Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Dávidházi Péter

A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése

(A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)

Régi tankönyveket böngészve megsejthetjük, milyen műfaji konvenciók éltek valaha az irodalmi köztudatban. A XIX. század végének műfajelméleti előfeltevéseit leghívebben talán Névy László 1871-ben megjelent poétikája őrizte meg, mely teljes címe szerint Az írásművek elmélete, vagyis az irály-, költészet- és szónoklattan kézikönyve akart lenni, ,,iskolai és magánhasználatra" készült, az ország ,,legkitünőbb középtanodái" jóvoltából 1876-ban már ötödik kiadásánál tartott s ezt még három fogja követni. A századvég több népszerű tankönyvének szerzője, az egykori premontrei paptanár, aki a rendből kilépvén ekkor már a budapesti református gimnáziumban, később a kereskedelmi akadémián tanított, az elbeszélő művészetet ,,tárgy- és alakrokonság szerint" három nagy csoportra osztotta: kisebb epikai művekre, ide sorolván a beszélyt (alfajai: novella, költői beszély), a beszélyféléket (monda, rege, legenda), a románcot, a lírai beszélyt és a balladát; nagyobb epikai művekre (eposz, regény); végül az együvé sorolt leíró költeményekre (idill) és oktató elbeszélésekre (allegoria, mese, parabola, paramythia, taneposz, tanregény). A korabeli diák-olvasó az elsőként tárgyalt novelláról megtudhatta, hogy az újabb kor fejleménye, már prózában írják, de előzménye a középkori verses históriákban keresendő, viszonylag szűkkörű eseményt beszél el, (eltérően az esemény nélküli életképtől), főszereplője érdekes helyzeteken át sodródik a fordulópont és végkifejlet felé, miközben a csodás beavatkozást mellőző, lélektanilag gondosan indokolt folyamat az olvasót ,,kellemes várakozásban tartja", ahogy mindezt olyan jeles novellaíróknál láthatjuk, mint ,,Kovács Pál, Kuthy L., Eötvös, Jósika, Jókai, Kazár Emil, Gyulai és mások". Lenézhetnénk az utókor magasából (?) a névsor esendőségére, s az egész osztályozás erényeire és hibáira, de kiindulópontként inkább a jellemzés egyetlen mozzanatát tegyük nagyító alá, mégpedig éppen azt, amelyik fölött annyira eljárt az idő, hogy a számozott paragrafusok porlepte meghatározásai közt szinte már észre sem vesszük, s aligha jutna eszünkbe a műfaj ismérvei, még kevésbé kritériumai közé fölvenni: ,,novellában nincs helye a csodálatosnak".1

Tekintsünk el attól, mennyire van e kizárásban Névynek igaza, s hogy írtak-e olyan novellákat addig vagy azóta, amelyekben találunk csodás elemet. Kétségbe vonhatnánk e kritérium egyetemes érvényét, hiszen például Jókai A tarcali kápolna című novellájában (1850) a ,,magyarok Istene" nagyon is eposzias deus ex machinaként jelent meg a csatamezőn, ,,köd oszlopában járt népe előtt", hogy győzelemre segítse, majd a nemzeti mitologémákkal és bibliai utalásokkal átszőtt jelenet végén a narrátor tanuságot tesz a megtörtént csodáról és megrendülten fohászkodik a magyarság fölött ezer év óta őrködő hatalomhoz.2 (A ködoszlopból oltalmazó Isten nem véletlenül hasonlít arra, ahogy Arany tanulmánya szerint az eposzi hősök egy felsőbb hatalom felhő- vagy tűzoszlopait követik;3 novella talán itt jut a legközelebb ahhoz, hogy olyan ,,kisded eposz" váljék belőle, amilyennek Gyulai látta 1853-ban a Keveházát.4) Huszadik századi példaként meg eszünkbe juthat, hogy Tamási Áron novelláit nemhiába nevezték egyszer ,,liturgikus"-nak, utalván bennük ,,liturgikus szerkezet, szakrális hős, himnikus nyelv" hármasságára, sőt hasonló jellegűeket azóta Nyírő József és Kanyó Sándor mítoszteremtő novellisztikájában is találtak, noha ezek természetfölötti eleme olykor világi átértelmezést kap, mint Nyírő Kopjafák sorozatának első történetében, mely egy szegény pásztorról szól, ,,akivel csoda történt a havason".5 Termékenyebb problémához vezető kérdés, hogy vajon miért tartotta Névy szükségesnek olyasmivel is jellemezni a műfajt, ami nincs és szerinte nem is lehet benne, s miért éppen a csodálatos hiányával, holott a novellában oly sok minden nem kap helyet. Tankönyvét olvasva feltűnik, hogy e szempont szinte végigvonul egész osztályozásán, s más elbeszélésfajták esetében érthetőbb, miért vélhette fontosnak megjegyezni, hogy témaválasztásukban átlépnek-e a csodaszerűbe vagy megmaradnak a természeti jelenségek körében. Nem lepődünk meg arról értesülvén, hogy a beszélyfélék közül a monda tárgyát ,,a néphagyomány által fenntartott vagy a nép szellemében költött, többnyire csodás esemény képezi"; azon sem furcsálkozunk, hogy a rege alapeleme ,,nem annyira a csodásság, mint a rendkívüliség, bár az egészen természeti alapokon nyugszik"; szinte magától értetődőként fogadjuk, hogy a legenda ,,tárgyát szent történetek, vértanuk stb. szenvedései, csodatételek képezik" s lényeges mozzanata ,,a csoda, mely többnyire az égi hatalom egyenes befolyására van fektetve". Logikailag azon sem ütközhetünk meg, hogy a népet szórakoztató egykori vándordalnokok balladái átvették ,,azon elemet, mely a nép elbeszéléseiben rendesen uralkodik, t. i. a csodálatost"; a nagyepikához érve meg szinte várjuk már az eposz (XIX. századi esztétikákból jól ismert) meghatározását, miszerint tárgyának csodaszerűsége ,,felsőbb lények beavatkozásában, a néphiedelem szerinti varázslatban, vagy a személyeknek tulajdonított, hihetetlenséggel határos tetterőben stb. nyilvánul", eltérően a regénytől, amelyet ,,az újkor hőskölteményének" neveznek ugyan, de ,,tárgya csak érdekes, de nem szükségkép nagyszerű vagy csodálatos esemény, az epopoeia értelmében".6

Az utóbbi különbségtétel az Arany János nagykőrösi tanársága alatt készített, s azóta kéziratban terjedő Széptani jegyzetekből ismerős: a regényhez érve Arany is megjegyezte, hogy ,,az újkor eposzának" szokták nevezni, de sokban különbözik attól, s ,,fő különbség az, hogy hősei nem végzetszerűek, nem müködnek isteni rendelésből, hanem önállóan, mint a drámában, eszerint a csodásnak a regényben semmi helye". Arany a novellának szánt meghatározásban nem tér ki a csodaszerű problémájára (,,A beszély (novella) nem egyéb, mint kis regény, gyorsabb, elevenebb folyamattal, drámaibb haladással"7), s bizonyíthatóan ismert olyan novellákat, amelyekben előfordul csodaszerű mozzanat. (Ismernie kellett A tarcali kápolná-t is, amelyet Jókai a Magyar Emléklapok 1848-49 1850. április 11-ei füzetében Sajó álnéven közölt, s Arany május 7-én Sajó megszólítással azt írja neki, valószínűleg egyszerre célozva a magyarok ,,külön istene"8 novellabeli motívumára és Magyarországnak a Habsburg-birodalomba való beolvasztására, hogy áldja meg ,,az >>allgemeiner<< isten, ha ugyan képes jóravaló magyar embert megáldani, kinek olim saját istene volt".9) De a természetfölötti beavatkozást ebben a műfajban Arany legföljebb kivételnek tarthatta. Ha ugyanis szerinte a kisebb terjedelmen és pergőbb cselekményen túl a novella nem különbözik a regénytől, s a regényben semmi helye a csodálatosnak, akkor a novellában sincs. Névy tehát csak kifejtve megismételte, tudatosan vagy sem, amit hallgatólagosan már Arany századközépi esztétikája is állított. Mégpedig talán azért kifejtve, mert az itt épp mellékesebb mozzanat egybevágott osztályozásának gyakran ismétlődő szempontjával, melyet már egy gondolati beidegződés iktatott be, ahol tehette, a rendszer logikájának (Gestalt-pszichológiai alakzatának) kiteljesítése végett.

Érdemes föleleveníteni, egy gondolati kísérlet erejéig újra munkába állítani ezt az egykor vízválasztóként, az elbeszélésfajták osztályozási kritériumaként használt, azóta rég kimustrált szempontot, mert a segítségével olyasmit tudhatunk meg az elbeszélésfajták funkcióváltásairól, amit egyébként talán az újabb narratológiai eszköztár birtokában sem tudnánk megmagyarázni. Gyulai 1855-ben helyeslően idézte korabeli ,,műkritikusok" véleményét, miszerint ,,az újabb korban egészen a regény lépett az eposz helyébe"10; azóta e nézet sokat árnyalódott, s ma inkább azt hangoztatjuk, hogy a történeti regény csak részben vette át az eposz funkcióit, de e részlegesség okaként csak annyit szokás megjegyezni, hogy a regény túlságosan alrendű műfajnak számított e nemes örökség átvételéhez,11 s nemigen kutatjuk, hogy mi történt az eposz azon funkcióival, amelyeket a történelmi regény nem tudott átvállalni. Nem kérdezzük, mik ezek a funkciók, s hogy vajon maguk is elavultak-e, azaz nem volt többé szükség betöltésükre, vagy nagyon is szükség volt rájuk, csakhogy egész másutt kell nyomoznunk új gazdáik után. Másutt húzódó nyomok azért sem tűnhetnek szemünkbe, mert vagy külön a szépirodalmi műfajokkal foglalkozunk, vagy külön a tudományosakkal, határátlépéseiket legföljebb mint eltévelyedéseket regisztrálva; így nem derülhet ki, milyen összefüggések vagy akár csak hasonlóságok tapasztalhatók szépirodalmi és tudományos műfajok között, s végképp nem ismerhetjük fel egy szépirodalmi elbeszélésfajta bizonyos funkcióinak továbbélését valamely tudományos műfajban. Tovább rontja e felismerés esélyét, ha a szépirodalmi vagy tudományos szövegeket nem alkalmi használatukkal együtt vizsgáljuk, hanem önmagukra redukáltan vagy befogadásuk történetéből csak a kifejtett értelmezésekre szorítkozva, tehát használatba vételük megnyilvánulásai közül elvonatkoztatva minden nem verbális mozzanattól, így szinte az egész rituális közegtől, melynek létüket köszönhették, s melyben egykori funkcióik még kirajzolódtak. Látómezőnk ilyesféle szűkítésén az sem változtat, hogy esetleg éppen az irodalmi műben megjelenített rítusokat vizsgáljuk így; jogos panasz, hogy ilyenkor is lényeges vonatkozások maradnak észrevétlen (sőt: ,,Even where literature as ritual is considered, the almost exclusive concentration on the text and the reading process restricts the critics' field of vision"), amin csak a ,,textualista" szemellenzők lerázása segíthet.12

Nemrég egy kitűnő műfajtörténeti korszakmonográfia megállapította, hogy 1836-tól, Jósika Abafijának megjelenésétől 1863-ig, a Buda haláláig (mint az ,,eposzi kor" végéig) ,,nemcsak a magyar verses epika sosemlátott és soha meg nem ismétlődő klasszikus kibontakozásának a korszaka, hanem a magyar regény olyasfajta differenciálódásának időszaka is, mely önmagában is csúcspont, s a századforduló prózáját is előkészíti", eközben ,,az eposz elhalása, illetve átalakulása a meghatározó műfajtörténeti fejlemény", egyes műfajok megváltoznak, (például a Buda halála olyan eposz, ,,amely már nem eposz igazán", jóllehet egy ,,bármennyire modernizált, de mégiscsak eposzi, sőt honfoglalási eposzi" feladatot vállalt), sőt többféle ,,funkcióátruházás" során ,,a továbbra is lényeges funkciók más műfajokban élnek tovább", így ,,az eposziságból sokminden átkerül a továbbiakban a történelmi regénybe", s vele a műfaji értékhierarchia is módosul: a verses epikáról a prózára tevődik át a hangsúly.13 De a ,,sokminden" persze mégse minden, s kérdés, hogy a kettő közti különbséget részben nem azért hagyta-e érintetlenül a történelmi regény, mert e műfajban nincs helye a csodaszerűnek, hősei nem isteni rendelésből cselekszenek, s egyáltalán: hiányzik a természetfölötti vonatkozása, s vajon az így gazdátlan maradt funkciók betöltéséről nem egy olyan tudományos műfaj gondoskodott-e, amelynek a nagy átrendeződéskor még megvolt, sőt nagyon is eposziasan zengett a maga (szinte máig lappangó) transzcendens üzenete a kortársak tudatában?

A XIX. század derekán a magyar íróvilág szinte egyhangúlag az eposztól várta a nemzeti reprezentáció díszes alapszövegét, a közösség képviseletére és igazolására alkalmas könyvek könyvét, s e nagy presztízsű társadalmi szerepen tűnődve mintha eszükbe sem jutna az újkor eposzaként emlegetett regény. Tompa ilyen értelemben szánt reprezentatív főhelyet a bontakozó Toldi-trilógiának; ez a hely szerinte eposznak volt fönntartva, de nem akadt rá méltó jelölt, s még nem késő betölteni: ,,ha kiviheted", írja barátjának 1850. november 30-án, ,,az első magyar könyv lessz az első nagyszerű Epos, mert Vörösmarty hőskölteményei, kivált Zalán, igen messze állnak attól, hogy egy nemzet mint ollyat elfogadhassa s büszkeséggel utalhasson rájok; Zrínyi kétségen kívűl jobb Vörösmartynál, de ez is nyelv és költői képességben természetesen hátra van a mai idők szüleményei mellett."14 Hogy a Zalán futása elfoglalhatta-e a főhelyet a nemzet könyvei közt, arról megoszlottak a vélemények, de elég nagy egyetértés mutatkozott az elfoglalás feltételeiben. Erdélyi 1845-ben kifogásolta, hogy e műben Árpád csak vezérként, emberi vonatkozásaitól megfosztva jelenik meg, alkalmatlanul egy teljes eposzi világ főszerepére, s pusztán ,,hadleíró" elbeszélés szövethetik köré; talán még nagyobb hibának tartotta, mint ami már önmagában ,,elegendő Zalán futásának másod rangba sülyesztésére", hogy a költő ,,elmulasztá másfelől jellemezni a nemzetet is, mert ősi, régi szokások, főleg a szent dolgokkali bánás teljesen mellőzve, vagy legfölebb csak említve"; végül úgy ítélt, hogy ,,a nemzeti eposz a magyar irodalomban mindeddig nincs megírva", s vágyakozva sóhajtott fel: bár Vörösmarty vagy másvalaki ,,fölfogná még egyszer az eposzi tollat, és szabad és korlátlan lélekkel benézne még az ősi időbe".15 Toldy irodalomtörténete szerint Vörösmartynak (műve szerkezeti hibái ellenére) sikerült reprezentatív nemzeti eposzt írnia, amikor elhatározta ,,a honalapító Árpádot egy nagy hősköltemény által visszateremteni a nemzet szivébe", s a nemzeti önérzet feltámasztására (mint ,,politikai tett"-re) épp azért volt ő a legalkalmasabb, mert tökéletesen eggyé tudott válni közösségével. ,,A nemzet szíve volt az, mely az ő kebelében oly hangosan dobogott, a nemzet érzése az, mely az ő szája által szólt az erő és önméltóság egész hatalmával. Így ő, a köz érzés legvalódibb letéteményese lett annak legprägnánsabb kifejezője is."16

Megfigyelhető, hogy az eltérő véleményű kritikusok egyaránt vallási hasonlatokkal beszélnek e műfaj kiemelt nemzeti szerepéről, s mintha valami prófétikus felsőbb sugallatot várnának tőle. Toldy már 1826-ban úgy látta, hogy a nemzeti eposz szerzőjét ,,nemzete repraesentánsának nézzük", s az ilyen költői nagyság azért ritka, mert egy ,,prófétáéhoz" hasonló ,,popularitás" és a nemzeti múlt, jelen és jövendő felmutatásának képessége kell hozzá;17 Arany szerint az eposz ,,mindig a közös érdek kifejezője", az eposzi hősök ,,ez érdek előharcosai" és (feltűnően hasonlítva az egykor Petőfivel együtt hirdetett költőeszményre) ,,megannyi Mózesek vagy Józsuek, hivatva népöket az igéret földére vezetni, de magok is egy emberfölötti hatalom felhő- és tűzoszlopait követvén"18; Beöthy szerint az eposz ,,a nagy, közös remények, törekvések, küldetések" költői műfaja, s nem véletlen, hogy a magyar irodalomban az 1820-as évek nemzeti forrongása idején tesz szert meghatározó jelentőségére, amikor mindenki úgy ,,várja az eljövendő nagy nemzeti époszt, mint a kinyilatkoztatást".19 Igaz, hogy nem csak az eposzról beszélnek így: a XIX. század közepére a költészet tágabb fogalma is annyira szakralizálódott, hogy vallási, gyakran biblikus nyelvezettel volt szokás utalni rá; a reformkori eposzvárást jellemző Beöthy-hasonlat alkalmi képzettársítása egybevág azzal, ahogy Gyulai 1855-ben a költészet egyetemes küldetését jellemzi (a ,,valódi költészet, e második isteni kijelentés, mely kibékít bennünket az élet nagy meghasonlásaival"20). A századközép jelentős kritikusai az eposztól elvárt kiengesztelő hatást (egy részben teológiai gyökerű21 valláserkölcsi követelmény irodalmi hatásnormájaként) a költészet többi műfaján is számon kérik: a műnek ki kell engesztelnie az önmagával, világával és Istenével meghasonlott embert, magát a szerzőt éppúgy, mint az olvasót. A Hebbel eposzát bíráló Arany fontosnak tartja negkérdezni, hogy ,,egészben nyújtja-e époszunk azon engesztelést, melyet a költészettől jogosan követelünk"22; szerinte a Szigeti veszedelem alkotóját dícséri az adott történet átlényegítése, mely által ,,eposzát, ha nem is örvendő elégültséggel, de megnyugodva, engesztelődve tesszük le kezünkből"23; Zrínyi eposzának hatásáról Toldy is azért ír elismerően, mert ,,az érdek [...] a katastrophnak jóelőre éreztetése ellenére fokonként nő, míg végre az olvasó a szomorú vég dacára vallási magasztos megnyugvással teszi le a művet".24 Az újkori eposznak ilyenkor a miltoni hagyomány szellemében a theodicaea valaha egyházi (papi, teológusi, prédikátori) feladatát szánják örökségül a századközép magyar literátorai: igazolnia kell Isten útjait az ember (az olvasó) számára. Azt kell sugallnia, hogy a nemzet sorsa Isten kezében van, a legjobb kézben, csüggedni kishitűség, lázongani bűn, s békétlenségén mindenkinek úrrá kell lennie.25 Hogy az eposz műfajának (vallási értelemben is) kiengesztelő hatást tulajdonítva a korabeli mentalitás milyen két alapértéke találkozott, azt jelképérvényűen szemlélteti egy véletlen szóegyezés: Toldy 1826-ban a nemzeti eposzt tiszteli meg ,,a poézisnak culminátiója"26 nevezettel, Erdélyi 1845-ben (a veronai magyar katonák református istentiszteletén) a ,,Megengesztelted a földhöz az eget" sort tartalmazó éneket hallván, útinaplójába éppen ezt a sort jegyzi be, sokatmondó kommentárral: ,,Ez az egész keresztyén vallástan teteje (culminatio)."27 De találhatunk olyan szóegyezést is, amely már keletkezésében sem véletlen: ahogy a hegeliánus Erdélyi megfogalmazza a kiengesztelődés irodalomkritikai normáját, az kulcsszavaiban megegyezik azzal, ahogy Hegel (Leibnizre hivatkozva) a világtörténelem filozófiai értelmezését a theodicaea feladatához hasonlítja.28 Innen is érthető, hogy Erdélyi és egyes kritikustársai éppen a világtörténelem megjelenítése általi theodicaeát nem érezték eléggé meggyőzőnek Madách drámai főművében; a magyar történelem eposzi értelmezésétől ezt még inkább elvárták, főként a levert szabadságharc utáni, erőforrásra szomjazó korban. Mélyen jellemző a verses epika korabeli lélektani funkciójára, hogy Gyulai miért örül egy kis kötetnyi elbeszélő költemény feltűnésének a lírai művek áradatában: ,,szeretnénk kigyógyulni fásultságunkból, a tettek és események világából merítvén ösztönt és erőt újabb tettdús közhasznú életre, szeretnénk kiemelkedni a szív önmagába süllyedéséből, az objektív költészet karjain, egy emelkedettebb pontra, hol a tágabb láthatár mozgalmas világa oszlassa ködbe vesző ábrándjaink, elűzze démonaink, kibékítse meghasonlásunkat."29

Mindezzel szemben a regényről kevésbé magasztosan szoktak beszélni, megkülönböztetve az eposzénál evilágibban esztétikai vagy egyenesen gyakorlatias hivatását. E különbségtételbe az eposz nemzeti, illetve a regény társadalmi célzata közti eltérés tudatosítása is belejátszott, mert a nemzet fogalma maga is szakralizálódott, s így eleve összeillett a szakrális irodalomfelfogással, a társadalomé azonban nem, társadalmi témát az irodalomban nehezebb volt transzcendens fénybe emelni, főként egy olyan műfajban, melynek szereplői (emlékezzünk a Széptani jegyzetek meghatározására) nem isteni rendelésből cselekszenek. Az önmagáért létező, gyakorlati célt nem szolgáló mű romantikus eszményén kívül ez a nehezebben felmagasztosítható társadalmi célzat okozta az irányregénnyel szembeni korabeli idegenkedést is, például Toldy irodalomtörténeteiben. (Valami megőrződik e különbségtételből még Beöthy századvégi visszatekintésében is, mely szerint a munkálkodásra serkentő Széchenyi hatására elhallgattak ,,a mult dicsőségével lelkesíteni törekvő eposzaink", s az 1830-as évtizedben a történelmi regénynek adták át helyüket, ,,mely azonban a mult rajzával nem ébreszteni kívánta többé a nemzetet közönyéből, hanem felébredt magyarságában gyönyörködtetni s talán a történet népszerű tanulságaival a jelen feladataira nézve útbaigazítani," ahogy Jósika regényei hozzájárultak az erdélyi unió előkészítéséhez, Eötvösé a demokratikus reformokhoz, s Kemény Zsigmond politikai szerepet vállalt Széchenyi reformjainak szolgálatában.30)

Az eposznál földközelibb műfajt azért sem tekinthették alkalmasnak a nemzeti reprezentáció feladatára, mert formátlanabbnak is érezték, vagyis nem felelt meg azoknak a szigorú és emelkedett poétikai követelményeknek, amelyek a verses epika megítélésénél szokásban voltak s fokozott igényességükkel egy féltve őrzött nemzeti műfajt védtek az avatatlan kezektől. A verses nagyepika poétikai kritériumait a Nádasdy-jutalom letrejötténél (1857 elején) intézményesen is megfogalmazták (,,ez áldozatnak költészetünkre nézve valóban gyümölcsözővé tétele végett ki kellene fejezni, miszerint nemzeti historiai tárgy kivántatván, valódi történeti személyek cselekvénydús mesében jelenjenek meg, a mű forrástanulmányra mutasson, s a korfestésre, érdekes feltalálásra, correct compositióra, költői tárgyalásra, választékos nyelvezetre s a versbeli technika szigorú, tiszta és szabályos kezelésére különös gond fordíttassék"), mégpedig szoros összefüggésben a hazafias áldozat erősen szakralizálódott eszményével: gróf Nádasdy Ferenc azzal adta át elhunyt testvére, Tamás pénzét az akadémiának, hogy azt tulajdonosa még életében ,,a hazának szentelte" s egy fillérét sem fordította soha másra, ,,mint a magyar irodalom fölsegélésére és a hazábani jótettekre".31 A nemzeti eposz követelményei közé beemelt ,,forrástanulmány" jól mutatja, hogy a nemzetet képviselni hivatott hagyományos műfajt megpróbálták összhangba hozni a mindinkább pozitivista korszellem igazságfogalmával; hasonló forrástanulmányt kértek számon a történelmi regényen is, csakhogy ezt nem tartották igazán alkalmasnak a nemzeti reprezentáció nagy szerepére. A tudományosság felé tartó korszellemnek talán jól jött, hogy a regény korabeli felfogása szerint e műfajban nincs helye a csodaszerűnek, s eltűnik a transzcendens elrendelésű cselekményfolyamat, a nemzeti eredetmonda közösséglélektani funkciója szempontjából azonban ez végzetes csonkulásnak érződhetett. Esetenkénti erős forráskritikai megalapozása pedig azért nem számíthatott elegendő kárpótlásnak e veszteségért, mert történelmi hűsége nem elégítette ki a tudományos igényeket, sem egyes részletek képzeletszülte eltérései miatt, sem a lényegéből adódóan fiktív világa folytán, amelyet pozitivista módon ellenőrzendő leírásként eleve nem lehetett komolyan venni. Nem mintha az utóbbi kritériumot mindenki feltétlenül elfogadta volna: érvényességét a szépirodalomban, kielégíthetőségét olykor a tudomány határain belül is vitatták. Az epikai hitel elméletével Arany a maga részéről elhárította a történelmi hűség tudományos kritériumának irodalmi illetékességét, sőt egyaránt tisztában volt a korai forráskritika tudományos fogyatékosságaival és a népmondai szájhagyományt halálra ítélő irodalmi mellékhatásával32, de az eposz megújításáról töprengve többek közt éppen a csodaszerű részletek lélektani valószínűsítésének szükségét tartotta fontosnak. Ismétlődő aggodalmaiból kihallatszik, hogy érezte, kora nem tűri már a valószínűség határainak olyasféle elmosódottságát, amely egykor az eposzt éltette; ebben nyilván egyetértett Gyulaival, aki szerint (1855) az igazi eposzt nemhiába hívták epopoeiának vagyis mondakölteménynek, ugyanis ,,minden idők legnagyobb epikusa", a nép szokta megteremteni, ,,ifjú napjaiból" merítve anyagát, amikor még ,,mythosz és történet összefolyt ködében csodás világításban emelkedtek ki előtte az istenek és hősök alakjai".33 (A XIX. század második felében Nyugat-Európában is megfigyelhetjük, hogyan vetődik fel a csoda valószínűsíthetőségének problémája, amikor mérvadónak tekintett szerzők megpróbálják összeegyeztetni közösségük hagyományos szellemi értékeit a komolyan vételüket veszélyeztető új követelményekkel; Matthew Arnold Literature and Dogma című könyve (1873) azáltal akarja átmenteni a Bibliát, s vele a vallás egészét, hogy metaforikusan átértelmező, a szöveget irodalomként, nem pedig dogmaként kezelő olvasási módot ajánl két leginkább kikezdett eleméhez, a csodákhoz és a jóslatokhoz.) A XIX. század második felének magyar literátorai szinte közmegegyezésként ragaszkodtak a reprezentatív nemzeti nagyelbeszélés funkciójához, de betöltőjével szemben szigorú régi és új követelményeket támasztott; ezek közül az elavuló eposz jóformán csak a régieknek tudott volna eleget tenni, a történelmi regény pedig legföljebb az újak némelyikének. Olyan műfajra volt szükség, amely egyszerre transzcendens és világi, fenséges és okadatolható, eredetmonda és fejlődéstörténet. Ilyen műfaj azonban nem látszott a szépirodalom horizontján.

Hogy feltűnését merről lehetett volna várni, azt a kor érdeklődésének és értékrendjének változási iránya sejteti. Számos 1849 utáni véleményt idézhetnénk, amelyek szerint a magyar írásbeli kultúra súlypontja a reáliák felé tolódik s a művek legértékesebb részét már nem a lírai költészet özönében, hanem a kritikai, bölcseleti és tudományos írások közt kell keresni.34 Bár Arany joggal vonta kétségbe, hogy bármilyen műfaji tendencia szükségszerűen érvényesülne és ne volna mód eltérni tőle,35 egy visszatekintő irodalomtörténész majd találóan állapítja meg, hogy a szabadságharc leverése utáni magyar literátorok műfaji preferenciái nagyjából az európai kortendenciához igazodtak, melynek pozitivista értékrendje szintén a reáliák felé törekedett s a (mennél gyakorlatiasabb) tudományt részesítette előnyben a szépirodalommal szemben, az utóbbin belül meg a tárgyiasabb és tárgyilagosabb epikát, főként a regényt az alanyi költészet rovására; ettől a műfaji hierarchiától a magyar kritika csak néhány ponton tért el, például éppen azzal, hogy többnyire még mindig fontosabbnak tartotta az eposzt a regénynél.36 Mindebből sejthető, hogy a magyar irásbeli kultúra (nagyrészt öntudatlanul, de kikövetkeztethető módon) olyan műfaj megjelenésére várt, amely (még) eposz és (már) tudomány egyszerre. Nem véletlen, hogy a nemzeti elvárásokra fiatal kora óta fogékony Toldy kezén az irodalomtörténet-írás éppen úgy fejlődött, hogy mindinkább megfeleljen e kettős és ellentmondásos műfaji kívánalomnak. Innen érthető, hogy irodalomtörténetei egyrészt szigorú forrásismereti eszményre hivatkoznak (legátfogóbb művének már nyitóbekezdésében siet leszögezni, hogy az ő munkája ,,első kísérlete öszves irodalomtörténetünk tudományos és rendszeres kidolgozásának, mely irodalmunknak szinte már ezer éves életét kirekesztőleg a kútfők s magának az irodalomnak áttanulásából adja elő"; adatai megbízhatóságáról meg így nyilatkozik: ,,a tényekről pedig egyenként és öszvesen jót állhatok: mert semmit sem állítok, miról meg nem győződtem, s mert, ami létezik s hozzáférhető, azt mind láttam, sőt ismerem"37); másrészt azonban a hangoztatott tényszerűségen többek közt éppen az eposzias múltformálás irányában lép túl, amint azt ugyanitt már egyes romantikus fejezetcímei elárulják: az újkorban megkülönbözteti az ,,első virágzás" korát (1608-1711), a ,,hanyatlás" korát (1711-1772), a legújabb kor nála a ..második virágzás" kora, ezen belül első az ,,újjá-születés" kora (1772-1807), Széchenyi kora (1831-1849) pedig majd ,,a nyelv s irodalom egyetemes virágzása". A nagy második eljövetel itt Toldy ifjúkorára esik, s egykori önmagát is gondosan beszövi hőstörténetébe, egyes szám harmadik személlyé távolítva és finoman kiemelve saját úttörő jelentőségét. A nagy virágkort (1808-tól 1830-ig) tárgyalva mint ,,komoly, tudományos, részrehajlatlan törekvés" jeleit említi, hogy a ,,széptani kritikát szerencsésben Kazinczy, Kölcsey, gr. Teleki József űzték; Toldy Ferenc pedig a bőven beereszkedő elemző itészetre adott, első, példát Aesthetikai leveleiben".38 Az állítás igaz, bár eltűnik benne a félévszázadnyi korkülönbség és bármiféle irodalomtörténeti fáziskülönbség Kazinczy és Toldy közt, a sugallt egyidejűség pedig megintcsak kettős funkciót kap: a szemtanú kortárs hitelesítő megjelenítéseként tudományosat (ott voltam, tehát a saját szememmel láttam, amit mondok), a személyes és közösségi eredetmonda egybeszövéseként önigazolót (ott voltam ama második, vagyis az érdemi kezdetnél, tehát nem megkésett jövevény vagyok, hanem a honfoglalók egyike). Toldyt alighanem boldoggá tette volna, ha hallja Gyulai róla szóló emlékbeszédét, mely mintha éppen ezt a hőstörténetet visszhangozná: első mondata szerint Toldyval szállt sírba ,,utolsó bajnoka azon hős csapatnak, melynek irodalmunk ujjászületését köszönhetjük".39 S ahogy nagy irodalomtörténetének nyitóbekezdésében Toldy ,,irodalmunknak" ezer évére utalva máris többes szám első személyű birtokviszonyt használt, választott beszédhelyzetére nézvést nagyon is hasonlóan Vörösmartyéhoz a Zalán futása kezdősorában (,,Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?"), a nemzeti nagyelbeszélés tudós narrátoraként mindvégig egy történelmi közösség tagjaként és annak nevében beszél, retorikája nyelvtani eszközeivel magát és olvasóit a magyar kultúra egész múltjának természetes birtokosaiként fogva egységbe, ami legalább annyira egy eposz, mint egy tudományos mű narrátorára vall. (Mintha e narrátori szerepre készült volna kezdettől, szándékosan és bevallottan ,,törzsökös"40 névválasztásával, retorikájának gyakori családi metaforáival, amelyek a régi századok magyarjaira mint őseinkre, eleinkre, apáinkra utaltak, annyira problémátlanul mainstream származást sugallva, hogy a németajkú szülők fia a magyar nyelvet is mint ,,az őseinktől kapott kincset"41 ünnepelhette.) Ahogy Toldy szerint Vörösmarty mint a nemzeti közérzet ,,letéteményese"42 szólalt meg az eposzban, ő maga hasonlóképpen (nevezzük így) képviseleti beszédmódot honosít meg az irodalomtörtémet-írásban (mint immár nemzeti tudományban) hosszú időre, amikor mintegy a történelmi magyarság közösségi énjeként vállalja narrátori szerepét. Akit Toldy műveiben hallunk, az legalább annyira a nemzeti lélek megszemélyesítője szeretne lenni, mint az irodalom történésze. S tegyük hozzá e narrátor mondanivalójának korabeli státusát, mely ekkorra már régen nem fért be a hűvös távolságtartással vizsgálható világi részletkérdések közé: mire a századközépen Toldy nagy irodalomtörténeteibe fog, az irodalomról szóló beszédmódban már annyira magától értetődőnek számítottak a hazafias és vallási utalások (ünnepi metaforaként vagy kifejtett hasonlatként annyira megszokottá lett például a mű mint a haza oltárára hozott áldozat, a nagy költő mint vértanú, mint Mózes, mint Krisztus43), hogy Toldy tudományos műveit is eleve mint egy erősen szakralizálódott tárgyú történetet olvasták. Nem lehet túlbecsülni annak tudománytörténeti jelentőségét és szokásképző hatását, hogy a magyar irodalomtörténet-írás összegző nagyműfaja a XIX. század második felében, a nemzeti eposz hasztalan áhításának korában kapta meg modern formáját s foglalta el helyét a hazai kultúra rendjében.

Leglátványosabban a millenniumi ünnepség szertartásrendjében lépett az irodalomtörténeti elbeszélés a nemzeti eposz helyére. Mikor eljött a honfoglalás ezredik évfordulója, az íróvilágban még mindig világos nyomait találjuk a meggyőződésnek, hogy e nagy nemzeti ünnepet egy honfoglalási eposszal lehetne méltóképpen megtisztelni, mely hajdani poétikai tekintélyével hitelesítve zengené a magyarság eredetmondáját. Az eposz ünnepi helyénvalóságának gondolata a XIX. század végére már idejét múlta, de a műfaji hagyomány közösséglélektani funkcióját érzők számára érthető, sőt kézenfekvő gondolat maradt, s a reprezentatív verses elbeszéléssel való ünneplés ősrégi beidegződésének történeti logikáját nem zavarta, hogy a felötlő eszmét ekkor már csak egy gyönge tehetségű költő vette komolyan s próbálta valóra váltani. A nagy ünnepre Dús László tervezett eposz-trilógiát a honfoglaló Árpádról; mint előszavában írja, évek óta várta, hogy nála hivatottabb tehetség alkot hasonló témájú művet a millenniumra, hiszen az ,,ezredévi forduló idő nagyon megérdemelte volna, hogy hazánk költői nagyobb műalkotásban énekeljék meg a hősök legnagyobb alakjának, Árpádnak és dicső társainak tényeit", s mivel végül nem akadt a feladatra méltóbb vállalkozó, ő próbál hőskölteményt írni Anonymus krónikájából, mely a történetírók szerint maga is ,,egy nagy epos töredéke".44 A trilógiából csak az első rész jelent meg 1896-ban Nagyváradon (Bolgár háború), folytatása (Kiovi csata) és befejezése (Honalkotás) nem készült el, s talán jobb is, hiszen a szánalmasan félresikerült első részről joggal állapították meg, hogy bár koncepciójában és egyes részleteiben Aranyt igyekszik követni, e hagyomány ,,pórias elzüllését" jelzi, s ,,minden tekintetben méltatlan a nagy honszerző emlékéhez: avatatlan kéznek, röghöz tapadó fantáziának műve, minden emberismeret és történeti érzék nélkül".45 Bármennyire komikus azonban e fennkölt fércmű, hasonlóan a grandiózus műfaj bármelyik elrontott darabjához,46 nemcsak Dús László hitte ekkoriban, hogy maga a műfaj (mely, ne feledjük, Vergilius óta nemegyszer szolgált a hatalom genealógiai legitimációjaként) minden szépirodalmi rokonánál stílszerűbb lett volna a nemzet ünneplésére, érdemeinek az európai nemzeteket meggyőző felragyogtatására és (a nemzetiségekkel szembeni) hegemón állami lét igazolásának céljára. (Ha eposzt nem is, eposzi ihletésű allegorikus költeményt Jókai már 1867-ben írt a közelgő millenniumra, Ezer év címmel; ebben az ezeréves próbának alávetett magyar nemzet hősiesen küzd, s amikor végzetes álomba merül, Isten könnyet ejt érte, ebből költő támad, szavára az alvó fölébred és újult erővel harcol boldogulásáért; mindez Beöthy Jókai-emlékbeszéde szerint ,,történetünk költői példázása", hiszen bizonyára egyetlen országban ,,sem volt a költőnek olyan ébresztő, védő, fenntartó, sőt irányzó feladata a nemzeti életben, mint minálunk magyaroknál"47 - funkcionális párhuzamra vall, hogy e tanulság mennyire egybevág Beöthy saját Kis-tükrének mondanivalójával.)

Hogy a millenniumon a századközépi műfajok klasszikus szereposztásának ismerői még mennyire a verses nagyepikát érezték illőnek az alkalomhoz, azt önkéntelenül elárulja Gyulai anakronisztikus képzettársítása a Kisfaludy-társaság millenniumi ünnepélyén. Az eposzi kor egyik utolsó tanújának ugyanis ekkor (1896. május 27-én) mindenek előtt az jut eszébe, hogy az ünneplésnek leginkább az elhunyt nagy epikusok adhattták volna meg a módját (,,Ha élne még Vörösmarty, Zalán futása és a Szózat költője, mi méltóan üdvözölhetné a honfoglalás ezredik évfordulóját; ha élne Arany János, nemzeti mondáink nagy költője, az Álmos-, vagy Árpád-mondakör egy néhány epikai rajzával mi fényt vethetne a nemzeti ünnepre"), a hiányzó szószólók sorában csak ezután említi Eötvöst, akkor sem regényei jussán, s legvégül a regényíró Kemény Zsigmondot.48 A meghatott képzelet időtlen visszarévedésének nem érdemes ellene vetnünk, hogy 1896-ban Vörösmarty vagy Arany, ha élnek, már aligha írtak volna nemzeti eposzt: Gyulai jól érzi, hogy a műfaj (ha nem múlt volna el még az ideje) alkalmas lett volna az ünnep fényének emelésére. Ugyanakkor a funkció tudományos műfajra ruházódásának váratlanságát jelzi, hogy jóllehet a Kisfaludy-társaságban vagyunk, Gyulainak nem jut eszébe a már szintén elhunyt Toldyt említeni, holott az irodalomtörténeti műfaj már nála a reprezentatív közösségi eredetmonda tudományos változatává lényegült, s tőle öröklődve vált Beöthy által még inkább azzá, mégpedig ugyanazon nemzeti értékek legitimálójaként, mint amelyeket Gyulai beszéde megörökít. Mi több, a status quo igazolását és a hit erősítését szolgáló mítoszi funkció49 szempontjából Gyulai futó visszapillantása az elmúlt ezer évre ugyanolyan célzatú (kicsinyített) eredetmonda, mint Beöthy ünnepi irodalomtörténete, s végső soron ugyanazt ünnepli, mégpedig ugyanúgy részben Európával, részben a nemzetiségekkel szembeni igazolásként. Ami az előbbit illeti: a hősi küzdelmek századain végignézve ,,erősödik hitünk a jövőben, mert azt a vigaszt és önérzetet meríthetjük ezredéves multunkból, hogy vérrel szerzett hazánkat annyi viszontagság között is meg tudtuk tartani, hogy folyvást nem csekély szolgálatot tettünk az európai polgárosodásnak; hogy végre Kelet-Európában egyedül voltunk képviselői az alkotmányos szabadságnak s a magyar szent korona együttes jelképe a királyi hatalomnak és nemzeti jogoknak, mint nyugaton egyetlen korona sem." Ami meg a nemzetiségeknek szól: ,,Nemzetünk államalkotó erejét semmi sem bizonyítja fényesebben, mint az, hogy hazánk földjén az első évezredben egyetlen nemzet sem tudott államot alkotni, csak a magyar. A rómaiak után a hunok, avarok nyom nélkül enyésztek el, de Árpád országa, Szent István birodalma fennáll napjainkig."50

Bármennyire eposzt kívánt azonban a műfaji szereposztás hagyományos logikája, a nagy ünnepen Beöthy Zsolt tudományos műve, A magyar irodalom kis-tükre került a díszhelyre. A mű annak az előadássorozatnak a vezérfonalából nőtt ki, amelyet Beöthy az ünnep alkalmából az egyetem 1895/96. tanévének második félévében tartott A magyar nemzet szellemi élete címmel; rövidebb változata a Jekelfalussy József szerkesztette honismertető millenniumi díszkiadványba51 készült, amelyet nemcsak horvát, hanem német, angol és francia nyelvekre lefordítva is terjesztettek, a magyar kultúra egészét akarván bemutatni a külföldnek. Mi több, ez a tanulmánygyűjtemény, melyben Beöthy fejezete még szintén átfogóbb címet viselt (A magyar szellemi élet fejlődése) és a huszonnyolc szűkre szabott fejezet közt feltűnő terjedelmi kiváltságot élvezett (hosszabb volt, mint a zenei és képzőművészeti fejezetek együttvéve, és csaknem kétszer akkora, mint a történelmi áttekintés), bevezető részét képezte a kiállítás nyomtatott katalógusának is, vagyis Beöthy munkáját kiállították, mégpedig díszhelyen, hogy mennél nagyobb figyelmet vonva magára előmozdítsa a magyar ügyet. Épp ezért sokatmondó ellentét, hogy e statisztikai adatok és kiállítási tárgyak élére szánt tudományos műnek már sejtelmes hangütésű első mondata mennyire történelmi regénybe, sőt eposzba illően idézte meg a magyarság nomád archetípusát. ,,Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga-melléki pusztán nyugodtan áll és figyel." A felderengő sziluett néhány tollvonás nyomán megtelt részletekkel (kicsiny lovon csúcsos sipkájú, párduckacagányos dalia, vállán tegzével, oldalán perzsa karddal, amint ellenséget kémlelve végigpillant a napsütötte síkon), nem öncélúan, hiszen Beöthy szerint a magányos őrszem alakja ,,nemcsak az ősi magyarság életmódjából, hanem a magyar szellem mivoltából és fejlődéséből is sokat megmagyaráz", s innen eredeztethető a magyar irodalom uralkodó jellemvonása, amelyet azután e könyv fejezetei végigkísérnek történeti korszakain, mígnem a zárófejezetben visszatérünk a nyitóképhez: ,,Mindannyiunkban van egy csepp a volgamenti lovas véréből, - és ez a csepp jellemző eleme irodalmunknak." Amikor végül Beöthy az összetartozás étoszának retorikai jelével, többes szám első személyben összefoglalja nagyhatású tételét, miszerint ,,a mi irodalmunk nemcsak kifejezte, hanem fenntartotta a nemzeti lelket", zárómondatában emlékeztet arra, hogy ebben az összefüggésben milyen sokat köszönhet a magyar irodalomnak az európai civilizáció. ,,Ha már ez a magyar nemzeti erő tett és tesz szolgálatot az európai műveltségnek, a határvédelem százados harcaiban: ez a védelmezett emberi műveltség köszönettel és megbecsüléssel tartozik a mi szerény irodalmunknak, mely az őt védelmező magyarság erejét fentartotta."52

Beöthy eredetmondai nyitóképből kibontott tudományos elbeszélésében az irodalom története átfogó szellemi eredetmondává lényegül át, az ezeréves állam kultúrájának ünneplésére és igazolására. Eredetmondának nevezem az identitás elbeszélés általi meghatározásának minden olyan kísérletét, amely a közösséget reprezentálni hivatott szöveg segítségével, történelmi és mítikus elbeszélés révén a közösség alapértékeit a belátható történelem kezdetéig vezeti vissza, mégpedig kettős vindikációjuk szándékával, vagyis földi érvelésű indoklásukon túl egyszersmind transzcendens igazolásukat sugallva. Beöthy művében mindez együtt van. Eredetmndaként szolgáló irodalomtörténete a nemzet (ricoeur-i értelemben vett) narratív identitását53 keresi, a történetében megnyilvánuló közösségi lényeget, mely a viszontagságos események sokféle hatását folyamatosan a maga hasonlatosságára formálja. Beöthynél azonban ez a történetben érvényesülő nemzeti identitás nem úgy jelenik meg, mint a logikai önazonosságot vagy genetikai folytonosságot helyettesíteni képes, sőt azoknál lényegibb alternatíva (ahogy Ricoeurnél az ,,identité narrative"), hanem azokkal együtt és kritériumaikat mérvadóként elfogadva. A narratív identitás felmutatása itt eszközül szolgál: a nemzet ünnepére és ünneplésére szánt könyvben szokatlanul világosan fölismerhető a vindikáció szándéka, mely az eredetmondai szerepű eposzok mindenkori célzata, sőt általában a mítoszoké, amelyek az eredetről beszélve szintén nem a múltat akarják megmagyarázni, hanem egy jelenlegi status quo igazolására válogatott precedensekből szövik történeteiket.54 Beöthy e funkciónak persze tudatában volt: nem véletlen, hogy a honfoglalás millenniumán, majd Toldy születésének centenáriumán (1905) is kiemeli nagy elődjének egyik jelszavát, az 1865-ben megjelent átfogó irodalomtörténet mottójaként idézett Disraeli-tételt: ,,A múlt, hatalmunknak egyik eleme."55 (Eredeti szövegkörnyezetében e gondolat Robert Cobden halálának másnapján, 1865 április 3-án hangzott el az angol parlamentben: miután az elhunyt tekintélytiszteletét a mindenkori angol államférfi szükséges adottságaként méltatta, a zsidó származású Disraeli ugyanolyan többes szám első személyű retorikával sugallta az angol nemzet történelmi összetartozását és bármilyen változásban megőrzendő állandóságát, mint amilyennel a hazai német polgárságból asszimilálódott Toldy élt ifjúkora óta szinte minden írásában. ,,For, notwithstanding the rapid changes in which we live, and the numerous improvements and alterations we anticipate, this country is still Old England, and the past is one of the elements of our power."56) Az irodalmi múlt Beöthy (hadd nevezzem így) tudományos kiseposzában valóban a hatalom elemévé, alkotórészévé lényegül: a nemzetiségekkel szemben igyekszik megalapozni a magyarság elsőbbségét, illetve Európa számára bizonyítani e nemzeti kultúra történelmi érdemét.

Hogy miért éppen az irodalomtörténet vette át (a regény helyett) az eposz művészi eredetmondával legitimáló ünnepi szerepét, s miért éppen a rövid irodalomtörténeti áttekintés (nem pedig, mondjuk, a novella) lépett (közxösséglélektani funkcióját tekintve) a kiseposz helyére, azt nem lehet Beöthy sokféle elbeszélői műfajra fogékony írói alkatából vagy éppen Kis-tükrének alkalmi sajátosságaiból levezetni: az irodalomtörténet-írás hazai és európai előéletéből is következik. Igaz, Beöthy még író és tudós volt egy személyben, az 1870-es években regényírónak és novellistának indult, (Mikszáthig ható) elbeszélői kísérletező kedvének leleményeként az ő nevéhez fűződik a rajz műfajának meghonosítása, sőt verses epikával is próbálkozott (éppen tudósi pályafordulata előtt, utolsó nagyobb szépirodalmi műveként, 1881-ben Ráskai Leáról írt mélabús ,,költői beszélyt"), de Kis-tükrének eposzi feladatvállalását ez önmagában nem tette volna lehetővé. Azzal sem magyarázhatnánk meg Beöthy műfajváltását, hogy akkoriban még a szépirodalmi és tudományos művek ugyanazon intézmények felolvasó ülésein vagy ünnepélyein gyakran közvetlenül egymás után hangoztak el (egy-egy régi író születésének vagy halálának évfordulóján az elnöki megnyitó után az elhunytat ódával dicsőítették, majd emlékbeszéd hangzott el, amely egyúttal tudományosan is komolyan veendő pályakép akart lenni), közvetlenebbül hatottak egymásra. Beöthy például egy akadémiai felolvasáson hallotta Volf György előadását a Margit-kegenda egyik másolójának azonosításáról, s innen kapott ihletet a Ráskai Lea megírásához, majd az elkészült művet a Kisfaludy-társaságban olvasta fel, ahol irodalomtörténeti dolgozatokat is meg szoktak hallgatni. A személyi és intézményi érintkezés legföljebb lehetővé tette (és valamennyire még szokásban tartotta) az átjárást szépirodalom és tudomány közt, de mindez kevés lett volna a fonkció áttevődéséhez, ha nem készítették volna elő évszázados változásfolyamatok: az Isten igazolására, a theodicaea feladatára felszentelt pap (prédikátori vagy teológusi) védői szerepét a XVIII. század elejétől fogva részben a nemzeti kultúra (tudomány, irodalom és nyelv) ügyének védelmében és igazolására írott tudományos művek (historia litterariák, majd irodalomtörténetek) szerzői vitték tovább a vindicatio jegyében, akár az egyházi értelmiséghez tartoztak még foglalkozásuk szerint, akár immár a világihoz.

A vindicatio tárgyának szerularizációja közben (és azzal kölcsönhatásban) megtörtént a nemzetről és a világi irodalomról való beszédmódok és gondolkodásformák szakralizációja, melynek változatos megnyilvánulásai egyaránt felismerhetők a költőszerep váteszi, paraklétoszi, nemegyszer vértanúi szerepértelmezésein, a nemzetet megtartó irodalom gondviselésszerűként ábrázolt fejlődésrajzán s a történelmi közösség nevében megszólaló tudós-narrátor egyszerre magasztos és magabiztos nyelvezetén. Ez az ex cathedra magabiztosság, mely a modern tudománnyá és tantárggyá (ezáltal vizsgatétellé) válás egyidejűségéből is következett, a magyar irodalomtörténet-írás hangnemét hosszú időre inkább a problémátlan megoldások, mintsem a kétkedő és önkritikus problematizálás beszédmódjaihoz igazította, hozzájárulván retorikájának archaikus, gyakran kissé anakronisztikus veretességéhez, miközben (mint Bahtyin megfigyelte) az abszolut érvényűnek szánt kinyilatkoztató szerepek és fenntartás nélküli megszólalásfajták az újkorban nagyrészt érvényüket vesztették és még a regényben is legföljebb stilizációs eszközként, idézetszerűen, ironikus vagy parodisztikus célzattal éltek tovább.57 Ilyen fejlemények közepette alakult ki a szépirodalmi és tudományos műfajok új közös munkamegosztása, benne az irodalom történetéről szóló tudományos alapműfaj külön megbízatása, hogy mint a nemzeti közösség reprezentatív nagyelbeszélése átvegye a transzcendens tárgyú, isteni elrendelésű hősről és eseményről zengő eposz eredetmondai szerepét, s a narratív identitás felmutatásával (földi és égi bíró előtt) igazolja a nemzetállam törekvéseinek jogosultságát. Mindezt regény vagy novella többek közt éppen azért nem tehette, mert bennük a XIX. század második felének műfaji tudata szerint csodás elemnek, transzcendens meghatározottságnak nem volt helye. Pontos észrevétel, hogy a XIX. századtól örökölt magyar irodalomtörténetek egyik alapváltozata olyan ,,Bildungsgeschichte", amely a nemzeti jellem (adottságként felfogott) belső lényegének kibontakozását kereste az irodalomban, mégpedig egy teleologikus értéknövekedés jegyében;58 a termimus szerencsésebb, mint a Bildungsroman lett volna, mert a Toldy nyomában támadt irodalomtörténetek (éppen az adottnak vett nemzeti jellemre összpontosítván) eltérnek a nevelődési regénytől, mely főhőse fejlődését kíséri figyelemmel, s jobban emlékeztetnek az archaikusabb eposzra, mely állandó jellemekkel dolgozik és történetét mindvégig közvetlen kapcsolatban tartja a transzcendens hatalommal. (Az állandónak felfogott nemzeti lélek folytonosságát, magára találását vagy önmagától való elidegenedését szemléltető tudományos nagyelbeszélés végső tárgya még akkor is statikus lényegű marad, amikor szerzője fejlődéstörténetnek szánja művét.)

Beöthy könyvecskéjének milleniumi szerepe érteti meg a paradoxont, hogy nemzeti nagyelbeszélésként az irodalom rövid története (mint szintén Toldytól öröklött, de erősen tovább redukált műfaj) alkalmasabb lehet egy fennálló hatalmi berendezkedés (vagy máskor a hatalmi igény) genealógiai legitimálására, mint a teljes kidolgozásra törekvő változatok. A vázlatszerű irodalomtörténeti esszé narrátora ugyanis (ha nagyon akarja) eleve fölmentve érezheti magát a legitimáció szempontjából mellékes vagy zavaró, netán annak ellentmondó részletek figyelembe vétele alól. Alighanem ezért is szaporodik el a XIX. század végétől ez a műfaj, s ezért használják oly szívesen az irodalom ideológusai, sőt a kultúrpolitika irányítói, tudományos színezetet igyekezvén adni hatalmuk legitimálásának, amikor kiemelik és szónoki hevülettel bizonygatják ,,irodalmunk" ,,haladó hagyományát", vagyis lényegi ,,fővonalát", amely (csodák csodájára) mindig az adott hatalmi berendezkedés hangoztatott értékeinek megfelelő (s akár erőszakolt értelmezéssel megfeleltetett) néhány életmű összekötésével vezet bársonyszőnyeget saját trónusáig. Ezek a vázlatszerű áttekintések a XX. században is többnyire ünnepi alkalomra íródtak, évfordulók, lehetőleg centenáriumok rituáléjába illeszkedtek bele, s ideológiai hatásukon túl ünnepélyes retorikájukkal is mély nyomokat hagytak a magyar irodalomtörténet-íráson, melynek nyelve egészen a közelmúltig részben ezért is volt feltűnően gyakran ünnepélyes, archaizáló és szertartásos. (Igy volt ez a fojtó légkörű 1950-es években, sőt a Kádár-korszakban is, amikor a kultúrpolitikus díszbeszédében fölvázolt irodalmi genealógiát utólag nemegyszer igazolták részletes kutatásaikkal jobb sorsra érdemes tudósok.)

A tizenkilencedik század végére befejeződő nagy váltást, amelynek során a szépirodalmi elbeszélésfajták csúcsaként s az írásművészet koronájaként tisztelt eposz társadalomlélektani feladatát egy tudományos elbeszélés, az irodalomtörténeti fejlődésrajz veszi át, legalább két évszázad irodalom- és tudományfejlődése alapozta meg, s következményei legföljebb az előzmények mellőzésével maradhatnak észrevétlenül vagy kelthetnek meglepetést. Finom megfigyelés Horváth Jánosról, hogy ,,a magyarságnak mint nemzetnek az a kibontakozási vonala és lehetősége, amelyet a múlt században Széchenyi, Arany, Kemény Zsigmond és parányibb méretekben Gyulai Pál hordoz, a nagy elvi igényű önelemzés és önismeret szintjén benne érte el betetőzését és szankcionálását - de egyúttal lezárását is", s ma is érdemes eltűnődni e sajátos jelenségen (,,Különös látvány és ritka színjátéka történelmünknek, hogy amit látnokok és költők kezdtek, az egy tudományos életműben érte el utolsó kiteljesedését"59), de a szerep hagyományozódása akkor volna igazán különös, ha azt hinnénk, hogy Horváth János volt e sorban az első tudós, s nem vennénk észre, hogy az ő hatalmas életműve már kései utójátéka egy századok óta folyó lassú funkcióátvételnek, melynek során tudós-elődei, Beöthy, sőt már Toldy is azt a nemzeti eposzt írták a maguk módján, amelyet a XIX. század közepének literátorai (Toldyt is beleértve) Aranytól vártak. Ez a szerepöröklés persze kölcsönhatásban történt a funkciót átadó és átvevő elbeszélésfajták műfaji sajátosságainak alakulásával, s az új munkamegosztás a szerzői énformálástól a megszólalás beszédmódjáig mindenütt éreztette hatását. A regény és a novella azért lehettek és maradhattak a világi szépirodalom (legföljebb ritkán és különlegességként szakralizálódó) elbeszélő műfajai, s a váteszi és paraklétoszi szerep azért hagyományozódott egész a XX. századig a nemzeti költőre (nem pedig a regényíróra), mert a transzcendens igazolású közösségi eredetmonda funkcióját a szépirodalom prózai elbeszélésfajtáinak nem kellett átvenniük az anakronisztikussá vált eposztól. Megtette azt helyettük a nemzeti tudomány, főként az irodalomtörténet-írás, amelynek beszédmódját ezért is volt olyan nehéz (szinte mindmáig) megszabadítani a közösségi önigazolás felszárnyaló retorikájától, tisztes világi perspektívákat találni feladataihoz, tehát lehozni a földre, ahová való, s ahol azután közvetve, hallgatólagos ráadásként, nyomtalanul és megfoghatatlanul éppen annyi égi vonatkozása lehet, mint bárminek.

 

Jegyzetek

1. Névy László, Az irásművek elmélete, vagyis az irály-, költészet- és szónoklattan kézikönyve. Iskolai és magánhasználatra. Ötödik, átnézett kiadás. Bp: Eggenberger. 1876. (A továbbiakban: Névy 1876.) 128.

2. Jókai Mór: A tarcali kápolna. Jókai Mór, Elbeszélések (1850). 2/A. kötet. S. a. r. Győrffy Miklós. Bp.: Akadémiai 1989. (A továbbiakban: Jókai 1989.) 266-286.

3. Arany János, Zrínyi és Tasso. Arany János, Prózai művek 1. S. a. r. Keresztury Mária. Bp.: Akadémiai 1962. (A továbbiakban: Arany 1962.) 425.

4. Gyulai Pál, Keveháza. Gyulai Pál, Kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye 1850-1904. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia 1927. 14.

5. A ,,liturgikus'' novella kifejezés Szabédi Lászlótól származik; kiterjesztett alkalmazása Kántor Lajostól. V. ö. Kántor Lajos Népiség - mítosz - novella. In: uő, Alapozás. Klasszikusok - kortársak. Tanulmányok, esszék. Bukarest 1970. 225-237.

6. Névy 1876. 129-141.

7. Arany 1962. 554-555. Lásd még eposz és regény hasonló elkülönítését a Széptani előismeretek korábbi megfogalmazásában, uo. 656.

8. Jókai Mór: A tarcali kápolna. Jókai 1989. 285.) 266-286.

9. Arany János Jókai Mórhoz (Szilágyi Sándornak írt levelében), 1850. május 7. Arany János levelezése (1828-1851). S. a. r. Sáfrán György, Bisztray Gyula, Sándor István. Bp.: Akadémiai 1975. (A továbbiakban: Arany 1975.) 276. E levél utalását Varga Pál meggyőző szóbeli közlése alapján vonatkoztatom Jókai novellájára; Sáfrán Györgyi a kritikai kiadás jegyzetében nem említi e kapcsolatot, ld. uo. 665. A novella megjelenésének körülményeit ld Győrffy Miklós jegyzeteiben, Jókai 1989. 674-690.

10. Gyulai Pál, Kritikai dolgozatok 1854-1861. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia 1908. 94.

11. Szili, József, The National Epic as a Canonized Genre of National Identity. 1997. Kézirat. pp. 6b-6c.

12. Engler, Balz, Poetry and Community. Tübingen: Stauffenburg Verlag 1990. 72.

13. Imre László, Műfajok látformája XIX. századi epikánkban. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó 1996. 32-33, 43-44, 46-48.

14. Tompa Mihály Arany Jánoshoz, 1850. november 30. Arany 1975. 306.

15. Erdélyi János, Vörösmarty Mihály Minden munkái. Irodalmi őr, 1845. Erdélyi János, Pályák és pálmák. Bp.: Franklin-társulat 1886. 230-231, 239-240, 247.

16. Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban. I-II. Harmadik, javított kiadás. Pest: Athenaeum 1872-1873. (A továbbiakban: Toldy 1872-1873.) II. 43, 45.

17. Toldy Ferenc, Aesthetikai levelek Vörösmarty epicus munkáiról. Toldy Ferenc, Keirikai berke. Bp.: Ráth Mór 1874. (A továbbiakban: Toldy 1874.) 15.

18. Arany János, Zrínyi és Tasso. Arany 1962. 425.

19. Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre. Hetedik kiadás. S. a. r., bev. és könyvészeti függelékkel ellátta Kéky Lajos. Bp.: Athenaeum. 117.

20. Gyulai Pál: Szépirodalmi szemle. Gyulai 1908. 138.

21. Ezt másutt részleteztem, ld Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Második, javított kiadás. Bp.: Argumentum 1994. 222-239.

22. Arany János: Anya és gyermeke. Arany 1968. 36.

23. Arany János: Zrínyi és Tasso. Arany 1962. 435.

24. Toldy Ferenc, A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Második, javított kiadás. Pest: Heckenast Gusztáv 1867. 256--257.

25. Gyulai Pál: Szépirodalmi szemle. Gyulai 1908. 198. V.ö. Gyulai ,,Mért lángolsz szív'' kezdetű, kéziratban maradt versével, ld. Vértesy Jenő: Gyulai Pál írói tervei. It 1912. 37--52.

26. Toldy Ferenc, Aesthetikai levelek Vörösmarty epicus munkáiról. Toldy 1874. 15.

27. Erdélyi János, Úti levelek, naplók. Vál., szerk. és bev. T. Erdélyi Ilona. Bp.: Gondolat 1985. 413.

28. A szövegérintkezést másutt bemutattam, ld Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Második, javított kiadás. Bp.: Argumentum 1994. 258-260.

29. Gyulai Pál: Romvirágok. Pesti Napló, 1854. augusztus 2. Gyulai Pál: Bírálatok. Cikkek. Tanulmányok. S. a. r. Bisztray Gyula, Komlós Aladár. Bp.: Akadémiai 1961. 53.

30. Beöthy Zsolt, A magyar irodalom kis-tükre. Hetedik kiadás. S. a. r., bev. és könyvészeti függelék Kéky Lajos. Bp.: Athenaeum é. n. 135.

31. Akadémiai Értesítő, 17 (1857) pp. 51-52. és kk.

32. Arany János, Naiv eposzunk. Arany 1962. 264--274.

33. Gyulai Pál, Szépirodalmi szemle. Gyulai 1908. 88-89-

34. E véleményekből közöl Szajbély Mihály, Az 1849 utáni ,,líraellenesség'' árvei és forrásai. (A továbbiakban: Szajbély 1988.) In: Forradalom után - kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Szerk. Németh G. Béla. Bp.: Gondolat 1988. (A továbbiakban: Németh G. 1988.) 64-65.

35. Ld Arany János, Anya és gyermeke. Arany 1968. 31.; Arany János, Irányok. Arany 1968. 157-158.

36. Szajbély 1988. In: Németh G. 1988. 77.

37. Toldy 1872-1873. I. 3.

38. Toldy 1872--1873. II. 57.

39. Gyulai Pál: Toldy Ferencz. Gyulai 1902. I. 87.

40. Névválasztásáról, írói névhasználatáról, majd hivatalos névmagyarosításáról másutt részletesen írtam; ld Egy szerzői név kiválasztása a reformkorban. Franz Karl Joseph Schedeltől Toldy Ferencig.) ItK, 1997/1-2. sz. 123-129.; Az apai név öröksége. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtudomány önmeghatározása. 2000, 1996. 8. sz. 45-50.; Kettős védőpajzs mögött. (Toldy Ferenc és a reformkori álnévhasználat.) In Tarnai Andor-emlékkönyv. (Historia Litteraria, 2.) Szerk. Kecskeméti Gábor. Bp.: Universitas 1996. 75-80.; Párbeszéd korszakok határán. (Egy sokatmondó félreértés Kazinczy és Toldy levelezésében.) In: Folytonosság vagy fordulat? (A fel világosodás kutatásának időszerű kérdései).Szerk. Debreczeni Attila. Debrecen 1996. 355-364.

41. Schedel Ferenc, Jegyzetek 's utánszó. In: A' Haramják, Dráma öt felvonásban. Írta Schiller Friderik. Magyarra átvivé Schedel Ferencz Jósef. Pest 1823. 215.

42. Toldy 1872-1873. II. 43, 45.

43. E kérdés szakirodalmának legújabb darabját ld Margócsy István, Magyarok Mózese. Az 1859-es Kazinczy-ünnepélyek nyelvhasználatához. 2000, IX. évf. 1997. 11. sz. 53-57.

44. Dús László: Árpád. Hősköltemény. Bolgár háboru. Nagyvárad: Szent László-Nyomda Rt. 1896. 1.

45. Kéky Lajos: A magyar verses elbeszélő költészet a XIX. század második felében. It 1912. 236.

46. Vö. Northrop Frye: The Return of Eden; Five Essays on Milton's Epics. Toronto és London 1965. 5.

47. Beöthy Zsolt: Jókai Mór emlékezete. A Kisfaludy-társaság Évlapjai, XL. kötet. 1905-1906. Bp. 1906. 93.

48. Gyulai Pál, Az ezredév ünnepélyén. Gyulai Pál, Emlékbeszédek, I-II. Második, bővített kiadás. Bp.: Franklin-társulat 1902. (A továbbiakban: Gyulai 1902.) II. 387.

49. Vö. Ruthven, K. K., Myth. London: Methuen & Co Ltd 1976. (A továbbiakban: Ruthven 1976.) 16.

50. Gyulai 1902. II. 388.]

51. Az ezredéves magyar állam és népe. Szerk. Dr. Jekelfalussy József. Bp.: Kosmos műintézet 1896.

52. Beöthy Zsolt, A magyar irodalom kis-tükre. Hatodik, bővített kiadás. Bp.: Athenaeum 1920. 15-22, 241-245.

53. Ricoeur, Paul, Temps et récit. 3. Le temps raconté. Paris 1985. 339, 347, 443-448, 462-466, 488.

54. E mítoszértelmezésről ld Malinowski, Bronislaw, Myth in Primitive Psychology. London 1926. 23. Vö. Ruthven 1976. 16.

55. Toldy 1872-1873. I. 2.

56. Hansard's Parliamentary Debates, Third Series, vol. 178: 21 March 1865 to8 May 1865. 676. hasáb.

57. Bahtyin, Mihail Mihajlovics, A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások. Vál. és jegyz. Könczöl Csaba. Ford. Orosz István, Könczöl Csaba. Bp.: Gondolat 1986. 517-519.

58. Szegedy-Maszák Mihály, Az irodalomértés korzerűsége. Gondolatok az irodalomkutatás helyzetéről. Nappali ház 1992. 2. sz. 77.

59. Barta János, Horváth Jánosról - a fejlődéstörténet kiadása elé. Horváth János, A magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp.: Akadémiai 1976. 9.