Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tverdota György

Medvetánc

Eredetileg József Attila azt a verset akarta válogatott és új költeményei címévé emelni, amelyhez annyi siker- és kudarcélménye kapcsolódott, amelynek végső irányválasztásában fontos szerepe volt, az egyetlent, amelyet a Curriculum vitae-ben megnevez művei közül, amelyre Születésnapomra című versében hivatkozik, s amelynek kezdő sorát: "Nincsen apám, se anyám" már harmadik kötetének címéül választotta. A Tiszta szívvelről van szó. Hogy miért állt el az utolsó pillanatban ettől a megoldástól, nem tudhatjuk.1 Tamás Attila joggal állapítja meg, és a korábbi címválasztás bizonyíthatóan sokszoros indokoltsága ezt még jobban alátámasztja, hogy a "kíméletlenül logikus költőnek ... különösen fontos lehetett, hogy ehhez a kötethez jó címet válasszon".2 Márpedig ilyen, hozzá személyileg közelálló, törekvéseire jellemző versnek kellett tartania a Medvetánc című darabot, ha alkalmasabbnak ítélte még a Tiszta szívvelnél is ahhoz, hogy reprezentatív gyűjteményének címlapjára írja, s a példányokat hozzájuk illő, medvebarna színű kötésben bocsássa útjukra.3

Abban a tekintetben azonban felfogásom eltér a Tamás Attiláétól, hogy szerintem nem a vers művészi színvonala szorul igazolásra, hanem inkább azt érdemes firtatni: milyen előítélet vagy esetleg tudattalanul érvényesülő előföltevés tartotta távol az értelmezőket ennek a remekműnek a megfejtési kísérletétől? Mert a helyzet a Tamás Attila 1967-ben publikált tanulmányában olvasható megállapítás óta sem változott: "Mélyebbre ható elemzéseket, igényesebb méltatásokat -- legalábbis eddig -- nem írtak róla, sőt a különösen gyakorta szavalt versek sorába sem tartozik."4 A költeményt az olvasók csak félig, homályosan értik. Ez azonban nem elégséges magyarázat az elhanyagolására, mert például az Eszmélet nem kevesebb fejtörést okoz ma is az értelmezőknek, mégis -- vagy talán éppen ezért -- ki van téve a szövegfejtők makacs ostromának.

A tartózkodás okát elsősorban abban látom, hogy a vers nem kínálkozott jó szemléltető példa gyanánt sem az egyik, sem a másik uralkodó irány követői számára, akik a korábbi évtizedekben a harmincas évek József Attilájának értelmezésére és méltatására vállalkoztak. Aki a forradalmi versek vagy a nagy világnézeti verstablók felől közelített az életműhöz, annak számára a Medvetáncot túlzottan jelentéktelen, a közösség ügyeitől félreeső tárgyválasztása tette közömbössé. Aki a lét végességével szembesülő kései József Attila felől tekintett vissza a Medvetánc születésének időszakára, a tragikus komolyságot hiányolhatta, a vers játékos derűjét találta könnyűnek ahhoz, hogy tüzetesebb vizsgálódásra érdemesítse a művet. A derűs, hetyke játékosság, a groteszk hang, úgy vélhették az elemzők, talán jól állt a húszas évek vége József Attilájának. A Medvetánc, A kanász, A cipő, (s hosszú ideig A hetedik) ellenben sehogysem látszott a helyén lenni a harmincas évek valóságának és költészetének elkomoruló ege alatt.

A József Attila-recepció nem szívesen vette tudomásul, hogy a patetikus, elkötelezett, közösségi gondokkal küzdő vagy a komor magányos vívódásokkal teli versek mellett az egész életművön végigvonul a derűs, játékos hangvételű vagy legalábbis könnyed, bravúros formai megoldásokkal élő remekművek sora, amely a "kései" korszakban sem szakad félbe, mint például az Altató, az [Indiában, hol éjjel a vadak], a Balatonszárszó, a Hexaméterek, a Rejtelmek, a Reggeli fény, a Születésnapomra bizonyítják. Ezek a művek pedig méltó figyelmet követelnek, s csak idő kérdése, hogy ezt meg is kapják.

Ami a Medvetáncot illeti, Tamás Attila 1967-es írása e megérdemelt érdeklődés egyik "korai" jeleként méltányolható. Ez az elemzés, amely módszertanilag a vizsgálódásban a műegészt sohasem veszíti szem elől, ugyanakkor a költemény történeti helyét is mindvégig tekintetbe veszi, az általunk szinkron metszetekben is kimutathatónak gondolt hármasságot hosszmetszetileg érvényesíti, amennyiben a Medvetáncot a [Bevezető] és a [Karóval jöttél...] végletei közé, mintegy a hetyke önbizalommal kezdett és halálos rezignációba torkolló pálya félútjára helyezi. Az itt következő gondolatmenetben tehát a Miért épp a "Medvetánc" lett kötetcímadóvá? című tanulmány kezdeményezését fűzzük tovább.

A vers nem tartozik József Attila hermetikus darabjai közé, mint amilyen például a Medáliák, amelyek teljeskörű megfejtéséről alighanem le kell mondanunk. Esetünkben az elsődleges jelentés lépésről lépésre rekonstruálható. A cím pontosan megjelöli a tárgyat: egy medvetáncoltatási jelenet játszódik le előttünk.5 Szereplői: a medvetáncoltató, a medve és a bámészkodókból összeverődő alkalmi közönség. A jelöletlen helyszín és alkalom egy város vagy falu forgalmas főtere, egy vásártér, búcsú vagy valamilyen népünnepély. A megértés nehézségét az a mód képezi, amelyen a produkció megjelenítése a versben végbemegy. Már abból is kitűnik, hogy a szereplőket és a helyszínt nekünk magunknak kell megneveznünk, hogy a kifejtéssel a költő takarékosan bánik, az üzenet egy részét a beleértettségre, a kovencióra bízza.

A kulcsot a magyarázathoz tehát akkor kapjuk meg, ha rálelünk a jelenet elbeszéléstechnikájának, s így a szöveg szerkezetének elvére. Alapesetnek a szereplők és a helyszín olyanszerű bemutatását tekinthetjük, mint amilyennel Heine Atta Trolljának nyitó medvetáncoltatási jelenetében találkozunk. A német költő poémájában felidéződik a Pireneusok-beli Cauterets "nyűzsgő, tarka piactere", ahol "zengedező dudaszóra", a baszk lakosok, "s balkonukon bájos hölgyek" "kacagva nézik", hogy egy kalandos multú szelídítő felügyelete alatt, láncra verve "mint táncol egy medvepár": Atta Troll és neje, az "éjszín Mumma".6 A József Attila által végrehajtott redukció, elhallgatás mértékét és módját ehhez az alapesethez képest becsülhetjük föl.

Ilyenfajta redukcióra Arany János némely balladájában találunk párhuzamot, s talán költőnk számára is ezek szolgáltak mintául. Azokra a balladákra gondolok, amelyekben a narráció szerepe minimális, s a cselekmény több beszélő párbeszédein gördül előre. Legközelibb példaként a Tengeri-hántást említhetjük, amennyiben egyrészt itt Arany, noha a helyszín leírásától nem tartózkodik, nem jeleníti meg test-vér valójukban a beszélőket, hanem csak a hangjuk révén különíthetjük el őket. Másrészt a ballada minden versszakában egy szóló hanggal felesel egy, a hallgatósághoz tartozó közbekiáltó. Harmadrészt pedig a szóló mindvégig ugyanaz, a közbekiáltó kórustag azonban akár minden esetben lehet a tanyák szép legényei, szép leányai közül más és más.

József Attila versében a szóló szerepet az ugyancsak csupán a hangjával felidézett medvetáncoltató játssza. A refrén brummogó hangját a medve hallatja. Ezen túl azonban a Medvetánc szereposztása bonyolultabb, kevésbé rögzített, mint a Tengeri-hántásé. A gazdag művészi hatás és a költői üzenet mélysége is nagy mértékben ezzel a rögzítetlenséggel függ össze. Az egyes szám első személyű mondatokat, a medve monológját ugyanis éppúgy mondhatja a szelídítő, mintegy a mackó nevében, ha valódi betanított vadat táncoltat, de a "medve" is, ha egy medvebőrbe beöltözött ember utánozza az állat mozgását. Nem dönthető el, vajon a medve imitálja-e a rendezett, esztétikailag stilizált emberi mozgást, a táncot, avagy fordítva: az ember parodizálja azt az animális nehézkességet és szögletességet, amely az állat táncában megnyilvánul? Utóbbi esetben a brummogó hangot hallató ember szólal meg medvéül. A versbeli beszéd tehát elgondolkodtató autonómiára tesz szert a beszélőkhöz képest. Ugyanazon mondatokhoz (bizonyos határok között) különböző alanyokat rendelhetünk, s ezáltal megváltozik a jelenet státusza.

A vers azonban ezen túl a környezethez tartozó egyedek hangját is megszólaltatja, ami tovább bonyolítja a szereposztást. Annyit állíthatunk teljes bizonyossággal, hogy az első sor a medvetáncoltatónak tulajdonítható, aki így dícséri pénzkereső társát: "Fürtös, láncos, táncos, nyalka". Ezt a dícséretetet talán megérdemli a mackó, de nem lehet kizárni, hogy a gazda éppenséggel a komikus hatás kiváltása kedvéért túldícsér egy loncsos, otromba, esetlen állatot. Míg az előbbi esetben a beszélő identitása volt kétséges, most a minősítés és annak tárgya közötti összefüggés bizonytalanodik el. A második sort: "aj de szép a kerek talpa!" maga a medvetáncoltató is hozzáfűzheti az elsőhöz, az állat trampli talpára rámutatva. De lehet a felkiáltás forrása a közönség valamely csúfolódó kedvű tagja is. A harmadik sorban megfogalmazott kérdést bizonyosan az egyik körülálló intézi, ironikus céllal, csak azt nem lehet pontosan tudni, kihez? "Hova vánszorogsz vele?" A kérdés szólhat a táncoltatóhoz is, az állatra vonatkozólag: "Hová vánszorogsz a medvével?", de szólhat magához a mackóhoz is: "Hova vánszorogsz ezzel a hatalmas talpaddal?"

A negyedik sorban a gazda arra ösztökéli az állatot, mintha egy gyermeket figyelmeztetne, hogy legyen figyelemmel a hozzá beszélőre: "Fordulj a szép lány fele!" Ezáltal újabb bizonyítékkal kíván szolgálni arra, hogy társa intelligens lény, ismeri az illemszabályokat. Az más kérdés, hogy az odafordulás kieszközléséhez szükséges-e rántania egy jót a láncon, újabb nevetésre gerjesztve a nézőket, vagy pedig a jól idomított állat, esetleg a bundában rejtőző ember, túlzottan is készségesen, az etikett szabályai szerint viselkedik. Az ilyen nagyon is emberi igyekezet a komikumnak éppolyan jó forrása lehet, mint a nyilvánvaló kényszerítettség. Az is más kérdés, vajon a "szép lány" megszólítás csakugyan szép lánynak, vagy éppenséggel egy csúnya öregasszonynak van címezve, a kötekedésre kötekedéssel visszavágva?

Ezután három versszakon keresztül a táncoló medve ("Azért járom ilyen lassún,") önmagasztaló monológját hallgatjuk. Az állat szószólója vagy az álmedve egyes szám első személyben fejti ki az első sorban összefoglalt kiváló tulajdonságokat. A medveszépség egyik legfőbb kritériuma a bunda ékessége és minősége, mint ahogy szép agancsú szarvasról vagy szép tollú madárról is beszélhetünk. A "Híres, drága bunda rajtam," sorban azonban nem egyszerűen az állati szépséggel szembesülünk, mert folytatódik az első strófában már megismert többszörös értékelés-beli ambivalencia. Ahogy a "kerek talp" különvált a lábtól, mintha lábbeli lenne, a bunda is egyszerre jelentheti az állat testét borító szőrzetet és egyúttal a lenyúzott és belőle emberi használatra készített ruhadarabot. Attól függően, hogy a szelídítő beszél-e vagy egy medvebőrbe bújt ember, a komikum forrása vagy a szőrzet ruhaként történt emlegetése (mintha a medve is öltözködne), vagy pedig az a körülmény, hogy csak a bunda a valódi, a medveség a látszat. Az állati burok csak maskara, s mögötte emberi lény rejtőzködik.

Ha az előbbi sor a "fürtös" jelző kifejtése volt, a második sor "húsz körömmel magam varrtam", éppúgy, mint a harmadik strófa második sora: "fogaimra úgy akadtam" magyarázatot ad a vers második: "láncos" szavára. Mert idomított állatról van ugyan szó, de nem árt az elővigyázatosság. A táncos mackóban bennerejlik a félelmetes fenevad. Mielőtt táncra fogták volna, talán valóban "foggal-körömmel" szerezte a betevő falatját. Heine Atta Trolljából éppen tánc közben robban ki a lapuló vadállati ösztön: a nézőközönség nagy rémületére elszakítja láncát, s a hegyek közé visszatérve bosszút esküszik az emberi nem ellen.

A kései József Attila embertana ezt a rejtőzködő fenevadat az emberi lényben is felvillantja: "mig mosolyog az emlőre," -- írja a "furfangos csecsemőről" Világositsd föl című versében -- "növeszti körmét és fogát." A megfogalmazás freudi ihletésűnek tetszik ugyan, s talán valóban kapcsolódik is egy szálon a pszichoanalízis emberképéhez, de József Attila az irodalmi hagyomány mélyebb rétegeiben is találkozhatott vele. Például a Petőfi Dicsőséges nagyurak...-jában olvasható forradalmi fenyegetésben: "Állatoknak tartottátok / A népet; / Hát ha most mint állat fizet / Tinéktek? / Ha megrohan mint vadállat / Bennetek, / S körmét-fogát véretekkel / Festi meg?" A "láncos" jelző is kétértelmű, vagy pontosabban: két értékű. A lánc nemcsak biztosíték a bámészkodók számára, hogy a mackó kordában tartható, hanem egyúttal -- ironikusan -- a mackó testi "ékessége", mint ahogyan a nyaklánc az emberen díszítő funkciót lát el. Ha emberi medvéről van szó a jelenetben, a láncra vetettség másfajta metaforikus értéket kap. Elég, ha a "lánc" valóságos és metaforikus jelentőségére utalok az emberi világban.

A "húsz körömmel magam varrtam" sor szintén kiaknázza az emberi és az állati szint közötti folytonos oda-vissza történő határátlépésben rejlő hatáslehetőségeket, hiszen a varrás a ruhadarab létrehozásának emberi módja, "kézimunka". Az állat esetében azonban a végtagok funkciói nem különültek el olyan módon, mint az embernél. A vers azt színleli, mintha kézzel-lábbal varrni nagyobb teljesítmény lenne, mintha "csak" kézzel dolgoznánk. A medve nem négy ujjal, hanem egyenesen "húsz körömmel" képes végezni a bundakészítést. A "varrás" voltaképpeni versbeli jelentése ráadásul éppen nem összeöltögetés, hanem ellenkezőleg: más, értékes bundával rendelkező élőlények szétmarcangolása, s a saját bunda ezúton történő szerves növesztése. "Húsz körömmel varrni" tehát annyit tesz, mint megragadni és bekebelezni a zsákmányt.

A nyuszt, a nyest és a mókus valóban értékes bundával rendelkező kisvadak. Hogy részét képezik-e csakugyan a vérengzővé vált medve táplálkozásának, az itt mellékes. A két elsőként említett állatka: "nyusztból, nyestből" mindenesetre legalább ennyire az őket jelölő szavak hangtani értékének, a velük adott alliterációs lehetőségnek, a hangrendi párhuzamnak-ellentétnek "köszönhetik" versbe idézésüket. A kutya és a farkas említése révén, amelyeknek a bundája (még a farkasé is) értékében alatta marad a medvéének, a táncos állat virtusára, harci készségére, erőfölényére történik utalás. A mi földrészünkön a medve a legerősebb ragadozó, a legkülönb állat, s mint ilyen, hasonlóan szimbolikus szerepet tölt be, mint tágabb összefüggésben az oroszlán, az állatok királya. A farkassal is és a kutyával is sikerrel mérheti össze erejét, s mint Heine poémájában olvassuk, ő "a vadonnak / ... büszke fejedelme".

Az állat, amely mindeddig pompás öltözetével: "híres, drága bundá"-jával és nyakláncával dicsekedhetett, a harmadik strófában újabb értékes "dísszel", fogazatával kérkedik: "Gyöngyöt őszig válogattam, / fogaimra úgy akadtam." Az eljárás mélyén köznyelvi metafora, illetve hasonlat rejlik: az ép, egészséges, fehér, szép formájú fogakat szokás más értékes anyagokhoz, s ezen belül éppen a gyöngysorhoz hasonlítani. A hasonlat egy másik változatát az Ódából ismerhetjük: "hogy fakad / a kerek fehér köveken, / fogaidon a tündér nevetés."7 A köznyelvi metafora szervesen illeszkedik a vers gondolatmenetébe. A medve fogai nem pusztán hasonlóak a gyöngyhöz. A mackó önteremtésének folyamatában kerültek a szájába, éppúgy, ahogy a bundának is el kellett előbb készülnie, hogy az állat magára ölthesse. Öltözetét sokféle értékes prémből varrta, fogazatát pedig a legszebb gyöngyökből válogatta ez a beszélő és táncoló, nyaklánccal kidekorált "csodaállat".

A harmadik strófa második két sora visszakanyarodik a medve legmaradandóbb értékéhez: a bundához. Ezúttal nem szépsége, hanem haszna okán. A medveszőr takaró jól tartja a meleget: "Kéne ott a derekam, / ahol kilenc gyerek van." A nagycsaládos szegényemberek fűtetlen kunyhóiban, a sok apróság melegítésére bizony elkelne a mackó "ruhája". Ezt, a "jószág" és "szükséglet" szétszakadása miatti kis szociális feszültséget a költő a "derekam -- gyerek van" virtuóz rímpárba öltöztetve lopja be a versbe. A medvebőr azonban nem szegénynek való, bármennyire "kéne" is neki. Atta Troll bundája például, csudaszépen földolgozva, skarláttal bélelve egy szép párizsi hölgy "hálószobájában van... / ágyelőként kiterítve." Az értelmezéssel szemben fölhozható, hogy egy ennyire pontosan szerkesztett versben, a hatáselemek ilyen mesterien ökonomikus adagolása esetén miért térne vissza a költő önismétlő módon újra a bundához? Ez a megfontolás arra ösztönöz, hogy a "Kéne ott a derekam" tagmondatban elképzelhetőnek tartsuk, hogy a "derekam" nem a "ruhaderék" szinonimája és nem a takarás funkciójára utal, hanem a fizikai teljesítőképességre, a testi erőre, amelyre egy kilenc gyermekes családban ugyancsak nagy szükség lehet.

A verscím és az első sor "táncos" szavának utalását a negyedik szakasz tematizálja. A strófa magyarázkodással kezdődik: "Azért járom ilyen lassún,". Ez vagy azért történik így, mert a balladisztikus előadásból eredő, hézagosan rekonstruált kommunikáció egyik elhallgatott szegmentumában már a szemére vetették a medvének lassúságát, táncának nehézkességét, esetleg gyorsabb mozgásra noszogatták a körülállók. Vagy pedig a medvetáncoltató, ismervén a közönség tréfásan kötekedő obligát reakcióit, jóelőre kivédi a várható szemrehányásokat egy ravasz érvvel. Az izgő-mozgó modellt a festő nem tudja lefesteni. Minél nyugodtabb tempóban mozog a táncos, annál könnyebb alakját megörökíteni. Márpedig, -- ez is benne rejlik az érvelésben -- ilyen fess mackót előbb-utóbb ecsetvégre kell kapni. A "lassan" helyett nemcsak a rím kedvéért használja a költő a "lassún" alakot, hanem a "gyors" -- "lassú" zenei, ritmikai megkülönböztetéssel élvén e forgolódás összerendezettségét, táncszerűségét hangsúlyozza: ha lomha is ez a billegés, mégis a mozgásművészet szabályainak engedelmeskedik.

Ebben a strófában sajátos kis Gesamtkunstwerk jön létre: a zene, a tánc, a festészet és a jelenetet szavakba öntő (a medve rigmusos monológjában is megszólaló) költészet egyidejű és egymást támogató jelenléte révén. A jelenet (kívánatos) lefestése a medve (vagy a szószólója) részéről egy vaskos tréfa elsütésére ad alkalmat. Az álmackó vagy a szelídítő "kiszúr" a közönségből egy személyt, akinek alighanem égnek áll a haja, s így alkalmasnak minősül arra, hogy ecsetként szolgáljon a medvét pingáló festő kezében: "A feje a néninek / éppen jó lesz pemszlinek." A jelenetnek, persze, a "néni" csak annyiban kárvallottja, hogy a közönség most az ő rovására mulat. Ezzel zárul le a költemény első szerkezeti egysége, a voltaképpeni medvetáncoltatási jelenet balladisztikus elbeszélése.

A rövidebbik, de azért feltűnően terjedelmes, három strófára kiterjedő második egységet a költő teljes egészében a mulattatást követő pénzbegyűjtési akció elmesélésének szenteli. Ezt a három szakaszt mondhatja az idomár vagy az álmedve, vagy egymást felváltva mindketten. Az ötödik versszak a költemény leginkább "kalevalázó" részlete. A Vikár-féle Kalevala ihletét az alliterációs hangtani játékok és figura etimologicák könnyen fölismerhetővé teszik: "Kinek kincse"; "mér a markosnak marékkal"; "körömmel, / a körmösnek örömmel." A strófa mívességét nagyban fokozza az archaikus népi mértékegységek használata. A falusi ember pénzét cserépedényben vagy fémedényben őrizte. A jómódúaknak egész fazékra való "kincsük" rejtőzött a ládafiában. Ebből a pénzes edényből kér -- nyilvánvaló túlzással -- egy marékra valót a medve gazdája. A marék, mint mértékegység már a Betlehemi királyok című versben is előforul: "hoztunk aranyat hat marékkal". A szelídítő persze kevesebbel, egy-két pénzdarabbal is beéri. Ha nem tarthatja a markát, akkor az is elegendő lesz, ha az adakozó egy darab, két körme közé csippentett pénzdarabot nyújt át a szórakoztatás fejében.

Mivel azonban kevesli az összegyűlt díjat, a hatodik strófában újabb ostromot indít a közönség zsebei ellen. Ha az ötödik szakasz kalevalás volt, a hatodik góbés ravaszságával tűnik ki. Az első két sorban a beszélő a természet törvényeire hivatkozik. Ahogyan a napsütés hatására kibomlanak a virágszirmok, úgy kellene a medvetáncoltatás nyomán a réz kerek virágának, a rézkrajcároknak kibújnia a pénztárcák mélyéről: "Szép a réz kerek virága, / ha kihajt a napvilágra!" A medvetáncoltató úgy tesz, mintha csak gyönyörködnék a rézpénz szépségében, éppolyan érdek nélkül, ahogyan a virágok pompáját szokás megcsodálni. Csakhogy ha egyszer valaki elővesz egy pénzdarabot, azt azért teszi, hogy fizessen vele vagy adakozzék. Az esztétikai gyönyörködésre való hivatkozás csak kerülőút az érdek kifejezésre juttatására.

S ha a körmönfont célozgatás nem segít, jöhet a példálózás. A beszélő egy olyan típust választ ki a gúny céltáblájául, akiről bizton tudhatja, hogy a szegények ellenszenvvel viseltetnek iránta. Ez pedig az uradalmi tiszt, az uraság képviselője: a kasznár, aki hajszolja a munkásokat, s akivel bérfizetéskor is meggyűlik a baja a dolgozóknak. Arany Vörös Rébékjében is a kasznár volt a családi béke megbomlásának, Pörge Dani tragédiájának okozója, s tettéért példásan meg is bűnhődött. Az ő rovására tehát szívesen nevetnek az emberek. És, persze, szégyen úgy cselekedni, ahogyan ő tesz. Ha a kasznár fösvény, akkor nekünk, ha nem akarjuk, hogy megszóljanak, adakozni illik: "Egy kasznárnak öt hete / zsebbe nőtt a két keze." A megállapítás lehet a fösvénység hiperbolisztikus kifejezése: A kasznár úgy tett, mintha nem bírná kihúzni a kezét a zsebéből, s ezért nem adakozhat. De lehet mágikus büntetéssel való fenyegetőzés is: aki nem veszi ki idejében zsebéből a kezét, hogy pénzt adjon, az elnyeri méltó büntetését: hozzáragad a keze a nadrágzsebhez.

A kéregető hangja egyre komolyabbá, egyre követelődzőbbé válik. A medvetáncoltatás kedves, derűs játéka az utolsó strófában nyers kifakadássá, majd átokmondássá vagy legalábbis rosszat kívánássá fajul a csőcselékkel szemben, amely a szórakoztatásért nem hajlandó ellenszolgáltatást nyújtani. Ha eddig a medvetáncoltató beszélt, s ha az állat szerepét medvebőrbe bújt ember játszotta, akkor ez az a pillanat, hogy az álmedve végre fölfedje igazi identitását. Fölcsapja a medveálarcot, kijelentvén: "Állatnak van ingyen kedve". A kijelentés az emberi és az állati természet különbözőségén alapul, azon, hogy csak az ember képes színlelni a játékos kedvet, s ezt a színlelést idomítással rákényszeríteni a "kezes állat"-ra. A jókedv mímelésének és ezáltal mások jókedvre derítésének a "békés állatok" öncélú játékával ellentétben az emberi világban ára van. "Hitvány pénzért / ropja ő", mint Heine Atta Trollja.

A kulturált viselkedéshez, másfelől, hozzátartozik a mulattatás megfizetése. Nem az az állat, aki a mackó mozgását utánozza, hanem az, aki a szórakozásnak ezt az emberi árát nem kívánja megadni, aki ingyen akar szórakozni: "aki nem ád, az a medve." Az ilyen ember pedig pusztuljon el! Meghűlés ellen a záró átokformula koporsóruhát javasol a potyázóknak: "Ha megfázik a lába, / takaródzzék deszkába." A rímhelyzet és a vers asszociációs köre alapján a "takaródzzék bundába" kifejezést várnánk, a "takaródzzék dunnába" változat sem lenne rossz. A meleg és puha medvebunda vagy a dunna helyett a rosszat kívánó beszélő a hideg, kemény... és halálos "deszkába" rímszóval lep meg.

A vers a medve szépségét jelző "fürtös" és a rideg, borzongató "deszkába" szavak pólusai közötti fesztávot íveli át. Életrajzilag 1932 nyarához szokás kötni keletkezését, amikor a Székely Bertalan utcából kilakoltatott költő és élettársa, Szántó Judit ideiglenesen Berény Róbert festő lakásában helyezkedett el. Emlékezések szerint Berényék zongoráján hangzott föl Bartók Béla Medvetánc című zenedarabja, s ez ihlette József Attilát a vers megírására.8 Ez az ihletforrás nagyon valószínűnek látszik, semmi okunk, hogy kétséget támasszunk iránta. Az egyetlen problémát az okozza, hogy közelebbi ritmikai rokonságot nemigen lehet találni a zenei és költői remekmű között. Bartók zenéje inkább hangvételében, a folklorisztikus jellegben és a groteszk hangnemben áll közel József Attila Medvetáncához.9 Márpedig a vers ritmusa az egész strófára kiterjedően szigorúan kötött, s nyilvánvalóan valamilyen mintát követ.

Rokoníthatnánk éppenséggel ezt a trochaikus lejtésű verset10 az Atta Troll-lal, amelyet Babits "trochaikus eposznak" nevez,11 s amelynek domináns sorfaja valóban a négyes trocheus, de a tematikai párhuzamon túl semmilyen adatunk nincs arra, hogy József Attila ismerte volna. A Medvetánc feszes táncritmusának mintáját bizarr módon majdnem teljesen pontosan egy egészen más hangvételű, de ugyancsak táncos, a maga módján archaizáló versben: Babits Mihály: Galáns ünnepségében találjuk meg.: "Nincs galánsnak szeri-száma: / csupa sikk e hercig dáma, / karcsu mint a minarét: / illik néki a minét." A Babits-strófák ugyanúgy refrénnel zárulnak, csak épp a bumfordian népies-gyermeki "Brumma, brumma, brummadza" helyén a biedermeyeres (vagy rokokó) módon infantilis "illik néki a minét" refrén áll.

Rába György elemzése nyomán még egy másik fontos ponton is párhuzamba állíthatjuk a két verset.12 Babits "hercig" hősnője bábu, vagy a bábu merevségével, groteszk szögletességével mozgó nőalak, éppúgy, ahogy a medve tánca is kényszeredettségével, nyilvánvalóan idomítottságával tűnik ki. A feszes ritmus és a mozgás mesterkéltsége mindkét darabban sajátos, groteszk bájt kölcsönöz a versforma és a megjelenített esemény kölcsönviszonyának. Nem lehet kizárni, hogy a Babits költészetét igen jól ismerő "dudás" József Attila a megbántott "fuvolás" mestertől kölcsönözte a versidomot. Mindenesetre, amíg az esetleges közös forrást nem ismerjük, a Medvetánc legközelebbi rokonát a Galáns ünnepségben jelölhetjük meg, természetesen azzal a különbséggel, hogy József Attila a Babits-strófa harmadik sorát ritmikailag változatlanul megkettőzi.

Nem tartanánk nagy bajnak, ha a Medvetánc üzenete kimerülne a vidám népi játék humorban, emberi melegségben gazdag felidézésében. Az embernek a versen végigvonuló medvévé történő átváltozása, illetve a medvének emberré való visszaváltozása, emberi és állati lét közötti megannyi hídverés azonban azt sejteti, hogy a műnek mélyebb, személyesebb üzenete is van. Az ilyen népszokások mélyén a korabeli néprajz totemisztikus gyökereket, a medveőstől való leszármazás hitét mutatta ki, és azt is tudjuk, hogy József Attila pontosan ismerte az obiugor népek medvetiszteletének gazdag dokumentációját: Munkácsi Bernát több kötetes vogul népköltészeti gyűjteményét éppúgy, mint a totemizmus pszichoanalitikus magyarázatait, Freud: Totem és tabu című munkáját. A németeknek a medvéktől való leszármazását ironikus szándékkal már az idézett Heine-vers is kiaknázza. Mégis túllőnénk a célon, ha metamorfózist, totemizmust keresnénk a versben. A vásári szórakoztatás, az imitációs játék kereteit a költő mindvégig tiszteletben tartja.

Az utat a mélyebb jelentés felé a megszokottabb irányban kell keresnünk. Az ember és a medve közötti metaforikus kapcsolatot az irodalom a metamorfózis vagy a totemizmus fikciójától függetlenül is ismeri. "Az ember medve, alszik és morog." -- írja Juhász Gyula a Tápai lagziban a medve téli álmára utalva az alföldi falu lakóinak téli magatartását jellemzendő. "Barlang // kell a medvének, ha megunja táncát / a vásár padján s kiszökik magányos / bérc közé; mint én vonulok most tüskés / bérci-magamba." -- olvassuk Babits Medve-nóta című versében, majd a költő így folytatja a hasonlatot néhány versszakkal később: "én úgy teszek egy szavadra, / mint szökött mackó ha vidám kedvében / bércei közt új // táncra áll kétláb a vadonban; mancsán / zeng a cintányér ami rajta még; az / éji vándor hallja, megáll, s az erdő / titkain ámul." Az Atta Troll közvetlen mintaként sokkal inkább Babits verse mögé vetíthető, aki -- igaz, a Buch der Lieder kapcsán -- vall arról a hatásról, amelyet rá ifjú korában Heine költészete gyakorolt.13 A német költő "trochaikus eposzában" olvasható az a jelenet, hogy a szökött Atta Troll az övéi között, a medvebarlangban dicsekedve bemutatja tánctudományát, amelyre az emberi világban tett szert. A költői énnek a medvével való rokonítása (illetve e rokonság tagadása) egyébként József Attilánál sem hiányzik: "szabad medvék komája én / szabadságtalan sorvadok" -- írja [ó európa hány határ] kezdetű versében. A Hazám záró szonettjében pedig így fogalmaz: "Totyogjon, aki buksi medve / láncon -- nekem ezt nem szabad! / Költő vagyok".

Ebben a versben azonban, legalábbis első megközelítésben, olyan metaforikus azonosítás, hasonló és hasonlított olyan közelsége sem mutatható ki, amilyenre a Juhásztól, Babitstól és a tőle magától vett más idézetek is példával szolgáltak. A jelenet megőrzi önállóságát, erőltetettnek látszik a táncoló medvéről írottak átvitele a személyes én-re. Legkönnyebben a művésznek a társadalomban elfoglalt helyéről, szerepéről, művész és fogyasztó kapcsolatáról a Medvetánc három utolsó strófájában kialakított képlethez találhatunk párhuzamokat József Attila harmincas években megfogalmazott prózai és verses megnyilatkozásaiban.

Ezekben az írásokban, nem minden önkínzás nélkül, a kereslet--kínálat piaci törvényeit érvényesíti a költő a művészi tevékenységre és a művek befogadására: "A művészi termék éppúgy áru, mint az ipari, vagy a mezőgazdasági termékek. Mint termék, társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál." -- írja egyik töredékében maradt írásában, majd fölteszi a kérdést: "Miért van művészet?" A kérdésre az írás ránk marad része nem ad választ: "A művészkedő tudatos lények sem tudnak felelni arra a kérdésre, hogy mi céljuk van azzal, hogy verseket írnak, képeket festenek." A fogyasztói igény kielégítésére való törekvés és a művészt alkotásra késztető titokzatos belső erők között tehát József Attila törést állapít meg.14

A Munkanélküli írók táppénze című szövegében, nem minden önvád nélkül, ugyanezekkel a kérdésekkel viaskodik: "Az írók, a tehetségesek, egy kicsit önmagukat is megvizsgálhatnák, hogy miért nem kapós az árujuk. Az irodalom is termelés, társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál s az ma már nem elegendő, hogy egyesek tetszését megnyeri a munka." Majd alább a következő lehangoló konklúzióhoz jut el: "Íróink többsége azonban nem képes válaszolni, elszakadt az élettől, nincsenek a közönséggel közös élményei, melyeket megformálhatna. Saját, analóg érzelmei, problémái elvont kérdésekké válnak. Nem termelhetnek a valóságos szükségletnek megfelelően, mert nem ismerik a valóságos szükségleteket."15 Molnár Tibor vele készített interjújában makacsul visszatér a művész és közönség problémájára, s a két oldal kapcsolatának a legmélyebb alapjaiig ás le: "A költő az az ember, aki nem akar egyedül maradni, nem akar belenyugodni a látszatemberi kapcsolatokba. Csak akkor ír, ha valamihez tartozónak érzi magát. A magányosság költői a magánosokkal éreznek közösséget. Aki tényleg teljesen magányosnak érzi magát és a többi magányosokkal nem találja meg a kapcsolatokat, az nem ír verset."16

A közönséggel való érintkezésében átélt zavarok és kudarcok miatti vívódásainak lenyomata megtalálható a harmincas években írott verseiben is: "neve, ha van, csak áruvédjegy, / mint akármely mosóporé" -- panaszolja a Mondd, mit érlel... záró szakaszában a mű áruvá züllését. "Ha költenél s van rá költség" -- olvassuk A hetedikben az alkotásnak az alkotó anyagi viszonyaitól való függéséről; "egy, ki népet ingyen oktat," -- írja ugyanitt, s ha máshonnan nem, hát a Születésnapomra című vers soraiból tudjuk, hogy az "egész népemet" "tanítani" a költői hivatásra (is) vonatkoztatható; "ma éheztél és nem kerestél, / egész nap új világra lestél" -- hangzik fel az önirónia az Eszmélet-ciklus egyik vázlatában amiatt, hogy "nem a valóságos szükségletnek megfelelő", nem a piacon eladható terméket produkált; "ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka" -- olvassuk az Eszmélet III. versében ugyanezt a gondolatot valamivel több elszántsággal és önbizalommal.

Ez a válság az évek során egyre mélyül, s a hivatás értelmének megkérdőjelezésében éri el mélypontját. Az utolsó években József Attila művészi önbizalma nemegyszer teljesen összeroppan. Természetesen ezzel ellentétes tendenciák is hatnak alkotói gyakorlatában. Ha nem így lenne, hamar eljutott volna az elnémuláshoz. Ez ellentétes tendenciák műveiben is hangot kapnak. Legszebb példa erre A város peremén zárlatának ódai fenségű költői hitvallása. De sem egyik, sem másik irányban nem szükséges követnünk őt ezen az úton. A Medvetánc képlete a közönséggel való konfliktusnak, e konfliktus feloldásának korábbi szakaszából való.

A medvének és gazdájának van közönsége, a kapcsolat köztük és nézőik között eleven. A két oldal érti egymást, mindenki játssza a hagyomány, a konvenció által számára kijelölt szerepet. A szórakozás ugyanolyan közösségi jellegű, mint a Tengerihántásban. Csakhogy amíg Aranynál egy együtt élő, együtt munkálkodó, egymást jól ismerő egyedekből álló, önmagát erkölcsileg szabályozó emberi közösséget látunk, amely a munka közben, annak könnyebbé tétele érdekében szórakoztatja és egyúttal neveli önmagát, itt a piactéren őgyelgő, bámészkodó, alkalmilag összeverődött közönség anyagi ellenszolgáltatás fejében gyönyörködik a cirkuszi produkcióban. Mindkét mű a művészet gyakorlásának-élvezésének ősképletét mutatja föl, de míg Aranynál ez idillien problémátlan, addig József Attila változata a másik póluson, a művész és közönség közötti meghasonlás végletén helyezkedik el.

A művész anyagi kiszolgáltatottsága keltette indulatról, a "De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat" panaszáról a vers utolsó három strófájáról nyújtott értelmezés után nem szükséges részletesebben szólnunk. Érdemes viszont tüzetesebben szemügyre vennünk azt, hogy a művészet áru-jellege, a kereslet-kínálat viszonynak az alkotás-befogadás folyamatába történő behatolása hogyan hat vissza a versben a művész--közönség reláció első tagjának, az alkotónak-előadónak az értelmezésére és értékelésére.

A "táncművész", a medve nem a saját gyönyörűségére táncol. Nem egyedül, hanem egy, a "társadalmi" ranglétrán nálánál magasabb pozícióban lévő társsal jelenik meg a porondon. A különbség közöttük egyrészt minőségi: állaté és emberé. Másrészt alárendeltségi viszonyról van szó. Az idomár láncon tartja medvéjét, kénye-kedve szerint korlátozza őt szabadságában, s tudjuk, hogy az idomítás veréssel jár, a büntetés-jutalmazás kettős eszközével történik. A fegyelmezésnek, a munkára kényszerítésnek közvetett módja pedig az, hogy a medvetáncoltató az állat kenyéradó gazdája, ő az, "ki enni néki maga ad", noha a pénzt a mackó keresi. Az együttes produkció harmonikus látszata mögött a medvének az idomár által okozott rengeteg kín és megaláztatás húzódik.

A medve és a szelídítő együttese tehát minden olyan alárendeltségi viszony karikatúrája, amely művész és munkaadója: szerkesztő, kiadó, mecénás, cenzor, impresszárió -- a szellemi javak létrehozója és ezeknek a fogyasztóhoz való eljuttatásában szerepet játszó, ám a bevétel hasznát lefölöző személy között van. Karikatúra, amely meghalad minden allegorikusságot, egyrészt, mert a művészkedésre kényszerített medve és az idomár viszonya elsődleges jelentésében is tartalmazza a művész és kenyéradója relációját, másrészt mert nem rendelhető a képlethez (túlságosan) jól körülhatárolható átvitt értelem. Sőt, a kép akkor is teljesértékű esztétikai élvezetet nyújtana, ha semmiféle jelentést nem keresnénk mögötte.

A Medvetáncban ábrázolt produkció olyan művészeti árut mutat be, amelyre történetesen van vevő, amely kielégíti a költőnek a művészet területén érvényesülő kereslet--kínálat törvényeiről fentebb idézett prózai fejtegetéseit. A szórakozás nem olyan épületes, tartalmas és katartikus, mint amelyet Dalos Eszti és Tuba Ferkó tragikus története nyújt, ezt itt senki nem hallgatná végig, ez itt senkit nem rendítene meg, hanem olcsó, "vásári", egyfajta üres virtuozitáson alapuló cirkuszi mutatvány. A tetszésnyilvánítás annak szól, hogy az állat, saját természetes hajlamait legyőzve, az ember által kialakított esztétikai formát utánozza több-kevesebb sikerrel, de külsődlegesen. Az ügyetlenségek, amelyeket a mackó elkövet, éppúgy hozzájárulnak a sikerhez, mint a jól eltalált mozdulatok. Ennek a táncnak nemcsak fogalmi jelentése, jól tagolt didaktikus-morális tanulsága nincs, de hiányzik belőle minden kifejező funkció. A komikum egyik, legalsóbbrendű formáját valósítja meg. Ez az, ami kell a közönségnek, amely anyagilag áldozni még ezért sem akar.

A táncot kísérő hivalkodó monológ jól illeszkedik a produkció cirkuszi jellegéhez. A szelídítő modora, éppúgy, mint a medvéé vagy az álmedvéé, a vásári kikiáltó harsány, hatásvadász hanghordozására emlékeztet, a szöveg stílusa pedig némi rokonságot mutat a reklámszövegek kifejezésmódjával. Nem ténymegállapító szándékú, hanem manipulatív célzatú. "Fürtös, láncos, táncos, nyalka," -- így kínálja a vásárban az eladó -- mutatis mutandis -- a tehenét, lovát, disznaját, amelyen lehetőleg minél nagyobb áron akar túladni. "Híres, drága bunda rajtam," -- így dícséri föl a kereskedő az árut, amelyet a vevő nyakába akar sózni.

Mindeme rikoltó, vásári hangoskodásba azonban egy fájdalmas szál is beleszövődik: a pénzkereset érdekében a mackó arra kényszerül, hogy saját testével hivalkodjon, hogy a kíváncsi tekinteteknek, a kaján nézők gúnyos ítéletének kitegye nem éppen kecses alakját, nem éppen elegáns mozgását. Ilyen adottságokkal rendelkezvén is ki kell préselnie magából a nyilvánosság előtt valamilyen teljesítményt, amit a csőcselék hajlandó megjutalmazni. Épp a siker érdekében kell elviselnie a kinevettetést, a feléje röpködő gúnyos megjegyzéseket. Az állat ezt annál könnyebben megteheti, mert számára kizárólag a rabság, az éheztetés és a verés bír jelentéssel, amiből (a közlékenyebb heinei leírásból is tudható) bőven ki is jut neki. A medvét utánzó ember pedig nem veszi magára sértésként csupán mímelt medve-lényét érintő gúnyolódást.

A megaláztatás verbális, szellemi módjaitól csak egy olyanfajta, emberi öntudattal rendelkező medve szenvedne, mint amilyen Atta Troll, aki sértésként éli meg, hogy az emberek játszanak vele, aki szégyenli magát, amiért nevetségessé vált, amiért mások az ő rovására szórakoznak. "Én állat volnék és szégyentelen, / nélkületek, kik játszotok velem -- / Köztetek lettem bolond, én a véges. / Ember vagyok, így vagyok nevetséges."-- olvassuk József Attila egyik utolsó versében a visszafelé is megvilágító sorokat.

Kínt a medvetáncoltatás csak annak a nézőnek a lelkében idéz elő, aki a cirkuszi produkción szórakozó tömeggel ellentétben átérzi az állat kiszolgáltatottságát, a vele való bánásmód méltatlanságát. A helyzetet, amelyben ez van, minden olyan szituáció példájának látja, amelyben egy lényt valamely, a természetétől idegen teljesítményre kényszerítettek. Nem szükséges ehhez a medve és az ember közé egyenlőségjelet tenni, elegendő az érzékenyebb erkölcsiségű néző homályos együttérzésével, az idomítás iránti viszolygásával számolnunk. Jól ismert az az ellenérzés, amellyel a közönség egy része az állatprodukciókhoz, mint az állatkínzáson alapuló álesztétikai teljesítményekhez viszonyul. Ebből a nézőpontból a Medvetánc medvéje nem ember, hanem csak ennek hasonmása. Ábrázolása teljesen tárgyszerű, nem kell neki tulajdonított emberi személyiségjegyekkel rendelkeznie. Elegendő a ténylegesen rákényszerített humanitás ahhoz, hogy a szemlélőben az együttérzés kifejlődjék, s ennek folytán a művész fölismerje jellemvonásaiban és viselkedésében redukált formában, groteszk módon kiélezve saját problémáit.

Tamás Attila tanulmányában részletesen kidolgozta azokat a jegyeket, amelyekben a hasonmás pozíciójába került medvét szemlélő művész magára ismert, amelyek valójában az állati lénybe mesteri módon belevetített tulajdonságok, s amelyek ennélfogva a versnek egyedül igazán metaforikus vonatkozásai. Végezetül elegendő lesz ezeket, a gondolatmenetünkhöz igazított formában átfogalmazva, összefoglalni. Ha arra keresünk választ, Miért épp a "Medvetánc" lett kötetcímadóvá?, s ha nem elégszünk meg azzal az eredménnyel, amelyre eddigi vizsgálódásaink eredményeként jutottunk, hogy tehát a vers egy ténylegesen művészkedő medve és ténylegesen emberi közönsége "lepingálása" révén a művész jelenlegi társadalmi helyzetéről, művész és közönség viszonyáról szól, akkor Tamás Attilával együtt eljutunk a medve testének metaforikus értelmezéséhez.

A versbeli medve, éppúgy, mint a lírai költő, magát árulja, személyét teszi látványossággá. Márpedig, ha ez így van, akkor "híres drága bundáját" és fogainak gyöngysorát tényleg értelmezhetjük átvitt értelemben, mint a költői mű metaforáját. Amit a közönség szervesen nőtt, díszes bundának lát, arról a beszélő elárulja egyrészt, milyen sok más, idegen helyről származik. Másrészt pedig arra is utal, hogy az élelemért, illetve a létért folytatott küzdelem folyamatában kebelezte be mindazt, ami e nagy érték keletkezéséhez szükséges volt. Ugyanígy a fogaknak a legszebb gyöngyökből történt kiválogatása fölfogható a csillogó, ragyogó, büszkén mutogatott végeredményt előkészítő szelekciós folyamat áttételes kifejezésének. A lánccal való megfékezettség, a groteszk mozgás, a medvetánc ugyanakkor a lírikus által önmagáról kialakított eszményítő képnek a valódi értékét ironikusan kétségessé teszi. A teljesítményt a költő egyszerre két aspektusból: a medve apologetikus és a közönség kritikus nézőpontjából teszi mérlegre.

Úgy gondoljuk tehát, hogy a Medvetánc nemcsak a költő személyes elfogultsága folytán vált alkalmassá arra, hogy a Tiszta szívvel címnél nem kisebb indokoltsággal képviselje a harmincas évek derekán József Attila költészetének egészét. A mai olvasónak sincs oka arra, hogy az alkotó érthetetlen szeszélyének tulajdonítsa, hogy éppen ez a költemény lett kötetcímadóvá, s hogy a válogatott versek -- ha nem is "híres, drága medvebundát", de -- egyaránt medvebarna színű borítót viseljenek magukon.

 

Jegyzetek

1. A Toll 1934. november 15-i számának 279-280. oldalain így ad hírt a válogatott verseskötet megjelenéséről: "Tiszta szívvel címen jelenik meg e hó folyamán József Attila régi és új költeményeinek válogatott gyűjteménye." A Békésmegyei Közlöny november 21-én már így jelenti be a verseskönyvet: "A kötetnek Medvetánc lesz a címe".

2. Tamás Attila: Miért épp a "Medvetánc" lett kötetcímadóvá? In: József Attila útjain. Kossuth, Bp. 1980. 198. A tanulmány először a Tiszatáj 1967. 12. számában jelent meg.

3. Boldizsár Ivánnak A Reggel 1937. december 6-i számában megjelent emlékezése bizonyítja, hogy a költő tudatosan választotta ki a kötet borítójának színét: "A verseket legjobb sima fehérbe kötni -- mondtad. De hiszen a Medvetánc barna, szóltunk közbe. A medve is az , felelted gyorsan. A következő fehér lesz." Kortársak József Attiláról, I. Akadémiai, Bp. 1987. 572.

4. L. a 2. sz. jegyzetet, i.m. 200.

5. Így értelmezi N. Horváth Béla is "Egy, ki márványból rak falut..." című könyvének (Babits Kiadó, Szekszárd, 1992.) Népszokások című fejezetében: "Vásári szokást illetve a falvakba járó medvetáncoltatást örökít meg József Attila a Medvetáncban." I.m.: 125.

6. Heinrich Heine: Atta Troll. In: H. H.: Versek és prózai művek. I. Európa, Bp. 1960. (Vidor Miklós fordítása) 209-294. (A továbbiakban nem jelöljük külön a versből vett idézetek helyeit.)

7. Az összefüggésre Tamás Attila is fölhívja a figyelmet. A továbbiakban általában nem jelezzük külön-külön azokat a pontokat, amelyeken az ő tanulmányának eredményeire támaszkodunk, sem azokat a helyeket, ahol értelmezésünk eltér az övétől. Azokat az összefüggéseket, amelyeket Tamás Attila részletesen tárgyal, mi csak röviden érintjük. Erre az értelmezési lehetőségre hozzám írt levelében Tamás Attila hívta föl a figyelmemet. Ezt és több más korrekciós javaslatát köszönettel elfogadom.

8. "Zaklatott életében ritkák a nyugodt, derűs napok. -- írja erről a vers születésének időszakáról Németh Andor. -- Egy nyár folyamán Berény Róbert néhány hétre rendelkezésére bocsátotta öreg, budai kert mélyén fekvő kis házikóját. Egy délután ellátogattam hozzájuk Koestler Artúrral, aki akkor Pesten tartózkodott. Attila örömében azt se tudta, mit kezdjen velünk. Borért szaladt, szalonnát pirított. Később leültetett a zongorához, hogy játsszak Bartókot neki. A Medvetáncot és újra a Medvetáncot. Nem tudott betelni vele. Együtt dünnyögte, brummogta a zongorával... Pár nappal később Attila elhozta a Medvetáncot, meg A kanászt." Németh Andor: József Attila. In: N.A.: József Attiláról. Gondolat, Bp. 1989. 87.

9. Szabolcsi Bence így ír ezzel kapcsolatban József Attila "dallamai" című tanulmányában: "A Medvetánc-ban legfeltűnőbb, hogy a költő -- ha igaz, hogy versét Bartók darabja inspirálta -- ritmikus képletében nem, vagy csak igen szabadon követte a zenét. Csak a strófa második felének és a brummogó refrénnek ritmusát merítette a Bartók-dallam harmadik sorából; viszont magát a refrént valóban ott találhatta a zenében, a visszatérő, döngő dudabasszusok, a négyhangos bordun formájában." In: Sz.B.: Vers és dallam. Akadémiai, Bp. 1959. 204.

10. Szilágyi Péter így jellemzi a vers ritmusát: "Páros rímű nyolcasok és hetesek. A refrén két "brumma"-ja trocheusnak is vehető, mert a szókezdő mássalhangzó-torlódás előtt vessző van. A trocheusok százalékaránya a refrén nélkül is 48, a sorzáróké 54. A 28 sorból 13 a trochaikus, egyenletesen eloszolva. A bartóki dallamihletés nem mond ellent a trochaikusságnak. A fellazult trochaikusok és a trochaizált hangsúlyosok között éles határvonal már nem húzható." Sz.P.: József Attila időmértékes verselése. Akadémiai, Bp. 1971. 163.

11. Babits Mihály: Az európai irodalom története. Szépirodalmi, Bp. 1979. 374.

12. Rába György: Babits Mihály költészete. Szépirodalmi, Bp. 1981. 189-193.

13. Babits Mihály: Az európai irodalom története. Szépirodalmi, Bp. 1979. 333.

14. József Attila: A művészet kérdése és a proletárság. In: József Attila Összes Művei III. Akadémiai, Bp. 1958.

257.

15. József Attila: Munkanélküli írók táppénze. In: József Attila Összes Művei III. Akadémiai, Bp. 1958. 154.

16. Molnár Tibor: Beszélgetés a magyar Panait Istratival. In: Kortársak József Attiláról I. Akadémiai, Bp. 1987. 422.