Alföld - 49. évf. 3. sz. (1998. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Juhász Erzsébet

Egy villamos végállomást jelző csengetése

Angeline Nenadovits (Nenádovics, Nenadovic) 1910 szeptember elején egy egész napot az újvidéki "villanyos vasúton" töltött. A Fő-téren szállt fel, onnan a Kossuth Lajos és a Duna utcán, aztán a hídsáncon a magyar "Felső hajó állomás"-ig villanyosozott, majd vissza a Fő-térre. Onnan a Rákóczi utcán át az ártézi fürdő és a Kórház érintésével a Futtaki útnak a vasúti vágányokig terjedő részéig, majd újra vissza a Fő-térre, onnan pedig a Kossuth Lajos és a Szűcs utcán, meg a búza téren át a Temerini utca végéig. Este fél nyolc volt, amikor a Fő-téren kilépett a "villanyos kocsiból". S végre rászánta magát, hogy hazamenjen.

Angelikának is, mint minden idős embernek, volt néhány vissza-visszatérő története, melyekbe belesűrítette hosszú életének legfontosabb mozzanatait. 1988 nyarán halt meg. Élete utolsó éveiben már csak Emivel és Emillel volt képes kapcsolatot teremteni. A többiek nagy megkönnyebbülésére, akik halaszthatatlan elfoglaltságukra hivatkozva egykettőre rácsukták az ajtót. Angeline Emi második férjének, Boro ViŠnjicnek volt anyai nagyanyja. Különös jelentőséggel bírt Angeline számára Emi és rajta keresztül Emil iránt ébredt gyors és tartós rokonszenvének kialakulása szempontjából, hogy a maga és testvérbátyja: Ross Ödön révén szegről-végről a rokonaiknak tekinthette őket, hiszen Ödönnek és neki unokatestvérük volt a szegény, megboldogult Rösch Lina, akit Sajtos Sándor, Emi és Emil nagyanyai nagybátyja vett annak idején feleségül. Angeline és Ödön édesapja villamosmérnök volt, az újvidéki villamosvasút kiépítésének idején egy budapesti cégnél, a "Részvénytársaság villamos és közlekedési vállalatok számára" volt alkalmazásban. E Részvénytársaság bízta meg annak idején az újvidéki "villanyos vasút" és a "villamvilágítás" kiépítési munkálatainak irányításával. Angeline mindvégig abban a házban lakott, ahová családjuk Újvidékre való áttelepülésükkor beköltözött. Akkoriban ez az utca a II. Rákóczi Ferenc nevet viselte. Hosszú élete utolsó éveiben Angeline már kizárólag Rákóczi utcaként emlegette, ahogy a többi általa szóbahozott utcát is visszakeresztelte a századelő idejéből való nevükre. Angeline kilencven éves korában is képes volt a szellemi élénkségre. Emi és Emil el volt tőle ragadtatva. Borónak és Darkónak tegezniük kellett őt és nevén nevezniük. A lánya és a veje kötelességszerűen mamának szólította, Darko feleségének, Slavicának viszont magáznia kellett és godpodának szólítania. Nagy kiváltságnak számított tehát, hogy Emi és Emil tegezhették, de erre ő minden további nézeteltérést és méltatlankodást elvágva rögtön hozzáfűzte: elvégre is a rokonaim.

Emilben Emi Boróval kötött házassága idején már megérlelődött az az igény, hogy mind jobban megismerje azoknak a városoknak a múltját, ahol maga is élt, és azokét is, ahol felmenői születtek, életüket leélték vagy éppen elhagyták szülőhelyüket, hogy egy másik országban telepedjenek le, vagy el sem hagyták, s mégis más ország polgáraivá lettek az előreláthatatlan történelmi zajlások mindent összekuszáló forgatagában. Emil gyakori látogatásai Angelinénél azzal a szándékkal történtek, hogy az idős hölgy, lévén 1910 óta egyvégtében újvidéki lakos, hiteles történeteket tud majd mesélni mindarról, ami itt, csaknem nyolc évtized folyamán lejátszódott. A nyolcvanas években azonban Angeline már mindenestől áttette létezésének színhelyét a század világháborút megelőző éveire. Rendszeresen megfordult a Fő-téri katolikus templomban, hetente többször is eljárt az ártézi gyógyfürdőbe, mely nem messze házuktól, a túloldalon volt egy szépen kiképzett park növendék fáinak tőszomszédságában. Nagyokat sétált a parkban, szelíd, szomorkás könyveket olvasgatott kedvenc padján üldögélve, melyről épp egy gyönyörű lápi ciprusfára volt rálátása.

Angeline élete utolsó éveiben nem volt hajlandó többé emlékezni megboldogult férjére, aki meg sem érte a második világháborút, sem fiára, akit 1946-ban agyonvertek a "hatóságok". Az elmúlt csaknem nyolc évtizedről mindössze ennyi mondanivalója akadt. Legkedvesebb története az az egész napon át tartó utazása volt a villanyos vasúton 1910 egy verőfényes koraőszi napján. Ott ült a nyitott villanyos kocsin, és Miróra gondolt, Miroslavra, aki annyi sok kedves lapot küldött neki azelőtt Bécsbe. (Wien, Salesianergasse 33.) Írt Budapestről, Prágából, Párizsból és többször Újvidékről. Miro Újvidéken született, s ez volt az egyetlen ok, ami Angelinében látatlanul is eredendő rokonszenvet ébresztett e város iránt. Apja a villanyos vasút és a villamvilágítás munkálatai során döntött úgy, hogy családját is áttelepíti ide. Angeline azon a koraőszi napon 1910-ben a villanyos vasúton utazgatván egész áldott nap Miróra gondolt. Saját bevallása szerint azt hitte, csak a számára idegen és lehangolóan primitív környezet hatására támadt az a mélységes és megingathatatlan előérzete, hogy Mirót soha többé nem fogja viszontlátni az életben. Márpedig azért utazgatott egész áldott nap, mert abban reménykedett, kifújja majd fejéből a szél ezt a sötét és elviselhetetlen előérzetet. Úgy érezte, Miro nélkül nincs mit kezdenie többé az életével, nélküle végeérhetetlen száműzetés, ami még hátravan. Tizenhat éves volt ekkor. Nem csalta meg az előérzete, valóban soha többé nem találkozott vele hosszú élete során. Még hírét sem hallotta 1918 után. De néhány évet leszámítva, amikor fiát, majd lányát megszülte, szoptatta, óvta és nevelte, nem volt olyan esztendő, amikor legalább egyszer ne álmodott volna róla. Eminek és Emilnek azt is bevallotta, már hosszú ideje olyan öreg, hogy nem képes többé álmodni, és ezért külön hálás nekik, amiért legalább mesélhet róla. Noha ez természetesen meg sem közelítheti az álmokat. Mindig is ő volt az, aki felrázott, ha elveszítettem minden reményt és súlyos apátiába estem - ismerte be számos alkalommal. És mindig hozzáfűzte: - hogy mihez kellett a remény, azt tudhatjátok: az élethez. De hogy éppen egy férfi, akit csaknem száz éve nem láttam, s még hírt sem hallottam felőle? Miro okozta nekem a legeslegnagyobb fájdalmat az életemben, mert őt szerettem mindenki közül a legjobban ezen a világon, de ha nem is voltam képes mindig beismerni magamnak - megingathatatlan bizonyossággal tudtam kezdettől fogva, s tudni fogom halálom órájáig, hogy én neki csak egy voltam a sok közül. S ezen soha, élete végéig sem teheti túl magát az ember...

Angeline évtizedeket fiatalodott meg Emi és Emil társaságában. Efelett mindvégig nem tudott napirendre térni a család, noha természetesen nem vették zokon, csak nem értették. Angeline 1981-ben már legalább húsz éve nem mozdult ki a házból. A kertig is csak kora reggel botorkált ki, nap felé fordította kicsit az arcát, s visszatámolygott szobája félhomályába. A nyolcvanas évek elején még látott annyit, hogy olvashasson, de hamar belefáradt. Nem volt egészen süket, az emberi beszéd egy bizonyos regiszterét egészen jól hallotta, a rádió hangjaiból viszont semmit sem értett. Ha rányitották az ajtót, általában bóbiskolva találták, testéhez deformálódott foteljében. De ha nyitva volt is a szeme, akkor sem látszott rajta a lelki-szellemi jelenlét leghalványabb jele sem. Megindító, de elviselhetetlen látványt nyújtott. Rendszeresen kapott enni, segítettek neki a tisztálkodásban. Rendben tartották a szobáját és ruházatát, de nem tudták többé emberszámba venni. Lassacskán elkönyvelték, hogy Angeline úgy hátrált ki az életből, hogy valami tévedés folytán, a lélegzés erejéig legalábbis, teste itt maradt. 1988 nyarának egy reggelén nem ébredt fel többé, hogy még egyszer felszálljon a villanyos vasútra, melynek 1910 koraőszén egy egész áldott nap utasa volt.

Ekkor azonban már mindenki a maga módján a politikai eseményekkel kapcsolatos fejleményekre figyelt. Ugyanazon a napon, amikor Angeline átálmodta magát a túlvilágra, tüntetők hatalmas tömege érkezett az újvidéki vasútállomásra, melynek meglétéről az immár néhai Angelinének sejtelme sem volt; ő a régi vasútállomásról indult képzeletbeli útjaira, s oda is érkezett vissza. Hatalmas plakátfényképekkel és feliratokkal emberek ezrei özönlötték el a város főbb útvonalait. A közúti forgalom órákon át szünetelt, skandálva üvöltött jelszavaktól zengett-zúgott az egész város. Boro végképp eldöntötte, hogy disszidál, Emi pedig, hogy egyelőre legalábbis, marad. Emil hallani sem akart arról, hogy elhagyja az országot. Folyton csak azt mondogatta: fölösleges viszontagság minden menekülés. Emi pontosan érezte, hogy bátyja mennyire megveti Borót, noha ez nyíltan soha sem került köztük szóba. Ő megértette férjét, de meg is fizette az árát. Ekkor döbbent ugyanis rá, hogy nem tudja őt követni. S azért nem tudja ő elhagyni az országot, mert Boro művészetéhez soha sem tudott igazán közel kerülni. Ő kívülálló, s az is marad a konkrét zenét illetően, amelyben Boro minden kreativitása rátalált valódi tárgyára. Emi viszont olvasónak született. Mindössze annyi alkotókészséggel áldotta meg a természet, hogy a maga belső igényeinek megfelelően tudta kiválogatni olvasmányait. S ez a tevékenység, ha nem is mozgott olyan széles skálán, mint férje komponálása, vagy Emil esetében az írás, a lényeget illetően nem sokban különbözött. Illetőleg: Emi kreativitása eleve visszhangtalan lehetett csupán, Boróé és Emilé viszont a környezet érdektelensége folytán volt az. Borónak, elméletileg legalábbis, lehetett esélye arra, hogy valamelyik nyugati országban kibontakoztathatja képességeit. Emil viszont, lévén eszköze a nyelv, az anyanyelv, szakasztott úgy érezte magát, mint a fába szorult féreg. Nem vezetett út számára sehová.

Mindhárman iszonyú bizonyossággal érezték, hogy előbb-utóbb háború lesz. Hogy hiába minden önámítás, ésszerű helyzetértékelés, az emberek, ha tömeggé szervezik őket, hazug jelszavakat adnak szájukba, kiszámíthatatlan, irracionális és irtózatos pusztításra képesek. Egyikük sem élt még meg egyetlen háborút sem, pedig ki innen, ki túl, de mindhárman közel voltak negyvenedik életévükhöz.

Az ablakból nézték az újvidéki tüntetést. Aránylag közelről látták a tömeget, az elvadult, megszállott arcokat. Ha ütemes ordításuk közepette plakátjaikról kilépve megelevenedik a vezér, s elkiáltja magát: tűz!, puszta kézzel nekiestek volna a házaknak, széttéptek volna bennük mindent és mindenkit, félórán belül nem maradt volna más, mint letépett karok, lábak és fejek, dirib-darabokra tört bútorok, ajtók, ablakok, faltörmelék, faltörmelék minden mennyiségben.

Tudták, hogy a háború elkerülhetetlenül be fog következni, de ritkán volt annyi lelkierejük, hogy szembenézzenek vele. Az elkövetkező évek minden iszonyata e tüntetés végignézése után még jó ideig elképzelhetetlen volt. Untig elég volt szótlanságra kárhoztatva hallgatni az intézményesített hazugságok sorozatát, mely lassan, ám módszeresen betüremlett az élet minden területére, be a legapróbb részletekbe, hogy végül szívós és áttörhetetlen kordonhálózattá szilárduljon. Kőkemény labirintussá, melybe csak belépni és beleveszni lehet, kilépni soha.

Boro csak két év múltán, 1990-ben hagyta el az országot, de ezt az évszámot Emi csak az eszével tudja, felidézni képtelen, mint ahogy a háború elkövetkező idejét sem tudja évszámokhoz kapcsolni. Tulajdonképpen 1988 volt az utolsó év, ameddig az idő múlása őrzött számára valamiféle folyamatosságot. Azóta minden év, az ország széthullása, az egész délszláv háború borzalmai, túl az átmeneti iszonyat pillanatain, inkább élete kilátástalanságának mind mélyebb tudatosodását jelentette. E tudástól pedig csak menekülni lehetett, olvasmányokba és egykedvűségbe. Sokkal elevenebben él benne egy vissza-visszatérő álma. Szürke állóvíz, melynek nincs mélysége, nincs kiterjedése, nem kelti a végeláthatatlanság érzetét, noha nem látni sehol partot. Ugyanakkor ő valahonnan tudja, hogy nem lehet e víz nagyobb, mint egy elmocsarasodott terület. Semmi mást nem lát e szürke vízben, csak egy furcsa alakú fatörzset. Mintha végtelen időkkel előbb dőlt volna bele egy hatalmas fa ebbe a vízbe, lombozata rég elkorhadt, a törzset fura fodros növények nőtték be, de e növények is szürkék, mint a víz, mintha iszapréteg vonta volna be őket. Emi újra meg újra azzal küszködik, hogy azonosítsa végre, valóban egy hatalmas, kidőlt fatörzs-e, ami a vízben látszik, vagy mégis valami más. S bizonyos pillanatokban úgy tűnik neki, hogy egy hatalmas, régi nyitott könyv van ott a vízben, s ő arra gondol, milyen régen kimoshatta már a víz e könyvből az összes mondatot, az összes szót az utolsó betűig. De ami még meghökkentőbb volt, hogy ennek a vissza-visszatérő álomnak nem volt tényleges szereplője. Maga az álmodó sem volt igazából benne az álomban, láthatatlan szemlélője volt e szürke, változékonyságában is valahogy állandó, de azonosíthatatlan képnek. Talán ezért nem találta kezdetben oly nyomasztónak. Meg arra is gyanakodott, hogy az álombeli eseményeket bizonnyal rendre elfelejti. Egy reggel azonban, ahogy félálomban még javában azt kutatta, vajon nem történt-e valami, ami kiillant a tudatából, egyszeriben minden különösebb megrendültség nélkül megállapította: annyira egyedül van, hogy már álmaiban sem képes jelen lenni, még ott sem képes együtt lenni senkivel.

Boro az Újvidéki Rádió szimfónius zenekarának csellósa volt. (Cselló szakon végzett a zeneakadémián.) Ám ezt a muzsikálást iparosmunkának érezte kezdettől fogva. A konkrét zene érdekelt. Az akadémia elvégzése után mind jobban belemerült ilyen jellegű kísérleteibe. Volt néhány híve Újvidéken a konkrét zenének, d minthogy semmilyen megértésre, visszhangra nem találtak, a hetvenes évek vége felé sorra elhagyták a várost. Boro úgyszólván egyedül maradt. Fiatalabbakból toborzott ugyan maga köré egy kis csoportot, s látszólag maradt minden a régiben. Meghozatta nyugatról a legkorszerűbb magnetofonokat, legérzékenyebb mikrofonokat, vágóasztalt, fonogént. A családi ház legtágasabb szobáját elektronikus stúdióvá alakította át. Talán azért nem tudott előbb elszakadni szülővárosától, mert annyira szerette a maga kis "stúdióját". Illetőleg mindazt, amit ott létrehozott, s vele együtt az akusztikus kitágulásnak azokat a felfokozott pillanatait, amelyek semmi mással nem lehettek összemérhetőek számára az életben. Nem csekély utánajárással beszerezte a konkrét zene legrangosabb műveit Cage-től Luc Ferrariig, s kezdeti kísérletei után eljutott addig a - saját tapasztalatain alapuló - felismerésig, hogy a konkrét, nem zenei hangok csak idézetekként tartozhatnak bele a zenei műbe, önmagukban csak kivételesen képesek valamiféle teljesség- vagy telítettségképzet előhívására.

Eminek volt néhány barátja és barátnője, akikkel több-kevesebb rendszerességgel tartották a kapcsolatot egyetemista koruk óta. Minden bizonnyal elsősorban azért maradhatott fenn ez a kis baráti kör, mert valamennyiüknek szükségük volt arra, hogy időről-időre alámerüljenek egyetemista éveik hangulatába, mely a szélsőséges jókedvtől a halálos rosszkedvig minden hangulatváltozást elbírt. Egymás között mindig újraélhették e végleteket, ugyanazzal a tapasztalatlansággal, isteni felelőtlenséggel, mint "annak idején". Nemcsak a szótáruk, a hangszínük, a hanghordozásuk is visszaváltozott ilyenkor. Annyira az életük egy mind messzebbre sodródott korszakában való megmártózás volt mindannyiuk számára a fontos, hogy jelen életükről soha sem szóltak egy szót sem. Minden bizonnyal egykettőre szétszakadt volna az a bűvös kör, amelyet megteremtettek, hiszen mindenkinek egyre jobban kialakult a maga élete, s vele együtt a sorsa, mely a többiekkel nem volt már megosztható. S minél súlyosabbá s jóvátehetetlenebbé vált ki-ki számára a maga sorsa, annál jobban ragaszkodott néhai, sors előtti korszakának megidézéséhez. A háború e baráti kört is felszámolta. Akik maradtak, többé nem tudták összehozni e találkozásokat. Olykor-olykor összefutottak ugyan az utcán vagy egyebütt, de csak néhány szót váltottak, s rohant ki-ki a maga dolgára. Úgy tettek, mintha kihullott volna a tudatukból egy egész korszak, a múltjuk, az emlékezetük, addig megélt életük egésze. Újra sors nélkül maradtak, de mennyire másként, mint néhai ifjúságuk idején! Voltak, akik még a háború kitörése előtt vagy közvetlen utána elköltöztek, többségük Magyarországra, de akadt olyan is, aki Németországban, Hollandiában, Kanadában vagy Amerikában telepedett le.

Emi annyival volt könnyebb helyzetben mint Boro, hogy biztos volt benne, önszántából nem tudná elhagyni szülőföldjét. Ezt a határozottságot szinte egyértelműen a gyámoltalanságának tulajdonította. Az az ország, amelybe beleszületett, már megkezdte véres öldöklésbe fúló széthullását. Ekkor döbbent rá, hogy neki valójában soha sem volt hazája a szó valódi értelmében. Hiába tanították meg vele ennek az országnak a történelmét, nem jegyzett meg belőle semmit. Idegen és érdektelen volt számára minden. Talán azért, mert minden tankönyvben úgy fogalmaztak, hogy hazánk. Már kisgyerek korában is valamiképp viszolygást keltett benne e szó. Harmadikos elemista korában volt egy Természeti ismeretek című tankönyve. Az ötvenes években szokatlanul igényes kivitelezésben jelentették meg. Élvezettel lapozott bele, s nézegette a képeket, csak amikor becsukta, akkor figyelt fel igazán a borítólapjára. Rajta volt az akkori Jugoszlávia térképe, s alatta nagy betűkkel: HAZÁNK. Erre a kezdettől fogva benne lévő, lappangó idegenségérzetre, belső distanciálódásra akkor döbbent rá igazán, amikor megkezdődtek a délszláv nemzetek közötti egymás elleni uszítások. Ekkor jutott eszébe harminc év után először az a borítólap, s az a fura érzés is, melyet akkor érzett először, s évtizedeken át csak homályosan lappangott tudattalanjában. Emi nemzedéke nem hitt már a szocializmusban, vagy kommunizmusban (minek is nevezze?). Baráti körébe is csak azok tartoztak, akik kinevették az üres szónoklatokat, az országjáró stafétát, a harsogó kórusdalokat, minden önbutító komolykodást és hazudozást. S mindezt, igaz, csak nagyon halkan, ki is mondhatták, nem érte őket semmi komolyabb bántódás. Mindennek egyetlen ára volt: aki így gondolkodott, s nem volt hajlandó megjátszani, hogy hisz a fennálló rendszerben, az egyszer s mindenkorra marginális helyzetben maradt; nem volt sem tényleges, sem látszólagos beleszólása az égadta világon semmibe.

HAZÁNK. Értetlenség, megütközés, értetlenség, sürgősen elfelejteni. Az ötvenes években nem igen lehetett Magyarországra utazni. Voltak évek, amikor egyáltalán nem. Magyarország a Kossuth- és a Petőfi-Rádióban létezett. Hallja a két hangjelzést. (Boro-hatás?) Tattara - tatta - tatta - ta. Ta-ta-tááá, ta-ta ta, Ta-tááá. Létezett még a szülők, nagyszülők s a rokonság elbeszéléseiben egy messzi másik Magyarország. A hatvanas évek elején volt először Magyarországon. Anyanyelvélményként valósággá vált, minden más téren idegen, valószerűtlen maradt. Éppúgy nem volt köze a HAZÁNK-hoz, mint annak az országnak, amelybe beleszületett, s végül úgy széthullott, hogy máig is bizonytalan, hol vannak a határai, s meddig lesznek ott, ahol éppen vannak.

Amikor Boro végülis elszánta magát az emigrációra, abban egyeztek meg, hogy Emi még szoktatja magát a kivándorlás gondolatához, s majd később Boro után megy. Mindketten tudták, hogy hazudnak, de így könnyebb volt számukra az elválás. "Az a különbség kettőnk között, hogy Borónak van jövőtudata, nekem meg nincs, nem is volt soha. Ahogy hazám se igazából, csak szülőföldem. S mindez jobban összefügg, mint ahogy át merem gondolni."

Boro távozása után Emi heteken át megszállottan olvasott. Olyan találékonysággal lelt rá az éppen megfelelő könyvekre, mint még soha. Könyvből könyvbe menekítette magát önmagától. Három hét múltán egyszeriben kifulladt. Undorodott minden könyvtől. Úgy érezte, soha többé nem lesz képes egy sort sem elolvasni. Legszívesebben kihajigálta volna összes könyvét az ablakon. Először tehetetlen harag tombolt benne, majd szétfeszítette. Ekkor döbbent rá minden eddiginél erőteljesebben, mekkora indulatok tombolnak benne már időtlen idők óta, s hogy ezeket talán el lehet még altatni egy ideig, de végérvényesen soha. Elborzadva gondolt rá, hogy tagadhatatlanul van benne valami iszonyúan kiszámíthatatlan rombolóerő, s hogy nem ura saját magának. Újra az öngyilkosság módját latolgatta eszelősen skálázva az adott lehetőségeken oda-vissza, oda-vissza. Altató-túladagolás, vonat alá ugrás. Csak azt nem tudta sehogy sem elképzelni, hogy felakassza magát. Az öngyilkosság e nemétől annyira irtózott, hogy már előbb is, első házasságának csúfos kudarca után is ez rettentette vissza a haláltól. Legalábbis így könyvelte el magában utóbb. Minden meghitt ábránd a rezignált nyugalomról, belenyugvásról csak siralmasan hazug önámítás. Az elkövetkező heteket teljes passzivitásban töltötte. Csak a legfontosabb teendőit végezte el, elment a városi könyvtárba, a munkahelyére, végigkínlódta a nyolc órahosszat, s amint hazaért, ruhástól befeküdt az ágyba. Nézett a semmibe, elszenderedett. Megint nézett a semmibe, elszenderedett, váltakozva egészen a következő reggelig.

Egy hajnalban arra ébredt, hogy valami váratlanul kellemes dolog történt vele az imént. Nem tudta, mi, de nem is mert utána nyomozni, nehogy szétrebbenjen az a bűvkör, melyben félálmában oly kellemesen ringatózott még. S ekkor eszébe jutott Groznjan. Egy isztriai kis falu a félsziget belsejében. Fiatal házasokként oda utaztak el Boróval 1981 nyarán. Ez a falucska arról volt nevezetese, hogy minden házban volt műterem és galéria, ezen kívül itt rendezték meg nyaranta a nemzetközi zenekedvelő ifjúság találkozóját, melyen rendszeresen részt vettek kevéssé fiatal zenészek is a világ minden tájáról. A kísérleti zenének éppúgy volt itt nemcsak létjogosultsága, de rangja is, mint a komolyzenének. Minden este koncertek sokasága között lehetett válogatni. Napközben pedig mindenki gyakorolt. Hatalmas, de csöppet sem kellemetlen hangzavar keletkezett ebből. Boro szalagra is vett egy egész napi "akusztikai anyagot". Azt a címet adta neki, hogy Groznjan akusztikája 1981 július 27-én. Sokszor hallgatták együtt később ezeket a szalagokat. De Emi most nem szalagról hallotta e hangzavart, hanem "élőben". Kezdődött a hajnali harangkondulással. Mely, mintha a fülükben harangoztak volna, oly erőteljes volt. Vele együtt maga előtt látta most a szomszéd ház falát. Az egész láthatárt betöltötte, ha szobájuk egyik ablakából kitekintett. Lapos, szürke rétegekből épült, s ezek a szabálytalan kőlapok úgy simultak egymásba, mintha nem is emberi kéz, hanem maga a természet hozta volna létre. Ennek a falnak a túloldalán volt a templom. A szamarak iázása csak a koncertpróbák hangzavarába kapcsolódott be, hol közelebbről, hol távolabbról. (Mint a pőre fájdalom végérvényesen el nem hallgattatható alaphangja?) Umagba (a helybeliek olaszosan Umagiónak hívták) jártak fürödni. Emi most maga előtt látta a tengert, s a part tenger barázdálta homokját. "A tenger az egyetlen, ami nem csináltan, hanem valóságosan monumentális." Rengeteg mindent juttatott most eszébe a tenger megidézett látványa, jót is, rosszat is. Úgy érezte, e látvány erőt ad neki a szembesülésre olyan érzéseivel és gondolataival is, melyeket egyébként szorongva igyekszik mielőbb elfojtani. Ennek a mindenre való nyitottságnak az állapota ismétlődött meg most benne váratlanul. Világosan érezte, hiába menekülne bárhová is, neki az a sorsa, hogy itt, a szülőföldjén élje végig mindazt, ami ráméretett. S hogy ez így van rendjén.

S mintha csak mindezt megpecsételendő bizonyíték lenne, egyszeriben eszébe jutott Borónak az a szalagja, amelyet Angeline halálának, s az első újvidéki tüntetésnek a napján rögzített, s később oly erőteljes művé komponált. Nem hallgatta meg a szalagot, intenzívebben hatott rá a fölidézése. Két szólam variálódott: a tömeg őrjöngő skandálása: Sz - Sz, szlobo-da, sz-sz, szlo-bo-da, ebben indázott bele a Wiener Blut című bécsi keringő néhány üteme fokozatosan szétcsúszva, lehangolódva, groteszk falsolásba fulladva, mégis bele-beleékelődve még itt-ott az ütemes ordításba. Majd kemény katonacsizmák dübörgése hallatszik, puska- és pisztolylövések közelről is, távolabbról is. Egy pillanatig csend. Majd végül: egy villamos végállomást jelző csengetése.