Alföld - 48. évf. 12. sz. (1997. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Jacques Derrida

Könyvkívület

Előszók

Egy egyenlőtlen khiazmában vagyunk. Az okban, amiért Hegel hitelteleníti az előszót (formális külsőlegessége, jelölő sietsége, az értelem vagy a fogalom tekintélyétől megszabadult textualitása stb.), miért ne ismerhetnénk fel az írás igényét úgy, ahogyan itt olvassuk? Az előszó ekkor szükségessé és strukturálisan befejezhetetlenné válik, nem lehet többé leírni a spekulatív dialektika kifejezéseivel: többé nem pusztán egy nem-fogalom üres formája, lakatlan jelentésessége, tiszta empirikussága, hanem egy egészen más, hathatósabb struktúra, mely számot vet az értelem, a fogalom, a tapasztalat, a realitás hatásaival, újra beírva őket anélkül, hogy ez a művelet egy ideális "begreifen" belezáródása volna. megfordítva, ami Hegelnek mindig ténylegesen az előszó formájaként adódik (ez a mozgás, mely által a fogalom már mindig bejelenti magát, megelőzi önmagát teloszában, és a szöveget már mindig is értelme közegébe ülteti bele), nem az-e, ami szemünkben ma már archaikussá, akadémikussá, a szöveg szükségszerűségével ellentétben állóvá, elavult retorikává teszi, gyanússá, hogy az írás láncát témaszerű hatásaira vagy elrendezése formalitására redukálja? A disszemináció nem azért előszó nélküli, hogy valamiféle beiktatási teljesítményre, valamiféle önbemutatásra nyíljon meg, éppen ellenkezőleg, azért, mert a retorika, a formalizmus és a tematizmus lényegi és közös korlátait jegyzi, amiként cseréjük rendszerét is.

Egyfelől kizárjuk az előszót, de írnunk kell: hogy integráljuk, hogy eltöröljük a szöveget a fogalom logikájában, mely nem tudja nem előfeltételezni magát. Másfelől (majdnem ugyanaz) kizárjuk az előszót, de írjuk még, úgy működtetve már, mint az újra elindított szöveg mozzanatát, mint egy olyan textuális ökonómiához való hozzátartozást, amelyet semmiféle fogalom nem képes megelőlegezni és megszüntetve-megőrizni. A "mozzanat" és a "hozzátartozás" tehát itt nem jelenthet már egyszerű belezáródást az írás valamely ideális belsőségességébe. Előrebocsátani, hogy nincs abszolút szövegen-kívüli nem annyi, mint egy ideális immanenciát, az írás önmagához való viszonyának szakadatlan helyreállítását tételezni. Már nem az idealista és teológiai műveletről van szó, mely hegeli módon felfüggeszti és megszüntetve-megőrzi a beszélyen, a logoszon, a fogalmon, az ideán kívülit. A szöveg állítja a külsőt, jegyzi e spekulatív művelet korlátját, dekonstruál és "hatásokra" redukál minden állítmányt, amellyel a spekuláció elsajátítja a külsőt. Ha semmi sincs a szövegeken kívül, ez azt feltételezi, a szöveg általában vett fogalmának átalakításával együtt, hogy ez utóbbi nem lehet immár egy bensőségesség vagy önazonosság belsőségességének légmentes belseje (annál kevésbé, mert a "kifelé minden áron" motívuma némelykor megnyugtató szerepet játszhat: bizonyos belsők borzalmasak lehetnek), hanem a megnyílás és a bezárás hatásainak valami más elrendezése.

E két esetben az előszó fikció ("Íme a cinikus Alkidamasz, előszót ír, hogy kinevesse"). Az elsőben azonban a fikció az értelem szolgálatában áll, az igazság a fikció (igazsága), a fiktív egy hierarchiához igazodik, a fogalom tartozékaként ragadtatja el és tagadja magát. A másik esetben, kívül minden mimetologizmuson, szimulakrumként állítja magát, és e textuális színlelés munkájánál fogva felbomlaszt minden olyan szembeállítást, amelyben a könyv teleológiája erőszakosan maga alá kellett hogy rendelje.

Ilyen volna például a "keverék előszó" vagy "a hitehagyó előszava" Maldoror énekeiben. Egy szimulakrum-pótlék révén a Hatodik ének mint a tényleges szöveg korpusza, a valóságos művelet mutatkozik be, melynek az első öt ének csupán didaktikus előszava, "összefoglaló" bemutatása, "címlapmetszete", mellvédje volt, amelyet elölről látunk, mielőtt egyáltalán behatolnák, a képes véset a könyv fedelén, a mutatós oromzat, mely előre szolgál "jövendő poétikám előzetes magyarázatá"-val és "az alapétel" kifejtésével.

Hol helyezzük el, a szöveg topikájában, ezt a különös deklarációt, ezt a mutatványt, mely már nincs az előszóban, és még nincs az "elemző" részben, mely mintha ekkor kezdődnék el?

"Amit az első öt énekben elmondtam, nem volt fölösleges, művem címlapmetszete, az építmény alapja, jövendő poétikám előzetes magyarázata volt: magamnak tartoztam vele, hogy - mielőtt fölkerekednék és elindulnék a képzelet országútján - az irodalom igazi hívei számára néhány vonással fölvázoljam annak a célnak a világos és pontos alaprajzát, amelyet magam elé tűztem volt. Nos, amondó vagyok, hogy művem összefoglaló része most már hiánytalanul és kellőképpen ki van fejtve. Megtudtátok belőle, hogy arra vállalkoztam, hogy támadjam az ember és Teremtőjét. Egyelőre és egyszer s mindenkorra érjétek be ennyivel! Úgy vélem, szószaporítás volna minden új megállapítás, mivel ugyanazt - az alaptételt - ismételné, ha bővebben kifejtve is, márpedig én még ma végezni fogok a levezetés első szakaszával is. A fenti megjegyzésekből kiviláglik abbeli szándékom, hogy haladéktalanul belevágjak az elemző részbe; mi sem bizonyítja jobban, mint hogy alig egy-két percre adtam hangot hő vágyamnak: bárcsak bőröm verejtékmirigyeibe lennétek rázva, meggyőződhetnétek róla, hogy igazat állítok. Tudom, nagyszámú bizonyítékkal kell majd alátámasztanom az érvelést, amelyet tételem magába foglal; nos, megvannak a bizonyítékaim, és jól tudjátok, hogy alapos ok nélkül senkit sem támadok. Torkom szakadtából nevetek..." (Lautréamont, Maldoror énekei, Bp. Európa, 1988. VI. 1. 240-241. o. Bognár Róbert fordítása.)

Mindez még egy előszó végén történik, hajnali szürkületkor, élet és halál között, és az utolsó Ének "még ma" fog felhangzani. És ez lesz egy bejelentett "alaptétel" "első kifejtése". a matematikai levezetés két módjának, az analízisnek és a szintézisnek a szembeállításához folyamodva, hogy játsszék velük, Lautréamont parodisztikusan felcseréli a helyüket, és rábukkan, hogy vergődjön benne, mint Descartes,1 az "ördögi kör" kényszerére és toposzára. Az előszó, a kifejtés szintetikus módja, a témákról, tételekről és következtetésekről szóló beszély itt, mint mindig, megelőzi az invenció analitikus szövegét, mely ténylegesen előtte lesz, ám amely, az olvashatatlanság terhe mellett, nem mutathatja be és ismertetheti önmagát. Mégis, az előszó, amelynek a szöveget felfoghatóvá kell tennie, a maga részéről csak azután kínálkozhat fel olvasásra, hogy ténylegesen és végeérhetetlenül átkelt az ingoványos úton ("megtalálná a szakadékos és elvadult utat, mely átvezet e komor és mérgező szavak vigasztalan ingoványán" [I. 1]. Csak miután egy gyakorolt módszer útján átvergődött, mint ezúttal egy előzetes útvonalterv nélkül magát törő és felépítő ösvényen, akkor lesz belőle a módszerről szóló beszély, a poétika bemutatása, formális szabályok halmaza. Innen a műtárgy-jelleg egy előszóban, mely "talán nem tűnik elég természetesnek" és mindenesetre soha nem lesz egyszerűen áthúzva.2 Ellenkezőleg, újraindul (újraindít) egy másik, egy új regényhez készülő előszóban (előszót):

"Nem vonom vissza szavaimat; de ha elmondom, amit látok, minthogy kizárólag az igazságvágy vezérel, könnyűszerrel bizonyítom állításom megalapozottságát. Most összecsapok egy kis regényt, harmincoldalas lesz, a későbbiekben is ehhez a terjedelemhez tartom majd magam. Azt remélem, hogy egy szép napon valamely műfaj egyszeriben szentesíti elméleteimet, és azt hiszem, némi tétovázás után végre megtaláltam a végleges keretemet. A legjobb formát: a regényt! Lehet, hogy ennek a keverék előszónak az előadását mesterkéltnek tartja az olvasó, másképpen szólva meglepődik, nem érti, mit is akarok elfogadtatni vele, csakhogy én most éppen azon voltam minden erőmmel, hogy olyan döbbenetet keltsek benne, amilyennek általában nem szokták alávetni azokat, akik könyvek és füzetek olvasásával múlatják az időt. Hát igen, a legnagyobb jóakarattal se érhettem be kevesebbel: csak később, egypár regény megjelenése után fogjátok igazán megérteni ezt az előszót, a koromlepedékes arcú hitehagyó előszavát.

Ostobaságnak tartom, hogy mielőtt a tárgyra térek (gondolom, nem mindenki osztja a véleményemet, ha nem tévedek), feltétlenül szükséges, hogy egy nyitott tintatartót, valamint egypár nem-összerágott papírlapot helyezzek magam elé. Na de végre lehetővé válik, hogy a hatodik énekkel belefogjak ama tanulságos versfüzérbe, melynek megalkotására már régóta várok, szenvedélytől remegve. Drámai epizódok, kíméletlenül hasznosak! Hősünk rádöbbent, hogy sziklaüregekben időzvén, megközelíthetetlen helyeken keresvén menedéket, áthágta a logika törvényeit, és ördögi körbe keveredett." (VI. 1; id. kiadás, 241-242. o.)

Ezután következik a levezetés: Maldoror úgy kerül ki a körből, hogy kijön egy bizonyos barlangból, "kedves barlangom mélyéről" (Első ének), immár nem az igazság fényét követve, hanem egy egészen más topológia szerint, amelyben összekuszálódnak a jelen és a "fő" szöveg korlátjai. Mérgeket terjesztve, négyzeteket rekonstruálva, köveket elemezve, a Maldoror énekei oszlopsorain, rácsain,3 útelágazásain, léckerítésein áthaladva a disszemináció egy egész barlanglételméletet is elmozdít, ami a mimetológia másik neve: nem a mimézis, egy félelmetes hatalmú talány, hanem a mimézis egyik értelmezése, mely félreismerte a másodlat logikáját, s mindenét, amit másképpen az eredeti pótlékaként emlegettek, a származtathatatlan ismétlődést, az előest nélküli kettősséget stb. ("Képzeljék el, hogy a tükrök (árnyékok, visszfények, fantazmák stb.) nincsenek többé benne a barlang ontológiájában és mítoszában - hanem teljességében beburkolják, itt-ott sajátos, nagyon meghatározott hatásokat váltva ki. Az Államban a barlanggal és vonallal leírt egész hierarchia ismét visszakerülne játékba a Számok színházában. Anélkül, hogy teljesen elfoglalná, a platóni mozzanat a negyedik felszínt lakja.")

A disszemináció kérdése: mi "történik", milyen időben, milyen térben, milyen struktúrában, mi következik be az "eseményből", amikor "írok", "egy nyitott tintatartót, valamint egypár nem-összerágott papírlapot helyezek magam elé", vagy "írni fogok", "írtam": az írásról, az írás ellen, írásban; vagy méginkább, előszavazok, az előszó mellett vagy ellen írok, ez egy előszó, ez nem egy előszó? Micsoda ez a merő veszteség, kézjegy nélküli kézirat? És ez a mutatvány miért fordít ennyi erőt arra, hogy meglegyen igazság nélkül?

A színlelés struktúrája itt, mint mindig, eggyel több kört ír le.

A Hatodik ének tehát az előző Énekeket egy diszkurzív előszó múltjába szorítaná vissza (ars poetica, módszertan, didaktikus bemutatás). Ez utóbbiak nem részei tehát a nemző szövegnek, az egyszerre gyakorlati és "analitikus" szövegnek. De bármennyire is felfordítva, ez a séma ugyanazon játék szerint mozdítja el az ürügy [pré-texte] és a szöveg szembeállítását. Bonyolítja a határvonalat, mely a szöveg és a valóságos színe alatt rajta túlcsapni látszó valami között húzódnék. A disszemináció, a szöveg fogalmának szabályozott kibővítésével, az értelem vagy utalás (a "dolog" előzetessége, realitás, objektivitás, lényegiség, létezés, érzékelhető vagy felfogható jelenlét általában stb.) hatásainak más törvényét írja be, egy más viszonyt a metafizikai értelemben vett írás és annak (történeti, politikai, gazdasági, szexuális stb.) "külsője" között. A Hatodik ének nem csupán úgy mutatkozik be, mint végre a valóságos és analitikus felfedezéssel foglalkozó szöveg, mint a valóságos vizsgálódás írása. Úgy is mutatkozik, mintha kilépés volna egy bizonyos szövegből a valóságosba. Az Ötödik ének végén ezt a kitörést, a fej kockázatos kilépését odújából, sarokszögletéből a pókról szóló szekvencia írja elő: "Ez már nem az elbeszélés... Fájdalom! a valóságba érkeztünk" (V. 7 [229.]) Egyszerre a halál és az ébredés pillanata. Az előszó elhatárolt helye. Az elbeszélésből való kilépés mindamellett sandán íródik bele a történetbe, és a közeli regényt jelenti be benne. Az írásból való kicsörtetés szövege ("Aki nem hiszi, járjon utána!") sorra megismétli a Hatodik ének végén a halál pillanatát és az ébredés pillanatát. Térjünk vissza a (megfonandó) háló nélküli pókhoz:

"Minden éjjel, midőn tetőfokára hág az álom, egy öreg tarantula lassan elődugja a fejét abból a lyukból, mely ott van a padlón a szoba egyik szegletében. [...] Abban reménykedik (reméljetek ti is vele!), hogy ezen az éjszakán lesz a hatalmas szívás utolsó felvonása, nincs más vágya, csak az, hogy a hóhér végezzen végre vele: jöjjön az enyhet adó halál! Nézzétek azt az öreg tarantulát, mely lassan elődugja fejét abból a lyukból, mely ott van a padlón a szoba egyik szegletében! (Ez már nem az elbeszélés.) Feszülten figyel, rezdíti-e még rágóját valami nesz idekint. Fájdalom! a valóságba érkeztünk a tarantulát illetően, és noha felkiáltójelet tehetnénk minden egyes mondat után, ez talán még nem elegendő ok rá, hogy ne tegyünk!"

A "fészke mélyéről" előjövő pók, makacs pont, mely egyetlen diktált felkiáltást sem ír át, hanem rendíthetetlenül tulajdon írását hajtja végre (jóval később itt olvashatják a kasztráció fordított alakzatát), a szöveg előjön odújából, és meztelenül találkozik azzal, ami fenyegeti: egy csapásra átmegy "valóságos" szövegbe és "szövegen kívüli" valóságba. Az Énekek általános szövetében (itt egy írást olvasnak, és mindez(t) egy szöveg(ben) hozza (jön) létre) mintha két egymáshoz képest heterogén külsőlegesség követné és helyettesítené egymást, de végül lefedik a jegyzések egész mezejét.

Egy cím, egy incipit, egy exergum, egy ürügy [prétexte], egy "előszó", egyetlen egy csíra színrevitele soha nem eredményez kezdetet. A színrevitel meghatározatlanul szétszórt volt.

Így törik a szövegek háromszöge.

A szövegen kívüli, az első öt Ének, és utána a valóságos szöveg. Szövegen kívüli a Hatodik ének, azaz a Költemények, kilépett a valóságosba. Csak szöveg van csak szövegen kívüli van, összességében egy "szakadatlan előszó,"4 mely kijátssza a szöveg filozófiai megjelenítését, a szöveg és meghaladása kapott szembeállítását. A disszemináció tere nem csupán a többest hozza pezsgésbe; a -bb eldönthetetlen szintaxisába jegyzett végnélküli ellentmondástól élénkül meg. Gyakorlatilag vizsgálva ez talán arra késztet minket, hogy újraolvassuk a "mi sem volt valóságosabb" passzust ("Reggelre kelve a borotvám elmetszi majd a torkomat, ekként bizonyítja, hogy mi sem volt valóságosabb" [212.])

A jegyzőkönyv nélkülözhetetlen ahhoz, hogy újra kidolgozzuk az "ideológia" problémáját, minden szövegnek (ezúttal szűkebb ágazati értelemben) a "valóságos" (történeti, gazdasági, politikai, szexuális stb.) kauzalitás mezejeként emlegetett mezőbe való sajátos beíródásának problémáját. Legalábbis az elméleti kidolgozásnak, ha megmaradhatunk ennél a körülírásnál, fel kellene függesztenie vagy legalábbis bonyolítania, nagyon körültekintően, a naiv megnyitást, mely saját szövegét a dologhoz, az utalóhoz, a valósághoz, vagyis egy végső fogalmi és szemantikai instanciához viszonyította. Valahányszor - hogy túl sietősen ráaggassuk az írást egy megnyugtató külsőre, vagy túl gyorsan szakítsunk mindenféle idealizmussal - figyelmen kívül hagynánk az ilyen újabb elméleti vívmányokat (a transzcendentális jelölt minden formájának kritikáját; az értelem és az utalás hatásainak dekonstrukcióját, elmozdítását és alárendelését, akárcsak mindenét, ami az írás logocentrikus, expresszivista és mimetologikus fogalmát és gyakorlatát vezérelné; a textuális mező helyreállítását az intertextualitás műveleteiből vagy a vég nélkül nyomokra visszautaló nyomokból kiindulva; a téma, a szubsztancia, a tartalom, az érzékelhető vagy felfogható jelenlét hatásainak újrabeírását a térződés differenciális mezőjébe mindenütt, ahol szerepet játszhatnak stb.), még biztosabban esnénk vissza az idealizmusba, mindazzal együtt, mint emlékeztettünk rá, ami csak ide kapcsolódhat, egyedülálló módon az empirizmus és a formalizmus alakzatában.

A Könyv új kiadásában.

Egy első egységből származtatott másodlatként, képként, utánzatként, kifejeződésként, megjelenítésként a könyvnek van eredete, ami egyúttal mintája is, önmagán kívül: "a dolog maga", vagy a létezőnek az a meghatározása, amit "valóságnak" hívnak, úgy, ahogyan van, vagy úgy, ahogyan észleli, megéli vagy gondolja az, aki leír vagy ír. A jelenlévő valóság tehát, vagy a megjelenített valóság, ez az alternatíva maga is egy előzetes mintából származtatott. A Könyv Mintája, a Mintakönyv nem a jelenlét és a megjelenítés abszolút megfelelése-e, a dolognak és a dolog gondolatának az igazsága (homoioszisz vagy adaequatio), úgy, ahogyan először az isteni teremtésben létrejön, mielőtt a véges megismerésben tükröződnék? Isten Könyve, a Természet a középkorban az isteni gondolattal és beszéddel egyező írásrendszer volt, Istennek mint Logosznak, beszélő és önmagát hallgatva beszélő igazságnak, az archetípusok helyének, a toposz noétosz vagy toposz ouraniosz jelfogójának megértése. Reprezentatív és igaz, mintájának és önmagának megfelelő írásként a Természet is rendezett totalitás volt, egy értelemtől súlyos könyv kötete, olvasásra, vagyis meghallásra kínálkozó, mint egy beszéd, megértéstől megértésig. "A szem hall" (Claudel), amikor a könyvnek az a hivatása, hogy az isteni logoszt terjessze.

Ez az emlékeztető - ez az idézet - csak arra szolgál, hogy újra bevezessen minket az előszó, egy ilyen szöveg kettős beíródása vagy kettős tagolása kérdésébe: szemantikai bekötődése egy Könyvbe, mely egy Logoszt vagy egy Logikát (onto-teológia és abszolút tudás) jelenít meg, és textuális külsőlegességének ellátása, mely nem tévesztendő össze érzékelhető vastagságával.

Ennek az emlékeztetőnek be kell vezetnie minket az előszó mint mag kérdésébe is. A X (khiazma) szerint (amelyet elsietve mindig tekinthetünk a disszemináció tematikus vázlatának) az előszó mint mag éppúgy maradhat, létrehozhat és elveszhet szeminális differenciaként, mint ahogy újraelsajátítódhat az atya fenségességében. Mint a könyv előszava, az írsását támogató és csodáló5 atya beszéde, aki felel a fiáért, lélekszakadva igyekszik fenntartani, megtartani, idealizálni, újra belsővé tenni, uralni a magját. A jelenet, ha lehetséges, egyedül az atya és a fiú között játszódnék le: auto-inszemináció, homo-inszemináció, reinszemináció. A nárcizmus a törvény, párban jár vele. A platóni boetheia paternális alakzata fogja még elfoglalni a színteret: a prolegomena morális instanciaként fog bemutatkozni, és csak azért íródik majd, hogy újra megelevenítsen egy beszédet.6 Ami jelenleg benne hirdeti és nyilvánítja meg magát. Az előszók gyakran iskolák kiáltványai voltak.

A szeminális különbség eltörlése vagy szublimációja az a mozgás, amelynek révén a könyvkívület elállása belsővé tehető és háziasítható a nagy Könyv onto-teológiájában. Az általános ellenállás - itt például "Mallarmé" nevével jegyzett - pontja utólag mindig a homonümia takarója alá csempészhető. Ez a helyzet még a régi névvel, az önümizmussal általában, és a jegyzés hamis azonosságával, amelynek problémáját a disszeminációnak gyökereiben meg kell bolygatnia.

Az, amit Mallarmé a Könyv régi neve alatt tervezett, ha "létezett", egészen más volt. Könyvkívület. Mégis Claudel következett. A disszemináció játékát, alig hinnénk, gyakran idézi összehasonlításképpen. És itt van összeszedve minden, aminek a disszemináció, szó szerint, megváltoztatja az (elő)jelét:

"Túljutottunk ezen a végzetes zsibbadáson, az anyag által legázolt szellem beállítódásán, a mennyiség bűvöletén. Tudjuk, hogy azért vagyunk, hogy uraljuk a világot, s nem a világ azért, hogy minket uraljon. A nap visszatért az égre, leszaggattuk a függönyöket és kihajigáltuk az ablakon a párnázott bútorokat, a bazár csecsebecséit és »Pallasz sápadt mellszobrát«. Tudjuk, hogy a világ valójában szöveg, és hogy alázatosan és örömtelien beszél nekünk tulajdon távollétéről, de egyúttal valaki másnak, azaz Teremtőjének örökkévaló jelenlétéről. Nem csupán az írás, hanem az, aki ír, nem csupán a holt betű, hanem az eleven szellem, és nem csupán mágikus firka, hanem az Ige, amelyben minden dolgok kimondattak. Isten! Tudjuk az Írás - a par excellence Írás, a Szentírás - által, hogy a teremtés valaminő kezdeményei vagyunk, hogy minden dolgot talányban és mintegy tükör által látunk (pontosabban az Igitur tükrében), hogy a világ egy kívülről és belülről írott könyv (az a könyv, amelynek Igitur igyekezett facsimiléjét létrehozni) és hogy a látható dolgok azért lettek, hogy a láthatatlan dolgok megismeréséhez vezessenek el bennünket. Micsoda figyelemmel kell tehát nem csupán szemlélnünk, de tanulmányoznunk és vizsgálnunk őket, és mennyire meg kell köszönnünk a filozófiának és a tudománynak, hogy ehhez oly sok csodálatos eszközt bocsátott rendelkezésünkre! Semmi nem gátol minket immár abban, hogy a végtelenségig megsokszorozódott eszközökkel folytassuk, egyik kezünket a Könyvek Könyvén, másikat a Világegyetemen tartva, azt a nagy szimbolikus kutatást, mellyel tizenkét évszázadon át a Hit és a Művészet Atyái foglalatoskodtak."7

Ennélfogva a véges könyvek a nagy isteni mű mintájára készült művecskékké válnának, megannyi megfékezett spekulációt, megannyi kis tükröt fogva össze egy nagy képbe. Ideális formájuk a totális tudomány könyve volna, az abszolút tudásé, mely szubsztanciálisan minden könyvet összefoglal, felidéz és elrendez, és bejárja a megismerés ciklusát. De miután az igazság már létrejött Istennek önreflexiójában és önmagához való viszonyában, miután már beszédesen tudja magát, a ciklikus könyv egyúttal pedagógiai is lesz. Előszava pedig propedeutikus. Az enciklopédikus minta tekintélye, ember és Isten analógiás egysége nagyon nagy kitérőkön, bonyolult közvetítéseken keresztül hathat. Azonkívül mintáról és normatív fogalomról van szó: ami nem zárja ki, hogy az írás, kiváltképpen az "irodalminak" nevezett írás gyakorlatában az erők idegenek vagy ellentétesek maradnak számára, és erőszakkal újra játékba hozzák. Mégpedig mindig is, habár különböző, és egymásra vissza nem vezethető folyamatok mentén. Ami az enciklopédikus tervezetet illeti, ahogyan kifejezetten megfogalmazódott a középkorban, de már hosszú előkészület után (Vitruvius, Seneca, Posidonius stb.), az tehát teológiai lényegű és eredetű, még ah úgymond ateista szellemek működtek is közre egy nagy Enciklopédiában, mely különösen tudatlan és öntudatlan volt saját gyökereit illetően.

Hegel meghirdeti a filozófia befejezését. Megírja A logika tudományát (nagy logika), az abszolút tudás termékét, amelyet két Előszó és egy Bevezetés előz meg, amelyekben megmagyarázza a bevezetők haszontalanságát, illetve veszélyességét. De megírja a filozófiai tudományok enciklopédiáját is, mely a tudás minden területét összehangolja. Ennek része, de első része A logika tudománya (kis logika), mely lényegében azonos a nagy logikával, amelyet tehát beleír az enciklopédikus kötet összehangolt írásába. Ez utóbbi kétségkívül az utolsó a történelemben, mely még megérdemli ezt a nevet; a filozófiai enciklopédia, a tudás szerves és racionális egysége nem a tartalmak empirikus halmaza, mint amit manapság e címen árulnak. Három előszóval gazdagítva (a második különösen fontos) Hegel Enciklopédiája egy Bevezetéssel nyílik meg, mely - még egyszer - megmagyarázza nekünk, hogy a filozófia "híján van annak az előnynek, amely a többi tudománynak javára válik, hogy tárgyait közvetlenül a képzelettől elismerteknek, s éppúgy a megismerés módszerét a kezdet és a továbbhaladás számára már elfogadottnak feltételezhetné", tehát saját belsőségéből kiindulva kell létrehoznia saját tárgyát és módszerét. "Az ilyen belátás azonban maga is filozófiai megismerés, tehát belül esik a filozófián. Előleges magyarázat így nem volna filozofikus s nem lehetne több, mint előföltevések, kijelentések és okoskodások (Rasonnements) szövedéke - azaz véletlen állításoké, amelyekkel szemben éppoly jogosan az ellenkezőket lehetne kijelenteni. ... Megismerni akarni azonban, mielőtt megismerünk, éppoly képtelen, mint ama skolasztikusnak bölcs szándéka, aki úszni akar tanulni, mielőtt a vízbe merészkedik."8

Ha az előzetes magyarázat abszolút értelemben előtte van az enciklopédia körének, akkor külsőleges marad hozzá képest, és nem magyaráz meg semmit. Nem filozófiai, és szélső esetben lehetetlen marad. Ha viszont, ellenkezőleg, belebonyolódik a filozófiai körbe, akkor többé már nem előzetes művelet, a módszer tényleges mozgásához és az objektivitás struktúrájához tartozik. Az önmagát megtermékenyítő és élvező fogalom megszüntetve-megőrzi előszavát és elmeríti önmagában. Az Enciklopédia magát szüli meg. A fogalom fogantatása önmegtermékenyítés.9

A teológiai mag e visszatérése önmagához belsővé teszi tulajdon negativitását és saját önkülönbözését. A Fogalom Élete olyan szükségszerűség, mely a mag szétszóródását, és dolgoztatását az Idea hasznára belezárandó, egyúttal kizár minden veszteséget és minden kockázatos produktivitást. A kizárás belezárás.10 Szemben az ily módon visszaszorított szeminális differenciával, az igazság, mely ebben a logocentrikus körben beszél magával, a beszély, mely visszatér az atyához.11

Hegel ezért nem vizsgálja soha a beszély eleven körforgását az írás szempontjából. Nem vizsgálja soha e textuális maradék12 külsőlegességét, azaz megismétlődő autonómiáját, mely például egy előszót hoz létre, éppen akkor, amikor szemantikailag megszüntetve-megőződik az enciklopédikus logikában. Aszerint veti fel az előszó problémáját, amit a szó jelent: a (mint egy élő) megfogant, és zárszava utolsó aktusában meghirdetett előbeszéd vagy prolegomena mondandója, előre-mondása, előtte-mondása (pre-fari). A beszélyben a logosz magánál marad. Az tiltaná mégis, hogy az írást (itt a programot, az elő-írást, az ürügyet [pré-texte]) a fogalom egyszerű empirikus nyesedékének tekintsük, hogy ez a nyesedék (hiszen nem arról van itt szó, hogy megszüntetve megőrizzük ezt a körülményt, hanem hogy másképpen kérdezzünk rá) lefedi a beszély egész életét. És főként, ez a lefedés nem válik egyenértékűséggé, sem máslássá. Legalábbis a máslás struktúrája nem adódik már önként. Bizonyos külsőlegesség ismétlődik meg itt, köti meg magát, játszik minden spekulatív szillogizmuson, annak összes hangsúlyos jegyzésén kívül.

Novalis majdnem azonos célzattal és eredménnyel kifejezetten rákérdez Enciklopédiájában13 (lényegtelen-e mostantól, hogy ez a mű zsengéiben szétszórt maradt? foszlányos szúrós magvai körül?) a totális könyv mint megírt könyv formájára: a kimerítő és taxonomikus írásra, a tudás rendszerező és osztályozó hologrammjára, mely az irodalmi írásnak csinál helyet. "Mindent enciklopedizálni kell" (39. o.). Az "enciklopedisztika" "egyfajta tudományos nyelvtan" lenne, melyet több módon írnak, "töredékek, levelek, költemények, szigorú tudományos tanulmányok" (39. o.), és a könyv minden darabját barátoknak kell ajánlani. A betű szerinti, az irodalmi éppúgy, mint az episztoláris, megtalálná helyét és létrejötte rendjét e romantikus enciklopédia biológiai testében ("tervem - a tudományok tárgyalás goethei modorban" 39. o.). Hiszen a "Pollenszemek" szerzője számára a Könyv rendjének egyszerre kell szervesnek és táblázatosnak, csíraszerűnek és analitikusnak lennie.

Nem kerülhetjük el most már a genetikai pro-gramm avagy a textuális előszó kérdését. Ami nem jelenti azt, hogy Novalis végső soron nem fogja visszahüvelyezni a magot a filozófia logosz szpermatikoszába.14 Az utószó és az előszó tehát ismét biblikus mozzanatokká válnak. A priori a kötetben foglaltakká. Íme:

"Tárgymutató - névmutató - a terv is egy tárgymutató. A tárgymutatóval kezdjük?" (42. o.)

"A cím, a terv és a tárgymutató viszonya. Egy utószó szükségessége."

"Enciklopedisztika. Hogyan fogjuk létrehozni a filozófiai réztáblákat? Ennek már részei a kategóriák táblája - Fichte elméleti rendszere - a dyanológia - Maas logikai táblái - a tudományok baconi táblája stb. Képek stb.

a = a

+ a || - a

+ +

+ a - a

+ +

Földrajzi - geognosztikai - ásványtani - kronológiai - matematikai - technológiai - kémiai, gazdasági - politikai - galvanikus - fizikai - művészeti - élettani - zenei - heraldikai - numizmatikai - statisztikai - filológiai - nyelvtani - lélektani - irodalmi - filozófiai réztáblák. A könyvet megelőző tervek valamiképpen már táblák - (Az ábécék) - a mutatók speciális jegyzetek és enciklopédiák. (Például a geometria egy nagy tablóba foglalva - az aritmetika, az algebra stb.). Minden lehetséges történetet az irodalomét, a művészetét és a világét táblázatok sorába kell tudni foglalni. (Annál kevésbé foglalható tablóba egy könyv, minél rosszabb.)

Filológia. Minek kell lennie egy előszónak, egy címnek, egy mottónak, egy tervnek - egy bevezetésnek - egy jegyzetnek, egy szövegnek, egy függeléknek (táblák stb.), egy tárgymutatónak - és miképpen rendezik el és osztályozzák őket? A terv a tárgymutató kombinációs formulája - a szöveg a működtetése. Az előszó költői nyitány - vagy megjegyzések úgy az olvasónak mint a könyvkötőnek. A mottó a zenei téma. Az előszó szolgáltatja a könyv használatának módját - az olvasás filozófiáját. A cím a név. Egy kettős cím és egy magyarázó alcím (címtörténet) a név meghatározása és osztályozása.

Enciklopedisztika. Könyvemnek tartalmaznia kell a beszámoló, a szépirodalom, a tapasztalat és a megfigyelés, az olvasás, az írás stb. kritikai metafizikáját." (40. o.)

Maga a történelem előírt. Fejlődése, kitörései, még szakadásai sem kell hogy megzavarják [déconcerter] ezt a zenei kötetet, ezt az enciklopédiát, ami egyúttal "generálbasszus, vagy a komponálás elmélete". És az írás általános szervezetében az "irodalmihoz" is tulajdon tartomány és eredet látszik rendelődni. Biblia tehát, mint táblázatos tér, de egyúttal mint önmagát magyarázó szeminális ok, mely arra törekszik, hogy maradék nélkül számot adjon saját genetikai létrejöttéről, rendjéről és alkalmazási módjáról. (A disszemináció szintén magyarázza magát ("Az eszköztár magyarázza magát"), de egészen másképpen. A mag heterogenitásaként, abszolút külsőlegességeként a szeminális differancia programban, de nem formalizálható programban jön létre. Formalizálható okokból. Kódja végtelensége, szakadása tehát nem rendelkezik az önmagának való jelenlét telített formájával az enciklopedikus körben. Ha lehet úgy mondani, a kód egy pótlékának szüntelen összeomlásától függ. A formalizmust nem az empirikus gazdagság, hanem egy farok buktatja meg. Melynek önmagába-harapása se nem spekuláris, se nem szimbolikus.)

De mit jelez az, hogy Novalis Enciklopédiája, maga a befejezettség, befejezetlen? Empirikus véletlent?

"Könyvemnek tudományos bibliává kell válnia - reális és ideális mintává - minden könyv csírájává.

Filológia. Kidolgozni először a tárgymutatót és a tervet - azután a szöveget - azután a bevezetést és az előszót - aztán a címet. - Az összes tudomány egyetlen könyvet alkot. Némelyek a tárgymutatóhoz tartoznak - mások a tervhez stb.

[...] A biblia leírása tulajdonképpen az én vállalkozásom - vagy jobban mondva, a biblia elmélete - a biblia művészete és a természet elmélete. (Annak módja, hogy egy könyvet egy biblia szintjére emeljünk.)

Teljes befejezéséig vive, a biblia tökéletes - jól rendezett könyvtár. A biblia sémája ugyanakkor a könyvtár sémája. A hiteles séma - a hiteles formula - ugyanakkor tulajdonképpeni eredetét jelzi - tulajdonképpeni használatát stb.

(Teljes cédula minden tárgy használatáról - az alkalmazás módjához - és a leíráshoz csatolva)" (41. o.).

A tökéletesen befejezett könyvek feleslegesség teszik az előadásokat. A könyv (a zenéhez hasonlóan) lekottázott és teljessé tett természet" (43. o.)

Az utolsó kiemelés Novalisé. A könyv lekottázott természet: a természet és a kötet fedése, a lét egésze és az enciklopedikus szöveg zenei azonossága. E kijelentés előszörre mintha a hagyományos metafora ősi tárházához kapcsolódnék ("elolvasnia világ nagy könyvét" stb.). Ez az azonosság azonban nem adott: a természet a könyv nélkül valamiképpen nem teljes. Ha annak egésze, ami van, összetévesztődnék a beíródás egészével, akkor nem értenénk, hogy kettőt alkotnak: a természet és a biblia, a lét és a könyv. Különösen nem értenénk összeadódásukat, és kapcsolódásuk helyét. Nem kellene itt választatnuk az est mint kopula (a könyv [est] a természet) és a kapcsolódás és-e között? És ahhoz, hogy az összekapcsolás egy kijelentésben lehetséges legyen, egy néma kötőszónak lehetővé kell tennie, hogy a könyvet és a természetet összekapcsolva, mint együttest (cum) gondoljuk el. Az, hogy az est általi összekapcsolás a megvalósulás legyen, a megvalósító produktivitás, mely nem megismétli, hanem teljessé teszi a természetet az írás által, az azt jelentené, hogy a természet valahol nem teljes, hogy hiányzik belőle valami ahhoz, hogy az legyen, ami, hogy szüksége van a kipótlásra. Amit egyedül maga tehet meg, minthogy ő a minden. A könyv hozzáadódik (hozzáadódó pótlék, amit az és kötőszó fordít le), de ezzel a hozzáadódással annak teljessé is kell tennie, meg kell valósítania lényegét (kiegészítő és helyettesítő pótlék, amit az est kopula hirdet meg.). A könyvtár bezáródása ezen a sarokvason fordul meg és tagolódik: a pótlék logikáján vagy inkább grafikáján.

Egy könyv felbukkanásával, mely, még ha meg is kettőzi a természetet, a szimulakrum e megkettőződésében hozzáadódik, egy tudományos vagy irodalmi szöveg szegődik meg, mely meghaladja a teologiko-enciklopedikus térben adott értelem és az igazság, a korlátlan önmegtermékenyítés már mindig is létrehozott mivoltát. A disszemináció, a phüsziszt mint mimésziszt serkentve, a filozófiát újra színre, könyvét pedig játékba hozza.15

Egy olyan írás kalandos szertelensége, melyet immár nem tudás vezérel, nem bízza magát az improvizációra. A vakvéletlen vagy kockavetés, mely "megnyit" egy ilyen szöveget, nem mond ellent formális elrendeződése szigorú szükségességének. A játék itt a vakvéletlennek és a szabálynak, a programnak és maradékának vagy többletének egysége. Ezt a játékot majd csak akkor fogják irodalomnak vagy könyvnek hívni, ha tagadó vagy ateista arcát mutogatja (a felfordítás elégtelen de nélkülözhetetlen feltétele), ugyanannak a tervezetnek a végső kikötését, mely mostantól a zárt könyv metszésén található, megálmodott megvalósulásként és megvalósult lángbaborulásként. Ilyenek Mallarmé Könyvének tervbe vett programadó jegyzetei. Az olvasónak most már, e megnyilatkozástól kezdve tudnia kell, hogy ezek lesznek a jelen értekezés tárgyai.

Felismerni a természet teljességét és önazonosságát: "Tudjuk, egy abszolút formula rabjaiként, hogy persze csak az van, ami van. [...] A Természet történik, semmit nem fogunk hozzátenni." Ha ehhez a rabsághoz tartanánk magunkat, a formula és az abszolút tudás rabságához, akkor nem gondolhatnánk semmit, ami hozzátevődne a mindhez, akár hogy teljessé tegye, akár hogy elgondolja mint olyant, még csak képét vagy mimetikus másodlatát sem, ami még mindig a minden része volna a nagy természetkönyvben.

De ha az abszolút tudás e formulája megengedi, hogy elgondoljuk, kérdésessé tegyük, akkor a minden egy nála nagyobb "részről" szól, egy megjegyzés furcsa kivonásaként, amelynek elméletét a disszemináció hordozza, és amely szükség esetén mint a totalitás hatását hozza létre.

Ezzel a feltétellel az "irodalom" kilép a könyvből. Mallarmé Könyve a Könyvből ered. Kétségkívül elkülöníthetjük itt a legszembeötlőbb származásvonalak vonásait, amelyek a bibliából eredeztetik. Legalábbis Novelis könyvének vázlatvonalait. Csakhogy állított és színpadi színre vitt szimulakrum révén, a megjegyzés áttörése révén ered belőle: visszatérés nélkül kisiklik előle, nem veri vissza többé képét, immár nem véges és elhelyezett tárgy, mely a könyvtár terében pihen.

Minden megfejtésnek fel kell hígulnia [se dédoubler]. Például azoknak az érméknek, amelyek már sokat voltak forgalomban:

"Alapjában véve, mint látják, a világ arra készült, hogy egy szép könyvet tegyen lehetővé" (872. o.). "...Mindig mást álmodtam és kíséreltem meg, egy alkimista türelmével, készen arra, hogy minden hiúságot és minden megelégedést feláldozzak érte, ahogy az ember valaha eltüzelte a bútorokat és a tetőgerendákat, hogy a Nagy Mű tűhelyét táplálja velük. Mit? ezt nehéz megmondani: egy könyvet, egész egyszerűen, több kötetben, egy könyvet, mely felépítésében és előre elterveltségében egy könyv volna, nem pedig a vakvéletlen (sic) ihleteinek gyűjteménye, legyenek még oly csodálatosak... Messzebb mennék, azt mondanám: a Könyvet, meg lévén győződve arról, hogy csak egy van, melyet tudta nélkül mindenki megkísérel, aki ír, még a Géniuszok is. A Föld orfikus magyarázata, ami a költő és a par excellence irodalmi játék egyetlen kötelessége; mert már a könyv ritmusa is, jóllehet személytelen és eleven, egészen az oldalszámozásig, ennek az álomnak vagy Ódának az egyenletei mellett áll [...] ez tart hatalmában, és talán sikerrel járok; nem úgy, hogy létrehozom ezt a művet a maga egészében (ehhez ki tudja kinek kellene lennem!), hanem úgy, hogy megmutatom megvalósulásának egy töredékét, megcsillogtatom egy diadalmasan hiteles részlettel, így jelezve egész maradékát, amelyhez nem elég egy élet. A megcsinált részletekkel bizonyítani, hogy ez a könyv létezik, és hogy ismertem azt, amit nem voltam képes megvalósítani" (levél Verlaine-hez 1885. november 16-án. Ugyanebben a levélben megnevezi "a névtelen... munkát", "melyben a Szöveg magától és a szerző hangja nélkül beszél").

Vagy akár annak, ami futólag, a szöglet és a lepel logikája szerint rögtönződik majd a disszemináció valószínűtlen helyén:

"Hiszem, hogy az Irodalom, forrásánál újrakezdve, ami a Művészet és a Tudomány, olyan Színházzal fog szolgálni, melynek előadásai az igazi modern kultuszt jelentik; olyan Könyvvel, az ember magyarázatául, mely legszebb álmainknak eleget tesz. Hiszem, hogy mindez meg van írva a természetben, oly módon, hogy csak az képes behunyni a szemét, akinek érdeke, hogy ne lásson semmit. Ez a mű létezik, mindenki megkísérelte, anélkül, hogy tudta volna; nincs olyan géniusz vagy pojáca, aki, anélkül, hogy tudta volna, rá nem bukkant volna valamely vonására. Megmutatni ezt, és egyik sarkán fellebbenteni annak leplét, ami talán egy költeményre hasonlít: elszigeteltségemben gyönyöröm és gyötrelmem ez" (875-876).

Gyötrelmem és gyönyöröm.

Ebben a könyvben, "hogy ne lásson semmit", "anélkül, hogy tudta volna", "anélkül, hogy tudta volna" (kétszer). Az egyoldalú értelmezés a Természet (a világ egésze) és a Könyv (minden írás terjedelmes egybekötése) egységére következtetne. Ha nem volt adott, ez az egység csak helyreállítandó volna. Teleologikus, kibontakozásának körében belsővé tett és újra-asszimilált programja nem volna másként előszavazható, mint az illúzió helye és egy időlegesség ideje. Mintha - éppen itt - az előszó nyugodtan berendezkedhetnék előidejű jövője tágas jelenében és e segédbeszély módjában, melynek meghatározását lentebb fogják megtalálni.

Márpedig jegyzőkönyv formájában az előszó mindenütt van, nagyobb a könyvnél. Az "irodalom" is - gyakorlatilag - a minden túlját jelzi: a "művelet", a beírás, mely a mindet teljessé tételt vagy pótlást igénylő résszé alakítja át. Ez a pótlékszerűség nyitja meg az "irodalmi játékot", amelyben az "irodalommal" együtt eltűnik a szerző alakja.

"Igen, létezzék az Irodalom, ha tetszik, egyedül, mindent kivéve. Beteljesülés legalább, melyre nem illik jobb elnevezés" (646. o.).

Ezzel a beteljesüléssel eltolódik Novalis enciklopedikus kiegészítése. Kétségtelen, hogy látszólag az irodalom is egy hiány (lyuk) betöltését célozza egy mindenben, mely maga (magának) lényegénél fogva nem hiányozhat. De az irodalom egyúttal a minden kivétele is: egyszerre kivétel a mindenben, önhiány a mindenben, és a minden kivétele, az, ami egyedül létezik, minden más nélkül, mindent kivéve. Darab, mely a mindenben és azon kívül az egészen mást, a mindenhez hozzá nem mérhető mást jegyzi.

Ami hamarosan véget vet az irodalomnak: nem létezik, minthogy semmi sincs a mindenen kívül. Létezik, minthogy van egy "kivétel a mindenből", egy mindenen kívüli, vagyis egyfajta hiánytalan kivonás. És minthogy létezik, egyedül, a minden semmi, a semmi a minden (semmi nem volt valójában valóságosabb?). Ez a többletsemmi, ez a több a kevesebben nyitja meg az - akár poliszémikus - értelem rendjét (azét, ami van) a disszemináció zavarbaejtő törvényének. Ez ad helyt, az "irodalmi" gyakorlat jegyzőkönyve szerint, a lét és az értelem új problematikájának.16

A mindenen túli, a szöveg másik neve, mint ami ellenáll minden ontológiának, valamilyen módon, mely meghatározza a létezőt létében és jelenlétében, nem primum movens. Mégis rányomódik mindenre, a rendszer "bentje" felől, ahová az üres és teleírt hasáb hatásait jegyzi, a fikció mozgását.

Egy többszörös metszés szerint ritmizálja a gyönyörű és az ismétlést.

Mit olvassunk e szintagmában: a "metszés" jegyzést, vagy "Mallarmé" metszetét.

A disszemináció teremtése: a gyönyör kelyhe.

A három szöveg mindegyikének két része közti megszakításban megkapható.

És akár itt is, eltávolítva az ürügyet:

"De ez itt, vetem közbe magabiztosan, valami, nem sok, egy semmi, mondjuk ki világosan, ami létezik, például egyenlő a szöveggel..." (638. o., Mallarmé kiemelése).

"Tudjuk, egy abszolút formula rabjaiként, hogy persze csak az van, ami van. Ugyanakkor, ha tüstént eltávolítanánk valamilyen ürüggyel a csalétket, az következetlenségüket vádolná, mely tagadja a gyönyört, amit megszerezni kívánunk: hiszen annak a túli az ügynöke, a motorja, mondanám, ha nem vonakodnék attól, hogy nyilvánosan végrehajtsam a fikció, következésképpen az irodalmi gépezet istentelen szétszerelését, hogy kiszereljem a fődarabot vagy a semmit. De tisztelettel nézem, hogyan tervezik meg nálunk szédelgő módon, valamely védett és villámló magaslaton! annak tudatos hiányát, ami odafent villan.

Mire való ez.

Egy játékra" (647. o.)

A semmi nélkül, különösen amelyik a szöveggel egyenlő, a tagadott vagy a kehelyben eltávolított gyönyört kívánjuk megszerezni. De a semmiben a kehely megint csak nem iható ki. Hol a gyönyör helye, ha lényegénél fogva mintegy irodalmi? Ha "a csábítás jutalma", az "előzetes gyönyör" (Vorlust), az irodalom formális mozzanata csak a gyönyör végén teljesedik be, az élvezet mindig csak a csábítás pillanata lenne, a semmi más pótlékszerű jutalma. A gyönyör mindig formális és korlát volna. Semmi nem vég nélküli, egyszerre fenntartott és megszüntetett elfojtás. A hümen grafikája, mely visszatérően kérdésessé tesz minden párt, minden fogalmi szembeállítást, különösen azokat, amelyeket Freud így nyújtott nekünk.

A "tudatos hiány" (meghatározatlan egyensúly, saját rendszerre képes, habár egy kicsit mindig az egyik oldalra billen: a név melléknévvé válhat, az ige pedig névvé) ráadásul jön. Ugyanazon belül a meghaladás hiánya, a kárpótlás, pótlék és/ vagy pótlás: "Egyedül, hogy tudjuk, nem létezte a vers: filozófiailag kárpótol a nyelvek hiányaiért, tökéletes pótlás" (364. o.).

A "megfontolt metszet" szükségessége. "Prózában írt szabadvers (ebben nem ismételném magam), megfontolt metszetekkel"

Szakítsuk meg talán itt, a "külső pecsét" és a "végmetszet" kedvéért, az indítólövést.

Csoportonkénti szálalás [coupe réglée]: "Rendszeresen ismétlődő mintavétel." Törzsenkénti vagy magoztató szálalás [coupe sombre ou d'ensemencement]: "Az a művelet, amikor egy erdőből eltávolítják az azt alkotó fák egy részét, hogy a lábon hagyottak bevethessék a földet az általuk termelt és természetes módon terjesztett magvakkal" (Littré).

Alkalmazni fogják a tisztázó szálalást, a végleges szálalást, a lehúzó és felületi szálalást is.

Szakítsuk meg itt, határozottan és hirtelen felindulásból. Az előszó tehát beírja bevágásának és alakzatának, formájának és metaforikus megjelenítő hatalmának - amelyet nagy meggondolatlanság volna kölcsönvenni tőle17 - szükségességét.

Előjáték nélküli játékba hozatala annak, amit majd még egycsapásra elő kell készítenünk.

Ha aztán önmagunkat keresnénk benne, rábukkannánk véletlenül valami szögletbe ömlesztve arra, ami arany/könyv (Szójáték. Az "or/livre" (arany/könyv), mely e rész utolsó szava, ugyanúgy hangzik, mint a "hors-livre" (könyvkívület), e fejezet címe. - A ford.) - metszésű belőle.

Fordították: Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán

Lábjegyzet

Részlet J. Derrida: La dissémination (paris, 1972) című kötetéből

1. Descartes e szövegét kapcsolatba fogjuk hozni a Hatodik énekkel, ám azt a megkülönböztetést is alkalmazva a vizsgálati eljárás és a bemutatási eljárás között, amelyre A tőke utószava figyelmeztet: "A bizonyítás elve pedig kétféle; az egyik tudniillik az analízis, a másik a szintézis útján történő bizony. Az analízis azt az igaz utat mutatja meg, amely által módszeresen és mintegy a korábban ismertből kiindulva jutunk el a dologhoz, olyannyira, hogy ha az olvasó hajlandó azt követni, és mindenre kellő figyelmet fordítani, akkor éppoly tökéletesen meg fogja érteni és el fogja sajátítani a dolgot, mintha ő maga jött volna rá. Viszont nincs benne semmi, amivel a kevésbé figyelmes vagy éppen ellenszegülő olvasót meggyőzhetné. Ha ugyanis az általa kifejtetteknek akár a legcsekélyebb része is elkerüli az olvasó figyelmét, a következtetések szükségszerűsége nem válik nyilvánvalóvá" [...] "A szintézis ezzel szemben az ellentétes, mintegy a későbbi alapján nyert úton bizonyítja (még ha maga a bizonyítás gyakran a szintézisben inkább indul ki a korábbiakból, mint az analízisben) igen világosan azt, amit következtetésként levontak, mégpedig úgy, hogy a definíciók, posztulátumok, axiómák, teorémák és problémák hosszú sorát alkalmazza, hogy ha a következtetések közül valamit tagadnánk, akkor rögtön megmutathassa, hogy az benne foglaltatik a megelőzőekben, s így kicsikarhassa a helyeslést akár a legmakacsabb és legkelletlenebb olvasóból is." ("Válaszok a második sorozat ellenvetésre". in Elmélkedések az első filozófiáról, Bp. Atlantisz, 1994. 120-121. o. Boros Gábor fordítása.)

A szintézis útja didaktikus eljárásként és második előszóként tehát csak arra alkalmas, hogy legyőzzük az "előítéleteket", "melyekhez kora ifjúságunk óta hozzászoktunk" (u.o.), "ez volt az oka annak, hogy inkább Elmélkedéseket írtam, s nem disputákat vagy kérdéseket, mint a filozófusok teszik, vagy éppen teorémákat vagy problémákat, mint a geométerek, ezáltal adván bizonyságot róla, hogy csak azoknak írok, akik veszik majd a fáradságot, hogy komolyan elmélkedjenek velem együtt, és figyelemmel vegyék szemügyre a dolgokat [...] Mindamellett [...] igyekezni fogok itt a szintézist utánozni." (U.o. Az idézett magyar kiadásban nem szerepel. - A ford.)

Az Elmélkedésekkel ellentétben, mint tudjuk, A filozófia alapelvei a szintetikus sorrendet követi. Előszava ("A szerző levele a könyv fordítójához, amely itt előszóként szolgálhat") azt ajánlja, hogy a könyvet "először, csakúgy, mint egy regényt, teljes egészében" olvassuk el, de összesen háromszor. (A filozófia alapelvei, Bp. Osiris, 1996. 14. o. Dékány András fordítása.)

2. "Az ifjabb Alexandre Dumas soha, soha de soha nem fog egy gimnáziumi díjosztó beszédet összehozni. Nem tudja, mi az erkölcs. Mert az nem alkuszik. Ahhoz, hogy megtehesse, egyetlen tollvonással át kellene húznia mindazt, amit mostanáig írt, képtelen Előszóival kezdve." (Költemények)

3. A rácsok: "Az udvart körülvevő vastag fal nyugati oldalán rostéllyal fedett szűk nyílások. [...] Néha egy-egy nyílás rostélya csikorogva felemelkedett, mintha egy alulról fölfelé emelkedő kéz erőszakot tenne a vas természetén [...] a lábát is kihúzta a rácsok bilincséből" [140.] "néhány pillanat múlva már ott is álltam egy nyílás előtt, melyen vastag, egymást keresztező vasrudakból álló rács volt. Be akartam nézni a sűrű szitán keresztül. Először semmit se láttam..." [141.] "Egypárszor megpróbálta, és egyik vagy másik vége feltűnt a nyílás rácsoztánál." [142.] "És tekintetem még erősebben tapadt a rácsra!" (hétszer) [142-146.] "Azt mondta, hogy cölöphöz kellene kötni engem" [149.] stb.

Az oszlopok: "Csudás palotámnak ezüstből vannak a falai, aranyból az oszlopai" "A darazsak dús fekete hajfürtök gyanánt röpülik körül az oszlopokat." [155.] "A gerincoszlopomról ne is beszéljünk, mivel egy pallos az." [172., módosítva. - A ford.] "szánnám az oszlopon álló ember" [278.]

A négyzetek: "szegletes szám nyálkás nedveit" "Az a rend, amely téged vesz körül, Pütagorasz barátja, és melyet főképpen a négyzet tökéletes szabályossága jelképez." "Két hatalmas torony állt a völgyben: már mondtam az elején. Kettővel megszorozva négy lett az eredmény, de nemigen tudom, miért volt szükség erre a számtani műveletre." [163.] "ez az oka, hogy soha többé nem megyek annak a völgynek a tájékára, ahol az a két szorzandó magasodik" [164.] "A bal karomból kiszakítottam egy izomnyalábot, mert már azt sem tudtam, mit csinálok, úgy fölzaklatott a négyszeres balsors. És én még azt hittem, hogy csupán ürülék." [208.] "Ez az ágy, mely keblére szorítja a haladó érzékeket, fenyődeszkákból összerótt kripta [...] Végül négy irdatlan karó szögezi a matracra a négy végtagot." [211.] "Falanxok [carrés] alakulnak, és legott összeomlanak, nem kelnek föl soha többé." [220.] "Az is igaz viszont, hogy a holdsarló alakú dombormű-füzérek elvesztették néggyel osztható számukból eredő szimmetriájuk meghatározó jegyét: aki nem hiszi,járjon utána!" [280.] stb.

A kövek: "A szikla szeretné kivonni magát a nehézkedés törvénye alól?" "Fogj egy követ, és öld meg!" "Megragadtam egy sziklát ... a szikla hattemplomnyi magasba pattant." "És ha viharos éjeken emberlakhelyek körül ólálkodom... magányos vagyok, mint egy kő az út közepén" "Dávid, a pásztor, egy parittyakővel terítette le az óriás Góliátot" "a kőtömb, nem bírván szétszórni alkotóelemeit, felszökken az egekbe, mintha puskaporral lőtték volna ki, majd visszahull, és belefúródik a földbe. Néha egy-egy álmodozó paraszt azt látja, hogy meteor hasítja függőlegesen a tért, és egy kicsit távolabb kukoricatáblára zuhan. Nem tudja, honnan jön az a kő. Íme, a jelenség rövid, világos magyarázata." "Nem csügged, keres egy lapos, éles kavicsot a nyomorúságos pagoda előtt. Teljes erejéből felhajítja ... elszakad középen a lánc, mint a kaszasuhintásra a fűszál, és az istenimádat eszköze a földre zuhan, olaját a kőlapokra folyatja." [93.] "félrerúgtam a gránitot, mivel nem hőkölt meg előttem, hatalmas gúnykacajjal kihívtam a halált... bevetettem magam az űr szájába, zuhantam, mint egy kockakő" [117.] "Midőn jótékony homályával jő az éj, ők felrugaszkodnak a vulkánok profír-pereméről, föl a tengeráramokból, és gyorsan maguk mögött hagyják azt a barmolt bilit, amelyen kínlódva tátong az ember-kakaduk székrekedéses végbele, míg olyan messzire nem szállnak, ahonnan már nem lehet látni a lebegő mocsokplanéta körvonalát." [123-124] "A gyerekek kővel dobálják, mintha feketerigó volna." [128.] "Hiába volt minden erőfeszítése; a falak kőtömbökből voltak rakva, a bot nekik rontott, és csak meghajlott, mint az acélpenge, visszapattant róluk, mint a rugalmas golyó." [141.] "az arca, melyet a körülmények megfosztottak természetes kifejezésétől, egy cseppkő ásványos konkréciójához hasonlított" [164.] "Nem tehetek mást: ezer darabra zúzom egy kővel ezt a tükröt." [178.] "Elaludtam a tengerparti sziklafalon." [179.] "hogy ízelt lábaddal végighajtsd hegyen-völgyön, árkon-bokron [sur les rondes et les pierres]" [205.] "Tudjátok-e, hogy ha arra a vaskarikára gondolok, melyet egy megszállott rejtett a kő alá, még a fejbőröm is lúdbőrös lesz?" [248.] "Azt akarom, hogy ha a halál megálljt parancsol vállam két hihetetlenül ösztövér karjának, mely arra szolgál, hogy szétzúzza siralmas irodalmi gipszem, a gyászba borult olvasó így szólhasson magában: »Nem lehet elvitatni tőle, jól meghülyített...«" [275.] "kiástam a vaskarikát a kő alól" [276.] " a korai órán egy zsák-ikozaéder döngeti ütemesen a kőkorlátját" [277.] stb.

A mérgek: "e mérgező szavak vigasztalan ingoványán" "leheletem mérget gőzölög" "Azzal a mérgezett fegyverrel, amelyet ti adtatok nekem, ledöntöttem az emberi gyávaság emelte talapzatáról magát a teremtőt!" "mivel a táplálkozási feltételeket nem hatják át éltető nedvek, ellenben nincsenek híján mérges anyagoknak" [167.] "Győztes vagyok: elkerülöm az álszent mákony kelepcéjét." [210.] "Méregként hatolt a hála a koronás bolond szívébe." [266.] stb.

És ha később az "ez egyenlő azzal" formájában kívánnánk megismerni ezt a hálózatot, szinte mindent elveszítünk azzal, hogy várunk: se elő-szó, se pre-dikátum. A várakozás köve, a sarokkő, a botlás követ kerül majd a patikamérlegre a Disszemináció pitvarától kezdve, de már előbb is, eltorlaszolva a kővé vált olvasó ítélőképességét. Mennyi kő! De micsoda a kő, a kő kősége? A kő a fallosz. Válasz ez? Mond valamit, ha a fallosz a dolog eltulajdonítása? És ha semmiféle középpontot el nem foglalva, semmiféle természetes hellyel nem rendelkezvén, semmiféle tulajdon nyomvonalát nem követve nincs jelentése, kivonja magát minden szublimáló megszüntetve-megőrzés alól (Aufhebung), magát a jelentés mozgását, a jelölő/jelölt viszonyt is kiragadja minden Aufhebung-ból, ilyen vagy olyan értelemben, melyek végül is ugyanarra futnak ki? És ha a "mennybevitel" és a kasztráció tagadása furcsa módon szintén ugyanarra fut ki, miként állíthatjuk ezt? Az amulett tehát több mint egy meglepetést tartogat. Alkalom arra, hogy egyben újraolvassuk Freudnál ezt és az írás jelenét, a csapást, mely nyit és zár, a fallosz jelentését, a Das Medusenhaupt rövid elemzését ("Lefejezni: kiherélni. A Medúza okozta rémület tehát a kasztráció okozta rémület, mely a látványhoz kapcsolódik." Freud tehát azt magyarázza, hogy aki végül kővé válik, a medúza levágott feje miatt és láttára válik azzá, az anya miatt és láttára, ha az látni engedi nemi szervét. "Amikor a Medúza hajtatá a művészet oly gyakran kígyók formájában ábrázolja, ezek ugyancsak a kasztrációs komplexusból származnak, és figyelemreméltó módon, bármekkora rémületet váltsanak is ki, egyúttal a rémület enyhítésére is szolgálnak, minthogy helyettesítik a péniszt, melynek hiánya a rémület oka (dessen Fehlen die Ursache des Grauens ist). Egy technikai szabály nyer itt megerősítést, mely szerint a péniszszimbólumok megsokszorozása a kasztrációt szimbolizálja (Vervielfaltigung der Penissymbole bedeutet Kastration). A Medúza-fő látványától megmerevedik, kővé válik a néző. Eredete, a kasztrációs komplexus, ugyanaz, és ugyanaz az effektus transzformációja! Hiszen a megmerevedés (das Starrwerden) az erekciót jelenti, tehát a néző megvigasztalódását eredeti állapotában. Megvan még a pénisze, erről bizonyosodhat meg a megmerevedés révén. [...] Ha a Medúza-fő a női nemi szervek megmutatását (Darstellung) helyettesíti, vagy méginkább, különválasztja rémítő hatását örömszerző hatásától, akkor hozzátehetjük, hogy a nemi szervek megmutatása egyébként közismerten bajelhárító művelet. Ugyanaz, ami rémületet vált ki, hasonló hatást fog gyakorolni az ellenségre, aki ellen védekezni akarunk. Az ördög Rabelaisnál is menekülőre fogja, amikor az asszony a vulváját mutatja neki. A férfi felálló hímtagja ugyancsak apotropeonként működik, de más mechanizmus szerint. A pénisz - és minden pótléka - mutogatása az jelenti: »Nem félek tőled, állok elébed, van péniszem.« Ez tehát egy másik módja a rossz szellemek elijesztésének.") és a többit. Röviden, hogy elhelyezzük itt a kő - sír - felálló - merev - halott stb. egyenértékek végtelenül nyitott és kifordított láncát. A disszemináció mindig fenyegetni fogja a jelentését.

4. "Valójában a szkripturális funkció most alkalmasnak fog látszani arra, hogy egyszerre ellenőrizze a testet és azt a külsőt, melyben ez a test megjelenik; közvetlenül bejelentve a Költemények visszamenőleges és bennfoglaló hatását, úgy tűnik, közvetlenül bele fog íródni a jövőhöz kötött kötet, egy szakadatlan előszóként a jövőbe vetített könyv, minden meghatározatlanul elhalasztott könyvet megelőző nem-könyv, a beszélő korszak e börtöne három dimenziójába (és azzá fog már válni, ami: »egy jövendőbeli könyv előszavává«)" Sollers, "La science de Lautréamont", in Logiques, 279-280. o.

5. Ezért illő a klasszikus retorikában eltanácsolni az előszótól, annak önelégültségétől, tetszelgésétől, apa fiú iránti nárcisztikus csodálatától. "A másik zátony az előszók; az én gyűlöletes, mondta Pascal. [...] A könyvének kell önmagáért beszélne, ha egyáltalán elolvassák ebben a tülekedésben" (Voltaire). De l'art d'écrire című értekezése Du genre didactique fejezetében Concillac leírja Az előszókkal való visszaélést: "Az előszó a visszaélés egy másik formája. Itt bontakozik ki a szerző hivalkodása, aki némelykor nevetséges módon eltúlozza az általa taglalt tárgy értékét. Igen ésszerű dolog látni engedni azt a pontot, ahol az előttünk írók olyan tudást hagyományoztak ránk, melyre, úgy hisszük, újabb világosságot deríthetünk. De beszélni ezekről a fáradozásokról, a virrasztásokról, a leküzdendő akadályokról, megosztani a közönséggel valamennyi felmerült eszménket; meg nem elégedve egy legelső előszóval, minden egyes könyvet, minden egyes fejezetet megtoldani egy továbbival; előadni valamennyi eredménytelen próbálkozásunk történetét; minden egyes kérdésnél a megoldás több módozatát jelenti, mindaddig, míg csak egy marad, az, amelyet szerettünk volna és amelynek hasznát vehetjük; mindez annak a művészete, hogy megvastagítsunk egy könyvet, és eluntassuk az olvasót. Ha leválasztanánk ezekről a művekről mindazt, ami haszontalan, szinte semmi sem maradna. Azt mondhatnák, ezek a szerzők csupán az előszót kívánták megszerkeszteni az általuk taglalni kívánt tárgyakhoz: befejezték, és elfelejtették megoldani a megpendített kérdéseket." Condillac ezután azt javasolja, "nyessük le" az előszókat, és az összes "olyan szót, amelyet nélkülözhetünk". Lenyesni, megnyesni. A disszemináció is belevág a szövegbe, de éppen ellenkezőleg, azért, hogy olyan formákat hozzon létre, amelyek gyakran emlékeztetnek a Condillac - és az itt általa képviselt egész retorika és filozófia - által oly szigorúan leválasztani szándékozott formákra. Végülis micsoda az idézés oltványa ebben a franciás kertben? Tiltott volna? El kell szaporodnia? Le kell nyesni a toposzt? A klasszicizmus, tudtán kívül, nem csupán a barokk elágazása-e? Condillac La Bruyere-t ismétli meg, aki maga is... "Ha eltávolítjuk számos erkölcsi műből a Bevezető megjegyzéseket, az Ajánlólevelet, az Előszót, a Mutatót, a Köszönetnyilvánítást, alig marad elég oldal ahhoz, hogy a könyv nevet kiérdemelje" (La Bruyere, les Caracteres, "Des ouvrages de l'esprit").Stb.

6. De még jobb - és ez a két vágy nem mond ellent egymásnak -, ha a beszéd magát eleveníti meg, ha a beszély, ahogyan a Phaedrában mondják, magának és magáért felel. Ily módon saját atyjává válik, és az előszó fölösleges lesz: "Igen fölösleges, hogy a szerző előszavában védje meg a könyvét, mely nem felel magáért a közönség előtt" (Locke). Látjuk, mennyiben függ az erkölcsi beszély mindig is a klasszikus előszó lényegi didaktizmusától. "Egyetlen tévedésem az volt - mondja majd Baudelaire -, hogy az egyetemes intelligenciára számítottam, és nem szerkesztettem egy előszót, amelyben felállítottam volna irodalmi alapelveimet, és feltártam volna az Erkölcs oly fontos kérdését."

7. Positions et Propositions, I. 205-207. Claudel kiemelései.

8. A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai, Bp. Akadémiai, 1979. I. 37, 46. o. Szemere Samu fordítása. Ugyanezt a motívumot veszi fel újra a kis logika elején: az "előleges fogalmak" (Vorbegriffe) "az egésznek áttekintéséből és áttekintése

után leszűrt meghatározások"-nak számítanak. (I. 55. o.)

9. Az életet, a fogalom és a szellem lényegi filozófiai meghatározását szükségképpen a vegetatív vagy biológiai élet, a természetfilozófia sajátos tárgya általános vonásaival írják le. Ez az analógia vagy metaforikusság, mely félelmetes problémákat vet fel, csak az enciklopedikus logika szervességét követően lehetséges. Ebből a szempontból el fogunk olvasni minden elemzést a "csíra" "magába való visszatéréséről" (347. § [II.416.] és 348. § [414.], a "belső vakvéletlenről" ("Az állatnak esetleges önmozgása van, mert szubjektivitása, miként a fény, a nehézségtől megszabadult eszmeiség, szabad idő, amely nincs alávetve a reális külsőségnek, s belső esetlegesség szerint önmaga határozza meg helyét. Ezzel kapcsolatos, hogy az állatnak hangja van: szubjektivitása mint valóságos eszmeiség (lélek) uralkodik az idő és tér elvont eszmeiségén, s mozgását mint önmagában végbemenő szabad rezgést nyilvánítja." (351. § [II.436.]), a "hiányról" és a "párosodásról" (369. § [II.511.]) és általános értelemben az élet szillogizmusáról, a szellem életéről mint a magában hordozott természetes élet igazságáról és halott (kifejezés) voltáról a maga végességében, ami "eredeti betegsége és a halál csírája, amelyet születésétől fogva magánál hord". "A szubjektivitás azonban az élet eszméjében a fogalom, így magánvalósága szerint a valóság abszolút magábanvaló léte és a konkrét általánosság: realitása közvetlenségének felmutatott megszüntetése által visszatért egységébe. A természet utolsó magánkívülvaló léte megszűnt (aufgehoben); s ezzel a benne csak magánvaló fogalom magáértvalóvá lett." (375. § [II.545.] és 376. § [547.]).

10. Az eszme önmegítélésének (Das Sich-Urteilen der Idee) eredeti megoszlása (harmadik következtetés) az Eszme mint abszolút szellem önmagánál-léteként és önmagáért-léteként jön létre. Az abszolút szellem magától "tevékenykedik, létrehozza és élvezi magát" (sich ... tetatigt, erzeugt und geniesst). Akárcsak Arisztotelész Istene, Arisztotelészé, akinek szövege az Enciklopédiát záró mottóként szolgál (577. §; id. kiadás, III. 369-370. o.).

11. Azé (ez) a logika, aki visszatér az atyához (aki halottabb mint valaha) mint a törvényhez és a logoszhoz: maga a megszűntetve-megőrzés. Ami igaz és a logocentrizmus igazságát alkotja. A logocentrikus kultúráét és a kultúra logocentrikus fogalmáét. Megmutattam (Le puits et la pyramide. Introduction a la sémiologie de Hegel, 1968. In Hegel et la pensée moderne, PUF, 1971.), hogyan szervezi a megszűntetve-megőrzés, benne megtörténve, a jelölő viszonyát a jelölthöz a hegeli dialektikában. A megszüntetve-megőrződik (aufgehoben) az értelem (jelölt) folyamatában. Ennek az Aufhebungnak a megfordítása a jelölő/jelölt szembeállításban helyén hagyná vagy újra helyére tenné a fallocentrikus dialektika igazságát: magát az észt, amelyet itt a legkevésbé sem kívánunk elmarasztalni. Nem jobban mint Freudot, aki oly mélyértelműen mondja, hogy a libidó egy (miért is ne?) és hogy tehát hímnemű (ennélfogva miért? az általunk is osztott józan ész kérdése). E tárgyról lásd Jacques Lacan, Écrits (folytatólag, és különösen 554., 692-695., 732. o.).

Ami a "női szexualitást" illeti (és nem csupán az így nevezett kérdést, nyilvánvaló kapcsolatát a fallocentrizmussal, és kevésbé nyilvánvaló kapcsolatát a metanyelvvel, mely ismét lehetségessé vált, és újra elfoglalja azt a helyzetet, amelyet színleg elhagyott, mióta egy jelölő kiváltságának tekinti), a disszemináció (ha föléhajolunk) valamiféle (ráadásul, csak hogy lássuk, elméleti) matricaként olvasódik. Egy kissé túl ezen az előszó-anatómián, talán észrevesszük, hogy az előszó zárójelbe tételét a nagy logika által ugyanaz a tagadás munkálja meg, mint az anatómia zárójelbe tételét a pszichoanalitikus fallocentrizmusban. Egy nagyon pontos érdek folyton odahelyezi vagy ott találja azt, amivel úgy teszünk, mintha meglennénk nélküle.

12. Miképpen számoljunk azzal, hogy a - többé vagy kevésbé filozófiai - hegeli előszavak megismétlődhetnek, bizonyos mértékig önmagukban is olvashatóak maradnak, a logika nélkül, amelynek állítólag státuszukat köszönhetik? Mi volna, ha újrakötnék Hegel összes előszavát egy külön kötetbe, mint James előszavait a The Art of the Novel-ban? vagy ha Hegel csak előszavakat írt volna? vagy ahelyett, hogy művén kívül helyezi el, itt-ott betoldotta volna őket, például a nagy Logika közepére (mint a Tristram Shandy előszava), az objektív logika és a szubjektív logika közé? vagy akárhová? Az, hgoy ez nem rombolná le teljesen az olvashatóságát, nem semmisítené meg az értelem minden hatását, az azt "jelenti", többek között, hogy a levél maradó [restante] struktúrájához tartozik, melynek nincs tulajdon nyomvonala, és mindig megteheti, hgoy nem jut el a rendeltetési helyére.

13. Encyclopédie cím alatt közzétett töredékek, Paris, Minuit, 1966. ("Arguments").

14. "A költészet a filozófiai technika része. A filozófiai predikátum - mindenütt az ipszo-finalizációt fejezi ki - és a közvetett ipszo-finalizációt" (312. o.). "A filozófia tulajdonképpen nosztalgia - igyekezet, hogy mindenütt otthon legyünk" (65. o.). Ezért van, hogy a mag filozófiája az önmagához való visszatérésben gazdagodásként felfogva mindig szubsztancialista, a romantikus metaforizmusnak és a szemantikai mélység mítoszának is adósa, annak az ideológiának, amelyet Bachelard elemez (már amikor nem enged neki maga is), például La formation de l'esprit scientifique című művében, a sperma és az arany kapcsán. (Szeminális differancia: nem csak a mag, a tojás). Annak a bánásmódnak, amelynek a disszeminációban alá vannak vetve, szakítani kellene minden mitologikus pánspermizmussal és minden alkímiai metallurgiával. Ellenkezőleg, arról van szó, hogy létrehozzunk egy tagolódást a genetikai tudomány mozgásával és a tudomány genetikai mozgásával mindenütt, ahol ez utóbbinak több mint metaforikusan számolnia kell az írás és a különbség problémáival, a szeminális differanciával (vö. Grammatológia, 29. o.). A rövidség kedvéért Freudnak azt a mondatát fogjuk idézni, amelyet soha nem kellene szem elől téveszteni: "Összes ideiglenes elgondolásunknak a pszichológiában egy napon organikus alátámasztást kell kapnia" (Das Sexualleben, Frankfurt am Main, S. Fischer).

15. És egy betűcserével, amit itt gyakorolnunk kell, tűzbe hozza (jeu/feu - A ford.). Ez az elfogyasztás, akárcsak a hümené, nem kezdődik és nem fejeződik be soha. Amiben azonossága elfecsérlődik [dé-pense]. "Fel lehet gyújtani az alexandriai könyvtárat. A papiruszokon felül és kívül vannak erők: egy időre megfosztanak attól a képességtől, hgoy megleljük ezeket az erőket; soha nem fojthatják el energiájukat" (Artaud, Oeuvres complétes, IV. 14. o.).

A műtárgy ünnepe és tüze, fecsérlés, elfogyasztás és szimulakrum, igencsak naivak volnánk, ha olyan szenvedéllyel, mely már magáért beszélne, egy forma ártatlanságát, sterilitását és tehetetlenségét kölcsönöznénk nekik. A La Musique et les Lettres végén, mely az irodalmat minduntalan az ünnephez vezeti vissza, arról van-e szó, hogy a föld szimulakrumát idézzük elő, vagy hogy magát a földet alakítsuk át szimulakrummá? Nem volna többé ünnep, irodalom vagy szimulakrum, ha ezt teljes bizonyossággal tudhatnánk: "Aknázzátok alá ezeket az alépítményeket, amikor a sötétség megtámadja perspektívájukat, nem - sorakoztassatok lampionokat oda, hogy lássátok: arról van szó, hogy gondolkodásotok egy szimulakrumot kényszerítsen ki a földből."

És ennek elterjesztése érdekében:

"Mire való ez -

Egy játékra.

Abból a célból, hogy felsőbbrendű vonzerőt merítsünk magunkból, mintegy az űrből, jogunk van hozzá, a dolgok elunása révén, ha azok szilárdan és túlsúlyosan megtelepszenek - hogy eszelősen szaggassa őket, míg el nem telik velük, és egyúttal hogy a lakatlan űrön át érkező tündökléssel ajándékozzuk meg őket tetszés szerinti és magányos ünnepeinken" (647. o.)

Megjegyzések egy előadás utóiratában, egyenesen az előadás műfajáról:

"...Abból a célból, hogy egy felsőbbrendű vonzerőt...

Ez a nézőpont épp annyira pirotechnikai, mint metafizikai; de egy műtárgy tüze, a gondolat rangján és példájára, kimeríti az ideális örömünnepet" (655. o.).

Egy pótlólagos olvasmányból kitűnne: arról van szó, hogy egy állvány, egy állványzat helyretételén vagy lebontásán dolgozzunk. Azért lesz erre szükségünk, hogy behelyettesítsük bizonyos időre Platón napját Mallarmé ragyogásával.

Az irodalmon túli - vagy semmi.

16. "... Van, igen, éppen erre a szóra vonatkozólag, van..." (levél Viélé-Griffinnek, 1891 augusztus 8-án). Még egyszer, a következő csapást enyhítendő, az előszó kérdése nagyon is az állványzat vagy "az előszógyártók vásári bódéja" (364. o.) alatt újra színre vitt lét kérdése. A Természetkönyv mint Logosz kérdése, az utószó és a prolegomena köréé. A "Vathek" Előszava: "... mert nem akarunk többé semmit az Előszótól hallani, alig várjuk, hogy a magunk erejéből tudjunk [...] Mindez szép, és én tagadom ezt a jogot [...] Egy kívánságaik siettette szünetben, mely talán a könyv természetivé tétele lesz, köztudottan hiányoznának a pompát megadni képes prolegomenák, ha nem önök várnának" (555. o.). Előszó a Kockadobáshoz: "Szeretném, ha nem olvasnák el ezt a Jegyzetet, vagy ha azon nyomban elfelejtenék, mihelyt átfutották. A jól tájékozódó olvasónak aligha mond olyasmit, amire ne jönne rá maga is, könnyen megzavarhatja viszont a naivat, akinek mégiscsak szemügyre kell vennie a Költemény első szavait, hgoy a továbbiakon át - úgy, ahogy el vannak helyezve - eljusson az utolsókig, s mindebben nincs egyéb újdonság, mint az olvasnivaló térbeli elrendezése." (Stéphane Mallarmé, Kockadobás, Bp. Helikon, 1985. 59. o. Tellér Gyula fordítása).

Tehát, akárcsak az Igitur, a Kockadobás sem lett lészen könyv.

17. Például: "A nász előtti szerelem egy túl rövid előszóra emlékeztet egy végtelen könyv elején" (Petit Senn).