Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Barabás Judit

A következetesség paradoxona

(Spiró György: Mohózat)

Semmi meglepő nincs abban, hogy Spiró György drámáinak újabb gyűjteményét adja közre. Időről időre megteszi ezt, hiszen a nagyregényen kívül a drámai műfajokhoz fűzi kissé fanyar, de jelen szövegek tanúsága szerint is mindig megújulni látszó szenvedély. Szkeptikusan tekinti e műforma lehetőségeit, különösen színrevitelének vonatkozásában, mitöbb, saját maga tehetségét is kreatívabbnak gondolja regényíróként - legalábbis nyilatkozataiban így vélekedik -, de mégis mindig visszacsábul. A mostani kötete keltette élmény különös: elismerés, színtiszta intellektuális öröm és - legyen bármennyire is meghökkentő e kategória Spiróról szólván - unalom vegyül benne. Eredeti, jellegzetes, amit olvasunk, vélhetőleg egy újabb korszak - kísérleti fázis? - lezárásaként is kell felfognunk, ám valami hiányzik, súlyosan, a lehetőségekhez képest is. E hiány, a hullámzó színvonal mindenképp kapcsolatban áll a szerző rendületlenül következetes, ám kissé szűkösre fogott világképével, a hozzá való merev ragaszkodással. Bármily látványosan változzék módszere és nyelvisége - eszmeisége ugyanaz. Így különös meg nem felelések jöhetnek létre; a következetesség ezúttal nem feltétlen értékteremtő.

Spiró - ha önvallomásainak és a föltüntetett keletkezési dátumoknak hinni lehet - nagyjából harminc éve ír darabokat. Első időszakát a szinte monomániás történetfilozófiai érdeklődés jellemezte. (Máig erős a hajlandósága a nagyléptékű elvonatkoztatásokkal dolgozó logikára.) a látomásszerűség és monumentalitás is sajátja volt e szakaszban, változatos tér- és időkoordináták közé helyezve. A hangnem módosulhatott - megemelt költőiség, szándékos deheroizálás, anakronisztikus nyelvhasználat egyaránt előfordult - de a világkép azonos maradt. (Ahogy mindmáig.) A kizárólag ösztönkésztetései - szerzés, hatalomvágy, szexus, vér - által irányított emberi lény mechanikusan ismétlődő helyzeteket állít elő, ahol is győző és legyőzetett előbb-utóbb ugyanabba a bugyorba jut, hiszen egyetlen bizonyosság van: a halál. Minden fázis kérlelhetetlenül, szélsőségesen értékleépítő, ívét a pusztítás fokozatai adják. Madáchot, Vörösmartyt idézi e szemlélet: a cél nélkül, kaotikusan működő "történelem" bedarál, maga alá temet mindent, semmi lehetőséget nem hagyván az individuumnak, kinek egyetlen vágya és feladata a létfenntartás, az ideig-óráig való túlélés. A dezilluzionizmus fogalma is enyhe e romantikusan katasztrofista látásmód leírására, ugyanis nem mutat föl semmit, amiből egyáltalán ki lehetne ábrándulni; a csömör és undor mindent áthat. Ám e kéjesen, gátlástalanul öldöklő, a Sturm und Drang rémdrámáit idéző módon, csak azoknál kajánabbul vérben tapicskoló világ ekkor még nem nélkülözte a formátumot, sem jelenségeiben, sem megformálásában. Rendre fölbukkan néhány intellektuális minőséget mutató figura, többnyire nagyon erős a szöveg vizualitása, metaforikája - a költő, Spiró nyilatkozik itt meg -, s az egyik legszebb darabban - A békecsászár - a vérgőzös látomásokba fájdalom vegyül, a mindenkori parttalan gúnyt, iróniát pillanatokra áthatja a líra, az esendőség, az érzelem. Az ábrázolás látószöge ebben az időszakban igen tágra nyílik: távolról és nagyon felülről tekint tárgyára a szerző. Absztrakcióhoz vonzódó alkata okán az egyén kevéssé érdekli - masszát, tömeget mutat: kreaturákat, kik gyakran név nélküliek, felcserélhetőek. Az individuum minőségként eleve kétségbevonatik nála - nincsenek egyéni választások.

A 80-as évektől első pillantásra markáns, alaposabb rátekintésre csak fokozati különbséget látunk. A tematika megváltozik, s vele együtt a perspektíva is. Lejjebb bocsátkozik a szemhatár, közelebbi tárgyakat keres. Valószínűleg nem cinikus annak a föltételezése, hogy a szerző ráunt formátumos és sokszereplős darabjainak előadatlanságára. Színre vágyott. Következésképp létrehozott egy olyan színjátéktípust, mely hézag nélkül építi tovább korábbi világlátását, de elemeiben, valóságvonatkozásaiban más. A középpontba - Az Ikszek Boguslawskiját kiemelő, azt drámai hőssé formáló Az imposztor kivételével - a mindenkori jelen s hangsúlyozottan köznapi figurák kerülnek. E korszak legsikeresebb s kétségtelenül legértékesebb darabja - a Csirkefej - a nyelvhasználat váltását is magával hozza: Spiró szociografikus aprólékossággal imitálja az egyes rétegek, csoportok gyakran rontott beszédváltozatait. Míg a Csirkefejben ez revelatív hatású lehetett, pl. az Esti műsor esetében már kevésbé működőképes, és jelzi azt a csapdát, mely később is fenyegetni fog. A szociografikus-naturalisztikus életszelet a szintén szociografikus-naturalisztikus hűségű beszédmóddal csupán sztereotípiákat képes ábrázolni, a látlelet vagy kórrajz szintjén. E középfajú színművek megőrzik a korábbi világlátást, melyben az értéknélküliség, öntudatlanság, artikulálatlan ösztönök, a szabadsághiány uralkodnak. A forma már kizárólag prózai, így a sivárságot a korábban oly élvezetes nagyszabású nyelviség sem enyhíti. A realizmusban, mitöbb, a naturalizmusban való gyökerezettség rendkívül erős: a figurák egy adott, nagyonis konkrét egzisztenciális-gazdasági-politikai helyzet termékei s egyben a helyzetet passzívan elszenvedni kénytelen alanyai; keserű értelmezési kísérleteik mindig töredékesek, nem önmaguk megfogalmazásáról szólnak, csupán kilátástalan létezésmódjukat, sivár létminőségüket írják le. A mostani kötet hat szövege - kettő kivételével - szerves folytatása mindennek.

A drámai mű hatáselemei, eszközei közül Spiró az idők folyamán egyre nagyobb jelentőséget látszik tulajdonítani a puszta verbalitásnak. A kötet két, általam legsikerültebbnek tartott darabjában imponáló biztonsággal, sokszerűséggel él vele. Az Ahogy tesszük válási procedúrát, érzelmi-egzisztenciális ellehetetlenülést végigkínlódó szereplői ugyan pongyola, "beszélt" nyelven nyilatkoznak meg, de ezt ellenpontozza a dalbetétek költőisége, alkalmankinti morbid ötletessége, szellem. A Legújabb Zrínyiász Mikszáth-parafrázisában Zrínyi és társai a frissen rendszerváltott Magyarországon találják magukat, s ez kiváló alkalom a stiláris, nyelvi tobzódásra: az archaikus beszédmód, ennek parodisztikus lehetőségei, a politikai közbeszéd kiürülő szólamai élvezetesen s kétségtelen karakterizáló hatással olvadnak egybe.

Mindez jóval problematikusabb a három hangsúlyosan jelen idejű, direkten aktuális állapothoz kötődő műben: Kvartett, Vircsaft, Dobardan. E szövegekben különös összefüggés mutatkozik alakteremtés és drámai nyelv között. Minél erősebb a törekvés egy-egy társadalmi réteg, csoport stb. beszédmódjának naturalisztikus hitelű visszaadására - magyarán: minél kevésbé stilizált a teremtett alak megnyilatkozása -, annál elnagyoltabb, differenciálatlanabb, egysíkúbb a karakter. A Dobardan esetében még nagyobb terhet kellen hordoznia a struktúrának. E műben a lelkiismeretével, középkor-pánikjával, kapcsolatainak ürességével kissé enerváltan küszködő értelmiségi férfi egy, a boszniai háborúban árván maradt gyermek örökbefogadásával vél kijutni többszörös zsákutcájából. Ezen igyekezte közben ő is, a többi szereplő is gyakran talál hosszas elmélkednivalót, világról, politikáról, gazdasági összefüggésekről. Néhol meglepő hozzáértéssel elemeznek, ám e miniesszék mintegy zárványként vannak jelen a műben. Nem szervesülnek, mert nem is tehetik: a szakterminológia, az informatív, értekezésszerű beszédmód vegyül egyfajta értelmiségi szlenggel - elfedve az alakok esetleges kevésbé absztrakt, elevenebb dimenzióit -, s ez oly nehézkes szöveghalmazt hoz létre, hogy a nagyon statikus, kis teherbírású szerkezet összeroskad alatta.

Az élőbeszéd rögzített, irodalmi imitálása, műbe átemelése mindig is veszedelmes. Valószínűleg csak olyan speciális műfajok bírják el nagyon szigorú szelekció nélkül, melyeknek elsődleges ambíciója, célja a leírás, a naturalisztikus megörökítés. (Vélhetőleg a drámai műforma nem tartozik ezek közé.) Szükség van ugyanis arra, hogy a rontott, iskolázatlan stb. nyelvhasználat ne a figura egyetlen, kizárólagos megnyilatkozása legyen - epikai műfajokban az elbeszélői jelenlét orientálhat, hátteret és mélységet teremthet, a tudatábrázolás más módszereivel is élhet. A dráma kényesebb. A Csirkefejben Spiró egyensúlyt tudott teremteni akció, kapcsolatrendszerek rajza, alak és nyelvhasználat között. Sokelemű, gazdag és heterogén volt az anyag, mellyel dolgozott. A mostani darabokban megszűnik sokszerűség és kiegyenlítettség szép egysége, kivált a Kvartettben s a már említett Dobardanban. Akció jószerivel nincs, a szerzőt nyilvánvalóan kizárólag a tárgyalt, kétségtelenül súlyos, leginkább ideologikus és gazdasági természetű problémák izgatják. Ám ezek absztrakciók maradnak, a figurák nem jelenítik meg őket, csupán kommentálnak és illusztrálnak. S mivel konkrét külső meghatározottságukon, beágyazottságukon, megint: kreatúra-voltukon túl nemigen derül ki róluk más, előbb-utóbb érdektelenné válnak. Illusztratív alakok csak nagy tömegben, távolról lehetnek jelentésesek, mint a szerző korábbi műveiben voltak. Ott a nagy lépték indokolta az árnyalatok hiányát - a szűk perspektíva, az ideologikum értekezésszerűen kifejtve monotóniát eredményez, s meghalasztja a drámaszerkezetet. Nem tudhatni, merre lép tovább a szerzőnk - de ez a kötet mintha egyik lehetséges útjának végpontját jelezné. Épp Spiró alkotói személyiségének sokfélesége a biztosíték rá: számos út nyílhat még.