Alföld - 48. évf. 10. sz. (1997. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Simon Zoltán

Az irodalmi interjúról

Napjainkban - mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtóban - az interjú a legkedveltebb műfaj. Egy híres alkotóval, politikussal, avagy egy közkedvelt színésszel folytatott párbeszéd iránt való érdeklődés mértékével legfeljebb a sportközlemények vetekedhetnek. A közvélemény igényének eme sajátosságát figyelembe véve ma világszerte valamennyi szerkesztő arra törekszik, hogy minél több exkluzív interjút közöljön. Teszi ezt annak reményében, hogy lapja, műsora ezáltal eladhatóbbá válik, olvasóinak, hallgatóinak tábora növekedni fog.

Eme reménye rendre teljesül is, mivel az interjú - formai sajátosságaiból következően - kétféle igényt elégít ki. Egyfelől az által, hogy a riporter a laikus olvasói érdeklődéshez igazodva teszi fel kérdéseit (Hogyan él?, Mi sikerének titka?, Ki a példaképe?, Mik a tervei? stb.) kielégíti a közönség kíváncsiságát, másfelől viszont a megszólítással alkalmat ad interjúalanya ama igényének teljesülésére, hogy olyannak mutassa magát, amilyennek látszani szeretne.

Mivel e két - eltérő indíttatású, de azonos tendenciájú - igény kielégítésének üzleti hasznát elsőnek a bulvárlapok, a színházi magazinok szerkesztői ismerték fel és használták ki, sokan úgy vélekednek, hogy az interjú a tömegkultúra egyik jellegzetes terméke, és nem más, mint nyilvános pletykálkodás, szenzációt hajhászó, hiteltelen magamutogatás. Mi tagadás, az interjúk többsége valóban nem több ennél, de ebből még nem következik, hogy maga a műfaj is eleve kétes értékű. Eredetét tekintve ugyanis számos műfajnak rossz a "pedigréje". Például Örkény egyperces novelláinak "családfája" "apai ágon" az ókor populáris műfajára, az anekdotára, "anyai ágon" a városi folklór egyik legújabb kori alakzatára, a viccre vezethető vissza. De nem dicsekedhet "nemesi" ősökkel a regény sem. A magas kultúra képviselői még a 18. század végén is olcsó vásári portékának, lélekrontó "arsenicum méregnek" ítélték. Ezért jeles barokk költőnk, Faludi Ferenc azt ajánlotta a szülőknek, hogy olyan magas polcra tegyék a "fabulás történeteket", ahol nem érhetik el a "kisasszonyok".

Noha a regények jelentős százaléka még napjainkban is csupán a könnyű kikapcsolódást szolgáló lektűr, ma már senki sem vitatja, hogy maga a műfaj az elit irodalom körébe tartozik. A regénynél jóval fiatalabb, mondhatni kamaszkorú interjú hovatartozása még kétségtelenül bizonytalan. Mindazonáltal úgy vélem, hogy - legalábbis nálunk és az irodalmi tárgyú darabjaiban - jól felismerhető egy olyan átalakulási folyamat, aminek eredményeként az interjú kiválni látszik a tömegkultúra világából, s egyre szervesebben betagozódik az elit irodalomba, illetve mint történeti értékű forrásanyag, az irodalomtudományba.

Meglehet tévedek, de úgy gondolom, hogy ez az átalakulási folyamat úgy indult, hogy 1963 őszén Dobozi Imre helyett Nemes György lett az Élet és Irodalom főszerkesztője. A pártközpont a személycserét - egyebek mellett - azzal indokolta, hogy a lap népszerűségét, olvasótáborát növelni kell, ami úgy érhető el, ha a belterjes szakmai viták, tudományos értekezések helyett a jövőben több, a közönség számára vonzó, érdekes írást közölnek. Mondanom sem kell, hogy eme instrukció mögött nem gazdasági, hanem politikai számítás állt, vagyis a hatalomnak az a szándéka, hogy tömegbefolyását növelje, az irodalmi élet konszolidációját felgyorsítsa. És ez részben sikerült is: a Nemes György által szerkesztett Élet és Irodalom olvasótábora fokozatosan bővült. Ennek egyik oka az a majd fél évtizeden át tartó interjúsorozat volt, amelyben - Gellért Oszkártól Csurka Istvánig - száznál több kortárs szerző nyilatkozott az irodalmi élet aktuális kérdéseiről, alkotói pályájáról, új vagy készülő könyvéről. Hogy a sorozatot milyen nagy és tartós figyelem kísérte, arra a legszemléltetőbb bizonyíték az, hogy az interjúk kötetbe gyűjtve is (Látogatóban, 1968; 1971) kelendőek voltak.

Maga a siker még levezethető a műfaj természetéből, de maradandósága annál kevésbé, hiszen az a fajta közönségigény, amit eredendően kielégíteni kíván, a jelenhez kötött, a napi eseményekhez, a frissen született, szenzációt keltő teljesítményekhez kapcsolódik. Nos, úgy vélem, erre a problémára akkor találunk megfelelő választ, ha abból indulunk ki, hogy irodalmunk - Illyés Gyula metaforáját használva - felvállalni kényszerült a "vízügyi hivatal" szerepét is, és ehhez igazodva az az olvasói attitűd vált általánossá, ami minden írói megnyilatkozást közéleti, politikai állásfoglalásként értelmezett és értékelt. Ebből következően az íróval készített interjúban számára nem az volt az igazán érdekes, hogy mit mondott személyes ügyeiről, hanem sokkal inkább az, hogy mi a véleménye az irodalompolitikáról, s eme "áttétel" révén a hatalom természetéről. Úgy vélem, hogy ez az olvasói beállítottság a döntő oka annak, hogy a pártállam időszakában keletkezett irodalmi interjúk sorra megjelentek könyvalakban is. (Bertha Bulcsú: Írók műhelyében, 1973; Simon István: Írószobák, 1976; Mezei András: Megkérdeztük, 1976, 1982)

Mint azt már a kötetek címe is jelzi: Bertha Bulcsú és Simon István a művek keletkezési körülményeiről, az alkotás műhelytitkairól faggatták írótársaikat, Mezei András viszont többnyire valamilyen éppen aktuális közéleti ügy kapcsán szólította meg őket, vagyis kérdezői pozíciója szinte maradéktalanul megfelelt az olvasói elvárásoknak, a közéleti feladatokat vállaló irodalmi modellnek. Ennek alapján joggal vélhette úgy, hogy bár kérdései jobbára inkább politikai, mint sem művészeti tartalmú válaszokat involválnak, interjúi végsősoron mégis "irodalmiak". Egyfelől azért, mert - mint azt interjúkötetének bevezetőjében írja - "ebben a műfajban úgy mutatok meg másokat", ahogy "költőként én is szeretném magam megmutatni", másfelől pedig azért, mert az írók válaszai "kulcsot adnak" a különböző irodalmi "szemléletek, irányzatok, életművek megértéséhez."

A hetvenes évektől kezdve az irodalmi interjúk készítői többnyire már kritikusok és irodalomtörténészek voltak, akik egyre inkább az egyes művek keletkezési körülményeinek, az alkotói pályát alakító belső és külső okainak feltárására, dokumentálására törekedtek. Ezzel a szándékkal ültette Dorogi Zsigmond a kamerák, Kabdebó Lóránt a mikrofon elé az idősebb írónemzedék jeles alakjait. (Dorogi interjúi Válaszolni nehezebb, a Kabdebóé A műhely titkai címmel 1980-ban, illetve 1983-ban jelentek meg nyomtatásban.)

Még ezeknél is "szakszerűbb" Görömbei Andrásnak az az interjúsorozata, amit 1977-ben az Alföld kezdett közölni, de ami - a bornírt irodalom-politika közbelépése miatt - csak két évvel később a Forrásban publikált részleteivel vált teljessé. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a sorozat fordulópont az irodalmi interjúk hazai történetében. Ugyanis míg a korábbiak csupán a kérdések ismétlődéséből következő tematikai hasonlóságuk révén kapcsolódnak egymáshoz, s ilyenformán egy olyan nyitott sorozatot alkotnak, ami tetszés szerint bővíthető és folytatható, a Görömbeié viszont zárt, mert beszélgetőpartnereinek köre koncepcionális okok miatt behatárolt. Görömbei nézőpontja az irodalomtörténészé, következésképp - mint az az 1994-ben megjelent Kérések és válaszok című kötetének előszavában meg is fogalmazta - interjúival nem egyes alkotók portréjának, hanem egy nemzedék taplójának megrajzolására törekedett. Ebből következően egy kortársi csoport tagjait szólította meg, nevezetesen azokat, akik a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején indultak és az interjúkészítés idején már meghatározó szerepet játszottak az irodalmi életben. Eme nemzedéki kereteken belül Görömbei igyekszik szóra bírni mindenkit, azaz a szépírókat (Baka Istvántól Veress Miklósig, Balázs Józseftől Nádas Péterig) éppúgy, mint a kritikust (Kiss Pintér András), mi több, a magyar nyelvű irodalom egészét, tehát nem csupán a hazai hanem a határon túli alkotókat is (Farkas Árpád, Gion Nándor, Kocsis István).

Úgy gondolom, aligha szükséges további tényeket felhozni annak bizonyítására, hogy Görömbei interjúi nem a nagyközönség kíváncsiságát elégítik ki, hanem a szakmabeliek, a kritikusok, az irodalomtörténészek elvárási igényeit. Merőben más kérdés, hogy Görömbei interjúsorozatának ez a merőben tudományos koncepciója ütközésbe került a pártállam irodalompolitikájával, amiből egyfelől szükségszerűen következett az, hogy publikálását a hatalom letiltotta, másfelől viszont az, hogy megjelent részleteire a szakmabeliek hiteles forrásként hivatkoztak, de még az is, hogy olyan közfigyelmet keltett, mint a hírlapirodalom szenzációt hajhászó interjúi.

Meglehet tévedek, de úgy gondolom, hogy az irodalmi interjúk eme funkcióváltozását figyelembe véve döntött úgy Keresztury Tibor, hogy az e műfajjal szembeni eredendő averziója ellenére haszonnal járhat, ha - miként Görömbeinek - sikerül "papír elé ültetni" nemzedéktársait; azaz úgy megszólítani őket, hogy legyen alkalmuk és idejük "töprengeni a készülő művek szünetében mindarról, ami igazán fontos... amiben ők illetékesek."

Keresztury interjúsorozata mintegy folytatása a Görömbeiének. Miként az, seregszemle ez is - Esterházy Pétertől Zalán Tiborig, Markó Bélától Sziveri Jánosig - egy új írónemzedék bemutatása, ezen túl azonban - bár ha csak közvetett módon és olykor csupán a jelzés szintjén maradva - demonstrálása annak a szemléleti és beszédmódbeli változásnak is, ami a nyolcvanas években bontakozott ki a magyar irodalomban.

Az ilyen típusú irodalmi interjúk értéktöbblete részben abból következik, hogy a kérdező szakmabeli, nagyobb részt viszont abból, hogy az interjú beszédhelyzete - eltérően a műfajra jellemzőtől - nem valóságos, hanem fiktív; nem közvetlen, hanem közvetett párbeszéd, azaz írásban feltett kérdésekre adott írásbeli válaszok sorozata. Az interjúkészítésnek ez a "levelező" technikája azzal az előnnyel jár, hogy időt ad a töprengésre, mind a célratörő kérdések, mind pedig a pontos, átgondolt válaszok megfogalmazására.

Ez a formai újítás és szemléleti váltás a műfajt kiemelte eredeti közegéből, a zsurnalisztika, a tömegkultúra világából, és megteremtette annak feltételeit, hogy beilleszkedjék a magas kultúra vérkeringésébe úgy, mint az írói önkifejezés, illetve az irodalomról való diszkurzus egyik lehetséges módozata.

Az irodalmi interjúk eme "rangemelkedésének" számos fokozata van. Közülük az első az, hogy az alkotók nyilatkozatai nem csupán a teljességre törekvő életműkiadásokban jelennek meg újra (Németh László: Utolsó széttekintés, 1980; Örkény István: Párbeszéd a groteszkről, 1986), hanem azoktól függetlenül alkalmi gyűjteményekben is (Beszélgetések Pilinszky Jánossal, 1983; A költő felel. Beszélgetések Illyés Gyulával, 1986). A műfaj rangemelkedésének ennél is fontosabb jele, hogy a kiadói gyakorlaton túl maguk az alkotók is eleve ezt a kifejezési formát választják. Például Pilinszky János a költői képről való gondolatait egy öninterjúban fogalmazta meg, Szentkuthy Miklós és Határ Győző pedig életregényének megírása helyett beérte azzal, hogy Kabdebó Lóránt kérdéseire válaszolva - azaz az interjú klasszikus beszédhelyzetéhez igazodva - elbeszélje életének és alkotói pályájának történetét. (Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások, 1985; Határ Győző: Életút, 1993.)

Mindazonáltal nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy napjaink irodalomtudományában egyre inkább uralkodóvá válik egy ezzel a kiadói és alkotói gyakorlattal ellentétes tendencia, azaz az írói interjúk - és velük együtt minden egyéb művön kívüli forrás - leértékelése. Ennek alapja az a felfogás, amely az alkotói szándék felderítését éppúgy mellőzhetőnek tartja, miként a művekben ábrázolt tényeknek és sematizált látványoknak a valósághoz való viszonyát, vagyis mindazt, aminek egyik forrása, kiinduló pontja éppen az alkotó nyilatkozata lehet. Mi tagadás, ebből a nézőpontból a Szabó Magdával készített interjúk sem látszanak fontosnak, hiszen - mint az már többnyire a címükből is kiderül (Sorsfordító pillanatok, Történelem és önismeret, Író és modell, Költészet és valóság) bennük rendre arról esik szó, hogy mik voltak Szabó Magda életének meghatározó élményei, szemléletformáló tapasztalatai; mi inspirálta téma- és formaválasztásait; milyen értékrendhez igazodva alkotta meg műveit, és mit szándékozott velük kifejezni?

Mivel a műfaj sajátos beszédhelyzetéből következően egy interjú tárgykörét döntően az alkalom és a kérdező szemlélete határozza meg, megalapozottnak látszik az a feltételezés, hogy ezek a kérdések Szabó Magda számára sem voltak fontosak, és csupán azért beszél oly sokat családjáról, szülővárosáról, a műveiben szereplő alakok valóságbeli mintáiról, mivel kérdezője - igazodva a kor, magyarán a marxista irodalomszemléletéhez, de még a naiv olvasók igényeihez is - erről faggatta. Noha ennek a gondolatmenetnek van ténybeli alapja, magam úgy gondolom, hogy - egyfelől az életmű egyes darabjait, másfelől pedig az alkotói pálya egészének fő tendenciáit figyelembe véve - Szabó Magda szuverén nyilatkozó, azaz a műfaj és a kor kötöttségeit megkerülve - de nem figyelmen kívül hagyva! - fogalmazza meg a kérdésekre adott válaszait.

Más kérdés, hogy válaszaiból egy olyan írói magatartás, illetve egy olyan irodalom-felfogás körvonalazódik, ami a napjainkban uralkodó posztmodern nézőpontból meghaladottnak látszik. Való igaz, Szabó Magdától idegen mind az értékek relativizmusa, mind pedig a "nagy történetek" elbeszélhetőségének a kétsége. Minden műve arról tanúskodik, hogy szerinte a világ átlátható, értelmezhető, hogy léteznek maradandó érvényű értékek, s az író feladata éppen az, hogy ezeket alkotásaiban kifejezze, általuk a múltat a jelennel összekapcsolja, és követendő példaként felmutassa.

Közvetlen módon ezt a meggyőződését, ezt az ars poeticát fejti ki, magyarázza és indokolja Szabó Magda interjúiban is. Válaszainak egy része azoknak az okoknak a megnevezése, illetve azoknak a magán- és közéletbeli tapasztalatoknak, élethelyzeteknek a felidézése, elbeszélése, amelyek szemléletét alakították, emberi, írói magatartását meghatározták. Mármost - mint már utaltam rá - az újabb keletű irodalom-felfogás a műveknek éppen ezt a külső meghatározottságát vonja kétségbe, illetve ítéli lényegtelennek, mivel szerinte egy írott szöveg csak akkor tekinthető "esztétikai tárgynak", azaz műalkotásnak, ha "teremtett világa" oly mértékben szuverén, hogy minden formai sajátossága, tartalmi eleme, jelentése önmagából levezethető, értelmezhető, következésképp nincs szükség sem a mű keletkezési körülményeinek vizsgálatára, sem az alkotó szándékának felderítésére.

Messzire vezetne tárgyunktól annak megvitatása, hogy ez az irodalom-felfogás egyetemes érvényű e, mint azt gondolja magáról, avagy korhoz, illetve egyfajta világszemlélethez kötött, mint azt magam vélem. De bármi lett légyen is az igazság, az aligha vitatható, hogy nem csak lehetséges, hanem kívánatos is egy műalkotás, vagy egy alkotói pálya többféle nézőpontból való megközelítése, értelmezése és minősítése. Fokozott mértékben így igaz ez Szabó Magda esetében, mivel életműve szembeötlően kettős természetű: egyfelől a hagyományokhoz kötődő, másfelől viszont új formákat teremtő. Hagyományokhoz kötődő amennyiben a műveiben kifejeződő világkép és morális értékrend merőben tradicionális, azaz a protestantizmus "Helvét hitvallás" szerint való változatához, s ilyen formában Debrecen múltjához kapcsolódó, ezekből táplálkozó. Másfelől viszont - főleg regényeinek elbeszélés-technikáját tekintve - kifejezetten modern, sőt az Aeneis történetét átértelmezve újramondó műve, A pillanat már-már posztmodern.

Ehhez hasonlatosan kettős természetűek Szabó Magda interjúi is. Alkalmi, hírlapi nyilatkozatai mind tartalmi, mind formai tekintetben a műfaj hagyományos darabjai, vagyis nem többek, mint a feltett kérdésekre adott szabados válaszok. Ilyenformán ezeknek az érvényességi köre behatárolt, értékük pedig pusztán informatív. Van azonban Szabó Magda interjúinak egy másik csoportja, amelyek meghaladják a műfaj hagyományos kereteit. Jobbára azok tartoznak ide, amelyek írásban feltett kérdések nyomán születtek. Ezekben az értekező és az epikai közlésmód egymást váltogatva jelenik meg. Gyakori ugyanis, hogy Szabó Magda partnere mégoly tárgyszerű kérdésére is egy történettel válaszol. Felidézi életének egy epizódját a régmúlt vagy a közeli jövőből, s azt oly módon adja elő, mintha példabeszédet mondana. Ilyenformán a vele történt egyedi eset elbeszélésével nem csak felel a neki feltett kérdésre, hanem ezen túl megvilágít, szemléletes formában kifejez egy általános érvényű tanulságot is.

Szabó Magdának az ilyen parabolákkal dúsított interjúiban a közlő és az értelmező funkció elegyedik az ábrázoló és a kifejező funkcióval, s a szöveg közvetlen jelentése metaforikus többletértelmet nyer. Ezért meggyőződésem, hogy Szabó Magda interjúinak java része a szépirodalom körébe tartozó "esztétikai tárgy", sőt néhány darabja akár az Ókút vagy a Régimódi történet miniatürizált változatának is tekinthető. Végsősoron ezekben is ama nagy kérdésekre próbál érvényes választ találni, mint életművének klasszikus műfajaiban: hol az ember helye a világban, és mi a kötelessége önmagával és azzal a közösséggel szemben, amelyből vétetett?