Alföld - 48. évf. 10. sz. (1997. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Horváth Tamás

Szuvenír

regényrészlet

Danggg!

Egy minden eddiginél tébolyítóbb tűzvillám, egy földrengés erejű detonáció - és Sanyi mintha csupán tovasuhanó árnyéka volna saját testének, kalimpálva zuhant Totyára. Akkorát nyekkent, hogy számolatlanul hosszú másodpercekig nem kapott levegőt, éles fájdalom hasított a fülébe, majd végig a pofacsontján. Ugye, valamikor ilyentájt van a repülés napja? Lehet, hogy éppen ma? "Szárnyalj a Szovjetunióval a kommunizmusért!" - vicsorgott piros betűkkel egy régi plakát emlékezetében.

De nem a becsapódás rémisztette meg, hanem hogy a periszkóp kirepült a kezéből. Úristen, csak össze ne törjenek a csőben a lencsék!

A padló is őrült táncba kezdett, mint amikor valaki odalentről teljes erővel rázza a cseresznyefát, hadd potyogjon a termés.

Eszméleténél volt, sőt még egy röpke, néma fohászra is futotta. Hála az égnek, hogy idejében a fal mellé hasaltatta a társait! Vagy inkább a ritmusérzékének hála? Annak, ahogy kiválasztja a megfelelő pillanatot valamire, ami nem több és nem kevesebb, mint a túlélés?

Badarság! A kutya se súg neki. Honnan tudhatná, hogy melyik pillanat a megfelelő? Már csak az hiányzik, hogy mágusnak vagy halottlátónak képzelje magát. Bár, ami ezt az utóbbit illeti, valamennyien látnokok. Ennyi hullával, amennyi itt van, a temetőben sem találkozhat az ember.

Legszívesebben felüvöltött volna, hogy elég! Elég volt mára! Mit akar még kipréselni belőlük ez a reggel? Hülye kérdés. A szuszt, de az utolsó leheletig! Ugyanakkor valami megkönnyebbülésfélét is érzett, hisz mi egyebet tehetnének, minthogy a padlón heverve, kábultan pislognak egymásra?

Villanásnyi idő, amit maga alá temet a leomló homlokzat jellegzetes robaja. Egyetlen kérdés maradt: kering-e vér az ereikben, vagy csupán egy közösen táplált csónakázótó terjeng alattuk, messzire nyúló, szabálytalan körvonalakkal, akár a Kisfaludy utcában a Süket holttesténél?

Tapogatódzás, bámészkodás... Minden becsapódás újabb sokk azoknak, akik túlélik. Valamennyire ugyan hozzá lehet szokni, de alaposan megtépázódnak az idegek, így aztán ki kell várni azt a néhány pillanatot, amíg a katasztrófa és a remény, a ragyogás és a sötét, a dörej és a csönd vihara valamennyire lecsillapodik a bensőben is. Mintha a Föld őstörténetének első nagy periódusa játszódna végeérhetetlenül és valami egészen felfoghatatlan káosz közepette csakis azért, hogy egyszer majd elkezdődhessen az élet.

És milyen jól esett volna sírvafakadni is, miután megbizonyosodott, hogy a többieknek nincs bajuk az ijedtségen kívül. De egy parancsnok mikor tehet ilyesmit?

Köhögtek, krákogtak.

Csupa gipszarc koszfoltokkal és korompöttyekkel tarkítva.

Totya az oldalát tapogatta. Szürke hab buggyant ki a száján összefüggéstelen mondattöredékek kíséretében:

- Ez aztán bevágott... de meg te is, Lexi, a fejeddel.. ámbár ha igazán beletalál, kiskanállal se vakargathatnánk össze magunkat.

Valamennyiünk szorongása és hitetlenkedő öröme bugyborékolt fel Totyából, hogy túl vannak rajta, és nem őket kapta el. Alattuk robbant, eggyel lejjebb, nagyon közel. Úgyszólván a cipőjük talpáról borotválta le a sok mindenféle gyanús ragacsot, foltot, lyukba tömődött malterdarabkát.

Akár táncolhatnának is a boldogságtól, ha a padló... Te jóságos ég! Ropogva tűnt el a szoba másik fala a mélyben, olyan sűrű porfelhőt kavarva, mint a tejföl!

Egymásba kapaszkodtak, mintha ők volnának az egyedüli híd, amelyet még nem robbantott föl az ellenség. Az irtózat, ahogy elzabálódnak fejük fölül a tetők, körülöttük és alattuk a lakások, egész emeletek lépcsőházastól, erkélyestől. Kannibálétvágy, acélállkapocs és tűzgyomor.

Pillanatokon múlik, és ők is utazhatnak a bendőbe! Talán most? Semmi. Vigyázat! Semmi. De mire vigyázzanak?

Csak várakoztak, lapultak, bedugult a torkuk, még üvölteni se tudtak a félelemtől. A lélegzés is fájdalmat okozott, akkorára nőtt bennük a feszültség.

A tehetetlenségérzet befagyasztotta a reflexeket. Arra várni, mikor roggyan meg a parketta, hogy a mélybe szánkáztassa őket, még annál is szörnyűbb, mintha egy tank vasalna lepényt belőlük. Az legalább némi közreműködést is feltételez: akciót, bravúrt, önfeláldozást, a halál pedig folyamatosan robajlik, bődületes hullám, mely egyhamar átgördül az illető felett. De így? Hogy se előre, se hátra? Még egy tüsszentéstől is megbillenthet a födém. Kapaszkodás egymásba, moccanatlan tapadás a falhoz, végletekig korbácsolt rettegés.

Kígyómarásként hatott rájuk a pánik. A lakás a senki földjévé változott, időn kívüli tér, elszigetelődve az odakinti ütközettől. Rövid bénulás, mint a mesében, ahol az egy percig tartó álom háromszáz évet sűrít magába.

Vele is valami hasonló történt a Kisfaludy utcai ház tetején. Ha akkor Rigó nem jön utána... De kimászott elé. Ő már ott beoltatott pánikgörcs ellen, talán éppen ezért sikerülhet kirángatnia társait ebből a mostani fertőzésből. Azt a szót, hogy bátorság, ezúttal felejtsük el, valakinek csak meg kell törni a bénaságot!

Kiszakította magát a láncból, és puskáját maga előtt tolva az ajtó felé kúszott.

Társai gúvadt szemmel nézték: ennek már jó, ez megbolondult...

A küszöbnél visszafordult, s most az ablak felé vette útját. "Túristaösvények a szakadékok birodalmában". Kiadta a Kartográfiai Vállalat. Főszerkesztő: Mérlegh Sándor. A szerkesztőbizottság tagjai: Totya, Rigó és Dadogós.

Keresztül-kasul Ingóbingoldán, de már térdelve, négykézláb, aztán az első tipegő lépések, majd egyre bátrabban a nemtörődömségig. Kacérkodás a padlóval: mit bír, meddig bírja. Végső kihívásként két-három indiánszökdelés, ami a falnál kuporgókból hálás nevetést csalt ki.

Akit a tenyerén hordoz Fortuna, az kúszás közben beleakadhat puskájával a szerencsepatkóba. A periszkóp lencséi épek, az élességállító csavar is működik! Már-már túl sok is a jóból, amikor odalent folyik az öldöklés.

Jobb kezének ujjai a keresőgombon. Fátylat az iménti intermezzóra, előttünk az özönvíz!

Hallotta, hogy a többiek is mocorognak, s odahúzzák a ládát a benzines üvegekkel, gránátokkal. Akár a bevetésből hazaérkező bombázógépek, mindannyian élvezték, hogy mégiscsak szilárd talaj van a lábuk alatt.

- Eltűnt a másik szoba! Odaát csak egy lyuk! lelátni az elsőig! - kiabálta Rigó.

Csodálkozott volna, ha nem a cigány néz elsőnek a kút fenekére.

- Ha voltak is alattunk, szegényeken már az imádság sem segít - ez meg Totya, akit soha nem elégítenek ki a puszta tények.

- T-t-te mit látsz, L-l-lexi? - kopogtatta a hátát Dadogós.

Éppen abban a pillanatban váltott élesre a kép, s tört fel újult erővel a csatazaj. Lángtornyok lövelltek a magasba, füst, a tankágyúk villámlása, gerenda- és törmelékgomolyok, a leomló falak impozáns porviharfelhői.

Á, szóval ez volt az a kimaradt egy perc, amikor a környékbeli, csöndesen kuporgó bajtársak döntésre vitték a dolgot! Csakis így érthető meg, ami most van, de hogy valójában mi is történhetett, arra csak következtetni lehet.

Az előrenyomuló, szovjet páncélos ék vezérharckocsija középen megtorpant, majd az őt követő, innenső tank is megbénulva lángolt a Vajdahunyad utca torkolatában, egy sarokra tőlük. Páncélököl? Ágyú? Esetleg valami speciális gránát? Talán mégiscsak eldugdostak imitt-amott néhány hatásosabb fegyvert, melyekről nem tudhatott senki, valószínűleg Bajuszék sem, csupán a helyiek közül a beavatottak. Ezek szerint azoknál a csoportoknál, ahol a "mag" nem bízott már a főnökségben, de a szovjet támadást elkerülhetetlennek vélte, az első gyanús csapatmozgások hírére elindult valami jól titkolt, kizárólag a saját szükségleteket szolgáló spájzolás. Honnan szerezték? Hogyan? Privát ismeretség? Valamelyik laktanyából? Híradósék? Iván? A tűzoltó utcaiak? Szabó? A Kilián védői? Akárhonnan és akárkik, jól tették!

Pusztítani a vörös csillagos rablóbandát! Eljött az óra, és az őrjöngve gyűlölködő idegen hatalom tépőfogait, karmait nem lehet megszámlálni többé. Az ígérgetések papírrongya tűzben hamvad el. Aljas szószegők! Csak beindult az alkuk mögé rejtőzött hóhérok támadása!

Akkor pedig még a halottaknak is a barikádokon és az ablakokban a helyük! Akárcsak Zinderneufban, a Kék csillag hírhedt szaharai erődjében. Jézus, segíts! Támaszd fel a bajtársainkat! Ne engedd, hogy elbukjon az ügyünk! Jézus! Jézus! Uram, kihez is szólhatnánk... Vagy ha mégsem, hát akkor is csak egyféleképpen sülhet el a Sors kezében fegyver, úgy, hogy az események kisiklattassanak, és többé ne követhessék saját röppályájukat! Lépjen érvénybe az önfejű-törvényűség (nincs rá jobb szó), így követeli a kozmikus igazságosság, vagyis az, amikor már semmit sem lehet túlerővel, fölénnyel, hazug paktumokkal, "vérszemmel" befolyásolni...

Egyetlen lendülettel szökkent a kormos, füstös égig a csata, hogy a felhők súlyos lemezének ütközve visszazuhanjon. A szükségszerűség csődöt mondott, a kannibáláradat összegubancolódott. Tolongás, kavarodás, zűrzavar. Kapkodtak a ruszkik. Nem értették, hogyan foszlottak semmivé a gondosan feltárt okok és a precízen kidekázott következtetések. Ásatag logikával nem is lehetett felfogni, hogy itt, ebben a harcban az emberek nem emberek többé, s hogy nemcsak a Moszkvából irányított támadók hajították a fenébe a barátságosra pingált maskaráikat, de a természet is kivetkőzött megszokott földi alakjából. Mostantól a gondolatok és az érzések fittyet hánynak az időnélküliség közönyének! A fényévmilliókkal pöffeszkedő buta galaxisokat tűhegyre szúrják az újonnan felfedezett parányok. Immár a magyar szabadságharcosok lesznek az idáig elképzelhetetlen, abszurd fizikán alapuló világegyetemnek a legfontosabb részecskéi. Porszemek ugyan, de kizárólag ők viszkethetik Isten szemhéja alá az örökjelent, hogy soha sem szűnjön könnyezni és pislogni az emlékezet.

Valamiféle szigorú, magasztos őrület gyulladt lelkében, megerősítve elszántságát, hogy az utolsó gránátig, töltényig, benzines üvegig abriktolják a ruszkit.

Ti-ki-ti-ki-ti-ki-ti-ki-ta-ka.

Ezek Vasutasék! Végre ők is rákezdték!

Ha a szovjet parancsnokok bolhaköhögésre számítottak, hát most megkapják! Pöttöm golyószórójának egyenletes ropogásától győzelmi dobszólóvá, barbár szertartászenévé csúcsosodott a fegyverdörgés.

Mindenki azt ragad ki a koncertből, amit akar, különösen, ha olyan a zene, hogy átforrósodik tőle a levegő. Most aztán istenuccse színház az egész világ, nincs ennél kollektívebb muzsika. Bele is kontárkodnak valamennyien, és számára magától értetődő, hogy a szakasz golyószórója viszi a prímet, valahol a fejük fölött. De bármennyire is pokoli ez a zaj, még a gátlástalan hangerő se képes elfojtani az emberi hangot: a dörgéseken, robbanásokon is átszakad egy-egy hisztérikus sikoly, jajkiáltás.

Odalent, az összetorlódott járművek között megbolydult a méhkas: ki fedezéket keresett, ki az úttestre vetette magát. Ez volt a legrosszabb megoldás, mert rögtön elgázolták. A ruszkik zöme azonban a háromszög Kilián felőli túloldalán előretörő, veszettül lövöldöző páncélos után eredt, mint ahogy a felduzzadt, kidőlt fatörzsektől eltorlaszolt patak is tüneményes gyorsasággal megtalálja a legkisebb rést, a tenyérnyi kibúvót, hogy aztán villámgyorsan több kartávolságnyira tágítsa.

A legészbontóbb mégsem a pillanatnyi helyzet volt, hanem az a groteszk, szobormerev ünnepélyesség, ahogy a Hosszú tankja farral a laktanya kapujába szorulva gubbasztott. Vélhette volna bárki roncsnak, vagy barikád céljára szolgáló, támadásra már alkalmatlan harci eszköznek, de azzal még az orosz elhárítás is nyilván tisztában volt, hogy a magyar kormány az összes ócskavassá lőtt kocsit, tankot, ágyút, joszipsztálint s minden egyéb lomot, akadályt, kockakőtorlaszt eltakaríttatott az elmúlt néhány napban, hogy a gyorsasági motorversenyzésre alkalmassá varázsolt utakkal is bizonygassa ország-világ előtt: mi aztán száz százalékig megbízunk a szovjet vezetők szavában. Mekkora baromság! Állítólag Bajusz bátyja, Ernő keményen össze is szólalkozott emiatt Nagy Imrével... Szóval, Maléter tankja a lomtalanítás ellenére is ott bóbiskolt a kapualjban, négyötödrészben kívül a járdán, de nem is ez a meghökkentő, hanem ami az ágyú végén lifegett, kókadozott: egy picinyke krizantémkoszorú. A környék lakói aggathatták rá talán még halottak napján. Büszkén és komoran, vakon és némán, emlékműhöz illő elhagyatottsággal meredt feléjük, ráadásul a jónép a csőszájat is megtűzdelte virággal, mintha valami alkalmi váza volna, rozsdás konzervdoboz a temetőben. Meg aztán még imitt-amott, az oldalán, a tornyán is be-beszúrva egy-egy őszirózsa, tisztára olyan, mint Gábor Áron nótabeli rézágyúja. Ez a fatalista nemtörődömség, ez a passzív ácsorgás a legsűrűbb öldöklés centrumában egyszerre volt burleszkba illő és dühítő. Mint amikor a boncmester a feltrancsírozott holttest mellett felejti az esernyőjét. Szánalmas acélkripta. Annak ellenére, hogy még teljesen ép volt, a csüggedés és gyász szomorú hangulatát árasztotta.

A vadul géppuskázó szovjet páncélos is megtorpant: mi ez a vicc? De nem sokáig tétovázott, ágyújával belelőtt a valamivel keskenyebb oldalajtóba, mely a villanást követően darabokra szakadt.

A laktanya védői a kapualjba ékelődött, tutyimutyi konzervdobozzal ellentétben nem virágokkal, hanem gépfegyvertűzzel árasztották el a deszantosokat. Másodpercek alatt orosz hullák szőnyege borította a kapu előtti járdát, s még azok is fejvesztve ugráltak vissza a kapu alól, akik a T-54-es "kopogtatása" nyomán próbáltak bejutni az épületbe.

Újabb harckocsi csörömpölt elő. "Gurrá! Gurrá!" - zúgtak nyomában a gyalogosok, és ismét a laktanya felé nyomták megfutamodott társaikat. A Kilián oldalában egyre szélesebbre nyílt a támadók ollója, Ökölcsapás, ami megrogyasztotta a győzelmi ábrándozást, holott néhány pillanattal előbb még olyan hevesen lobbant fel a remény a forradalmárokban, akár a szerelmi frász.

De az istenfáját, ők meg mit kuksolnak itt a harmadikon! Amióta betették a lábukat ebbe az elátkozott lakásba, csak a rettegésüket ápolgatják. Csupa hókusz-pókusz, pótcselekvés, cuccolás a bútorokkal, periszkópos leskelődés, kész rövidzárlat!

A második tank mellé felzárkózott a harmadik, olyan szorosan tapadva társához, akár a bodobácsok. Így némi védelmet nyújthattak gyalogosaiknak. A konvoj útkereszteződésen túli páncélautói szintén kezdtek felfejlődni, egyre kritikusabbá változtatva a szabadságharcosok helyzetét.

- Totya! Dadogós! Fedezzetek minket! Rigóval megszórjuk őket! - kiáltotta társainak, előkapva egy gránátot a ládából.

És akkor valami zavaros űr keletkezett, újabb bestoppolhatatlan lyuk az időn. Ide-oda ugráltak Rigóval, kesztyűs bábok az önkívület mesteri kezén, merő automatizmus a mozgásuk. Nem valami nagy ügy két-három lépésről nekirugaszkodva kihajigálni a nyelesgránátokat az Üllői út közepére. Úgylehet, sokkal nehezebb volt az ablak sarkának dőlve, álló helyzetből, majdhogynem függőlegesen lefelé irányított gitárral tüzelni; Totya és Dadogós hosszú sorozatokkal pásztázták a tankok környékét, számolatlanul pazarolták a töltényt, ami nagy könnyelműség.

Valójában már teljesen mindegy volt minden... Most aztán ő is átesett a ló túlsó oldalára, először a vacakolás, most meg ez a zabolátlan csihipuhi, és a többiek se sokat törődtek az ellenség tüzelésével. Ennyire fedezetlenül csak akkor hagyta magát, ilyen meggondolatlanul talán csak akkor gorombult be, amikor annak idején a Valéria előtt lecibálta a halott ruszki nyakából a géppisztolyt. De hát akkor még zöld volt, mint a legzsengébb rügy.

Egyszer össze is villant tekintete Rigóéval, és mintha valami szánakozásféle megértés csillant volna bajtársa szemében. Hát persze, hogy nem is vagy te egészen magadnál, gádzsókám! Piszkosul rozoga állapotban lehetsz. Amikor odaát becsapott az az akna, egy fityinget se adtam volna az életedért. Ahogy cipeltelek, úgy himbálóztál a vállamon, mint egy szőnyeg. Majd betojtunk, amikor negyedóra múlta megszólaltál, és inni kértél! No és azóta is mit összebrusztoltunk! Csoda, hogy még talpon vagy, tán jobb lett volna, ha nyugton maradsz a pincében. Azóta csak beszállított volna valaki a kórházba...

Melyikük nem szorulna itt kórházra?

A düh, a kétségbeesés meg az a kibaszott égésbűz, csupa olyasmi, ami felpiszkálja az ember önbizalmát. Egy francot a nyavalygásba!

Ping... ping...

A második lövés közvetlenül a feje mellett húzott el, érezte, ahogy a golyó beleszánt a hajába. Úgy látszik, odalent kezdenek magukhoz térni a mesterlövészek.

A két bodobács felbődült, csikorogva keresztbe fordult az úttesten, s egészen a házuk fala elé gördült, a járda széléig. Bediliztek, hogy ennyire kiszolgáltatják magukat? Mi ez a groteszk, páros balett?

A tankágyúk még ágaskodnak! Emeli őket a vágy, mintha meztelen nők vonaglanának a magasban.

- Húzzunk innen! Rögtön szétlövik alólunk a maradék falat! - kiáltotta Totya, s két ugrással az ajtónál teremve végignyúlt az előszobában.

Valami sötét folt úszott el az ablak előtt, valami fentről zuhanó tárgy.

Rigó megbabonázva hajolt utána, mit sem gondolva a körülötte pattogó golyókkal, ám valami mást is láthatott, mert nyomban visszakapta a fejét.

- Feküdj! - ordította.

Mind a hárman elhasaltak az ablak alatt.

Az egész hatalmas épülettömb megingott. Reccsenés, ahogy a fába vert ék hasítja ketté a rönköt, s a padló jókora darabja a másik szoba alatt tátongó kráterbe zuhant.

Hirtelen sötétbe borult a világ, torokkaparó, fojtogató füstfal gomolygott befelé az ablakon, mely összevegyült a romszakadékból feltörő porfelhővel. Rongyok, zsebkendők, kabátujj az orr elé!

Évek, vagy csak egy pillanat? Zúgott a feje, pislogott, koszos kezével dörzsölgette szemhéját, hogy kipréseljen egy résnyit az elviselhetetlen vakságból. Kiabálni szeretett volna, de mindössze egy hörgésre futotta. Észlelve, hogy úgy vonaglanak a padlón, mint a partra vetett, homokkal szórt halak, s hogy odakintről Totya rohan feléjük egy lábossal, letérdel melléjük, sorra az arcukba loccsintja a vizet, jéghideg, brrr. Akárha hógolyó kapta volna képen, s ettől mindjárt könnyebb, végre, végre, micsoda megkönnyebbülés visszatérni ebből az átkozott, fekete kútból a homályba, a lassan, pislogva kifényesedő napvilágra!

Rigó úgy nézett rájuk, akár egy beteg ló. Szája elnyúlt, ahogy felnyögött: - Az a srác... az a srác volt, aki értünk jött.

A ragyás képű! Tűzáldozat lett a tűzkeresztségből. Most már nincs besózva...

Ó, ha csak káprázat volna ez az egész! Lázálom. Tévedés... Mert mi az, hogy élet? Na erre most mit lefetyelnének össze a próféták?

Talán azt, hogy túl magasra srófolódott az ár: összetört csontok, égett hús, széttépett erek. A Vágóhíd iparilag megszervezett, ésszerű munkafolyamatokba tagolt mészárlása kismiska ehhez képest.

Itt aztán minden pocsékba megy! De nemcsak ez, hanem hogy még a Halál is kiokádja a belét ettől a fasírttól. Jajgatni, sírni, óbégatni, sóhajtozni? Baszd oda magad, pajtás, ha nem marad más lehetőséged!

Ez a furán görbe Szentimentli Dzsoni... Ha nincs a kamikáze-ugrás, most ők se lennének! Robinson helyett Péntek állta az egész cehhet. Ennyit a szívről.

Koromfelhő és szikraeső.

Bizonyára fel lehetne fűzni az ugrabugrát valamilyen fonálra, mintha létezne ennek az egésznek füle-farka. Dátumok, nevek, helyszínek. Jelentések, jegyzőkönyvek, mese, mese, meskete. Az események sorrendje. Pontosítások. Az ellentmondások kifésülése. A hihetőség és a logika, mint a rekonstrukció iránytűje. Minden egyszerre történik, mégis feltagolható szeletekre. Soha nem úgy esnek meg a dolgok, mint ahogy utólag összefércelik őket a krónikások a történelmi lomtár számára.

Az ám, micsoda fejlemények!

Hogy az a srác, az a Péntek mit kötözött magára, mit szorongatott a kezében, honnan és kitől szerezte, az NKVD szempontjából epizód csupán. A két tank pusztulása majd hozzá lesz írva a többihez.

Odalent újra felsistergett a benzinmadár lángoszlop teste. Most a másik acélbaszóbogár tartálya robbant fel szép engedelmesen. Nem volt valami okos manőver, páncélos bodobácsok, hogy ti így egymásba szeressetek!

A vörösessárga fény röntgenélességgel kotort bele a fekete ködbe. Sisakos alakok rohantak visszafelé, hogy mihamarabb elérjék valamelyik sértetlen járművüket a Vajdahunyad utca torkolatában, de akkorra már a felkelők az egész vonalon akcióba kezdtek.

A sarkon túl is tombolt a kalamajka, a második sorban haladó páncélosok megfutottak volna, ha nincs mögöttük még a harmadik kvartett. Ki kellett várni, amíg a hátsó alakzat visszahúzódik, nehogy a kapkodás során egymásba gyűrődjenek. Így aztán jobb híján (no meg a bolsevik becsületből, amit a gyávaságért járó megtizedelés helyettesített) félkaréjba rendeződtek, hogy a véresen, kormosan bukdácsoló gyalogosoknak valamiféle fedezéket nyújthassanak.

Noha a roham összeomlóban, a deszantosokat nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladják. Ez nem a megszokott szutykos, topis csürhe, s ha a védőknek nem lett volna önfegyelme és ihletettsége, hogy okosan lapítva kivárjanak (sokan ezt hívják a titokzatos hatodik érzéknek), akkor a vérszem egyenesen vértengerszemmé tágul, s az ék alakban, több hullámban támadó harci falanx már a kezdetek kezdetén betör a laktanyába.

Nyilvánvaló, hogy a Kilián volt az elsődleges célpont, mert ha ezt elfoglalják, könnyedén páros bilincsbe zárhatják a corvinistákat és a másik oldalon a Tűzoltó utcaiakat.

Apróbb harci csoportok igyekeztek befészkelődni a többi épület kapualjába is, hogy onnan aztán tovább söpörhessenek pincéig, padlásig.

Elszánt darázsrajok zúgtak elő, rövid szökdelésekkel, sormintaszerűen rohamoztak, meg-megbújva a roncsok és a hullák közt. Valahol meg is vethették a lábukat, mert két képpuskájuk is veszettül kelepelt a füstködgyertyák jótékony takarásában.

Átvillant az agyán, hogy tán jobb volna nekik is lerohanni a lépcsőházba, s onnan előrekúszni a földszint és a félemelet elérhető utcai frontjához. Micsoda patkányirtást csaphatnának! De mi történik közben? Hátha a pillanatnyi szünetet kihasználva a ruszkik is beszivárognak a házba?

"Velünk van a gondviselés, egyelőre mind a négyen élünk! Totya ezt most azonnal lekopogná" - szőtte tovább a gondolatot.

De csak a golyók kopogtak, cafrangolták az ablakok környékét, bevágtak a szobába, az egyik géppuska rájuk tapadt. Viszonylagos szerencse, hogy a ruszkik, ki tudja, miért, egyazon szisztéma szerint tüzeltek: előbb a tőlük jobbra eső ablakokat szórták meg, aztán következtek ők, végül egy emelettel feljebb Vasutasék. Maradt hát valamennyi szünet, ami alatt válaszolhattak, de már ők se voltak akkora nagyfiúk, lelohadt bennük az előbbi pecérkedés a kaszással. Amikor megérkezett az áldás, hátrakúsztak a fal mellé, aztán vissza az ablakokhoz, és ratata!

A füstköd ellenére a periszkóppal jól megfigyelhette, honnan tüzel a géppuska. Egy páncélkocsironcs mögül villogtak a lángok, ezért bármilyen pontosan is célzott, kicsi volt az esélye, hogy valakit eltaláljon.

Rigó szintén felfedezte, hová kell lőni, megeresztett egy rövid sorozatot, majd abbahagyta, s az ablak túlsó végébe hempergett, hogy onnan ismét odafröcsköljön. Lám, a cigány milyen okos, már takarékoskodik a lőszerrel...

- V-vigyázz! O-o-odalent! - kiáltotta Dadogós.

A géppuska csak az imént váltott át a következő szakaszra, így habozás nélkül ő is kikukkantott.

Tényleg három alak surrant a fal tövében a kapualjak felé, aztán még egy gyors pillantás a körút irányába. Hát ez nagyon nagy faszság, hogy így belemártózik a golyóktól puttyogó halállevesbe, ezért megérdemelné a valagrendet!

Érezte is, milyen súlyos hibát követett el, mert a sarkán perdülve, meg se fordulva, ugyanabban a fejtartásban dobta magát hátra gépiesen. Tréning a kitekert pózok fesztiváljára, de nem bánta meg. Már vinnyogtak is a lövedékek, aztán durva törés-zúzásba kezdtek. Tenyerét fölfelé tartva védte arcát, mintha le akarná söpörni a dühöngve szétpattogzó vakolatlegyeket. Téglaszilánkok zuhogtak rá, éles fájdalom hasított kezébe. Na még csak ez hiányzott! Miért? Talán az hiányzott volna, hogy szétnyíljon a feje, mint a késsel reccsentett dinnye?

Dadogós a másik ablak alatt, valami széktámladarabot, valami furnérlemezt szorít a fejére. Kopog a fán a malter és a téglanyesedék. Egyszerre csak, mit sem törődve az egésszel, hirtelen felguggol, s laza csuklóval átnyúl a párkányon, mintha csak egy elpofátlanodott galamb után kapna.

Az odalenti gránátdörrenésre egy sikoly volt a válasz, bravó, Dadogós! Vihetik a belüket a komszomolba a cselovjékok.

A ruszki géppuska rettentő dühösen köpköd, rájuk zúdítja összes gyűlöletét.

Valami meleg csöppent a nyakába, negyedtizenegyet mutatott órája, hajnal óta eszébe se jutott, hogy ránézzen. Mit el nem visel ez a jó kis pobjeda, tíz év ólombánya se fogna ki rajta! Naná, végeredményben szovjet termék... A tenyerén viszont mély seb, ömlik belőle a vér.

A körút felőli részen is egyre vadabbá vált a lövöldözés. Minden jel arra mutatott, hogy az ottaniak nehezebb ütközetet vívnak. Mintha ő is azt látta volna, hogy tankok állnak a kereszteződésben, és módszeresen aprítják a laktanya túlsó sarkát. De hát miért? Miért? Ott csak kiégett romok vannak, még októberben elnyelte a torta végét a három emeletnyi mélység.

Totya odakúszott hozzá, intett, hogy kifelé, ő csak a fejét rázta, mire Totya a gallérjánál megragadta, s kezdte volna az előszoba felé vonszolni.

- Be kell, hogy kötözzelek! - ordított rá.

- Erre most nincs idő! - tépte ki magát Totya kezéből.

Te szentséges szűz, hát hogyne volna, ezzel a kézzel másképp semmit nem lehet kezdeni!

A küszöbön huzakodtak. Elő a jódot, gyerünk a fürdőszobába, vizet rá. "Szorítsd össze a fogad" - Totya meglocsolta jóddal, ő meg üvöltött, de már ott is a pólya a tenyerén.

Vissza az ablakhoz. Lőni, lőni, lőni!

A géppuska most Pöttöméket szórta fölöttük.

Hosszan, elmélyülten célzott a torkolatvillanásokra, mintha csak a zöld blúzos, lófarkas spinének akarna imponálni a Vidámparkban. Három lövéssel el lehet nyerni az üveg parfümöt, és ha ő nekidurálja magát, hát el is nyeri!

De mi ez? A géppuska elhallgatott. Vagy mégsem?

Merjék-e elhinni?

Most nincs hékulázás, örömmámor. Ha el is hallgatott az a géppuska, majd rákezdik máshonnan.

- Hogy állunka lőszerrel?

- Fogytán.

- Gránátok?

- M-maradt még há-három.

- Az utolsó tartalékaink.

- Te is úgy gondolod?

- A következő rohamnál a tökünkre lépnek.

- Akkor vissza a lépcsőházba. Rigó, vágtass fel Vasutasékhoz, szólj nekik, hogy levonulunk, és megszálljuk a földszintet, már persze ameddig a maradékból futja. Totya, te meg osonj le, és nézz körül.

Mit nem adott volna, hogy megszabaduljon a parancsnoklástól. Égette a felelősség, akárcsak egy tankban sülne. Túl rövid ő ekkora megtiszteltetésre, vagyis hogy újra és újra döntsön, és mindig csak jól, anélkül, hogy tétovázna. És a Totya? Hát a Rigó? Vajon ők nem ugyanezt éreznék? Együtt tanulták ezt a háborúsdit, vagy nem? Botcsinálta bűvészinasok valamennyien, akik egyfolytában csodálkoznak valahol a lelkük mélyén, hogy ekkora ellenállásra képesek. Azelőtt még csak nem is gondolhattak ilyesmire, most meg... Ő úgy parancsol, hogy közben neki is parancsolnak a többiek. Elvárják tőle, hogy azt tegye, amit ők tennének a helyében, pontosabban: annál többet, sokkal, de sokkal többet. Itt mindenki tanár úr. Négy osztályfőnök jut négy tanítványra, vagy ha a szakasz pillanatnyilag ebben a házban lévő többi tagját is beleszámítjuk, akkor kilenc professzor kilenc nebulóra. Nem zavaró ez a bőség? Dehogyis! Látja az egyik, hogyan csinálja a másik, aztán már ő is teszi a dolgát. Bárkinek kipattanhat a fejéből valami sziporka, s ha beválik, közös a dicsőség.

Hogy Vasutaséknál mi van odafönt, az egy nagy gombóc a torokban! Vagyis, hogy Rigó mivel jön vissza, azaz kivel: hányan maradtak, s melyikük ép...

- E-elpucolnak! E-e-el!... - rikoltozta Dadogós.

Ez a Dadogós nyugodt, megbízható gyerek. Általában a tarkójára húzva viseli a sísapka ellenzőjét, ami semmit sem jelent, de az már igen, hogy soha nem kapta rajta senki nagyzoláson, füllentésen. Emtéhás. Precíziós forgácsolónak tanul a Ganz-Mávagban, és ki nem állhatja a kötelező fekete egyenruhát; amikor csak teheti levedli magáról. "A-annál én s-s-sokkal jobb csa-családból sz-származom" - nyilatkozta ki büszkén, de elég nehéz vele beszélgetni, mert kicsi kora óta dadog. Pöntyögött már, lehetett olyan két és fél éves, anyja a bilire szoktatta, s közben átugrott a szomszédba hagymáért. Ő meg csak trónolt, teljes nyugalommal szopta az ujját nyomizás közben, amikor a nyitott ajtón az udvarról besétált egy kutya, hatalmas dög. Nem csinált az semmit, csak képen nyalta, de ő akkor úgy megijedt, hogy cs-csak n-na! "Ha a r-ruszkik k-ku-kutyákkal jö-jönnének, már rég n-n-nem volnék itt!" - vallotta be őszintén egyszer.

Most aztán pocsékolhatják a lőszert! Csattog a závár, a cső is áttüzesedett, milyen szerencse, hogy ott az a pólya a bal tenyerén. A ruszkik csak egy irányba mozognak, már amennyire a lövöldözés jellegéből, s a ködben alig látható alakok mozgásából kivehető. Hihetetlen gyorsasággal szívódnak fel a páncélosok közt, melyek válogatás nélkül táncoltatják géppuskáikat a házak ablakain, s meglehetős jó ütemben, csikorogva hátrálnak a Ludovika felé. Jaj annak, aki megsebesül, és rohanás közben a lánctalpak elé bukik! Kíméletlenül átgázol rajta a kolosszus, mert így van tanítva, s különben is boldogan igyekszik kifelé ebből a pokolból. Végre megjött az ukáz a visszavonulásra, és a parancs az parancs. Hárásó?

Egy lemaradt, kisebb csoport vágtat a durrogva távolodó gomolygás után. Ahogy a páncélkocsi roncsához érnek, lekuporodnak mögé, aztán egyenként, néhány másodperces szünettel spriccelnek tovább, és igazuk is van. Ha falkában, mint az öten egyszerre vágtáznak, könnyebb volna lekaszálni őket, de így...

Pukk!

No ezt most elkapta! A ruszki futtában feldobja karját a levegőbe, rándul egyet, és kiterül.

Pukk!

De ez a másik nagyon ügyes... Felugrik, rohan három-négy lépést, ledobja magát, megint felugrik, rohan, hengergőzés, és már el is tűnt a ködben.

Tatatata. Dadogós géppisztolya.

A következő futót a dadri csípte el, a sisakos megremeg, tesz maga körül egy piruettet, és összecsuklik.

Dadadadadadadadadadadadadadadadadada, veszettül nyomja a két utolsó az elhallgattatott géppuskából a maradék hevedert. Körülbelül minden harmadik töltény foszforos, azaz nemcsak roncsol, de rögtön súlyosan össze is égeti a csontot és a húst.

Hátra a francba!

Lehemperedik. Be a fal mellé. A megszokott malter- és téglaforgácseső. Kezet a fej fölé!

Súlyos, mély igennel helyesel a szovjet népek testvéri szövetsége géppuskája a bajba jutott magyar proletárdiktatúrának. Dadadadadadadadada, az anyátok erre meg arra, imperialistabérenc huligánbanditák! Majd móresre tanítunk titeket!

Dörrenés. Az összecsavart nyelesgránátok éles bummja véget vet az osztályharcnak. Végre valaki felébredt a laktanyában.

Ösztönösen, a fejét még mindig takarva kúszik az ablak alá.

Csönd. A közvetlen közelben legalábbis.

Kiles.

- Már az Örökimádás-templomnál agyusztálják őket! - üvölti diadalittasan, hátra se fordulva Dadogósnak. - És ez a szemét se fog többé ugatni!

Búcsúbeszéd a géppuskáról.

Nincs válasz. Soha nem is lesz.

Dadogóst hanyattvágta a lövedék ereje, ütőere felpöndörödik a szörnyű sebből a nyaka oldalán, s pulzálva spriccel belőle a vér.

Nyitott szemmel bámul a plafonra a halott.

Ő pedig mindörökre elkésett a magyarázattal, hogyha a Dadogós összeakad a mennyországban egy kutyával, ne kapkodjon, álljon csak egyhelyben, nyugodtan, és nyújtsa ki maga elé lazán a kezét.