Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Németh Marcell

Egy monográfia titkos önarcképe

(Balassa Péter: Nádas Péter)

Egy monográfia nemcsak szövegek, hanem egy alkat leírása is. Ennyiben a monográfia dialogikus műfaj: belső egyensúlya a szöveg és az alkat leírása közötti "szereposztás" kérdése. A "valódi" szerző helyett a monográfia szerzője köti meg az életrajzi paktumot szerző és szöveg között: tulajdonképpen a fikció problémájával szembesül, mert sem a tisztán "elemzőhöz" sem a tisztán "életrajzihoz" nem térhet vissza a "szöveg" és az "alkat" szerep-konfliktusaiból.

Nádas Péterről írt monográfiájában Balassa Péter valóban konfliktust, értelmezésre váró feszültséget lát "alkat" és "szöveg" között: az alkat, melyet keres: klasszikus, anélkül, hogy ez a klasszicitás szükségképpen klasszikus értékű művekhez kapcsolódna: "Úgy tűnik, Nádas Péter alkata szerint kezdettől fogva klasszikus író, attól függetlenül, hogy mikor, milyen körülmények között hozott vagy hoz létre (létrehoz-e egyáltalán) úgynevezett klasszikus értékű műveket, egy olyan korszakban, mikor ez a jelző anakronisztikus, ironikus distanciával alkalmazható csupán. (...) Mindenesetre itt nem minősítő, normatív vagy történeti fogalomként használom e jelzőt, hanem egy alkatot írok le, belső gondolati poétikai mozgást, valamint egy bizonyos ünnepélyes hangfekvést, kimértnek tűnő megszólalást mint - öniróniával sokszor általa is reflektált - magatartást jelölök vele, így is jelezve (...) egy bizonyos megértési nehézséget. Azt, ami a jelen horizontjában minden egyensúly- és arány-teljesítménynek szimptomatikus kísérője" (NP, 18) Nem Balassa Nádas-könyve az első, ahol Nádas Péter klasszikus alkatáról esik szó. Mégis: magyarázatra szorul ennek az "alkati" klasszicitásnak az elemzés. Balassa értelmezésében ugyanis a klasszikus nem értékkritérium, hanem kifejezetten a szerző alkata, nem norma, hanem magatartás, nem értékfogalom, mert ellentmondást hordoz: a közérthető példaszerűségével szemben éppen megértési nehézségre utal. Engem most elsősorban ez a megértési nehézség érdekel: a klasszikus beszédmódra reflektáló (ön)irónia és a klasszikus arány-teljesítményét kísérő szimptómák - az ellentmondás, a konfliktus jelei.

A konfliktus először is ellentétes, egymást kizáró elemek, végletek összekötésének a kísérletét jelenti: "A klasszicizáló megkötés (...) Végletek összekötése, amely maga is művészetről szóló vallomás: az anyag káosz közeli dühöngése (természetünk stb.) az egyik véglet, végsőkig »merev« szabályszerű, stilizált kifejezés a másik véglet." (NP, 221) Persze: Nádas prózájában sokan észrevették már a végletek közti egyensúlyozást, mondatainak nyelvet megkísértő valószerűtlen ekvilibriumát, titokzatos, szinte idegen nyelven formálódó stilisztikumát. A klasszikus alkatról beszélve azonban Balassa mást is akar mondani: a klasszikus alkat és a klasszicizáló megkötés értelmezésében és értelmezhetőségében az életmű alapproblémáját akarja beleírni. Mert a végletek összevonása adhatja ugyan a szöveg értelmezési nehézségeit, de önmagában mégsem értelmezési nehézség. Nem a végletek érdekesek, önmagukban, absztrakt módon: a klasszikust értelmezve Balassa nemcsak a természet végleteihez hozzáadódó egyensúlyról, és nemcsak az egyensúlynak megfelelő művészet korszerűtlenségéről beszél, hanem az egyensúlyt kísérő önreflexióról is; az egyensúly szövegen belüli (ön)értelmezéséről is. Klasszikus az, mondta Hegel, ami azáltal jelenti önmagát, hogy önmagát értelmezi.

Amikor tehát a klasszikusban észlelt megértési nehézségről beszél, Balassa nemcsak a műértelmezésre gondol, hanem a Nádas-életműre vonatkozó leghangsúlyosabb állítását is kimondja: önértelmező szövegekről van szó; ha nem is a szerző önstilizációs "szövegbeíródásának" értelmében, hanem pontosan egy "régivágású" elbeszélő előtérbe állításával. Aki a történetmondás által válik a szöveg legfontosabb értelmezési nehézségévé; akinek alkata nem más, mint az önértelmezés; aki az önértelmezések sorozatában válna azzá, ami: elbeszélővé.

Balassa tehát nem csak egy narrátort elemez, hanem valamit rekonstruálni akar, amikor elemez, magának a műnek a létrejöveteléről is beszélni akar: az érdekli, hogy hogyan jön létre, hogyan van az elbeszélő az elbeszélésben és az elbeszélés által. A klasszikus alkat enigmájában, a narrátor értelmezési nehézségében fölveti a műalkotás státuszának kérdését. Ezzel nem azt mondom, hogy filozófiai szövegként közelítené a Nádas-életművet, de azt mindenképpen, hogy "saját és sajátos filozófiai kérdezésmódot" tulajdonít annak. A Nádas-szöveg történetmondásában: az elbeszélés önértelmezéseiben létrejövő narrátor az európai kultúrában létrehozott, annak az alapját és krízisét jelentő alany: az én metaforája: ...az én és nem én, az alany és tárgy közötti szembeállítás megszüntetése, költői egységbe való olvasztása mint költői-mitikus stb. alannyá válás (...) egészen mélyen és messze visszavezet az európai irodalom, vallás és művészet történetébe; bizonyos mértékig általánosan kimondható, hogy a műalkotásban megalkotódó fiktív valóságban eleve opponálódik az alany és az alannyá válás (ami nem jelent végső, rögzített, esszenciális szubjektumot) az időbeli lét transzcendens horizontja." (NP, 244) Röviden: amit Balassa a Nádas-szöveg narratív szerkezetében meg akar mutatni, az az elbeszélő és elbeszélt kultúrában lévő "én"-ek helyzete; létrejövetele és krízise: "alannyá válásuk" metatörténete, ami Balassa számára maga a történet: számára a művészet elbeszélésében lenni, s a szövegben alannyá lenni, más, több, értelmezhetőbb valami, mint egyszerűen "én"-nek lenni. A Nádas-monográfia pontosan ezért nem csak monográfia, hanem a művészetfilozófiai esszé nyelvén is beszél, mert Balassát nem csak az érdekli, hogy milyen az elemzett elbeszélés és a benne létrejövő elbeszélő, hanem azt kérdezi: mit jelent elbeszélni? Pontosabban: mit jelent önértelmezésekben elbeszélni és hogyan lehet ezt az önértelmezésekben elbeszélő elbeszélőt értelmezni?

Természetesen: elbeszélés útján. Ezért ír Balassa "elbeszélő" monográfiát: "minden monográfia történetmondás is, különösen akkor, ha történetmondó műveket vizsgál. Mint ahogy a művészetben, úgy a rá vonatkozó reflexióban is a történetmondás egy - nem privát értelemben vett - személyes tudásból ered és átváltozva oda tér vissza." (NP, 11) Innen érthető, hogy Balassa a Nádas-könyvben miért viszonyít mindent az elbeszéléshez, a történetmondás logikájához. A történetmondás "alannyá válása" számára egy mindennél alapvetőbb átváltozás, kölcsönösség tapasztalatát jelenti: alanyként hordozni a történetet, s mégis azáltal lenni alannyá, személlyé; mindez azért fontos, mert az elbeszélés és hordozó alanyának kérdése Balassánál éppen nem strukturális különbséget eredményez, hanem lehetővé teszi számára, hogy az elbeszélésben mint magatartásban, habitusban fölmutasson egy alapvetően fontos hagyományt: az elbeszélő művet, mint a személyes tudás egy formáját.

Meg lehetne persze kérdezni: miért csak az elbeszélő művekről esik szó, miért nem beszélek a Nádas-életmű többi reprezentatív műfajairól: a drámáról és az esszéről? Másrészt pedig: miért csak az elbeszélő mű kiváltsága volna a személyes tudás?

Az elbeszélés Balassa értelmezésében nem korlátozódik a történetmondásra, a hagyományosan epikai műfajokra: narratológiája visszanyúl az arisztotelészi "alapokhoz", és az elbeszélést meglévő, anyagukban rendelkezésre álló történések értelmező elrendezéseként, újra-összeállításaként; tapasztalatok és életesemények műbe rendezéseként érti. Ami ugyanúgy történik a Nádas-drámában és a Nádas-esszében is. Az esszében persze bizonyos megszorításokkal: pontosan az, ahogyan "életesemények műbe-rendezése" megtörténik az elbeszélésben és az esszében, a kétféle tapasztalat, "alannyá válás" jelenti a két szövegtípus alapvető különbségét Balassa számára.

A személyes tudás nem az élmény valóságát, a beleérzés esztétikáját jelenti: a személyes tudás a történéseket az önértelmezések sorozatában műbe rendező elbeszélő elbeszélővé, alannyá válásának ténye: az anyag műbe rendezése az elbeszélő tette, ám az elrendezett anyag első értelmezője szükségszerűen maga az elbeszélő; ebben az értelemben beszél Balassa az elbeszélésről mint a személyes tudás átváltozásának helyéről. A személyes tudás nem az elbeszélő mű kiváltsága, de az elbeszélés, az alannyá válás adja ennek az átváltozásnak a helyét, ami mégis elérhetetlen: ebben az elérhetetlenségben van; ebben az elérhetetlenségben létezik a mű (ennek a körülhatárolt elérhetetlenségnek a metaforája a könyv); ebben történik meg a történetmondás. A személyes tudásban Balassa a történetmondás "ontológiájáról" akar valamit mondani; ezekkel a szavakkal beszél a mű létéről, létezésének rendjéről: megnyilvánulásának autonómiájáról. Nádas szavaival: az elbeszélés: a "legreálisabb életesemény".

Anélkül, hogy rekonstruálni akarnám az egyes művek, különösen pedig a két nagy regény elemzését, a történetmondás "ontológiáját" így látom megnyilvánulni az Egy családregény végében: "...ez adja meg Simon Péter hagyománybefogadó és -bíráló történetének kétértelmű tétjét: szabadulni-menekülni a Történettől és alannyá válni általa." (NP, 131) És ugyanez az Emlékiratok könyvében: "ez lappang a könyv belsőleg táguló végtelenjének kibontakozásában, az »elvesztünk egymás meséiben« effektusában és szerkezetileg a kész műben még látható konzekvenciáiban." (NP, ?) A történetmondás ontológiája, a történet tudása feloldhatatlanul kettős: megfosztás és elvesztés, odatartozás és idegenség egyaránt jelen vannak benne. S nemcsak azért a "legreálisabb életesemény", mondja Balassa, mert a történet történéseiben és törésében az "alannyá válás" sorsa mutatkozik meg, hanem mert ebben a törésben, "alannyá válás"-ban értelmeződik a másokkal való kapcsolat. Ebben a törésben, ebben a tudásban más is látszik: más néz vissza az elbeszélőre.

Idézem Nádas Egy író titkos önarcképe című esszéjét: "De ki az, akinek a szemében a gyilkos megpillantja önmagát? S ha ez a vak szívű gyilkos megpillanthatja önmagát ennek a világos szemű idegennek a szemében, akkor az érdeklődő idegennek nem ugyanígy kell-e megpillantania önmagát a gyilkos szemében? Ki az, aki egy ilyen mély és kölcsönös veszélyességnek vállalja minden kockázatát?" (TC, 248) Nádas arról a jelenetről beszél, amikor A közöny elbeszélője elborzadva vél önmagára ismerni egy idegen pillantásában, mikor látását elveszítve egy másik látása (a genetivus possessivum mindkét értelmében) teszi számára láthatóvá a dolgokat. Az "alannyá válás" Balassa által leírt paradoxona tehát nem csupán az elbeszélő önértelmezése; hanem az, hogy az önértelmezés másban történik; az elbeszélő egy másik figurában ismeri föl magát: önértelmezésében egy másik figurából pillant vissza önmagára. "[a] rejtélyes alak - aki néz s akit néznek ..." (NP, 382) - foglalja Balassa enigmába az elbeszélés fenomenológiájának ezt a két szélső értékét; a látás és a látvány összeérését, érintkezését a műben. Ebben az értelemben beszél Balassa a művészetről mint "láthatóvá tételről".

A "láthatóvá tétel" a mű látványa: Balassa ezekkel a szavakkal beszél a művészet látszatáról és idealitásáról. De nemcsak erről. A Nádas-monográfia a "láthatóvá tételben", azaz a mű létmódjában együtt elemezve a "történet ontológiáját" a "kockázattal", a "mély és kölcsönös veszélyességgel", ami az elbeszélő léte a saját történetében, arról beszél, hogy a történethez tartozás, a részvétel "legreálisabb életeseménye" az európai kultúrában létrehozott ember folyamatos rákérdezése a saját történetéhez tartozásának tapasztalatára és ennek az odatartozásnak az erkölcsi kockázatára. Balassa pontosan azért fordul az irodalomhoz mint személyes tudáshoz, hogy elemzéseiben megmutathassa, hogy a Nádas-életmű Egésze a maga eszközeivel, szerkezeteivel nem más, mint az európai történet- és történelem-mondás másolata, helyettesítője, mintája: befogadása: elfogadása az abban való részvétel kettősségének. Az "alannyá válni" a történetben létkérdése, illetve az "elveszni a mesében" és "szabadulni-menekülni" általa etikuma. Balassát az egész életművében s így a Nádas-életmű kapcsán is legelevenebben foglalkoztató kérdések. Ennek a két kérdésnek a következetes, rendszeres elemzése, folytonos egymásba játszása a Nádas-könyv legnagyobb erénye: ebben a kettősségben, vitában tud Balassa a leghatásosabban beszélni elemző/kritikusi habitusának legalapvetőbb kérdéséről.

Az odatartozás léte és etikuma: nem dialektikus ellentét, de konfliktus, melyet Balassa a Nádas-életmű majd minden pontján kimutat. Elsősorban azonban az életmű elbeszélő és esszéisztikus részének az összevetésében: "[esszé] és fikció vitájában és együttállásában tanító és tanú (eredetileg martyr) találkozik és küzd egymással." (NP, 442) Az esszé megmutat, a művészet megmutatkozás. Az esszé tanít, a művészet tanúsít. Az esszé figurája a tanító, a művészeté a tanú. Az esszéíró tanít, az elbeszélő tanúskodik. A prózaíró és az esszéista szembeállítása nem új gondolat: Nádas "esszékorszakainak" kritikusai sokat foglalkoztak ezzel a konfliktussal. Balassa számára a konfliktus azonban nem abban áll, hogy fikció és esszé mást mondanak, hanem abban, hogy ugyanazt: "Mintha az utóbbi írások azt igyekeznének rögzíteni, méghozzá formulaszerűen, ami a maga csődszerű jellegével valójában csak a fikció (epika és költészet, ahogyan ez Nádasnál mindig egyszerre és együtt áll) végtelenítő technikáival teremthető újra. Az esszék az alannyá válás végtelenjét és a sors tükörszerkezeteinek végtelenjét akarják formulaszerűen befogni, metafizikailag legyűrve az időt (minden metafizika legnagyobb ellenfelét), kimondani az időről - a jelenről - az ítéletet. Ezért járnak ítéletidőben ezek az írások. Valamit akarnak még egyszer - más közegben -, ami már megvolt, megtörtént, a fikció világában (Emlékiratok könyve)" (NP, 499).

Fikció és esszé tulajdonképpen ugyanazt mondják, csak az első láthatóvá tesz, a második ítél: lehetetlent akar; azt rögzíteni, ami csak újrateremthető volna. S mert ítél, nem lehet úgy etikus, ahogy a fikció egy időben hordozza a láthatóvá tételnek és kockázatának etikumát: "Ezen a ponton éppen hogy nem az elbeszélés válik »az ész reményévé« a sors ellenében. A sensatio paideává formalizálása, beszédbe, nyelvben, poétikában a törvények, a mérték és az arány rigorózus etikai fenntartásáról tanúskodik. Ez a szigor, amely a fikcióban összekapcsolja a csábítót és a szentet, a könyörtelent és a gyöngédet, a szörnyűt és az elpusztulót, a voyeurt és a kisemmizettet, a tenyészetet és a nagyratörőt, ez az önmagát legelsőként nem kímélő, kötelességetikai szigor az esszében tehát nem, vagy alig beszél (leginkább még az Évkönyv ökológiai passzusaiban) arról, hogy »anyagtalan szigora«, mely szembekerül az alkat mélységes, írói szenzualizmusával, azért kényszerül arra, amire, mert az életben maradás argumentumán nyugszik..." (NP, 437)

Az ellentéteket egybeíró, de nem feloldó fikció önkorrekciós "kötelességetikai szigora" az esszében nem tud magáról: nem tudja, hogy azért beszél, mert csak a láthatóvá tétel felől visszatekintve érvelhet önmaga mellett. Úgy akar tudatni valamit, hogy maga megfeledkezik valamiről; ez pedig vétség: "...nevelés és eksztázis harca ez. Akkor is, sőt akkor igazán csábítón mutatkozik meg nevelés, Bildung, felvilágosodás, kinyilatkoztatás, megvilágosító tudás és igazmondás hatalma, ha a docta ignorantiából indítja magát: egyedül azt tudom, hogy nem tudok. Félreértés ne essék: nem a rejtett fölény vagy igazságbirtoklás hiú alakoskodásáról van szó (ahogyan Athén legbölcsebb férfiúja esetében sem), hanem az érzékelés geometrikus-alakzatszerű, fotografikus igazlátásának szükségszerűen univerzális kimondani akarásáról, a logikus beszédre való átfordítás nem fikciós, hanem filozofikus-nevelő vágyáról, amely az Emlékiratok könyve után sokszor mintegy keresztbe lép - a rapszodosszal szemben, a mitológussal szemben, vagy egyszerűbben: az elbeszélővel szemben. A láthatóvá tétel logikai formulaszerűséggé fordítása a mondás-tanítás vétsége." (NP, 436)

A vétség a láthatóvá tétel formalizálása: méghozzá tragikus vétség, abban az értelemben, hogy az elbeszélő és tanító archetipikus különbsége és konfliktusa a platonikus hagyomány szerint a tragédia, a tragédiában és a filozófiában egymással szembekerülő kétféle tudás, a tudást hordozó kétféle alany körül rajzolódik ki. Nem meglepő tehát, hogy az esszé "rontott" láthatóvá tételében Balassa is tragikus devianciát lát: "Ennyiben a Nádas-esszé azonos Kierkegaard tragikus hősével: »A tragikus hős az etika kedvence... minden, amit tesz, látható« A Nádas-fikció ezzel szemben az, amit a dán így mond: »Ha viszont továbbmegyek, mindig paradoxonban ütközöm - az istenibe és a démoniba; mert hallgatás mind a kettő.« Úgy értem ezt, hogy az Emlékiratok könyve többször említett transzparenciája, áttetszősége mindig a bonyolítás, cselekményszövés hirtelen töréseivel, vágásaival, elhallgatásaival, nyisszantásaival válik sajátosan beszédes hallgatássá, a láthatósággal lépve paradox kapcsolatba: »A hallgatás a démon csábereje..., de a hallgatás az istenség közös tudása is az egyessel«" (NP, 442)

A konklúzióval azonban nem értek egyet: így most egy kritikai megjegyzés következik. Elsőrendű értelmezői feladatot jelent az, hogy egy életmű - egy nagy jelentőségű életmű - egyaránt jelentős "fikciós" és "esszéisztikus" részre oszlik. Nem vitatom, hogy foglalkozni kell a fikció és az esszé viszonyával: konfliktusával, és értelmezni kell ezt a viszonyt: konfliktust. De a Nádas-monográfiában ezen a ponton arányproblémát látok: nem lehetetlen kritikai szempontokat találni amellett, hogy bármely okból a fikciós rész jobb, mint az esszéisztikus; hogy az esszé olyan hangnemben szól, ítélkezik, amilyenben a fikció nem, és ezt persze el lehet utasítani. Itt egyébként nem erről van szó: Balassa nem ezt állítja.

Mégis: az általános érvényű szembeállítás, formulaszerűen, hogy tudniillik az egyik megvalósít valamit, amit a másik, noha törekszik rá, nem tud, nem győzött meg. A művészetfilozófiai esszé itt fölébe kerekedik a monográfiának: túlracionalizáltnak találom a különbséget, túlzónak a mondás-tanítás "vétségét". Milyen alapon születik döntés? Természetesen itt is az "alannyá válás" kérdéséről van szó. Az esszé hőse, alanya tragikus: nem láthatóvá válik, hanem látható, transzparens; a fikció hőse, alanya paradox. A megmutatkozás és elrejtés "láthatóvá tételének" ő az "igazi" alanya. Ez Balassa írásának platonikus mélyrétege: a szöveg alanyának, a szöveget hordozó "én" megszólalásnak, diszkurzív identitásának problémája az elbeszélés és filozófia platóni ellentétének mintájára konfigurálódik. De pedagogikum és stilisztikum, a kétféle megmutatás/megmutatkozás, kétféle tudás vitája az elemzés szintjén és szükségszerűen megismétli "paidea" és "retorika" Nádasnál megmutatott konfliktusait: a platonikus hagyomány a tragédia "alanyát" tartotta problematikusnak, itt az esszét hordozó hang válik kérdésessé. Hogy a Levél a kísérletről-t plagizáljam: ha a szókratikus racionalizmus nem bocsátotta meg, hogy ugyanaz ír tragédiát és komédiát, a kierkegaard-i paradoxon azt nem tűri, hogy ugyanaz az alany szólaljon meg, hogy a "láthatóvá tétel" alannyá válása nem csak a fikcióban történik meg; ezért igazabbnak tartom azokat a helyeket, ahol a monográfia az elbeszélés és esszé szembeállítását az "elbeszélhetőség belekomponált korlátai"-val, a "látszás végigvitelé"-vel, vagy narratív-fikciós illetve geometrikus-fotografikus elemek "feszített illeszkedésé"-vel korrigálja. Hiszen enélkül nem mutathatná meg az "alannyá válás"-nak az életmű, és a "mögötte álló" kultúra egésze szempontjából alapvető tétjét, az "alannyá válás" nyomait egyként hordozó történet és esszé egymásra utaltságának a "sorsproblémáját": a Nádas-szövegek "önismereti jellegét". A megformálhatóság, a folyamatos ismételhetőség és a kilépés, a megszabadulás ambivalenciáját: "Kettős ez az akarás: nem elfordítani a tekintetet a történelem romhalmazáról mint sorsról, a sorssá formálhatóságról, és le nem mondani a szenvedésről mint az etikai dimenzió fenntarthatóságának feltételéről. Mindezt a hiteles bejelentő hiányának teljes - önkínzó tudatában. Lehetséges ez?" (NP, 499) Ennek a lehetségességnek a kérdezése kizárólag az "alannyá válás"-nak a "sorssá formálhatóság"-gal való a folytonos együtt-tartása révén teszi lehetővé, hogy Balassa a "hiteles bejelentő hiányában" ne valami végzetszerűről, végítéletszerűről beszéljen: hogy az "alannyá válás"-ban folyamatosan rákérdezhessen az "én" helyzetére anélkül, hogy a kritikus pontot végpontra kellene cserélnie.

Tehát az "alannyá válás"-ban annak az elbeszélőnek/hősnek/személynek: alkatnak a sorsáról: önismeretének történetéről és önismereti történelméről van szó, amit hagyományosan az európai kultúra hordozójának tartunk: így érthető Balassa interpretációja a Nádas-szöveg elsőrendűen önismereti jellegéről.

Az önismereti jelleg legtágabb értelemben: a feltételezett-javasolt konszenzus. Az Emlékiratok könyve kilépett a magyar értelmezéstörténetből és elsősorban német visszhangja által "világirodalmi léptékű mű született ebből a magyar kultúrából" (NP, 198). S ezen keresztül, visszaigazolva a Nádas-szöveg kulturális interpretációjának igényét, melynek révén az egész kulturális/történeti hagyományt mozgásba hozza, például az Emlékiratok könyve mint könyv, mint a történelem alanyi átváltozásának, önértelmezésének helye, szükségszerűen írja bele magát az európai történelembe: "E regény recepcióját tekintve nem lehet eltekinteni attól a mintegy bűvös ténytől, hogy akkorra született meg, amikor lényegében egészen széleskörűen nyilvánvalóvá vált annak a fordulatnak, az 1989-esnek szükségessége, amelynek pillanata ugyan kiszámíthatatlan volt, de végül is bekövetkezett, radikálisan megváltoztatva a világhelyzetet, s amelynek előzményei, a helyzet: az egész európai kultúránk tarthatatlanságának 1933, 1945 és 1956-68 utáni végkifejlete, részben témája, illetve motívuma a könyvnek. Ez a mentalitás-, kultúra- és politika-történeti pillanat és dinamika, mely övezi, s amelyet sajátos módon maga is alakított valamennyire (legalábbis az egyesítés utáni Németország értelmiségét s a miénket illetően), meghatározza e könyv sorsát, mely maga is sorsregény, nem csoda hát, hogy befogadásának, fogadtatásának is különös története van." (NP, 199)

Innen értelmezhető az a gesztus, mellyel Balassa az Emlékiratok könyvét egy interpretációs közösségre bízza: a regény körüli konszenzus nem egyetértést jelent persze, hanem arra utal, hogy az Emlékiratok könyve a megfigyelés szövege, mely tükörszerkezeteivel már belülről, eleve értelmezés: saját (ön)értelmezéseiből épül föl. A konszenzus itt a mű meglétére, lehetséges tapasztalatára vonatkozik: jelenlét, mely maga a mű referenciája: az emlékek és tapasztalatok közössége: "Az interpretáció története e könyv esetében különös módon megfelel a könyv felépítése/töredezettsége, vágásai/végtelenítései, folyamatosságai és diszkontinuitása által létrehívott sorsérzékelésnek. Valami részleteiben, egészében nagyon ismerős bomlik ki, ami közösséget hoz létre." (NP, 207) Balassa számára a könyv korpusza az interpretáció korpusza is: az elbeszélés mint "legreálisabb életesemény", mint a történelem, a tapasztalat közössége jelenik meg benne; értelmezése a közösség, a közös érzés története: "Mindez, (...) a testben és a testek között zajlik, felépítve, végigelemezve az »érzékek mechanikáját.«" (NP, 207)

Az önismereti jelleg szűkebb kontextusa: a Nádas-monográfia a magyar irodalom a '60-as évektől napjainkig máig tartó folyamatainak is vázlata. Balassa elemzései az Emlékiratok könyve centrumából tekintenek végig az azt megelőző és az azt követő szövegeken: a Nádas-életmű szövegformálásának viszonylagos állandósága alkalmat ad arra, hogy a korai szakaszok szövegeit az avantgárd és neoavantgárd, a későbbi korszakok szövegeit pedig a posztmodernnek mondott szövegekkel vesse egybe. Ez az egybevetés egy szövegelemzési-korszakolási kérdésre hívja föl a figyelmet: hogyan lehetne megmutatni az összefüggéseket a "történeti" avantgárdok hullámai és a kilencvenes évek irodalmi beszédmódja között; hogyan volna értelmezhető a "legújabb" magyar irodalom "... ha interpretációk sorozatában derülne ki: mi a különbség a nyolcvanas-kilencvenes évek posztmodernnek nevezett írásmódja és a húsz-harminc korábbi, régi avantgárd hagyományokon járó neoavantgárd között?" (NP, 75) Balassa elemzései kimutatják, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek irodalma, a korszak szöveg(re)formálási eljárásai nem választhatók le egyfelől a kilencvenes évek másfelől a második világháborút megelőző korszak szövegeitől; így a Nádas-életmű által mozgásba hozott szöveghagyomány (közelebbről Mészöly; távolabbról Déry és Camus; még távolabbról Fontane és Musil, Mann és Proust), arra utal, hgoy a próza legújabb fejleményei nem különíthetőek el a regény XX. századi filozófiai "forradalmától". Proust, Musil, Joyce elbeszélője (különböző eszközökkel természetesen) megalapozza: eljátssza egyes háború utáni szerzők (Pynchon, Nabokov, Barth, Vonnegut, Barthelme) eltűnő/megsokszorozódó elbeszélőinek színrelépését. Ahogy például Szegedy-Maszák egy 1987-es szövegében írja: "Az a tény, hogy a posztmodernizmus korai meghatározói őt (Nabokovot - NM.) tekintették az irányzat egyik kezdeményezőjének, óhatatlanul is arra enged következtetni, hogy a fogalom bevezetői kevéssé vették tekintetbe a folytonosságot a második világháború előtti időszakkal." (SzMM, 242) És nem csak a folytonosságról van szó; hanem annak a szöveghagyománynak a tudomásulvételéről is, mely az elbeszélők egymás "eljátszását", konfigurációját, megmutatkozását (ahogy Balassa mondaná: "alannyá válását") nem korszakok adekvációiból vezeti le. Amikor például Lyotard Joyce kapcsán azt mondja, hogy "a posztmodern az volna, ami a modernen belül a prezentációban magában feltételezi a nem-prezentálhatót", akkor fölhívja a figyelmet a modern egyik nagy kérdésére, melyet például a megmutatás totális jelene és a Balassa-féle "láthatóvá tétel" különbségeként lehetne leírni. Ami szükséges. Csakhogy a megmutatás és meg-nem-mutatás összefüggésében, ebben a "feltételezésben" nem marad vissza valami a megfeleltetés, az adekváció szándékából? A nem-prezentálható hiánya általi meghatározásból? Hogy a prezentációban megmutatott meg-nem-mutatható a legkevésbé sem szabadult volna meg a "belső/külső metaforájának" (Paul de Man) irodalomtudományi formalizmusától? Vagyis lehetséges, hogy az adekvációról való lemondás helyett annak negatívját követelik ezek a szavak? Hogy a folyamatos innováció, a mű esetlegessége, a nem-prezentálhatóban kiemelt autoreferencialitás stb. mögött ott kísért a negatív, a hiány "munkába fogásának", esztétizálásának spekulatív igénye? Amitől Heidegger 30-as évekbeli írásai már megszabadítani látszottak a művészetre irányuló reflexiót? Ezek azok a kérdések, melyeket elemezve Balassa szövege vitatja, hogy a "tiszta" autoreferencialitás technikái alapján le lehetne írni a legújabb irodalmi folyamatokat. Hiszen az irodalomelméletnek a formalizmus után az a feladata, hogy eltekintsen a formális redukcióktól, hogy mi tartozik a műhöz, és mi nem. Amikor azt írja, hogy a "tiszta areferencialitás posztmodern mítosz", akkor erre a szélsőséges formalizmusra kérdez. Ahogyan arra Lacoue-Labarthe egy Lyotard-hoz címzett vitairatában céloz: "(a prezentálhatóság) kritériumának csak abban az esetben van állandósága, ha a forma kérdése felől tekintünk rá. Ezért van az, hgoy az megmutathatatlan problematikája alatt van egy másképpen még félelmetesebb kérdés, és ez a kérdés elsődleges azokhoz a megkülönböztetésekhez képest, melyeket a művészeten belül tehetünk (...). Magát a művészet egzisztenciáját érinti. De ez nem az a kérdés, melyet kérdezel: Mi a művészet? Vagy: Mi a művészet eredete? A művek, amelyek csak ezzel a kérdéssel játszanak, amelyek ezt a kérdést kérdezik újra és újra (azaz az "avantgárd"), mindig egy elsődleges válaszban alapozódnak meg: tudják, hogy miként is állnak a dolgok a művészettel, vagy - a jobbik esetben - előrejelzik a művészet egy meghatározását. De a kérdés sokkal inkább: miért (van) a művészet? Vagy inkább: miért kell a művészet? - és a művek, melyek nem játszák, hanem (vidám vagy szomorú, egyre megy) tanúságát adják annak, ami manapság elbukik ebben a »kell«-ben, úgy tűnik, hogy ezek a művek valóban elvesztik a kérdés anyagát s meg annak attól fosztva minden tusától és a kérdés lehetőségének még az előrejelzésétől is. Azt kérdezik: hogyan van az, hogy semmi (azaz a megmutathatatlan) sem kötelez a művészetre? És főleg miért? Miért van, hogy semmi (sem) történik (meg) a művészetben?"

Ide kapcsolható az, amit Nádas-monográfiája alapvető értékének tartok: a szövegelemzés a személyes tudás metaforája alatt folyamatosan rákérdez a művészet "egzisztenciális" kérdésére; a "láthatóvá tétel" szcenikájában, a részvétel, a történethez való odatartozás "kockázatában" a művészet, a mű kudarc-közeliségét, a nem szükségszerű "miért?"-jét, "gyilkos" semmijét is megkérdezi. Ennek a "miért?"-nek a kérdése, hozzáadása az elemzéshez nem öncélú: ez működteti a monográfia művészetfilozófiai esszé melletti másik fontos mellékhangját, a kritikát. Mert az önismereti jelleg legszűkebb kontextusa Balassánál a kritikai étosz, a mű "láthatóvá tételének", transzparenssé tevésének, alkalmazásának átírása a kritikai praxisba, abban az értelemben ahogy a kritikai feladata az "én" és "mi" korlátain túlmutató beszédközeg, a "kritikai alany" konszenzusának kereséseként értelmeződik számára. Egy 1987-es szövegét idézem: "... azzal azonban nem áltathatjuk magunkat, akár azt írjuk, hogy »én«, akár azt hogy »mi«, hogy lehetséges »objektív«, »szaktudományos« értékmeghatározást adni; ez azonban azt sem jelenti, hogy nincsenek általános értékek. Fejtegetésem egyedül azt kívánta hangsúlyozni, hogy vannak ilyenek, megállapodhatunk felőlük, sőt ez kötelességünk akkor is, ha éppen alig működnek. Értékek állítása és választása éppen az emberi természet legnagyobb veszélyének, a hazudozásnak a lebírására edz. A kritika tehát, számomra: a hazugság elkerülésének, az önismereti folyamatnak az eszköze."

Látható: a Nádas-könyv műfajai, az esszé, a kritika és monográfia koncentrikus körökben fogják körül az önismeret történetét. Ezért az interpretáció sem tudja mindig elkerülni, hogy bizonyos értelemben "önismeretivé" váljon, s kilépve az "alannyá válás" "láthatóvá tételének" játékából "valódi" alanyt keressen magának - egy "valódi" szembenézés céljából. Ez a személyes tudás beszédmódjának a szükségszerű veszélye: "Mert a jelentékeny emberek és művészek elkerülhetetlen kétértelműsége abban lakik, amit létrehoznak. Mindaz, ami a próbanaplóban van és megtörténik, nem felmentés és nem menekülés. Nem drog, hanem valódi szembenézés. Azért van szükség a félreérthetőség jelzésére, mert a válság állapota, amelyben vagyunk, a földolgozás helyett a félreértést választja, óhatatlanul. Ez is hozzátartozik a természetrajzunkhoz." (NP, 184) De kinek kellen valójában szembenéznie, s mivel, például ezen a helyen, Nádas próbanaplójáról szólván? Hiszen pontosan Balassa szövege mutatja meg, hogy az "önismereti jelleg" nem az igazolhatóság "természetrajzához"; az "ilyenek vagyunk" paradigmájához vezet, hanem a "láthatóvá tétel" igazolhatatlan, semmire sem kötelező történéseihez. Ahogy Balassa erről az igazolhatatlanról beszélni tud, egyedül ez engedélyezi a személyes hangot, melyet a személyes tudás története intonál, de aminek a hatásköre pontosan a személyesség miatt a leghatározottabban korlátozott. Ezért tehető fel a kérdés, de zavaró a kommentár: "Hogyan lehet beszélni a végről, egyvalaminek s talán egyvalakinek a végéről (lásd A megakadt fájdalom) nem apokaliptikus, nem ítélkező, mégis sorsot formázó hangnemben? Ez a tétje talán ennek az egész belső konfliktus-csoportnak, amit e könyv szerzője is legföljebb körüljárni, körülbizonytalankodni képes." (NP, 508) Ha beszélni is kell a végről (de kell-e? bizonyos értelemben itt is: nem egy "utolsó formáról" van-e szó, mely a művészet kelljének semmije elé tolakszik?), az nem a könyv szerzőjének a személyes felelőssége. Nem a könyv szerzője bizonytalankodik, nem neki kell bizonytalankodnia (bárki legyen is ő), mert magáról a "könyvről", az átváltozás elérhetetlen helyéről van szó: abban az értelemben, ahogyan például Montaigne könyvét "jóhiszemű könyvként" bejelentve és megnevezve azonnal elrejti azt az "y" helyhatározói névmás mögé, s a hátralévő részben makacsul csak ezt a helyhatározót, a helyet, az identitás e palimpszesztusát nevezi meg: ami a személyesség abszolút tapasztalatának tűnik számomra.

Amivel tehát szeretném befejezni ezt az írást, az a könyv kérdése; ahogyan korábban írtam: a körülhatárolt "elérhetetlenség", a személyes tudás, ahol Balassa is két lehetséges határpont, két könyv közé írja saját Nádas-könyvét: A kié Biblia? című korai szöveg és az Évkönyv összefüggéséről beszélek. A Kié a Biblia?: "A Biblia mint a Könyvvel való találkozás arkhéja, illetve a »kié« válaszútja, megadja és megalapozza az egész eddigi életmű súlyát, jellegét." (NP, 35) Az Évkönyv: "ez a mű a rendszerváltozás előtti pillanatok lírai, riporteri, drámai és esszészerű összefoglalása: évkönyv, annales. Az ész, a történet, az Egy, a közös létére vonatkozó kérdéshez így az én működőképességére vonatkozó társul. A »közösségre hajló én« helynélkülisége azonban, akárcsak másutt, nem marad esszéisztikus, vagy naplószerű fejtegetés keretei között, hiszen a következő fejezetben kibomló történet mintegy bemutatja, ábrázolja a fenti idézet igazságát." (NP, 426) Kézenfekvő volna arra gondolni, hogy az idézetek az én és a mi, egyéni és közösségi ellentéte miatt állnak itt. Vagy a Biblia mint Könyv személyessége állna szemben az Annales mint könyvek közösségiségével. Nem: egy közöset szeretnék megmutatni. Ami a Nádas-életművet szimbolikusan e két könyv(ek) között engedi értelmezni.

Mindkét szöveg az "én" helyzetéről és helykereséséről beszél, anélkül, hogy az "én" helyzete és helykeresése témája, anyaga, közege volna a szövegnek. Az "én" helyzete és helykeresése a mű létrejövetelének és hordozójának problémájára, a könyvből előrajzolódó, központjából visszapillantó figurára utal. De mit kötheti össze a kié?, az odatartozás, az engedelmeskedés könyvét "lakó" figurát a közös, a helykeresés, az együttműködés könyveiben tevékenykedő figurákkal? Nádast idézve: "Az irodalmi művekben ma egyetlenegy ember létezik, aki természetesen tulajdonságok nélküli ember..."

Mellékes, hgoy az idézet igenlően, beletörődően vagy elutasítóan kezeli a "tulajdonságok nélküli ember" hagyományát; mert metaforikusan ez a tulajdonságok nélküli ember lakja a könyveket, ez függeszti föl a "kié?" és a "közös" konfliktusát a narratíva, a megformálhatóság érdekében. S mindez azért érdekes, mert metaforikusan ez a tulajdonságok nélküli ember egyáltalán nem áll távol attól a Balassa által keresett alkattól, narrátortól, melyet csak önértelmezéseiben értelmezhetünk; akit az értelmezés egészít ki tulajdonságokkal: az esszében például tragikus, az elbeszélésben paradox tulajdonságokkal, de végső soron ugyanarról az "alannyá válás"-ról beszélve, ami a monográfiában végrehajtott értelmező "láthatóvá tétel". És amit a művészet tapasztalataként Balassa át tud írni a saját könyvébe. (Kalligram)