyai maradnak, amely szerint a fantázia világa birtokolná a valóság kulcsát.

Mindezek után megállapítható, hogy az individuum problémája Kornis számára a köztesség állapotában nem igazán termékeny. Két, merőben ellentétes pozíciójú beszédhelyzet, életállapot, kevert műfajiság, ingadozó s mégis stabilitást kívánó elváráshorizont nem a Sóhajok hídján (vagy a Sóhajok hídján) való átjutást, hanem a pólusok viszonyának ellehetetlenülését vonja maga után. Az így kialakult helyzetben mivel minden polarizálás ellenére ugyanahhoz a szubjektumhoz keresi ugyanazt a szubjektumot, s eközben nem észleli, hogy a vallomást tevő (bár álarcok mögé rejtező) személy nem önmagára ismer, nem önmagát érti meg az önmegismerés folytán a mindenkori elkülönböződés miatt, a továbblépés és a fennmaradás (amit az identitás hivatott biztosítani) sikeréért tett feszült keresésben elvész a kérdező és az objektum szerepű kérdezett (kutatott) én is. Az azonosság kívánalma helyett tehát (a megközelítésmódból eredően) az eltéréseket volna szükséges tudatosítani, ami valóban megteremthetné az átlépés (netán: áttörés) lehetőségét, de a permanens önazonosságot feltételező egyén a továbbhaladásnak az esélyét is tagadja azáltal, hogy az elmúlt idők individuumából és eseményeiből azok intencionált lényegiségét figyelmen kívül hagyva homogén világot formál maga köré. Ebben az egyneműségben azután nem talál fogódzót semmi további termékeny reflexióhoz és önértelmezéshez, csupán körben forogva az Azonost határozza meg a Más nélkül. És persze a Körmagyar alkotóját kedvelő literátus olvasó talán némi joggal kérdezheti, hogy mi köze is mindehhez. (Magvető)