Alföld - 48. évf. 10. sz. (1997. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Háy János

Kirándulás a nagybátyámmal

A nagybátyám eljött

és mutogatja a világot.

Rángat fölfelé a hegyre,

azt mondja, az apám isten,

de ez régen volt,

mostmár nincsen.

Én az ő képében

jöttem a világra,

de hasonlítok egy kicsit

az anyámra,

az arcom mint egy

pakli kártya,

anyám lapja

pörög apám lapjára.

Apám egy szar alak volt - mondja -

egy görög isten.

Lopott, meg ölt,

kellett volna neki minden.

S mikor nem jött össze -

azt mondta: majd a fiam,

elküldöm, én meg

felkötöm magam.

S ha egy isten végez

akkor már nincsen.

És egy csomó dolog,

amit kitalált, vele pusztult,

mint az anyád -

mondja és rángat

fölfelé a hegyre.

Most megmutat nekem mindent -

Ez maradt apád után.

Fák, házak

és mindenféle ember.

Adósaid - mondja -

fizetnek ha kéred,

kést nyomnak

a bárányok szívébe,

füstöl a hús,

csíkot ken az égre,

hadd egyen az örökisten,

ha éhes.

Álltam a hegyen,

az adósokat néztem,

s a kísérőmet, ahogy

odalép a sziklaperemére.

Most lökni kell és löktem,

hadd görögjön a mélybe,

S én láttam amint a vére,

ráömlik a vidékre.

Mindenre ráfreccsen a méreg,

földre, fákra, adósnépre.

Isten, isten görög isten,

sziszegtem, mint egy

gyenge féreg.

S a szikla súgta:

Menned kéne.