Alföld - 49. évf. 4. sz. (1998. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Margócsy István

Az észlelés költészete

F GHIJ K - szól (azaz szólna, ha meglenne minden hangja) Ferencz Győző egyik cikluszáró versének címe, gyönyörűen, bár hiátusokkal idézve az ábécé szép, megtörhetetlen, homogén sorrendiségét. E vers, ha szabad régies poétikai kategóriákkal élni, arról szól, nemesen ironikus melankóliával, hogy egy (élet)folyamat, tartama alatt, mennyi rést és hiányt termel önmagában is, s hogy e hiányok egyre jobban és észrevehetőbben ékelődnek be egyelőre még megtartó rendszerükbe, mígnem aztán a hiányok fogyásba csapnak át, s az egész rendszer működésképességét is kérdésessé teszik: úgy, ahogy egyébként mindannyiunk számára ismerősen és beláthatóan kihullanak a fogak, s a híjjuk marad csak a helyükön... A mesterien alkalmazott nagyhatású és szellemesen retorikus (s részletezése híjján is allegóriát adó) kép azonban, mint látjuk, nem egyszerűen illusztratív metaforikájával hat, de a vers címében mintegy meg is elevenedik: a cím írásmódja azt ábrázolja, szinte képverseket idéző látványosságában, amit, mondjuk most így: jelent. A szó anyagi megjelenésformája, betűteste, a hiányos betűsor, amely megsértettségében és töredékességében idézi fel az hajdani sor elvont ideális tökélyét, így kettősen hat: a vers pedig maga annyit fog tenni, hogy kifejti és variálja a címsor látvány-ötlete által sugallt lehetőségeket. Az ily költői fogásnak vagy játéknak, mely nem egyszerűen a szavak hangalakjával, azaz a klasszikus stilisztikák által elég laposan tárgyalt "lírai" hangulatfestéssel vagy hangutánzással, hanem az írás képével, a betűk aktuális és speciális, természetesen véletlen, de épp ezáltal tanulságot is hordozható összjátékával, operál, hatalmas és szerteágazó hagyománya van (mondjuk, az Ószövetségi Zsoltárok Arany ábécéjétől, a 118, ill. 119. zsoltártól kezdve), ám most, Ferencz Győző esetében e hagyománynak csak két nagy ágazata kell, hogy említést nyerjen: a barokk kornak és a concept art-nak poétikája.

Ferencz Győző költészete lépten-nyomon a barokkos concetti-költészetet idézi meg: verseinek legnagyobb része egy-egy szellemes, gazdag értelmezési tartományt biztosító egyszeri nyelvi ötletre, azaz, ismét régiesen szólván, poetica inventio-ra épül: a verset az fogja kitenni, hogy a költő által talált, kitalált, kimunkált kép, képjáték, szókép, szójáték milyen variációs mechanizmusoknak lesz kitéve, hogy a poéta mit kezd saját kitalálásával. Ha pl. egy olyan verset nézünk, mint a kötetzáró, igen súlyos és szép Csomagolás nélkül, akkor elsősorban e variációs rend ötlik szemünkbe: mind a négy versszak ugyanabból a feltételezésből indul ki, s mind a négy versszak más következtetést, költői kibontást hoz ki a feltételezésből. Itt az invenció az adok-kapok / enyém-tiéd oppozíciót aknázza ki, váltogatja, forgatja, forgatja eredeti felállásából teljesen ki, s azáltal, hogy - a variáció természetének megfelelően - folyamatosan új kontextusokba helyezi tételét, folyamatosan új oldaláról is közelíti meg. Mindeközben persze az alapfeltételezés értelmezhetőségi köre is egyre tágul, s jelentésében egyre nagyobb szabású általánosítási lehetőségeket is elér. E versben más nem is történik: a versindító "Mit adhatnék?" kérdésre négyszeres válasz érkezik, s még a kezdeti (tételes) oppozíció paradox feszítettsége sem oldódik fel; ám a kérdés, azáltal, hogy nincs köré festve (megjelenítve) tényleges adási/kapás szituáció, szinte átmenet nélkül nő ki alap-meghatározottságaiból, s allegorikusan a két ember közti kapcsolat egyik lehetséges modelljévé játssza át magát. Ferencz Győző nem klasszikus allegóriákkal dolgozik: hiszen csak azt ragadja meg modelláló variációiban, ami "magától" kínálja fel magát: ami úgy rejlik benna a feltalált nyelvi-képi anyagban, ahogy egy szó véletlen betűsorában az ábécé... A barokk költészet hatása érvényesül abban a rendkívül éles és könyörtelenül végigvitt árnyalásban, amely minuciózus precizitással ragaszkodik ahhoz, hogy a szó/kép első, közvetlen jelentése s vonatkoztatási tere is felmutattassék és kidolgoztassék, s e mellett, nem pedig mögötte jelenjék meg a második lehetséges értelmezés. Ez persze mindig csak második jelentés, azaz csak sorrendi, nem pedig hierarchikus besorolás: sem jelentősebbnek, sem jelentéktelenebbnek nincsen beállítva! Ferencz Győző, igen szerencsésen, óvakodik minden olyan túl nagyot akaró költői gesztustól, mely a költői megszólalás sokértelműségét egy kitüntetett, mélyebbnek vélt "igaz" értelmezés visszfényének akarná csak beállítani: ő ezért nem is szimbólumokat teremt, nem valamely titkot pillant meg vagy leplez le verseiben, s ezért mellőzi el mindvégig ama nagyon erős hagyományokkal bíró költői topikát, mely a "második jelentéseknek" előre megszabott szimbolikus értelmezési hagyománya lenne. Ferencz Győző ezért, ezen elkerülés végett, ragaszkodik egyrészt ahhoz, hogy versei mindig a legmindennapibb kicsiny jelenségek analíziséből induljanak ki, s hogy e jelenségek megfogalmazása is a mindennapi, mindennapiságában átértelmezendő nyelv elemeiből épüljenek fel. Ama nagy fogás, mely a nyelvnek és írásnak anyagában rejlő lehetőségeket aknázza ki, ugyanennek a költői beállítottságnak a következménye (vagy oka): nem az ún "költői" értelmezés és szimbolizációs folyamat lesz számára az érdekes (azaz nem a jelentéstulajdonítás poétikai "önkénnyel", hanem az, hogy bemutassa: nincsen olyan sajátosan kitüntetett jelenség vagy nyelvi frázis, mely eleve érdekesebb és értékesebb lenne, akár csak a költői megszólalás valamely hagyománya nyomán is, ám bármelyik szónak, szódarabnak vagy szintagmának lehet egy bennerejlő (nem egyértelműen szójelentés-elvű) újraértelmezési adottsága. Ezt az adottságot kell kiemelni a nyelvi anyagból, kell megfosztani, ha még maradt neki, szimbolikus funkcióitól, s akkor, analogikus úton, megnyílhatnak az új, második vonatkoztatás útjai. Ennek az útnak a nyomvonalát jelzi és rajzolja meg a barokk concetti és allegória játékos és vakmerő újraalkalmazása, a "költőietlen", első pillantásra száraznak tűnő nyelvhasználatnak és pompás, ornamentális variációs szerkesztésnek szép párosítása.

A barokk hagyomány mellett (amelynek közvetett bizonyítékául felhozhatnánk Ferencz Győző műfordítói tevékenységének sok szép darabját, közvetlen bizonyítékául pedig a versformáknak, versmondattannak és szókép-alkalmazásnak megannyi kétségbevonhatatlan jegyét) igen erősen érződik az 1970-es évek akkor neoavantgardnak nevezett irányzatai közül a concept art-nak vonzása. Természetesnek is láthatjuk ezt: a concetti és a koncept, elvi szempontból nézve, ugyanabból a művészetelméleti alapállásból nőttek ki; aki hisz a művészeti irányzatok ciklikus és periodikus visszatérésében, akár egymás tükörképének is láthatja őket. A koncept, amely sajnos még ma is érdemei alatt van tárgyalva és értékelve az irodalmi (és művészeti) közvélemény által, a 70-es években, itt Magyarországon is, sok nagyon fontos és kiváló művel rázta meg és szórakoztatta el híveit - hogy másra ne hivatkozzunk, Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című döntő jelentőségű kötete nem magyarázható a koncept figyelembevétele nélkül (mint ahogy a magyarországi concept art sem nélkülözheti, akár képzőművészeti megnyilatkozásainak rögzítése során, Tandorinak vers- és képkonceptjeit), s legfontosabb újdonságát elsősorban abban hordozta, hogy a megszokottal épp ellentétben, nem a szöveg megformálásába vitte bele a képet, a látványosságot, s nem "képverseket" hozott létre, hanem a képalkotást tette szövegszerűvé, s a látványnak adta meg "ötletszerűségét" (egyes esetekben kizárólag szavakból, szövegekből építvén fel a képet). A koncept mintegy "megírta" a képet, ám ezzel a kép jelentését nem fosztotta meg vizuális érzékiségétől, nem tette sem "nyelvvé", sem "irodalommá" a látványt, csak felhívta a figyelmet arra, hogy a szöveget is lehet anyagszerűen látni, s az elolvasott szó, szöveg nem csak nyelvi jelentésében játszhat, s nyelvi jelentésének elsődlegessége mellett az aktuális megjelenési forma, továbbá a szó betű-testében esetleg benne lappangó másik szó, szójelentés is bevonható a másodlagos jelentésképzésbe (pl. Tandori ismert, látványos és kihívó szöveg- és versalakjátékai, betű-képei, az írógépelés technikáját és hibázási lehetőségeit versszöveggé alakító fogásai stb. mind erre az egyszerre nagyszabású s egyszerre "kicsinyes", egyszerre tudálékos és egyszerre pajkos irányzatra, illetve ennek indulatára vezethetők vissza...). Ferencz Győző verseit alighanem e konceptuális költészet felségterületén belül is el tudnánk helyezni: persze azzal a megszorítással, hogy ő szinte soha nem hagyta el a zárt szövegvers formai kereteit (az e kötetben közölt Két hexameter c. képverse, a kubus is megőrzi a metrizált sorszerkesztést, s a geometrikus elhelyezés játéka is elsősorban barokk-imitációnak tekintendő), s a szavak, szövegek kelméjére, materiális alapszövetére vonatkoztatott értelmező játékait csak e fel nem mondott kereteken belül hagyja érvényesülni. Ferencz Győző, a kiinduló hatásnak is dacára, épp azáltal csinál mást, mint amit a concept art asztetikus (neo)avantgard indulata felmutatott és előírt, hogy - felhasználván az irányzat által felkínált és megnyitott elmés lehetőségeket - ennek az avantgardnak minden áron való újságra irányuló követeléseit már nem tette magáévá, hanem merészen egyesítette a többszáz éves barokk hagyománnyal. Amit ő tett, meglehetősen ritka: archaizálással enyhítette az avantgardnak szélsőségeit, s avantgard újítással elevenítette meg a régmúltnak szigorúan követett hagyományát...

A fentebbiekben többször szóltunk így: ha szabad régiesen szólnunk... Úgy látszik, Ferencz Győző minden ízében mai költészete nemcsak megengedi, hanem talán igényli is a róla való poétikai beszédnek szelíd archaizálását: annyi minden megőrzött verseiben a régiek előírásait is. Archaizálása azonban több szempontból is megkülönböztetett figyelemre méltó. Hiszen az újabb magyar költészetben nem egy olyan kísérletet figyelhetünk meg, melyek a költészeti archaizálást teszik meg megszólalásuk alapvető gesztusának (elegendő itt csak a nagy elődnek, Weöres Sándornak számtalan versére, s a Psychére utalnunk; vagy a mai kínálatból Kovács András Ferenc sokféle imitációs variációját vagy nagy elegáns játékát, a Lázáry René Sándor-féle költészetet kiemelnünk) - Ferencz Győző költői megoldása azonban eltér e költészetekétől: ő nem különleges vagy különc, kultúrtörténetileg is izgalmasnak ígérkező archaikus poéta-figurát kohol verseinek megszólalása köré, s nem is óhajtja a versnyelvet időben eltávolítani a mai (mondjuk így) köz-irodalmi nyelvtől: archaizálása nem az egyes nyelvi jeleknek aszintkroniátás célozza meg. Az ő archaizálása azzal együtt érvényes, hogy "tematikája" végletesen maiként van felvázolva és meghagyva, hogy beszélő alanya természetesen képviseli a mában való jelenlétét, s beszédében a mai nyelvi fordulatok dominanciáját semmi nem veszélyezteti. Ő, úgy látszik, elsősorban azáltal archaizál, hogy az egész költészethez való viszonynak romantika-előttiségét, s e viszonynak akkori szinkronitását próbálja felidézni: verseinek legszembetűnőbb tanulsága az, ahogy kétségbe vonja a romantika (s romantika óta uralkodó szellemiség) modernségének kizárólagosságát. Ezért mellőzi e költészet, miközben az esetek többségében megőrzi persze a megszólalás első szám első személyű formáját, a modern szubjektivitás érzelmességét és individuális, céltudatos önkényességét, ezért fordul a hangulati jellegű költészet felől a megszólalás modalitásának retorizáltsága felé. Ferencz Győzőnél, úgy mint a régieknél, a költészet a bölcselkedés, a gondolkodás kitüntetett, de "normális" megjelenési formájaként jelenik meg, nem pedig életalkalomhoz kötött őszinte vallomásosságként vagy frivol alakoskodásként... Ez az alapokig visszamenő archaizálás teszi lehetővé és "természetessé" a klasszikusan zárt versformáknak használatát és kezelését is, s ez engedi meg a mai nyelvnek is barokkosan bravúros hajlítgatását, oly céllal és eredménnyel, hogy a romantikus vagy romantika utáni költői nyelvhasználat érzéki ornamentikájának megvonása után is, a "díszítéseknek" elhárítása után is, uralkodni tudjon a szembeállításokban és körülíró árnyalásokban beszélő nyelv variatív gazdagsága. Mindennek köszönhető az is, hogy Ferencz Győző verseiben a zárt formák és zárt versmondatok keretein belül a retorizáltság fogja az elsőrendű szervező funkciót betölteni: e versek poétikája elsősorban retorikával lesz majd leírható.

E nagy kettősség, azaz a minden ízében mai kor-szerűség és archaizálás, a barokkos régiesség és neo-avantgard ihletettség együttes, elválaszthatatlan jelenléte szinte magától eredményezi, hogy e költészet meghatározó jellege szintén kettős lesz: egyszerre jellemzi az emelkedett komolyság és a bölcs, játékos humor. A bölcselkedő alapállás a legcsekélyebb jelenséget is filozófiai kategóriák közé helyezi, s e kategóriák segítségével fogja nemcsak értelmezni, hanem már rögtön leírni is: hiába, hogy a versek propozíciója, azaz tematikus ötlete jelentéktelennek is látszhatnék, ha a vers indulata épp e jelentéktelenséget fogja e jelentésadás centrumává "emelni"; természetesen úgy, hogy közben a maga helyéről nem mozdítja el, csak körülírással teremt köré más interpretációs koordinátarendszert. A bölcs pillantása mindennek komolyságot kölcsönöz, hiszen ha az értelmezés komoly dolog, akkor az értelmezendőnek is méltóvá kell lennie ehhez az aktushoz... Ám minden ugyanekkor fordítva is érvényes: az, hogy a legfontosabb (létre, etikára stb. vonatkozó) kérdések mind mindennapi jelenetek és jelenségek kapcsán mondatnak ki, azt is magával hozza, hogy e kérdések elvesztik kivételes nagyságukat, részévé válnak a mindennapi világnak is, s belesimulnak mindama jelenség közé, amelyekből vétettek... Az ide-oda játék megszakítatlanul folyik, s a vers megjelenése ennek a játéknak fogja lenyomatát adni. A találomra választott példa talán szemléletesen is bemutatja mindezt. A Rossini és a brazilok c. pompás vers a rosszullétet és a szorongást tematizálja, elemzi és árnyalja ("Rosszul vagyok az abroncsolt világban" - kezdődik a vers) - igazi szorongató és analitikus diagnózisát adva egy lehetséges és jól ismert állapotnak; ám a csattanós lezárás, miközben nem oldja fel a megelőző feszültségeket, szinte keresztülhúzza az odáig vezető út leírását: a befejező két sor, paradox feltételezésével, frivol szóhasználatával, távoli utalásaival, vegyes, egymáshoz egyébként nem illő allúzióval ("Magamon oly könnyelműn jutni túl, mint / Rossini és a brazilok") behozza a nyíltan is megidézett könnyelműség, játékosság mozzanatát, s derűs humorba burkolja az egész vers melankóliáját. Alighanem e humoros mozzanat az, mely leghatározottabban távol tartja Ferencz Győzőt a konceptuális avantgard teljes elfogadásától: amaz irányzat a kifordító irónia jegyében vélte szatirizálhatónak vagy szatirizálandónak mindazt, amihez hozzányúlt, itt az archaizáló komolysága, miközben persze őrzi a relativizálás eltávolító mozzanatát is, az irónia egyirányúsága helyett is sokértelmű csillámlást tud felmutatni. Ferencz Győző valószínűleg e kettősségben is a barokk költészet derűjét követi: hisz a barokk volt ama költészet, mely egészen példátlan eleganciával tudta a "végső" kérdések fenséges erejét és az ornamentális nyelvhasználat elegáns bűvészmutatványait egységbe foglalni, s a melankóliát és a bölcs játékot ugyanannak a tartásnak két összetartozó oldalaként felmutatni (szerencsésen mellőzve a mindig kísértő klasszicizmusnak érzelmes racionalizmusát is...). A bölcs poéta, aki eljátszik az egész életét meghatározó döntő kérdésekkel, s e kérdések játékában véli felfedezni, ha nem is a kérdésekre adott választ, hanem az e kérdésekkel való együttélés talán egyetlen lehetséges módozatát! - ennél derekasabb minta (azaz példa, azaz imago) aligha kell egy mai, se nem modern, se nem posztmodern költő számára.

"Magamtól egyre messzebb" - mondja a kötet címe, a költői és magánemberi szubjektivitást rögtön térbe helyezve. Ferencz Győző verseiben, e térben, állandó keresés folyik: a személyiségnek és a személyiségek helyének a keresése. A beszélő figurának nincs (nem maradt) más bizonyítéka önmaga személyiségének létére és működésére, mint hogy viszonyait térképezze fel, s állandóan mások tükrében, másokkal való belső viszonyainak fényében értelmezze magát és szerepét (s ennek során távolodik el, egyre jobban, magától, amaz individuum-koncepciótól, azaz ama romantikus költő-ideáltól, költő-imágótól, aki hajdan egyébben sem lehetett biztos, csak önmagának különleges kitüntetettségében). Ezért lesz e költészet legfontosabb jellemzője a dialogicitás: a versek beszélője mindvégig úgy adja elő szövegeit, monológjait, hogy feltételezi a másik félnek (akár egy szereplőnek, akár az anonim olvasónak) a jelenlétét, s neki mondja el mondandóját. Ez a feltételezés szabja meg Ferenc Győző verseinek uralkodó modalitását: a mindennapi közléseknek bensőségességét és esendő pillanatnyiságát, körültekintő gondosságát és árnyalt fogalmiságát, s ugyanakkor az értelmezés dialogikus didaxisát is: mintha a költő azért elmélkedne folyamatosan a versben, mert e felételezett párbeszéd során épp engem mint aktuális partnert óhajtana beavatni gondolkodásába; persze nem tanulságaiba, hanem működésébe. Ettől érződik mindvégig e versekben egy sajátosan felfokozott perszonalizmus: a beszélő személy nem önmaga szubsztancialitását érzékelteti vagy hangsúlyozza, hanem önmagát mint többszörös tükröződés egyesített látszatát, vagy mint többszörös kereszteződéspontot mutatja be. Ezért lehet pl. a Fraktál-tudat c. vers, mely szellemes kommentárjában a fraktál fogalmát, s ezzel magát az éppen itt tematizált öntudatot is a mackósajt ábrájával akarja közvetlenül is beláthatóvá tenni, a kötetnek talán legtanulságosabb példája: a sok, egymásban tükröződő, önmagát sokszorozó kép mint a végtelen és a végtelenben élő lélek allegóriája fog fellépni, s az e képben önmagát kereső és vizsgáló beszélő ennek az egész poézisnak sűrített foglalatát is ki tudja végül mondani: "Magamtól egyre messzebb / Nézem az eleresztett / Szétoszló szellemet". A "szétoszló szellem", egyediségén túlmutatóan, mint történeti modell ugyanúgy vonatkoztatható persze a rögzített központú személyiségelméletek emelkedett lélekfogalmára is, mint arra a romantikus szubjektum-központú költészet-ideálra, mely, hajdan, mára már szétoszlott szellem-szimbólumok segítségével akart támasztékot nyújtani önmaga bizonytalanságának ellensúlyozására.

Ferencz Győző, ma, archaikus elszántságával és megfontolt "könnyelműség"-nosztalgiájával, a mai költészetnek alighanem egyik legfontosabb és egyik legtöbbet ígérő kísérletét játssza: költészet-filozófiai gondolat-konstrukciója, mely a lélek kategóriájának mai működtetését és alkalmazhatóságát járja körül, azokhoz a változatos, egyszerre filozófiai és pszichológiai analitikus próbálkozásokhoz tűnik hasonlónak - a stíluskülönbségektől eltekintve -, amelyeket a legmagasabb szinten pl. Tandori Dezső és Rakovszky Zsuzsa folytatnak, rendületlen kitartással és variatív leleménnyel. Versei időnként - mikor a fent elemzett kettősségnek mindkét eleme egyenlő nagyságrendben hat - egészen megdöbbentő erővel és (ha szabad régiesen szólnunk) megvilágosító katarzissal tudnak élni: az olyan alkotás, mint pl. a Felsőbb parancsra, alighanem a mindenkori magyar költészetnek csúcsteljesítményei közt tartandó majd számon. Látásmódjának újításában a legfontosabbnak a nézőpontok folytonos elmozdítását tekinthetjük: ettől van beszédje és gondolkodása valóban állandó mozgásban. S hogy ez a mozgás mily irányban működik vagy halad? Ezt már nyíltan nem árulja el a költő: ide-oda mozdulatainak variatíve geometrikus ábrája azonban kiolvasható a versek sorozatából. E kérdező-kereső kiolvasás példájára legyen elegendő egy rövid versnek futó vizsgálata (A tárgy látókörében). A költő, tudjuk, látjuk, mindig A tárgy látókörében áll (megkérdezhetjük persze, a régi nyelvfilozófiai kettős csapdára utalva: vajon ez genitivus subjectivus vagy objectivus lenne?), s amint mondja: tükre a szem". De kinek a tükre? s honnan lehet e tükörbe nézni? A szemlencse "üvegje", azaz maga a szem már mechanikus tükör lenne? Egy szemüveg nagyít vagy kicsinyít itt, attól függően, melyik felől nézünk bele? S mit is nézhetünk e szem-tükör-lencse sugarain át vagy sugarainak fényében? stb. A vers nyugodt, precízen bonyolított kijelentő közlései mind hasonlóan nyugtalan és nyugtalanító kérdéseket indukálnak. S a verset lezáró szolid, halk de mégis erős csattanó minden lehetséges válasznak sokértelműségét sugallja: biztos válasz nincsen, a beszélő csak így szól: "azt hiszem". S amit hisz és kimond, az a kötet szójátékos konceptjeinek-concettijeinek talán legtanulságosabbikja; a tárgy nézéséről, látásáról, láthatóságáról, láthatóságának lehetőségeiről és változatairól folytatott töprengés "a szem a lélek tükre" közhely kifordításaként megadja az érintett és tematizált problémára, magára a versre, s magára az egész Ferencz Győző-i költészetre a játékosan okos, persze a kikerülésre is alludáló eligazítást: "Azt hiszem, ez a lélek trükkje". S amint a verskezdő szó, a tükör kifordul eredeti alakjából és megszokott jelentéséből, s trükké válik, úgy mutatja fel e piciny allegória is a költészet egyik érvényesnek tűnő lehetséges meghatározását: a költészet maga is a lélek trükkre.