Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Papp András

Földrés(z)

Khám ugyanabban a percben ébredt föl a fedélzeten, mikor Gestina az alvó Noémi kamrájából kilépett. Noé ekkor már nem volt fönt, a korlát mellett. Khámot legyek ébresztették föl; mintha csak a nappal együtt keltek volna, fölszálltak ők is, s nagy, barna felhőként ereszkedtek a bőséges eleséget kínáló Khám kötelektől szabadon maradt szakállára, kézfejére, amellyel egyszer letörölte szájáról a hányást. De a legyek odaszemtelenkedtek az orrába is, kerek kis tapogatóikkal végignyalták napégette sötét bőrét.

S mert mindenre emlékezett, ami tegnap este történt, nem értette, hogyan került a kötelek alá. Eltelt egy kis idő, míg kiszabadította magát. Gyönge volt még, a szokatlanul erős napfény is bántotta, a szeme könnyezett. A zavaros, kiszámíthatatlan mozdulatainak is meg volt a maga haszna; a legyek legalább arra az időre békén hagyták.

Lassan feltápászkodott. Mellette a padlóba vágott szigony amolyan alkalmi napóraként mérte az időt, de nem a valóságosat, mert a rúd árnyéka sebesebben forgott körbe a bárkán, s nem olyan észrevehetetlenül, mint egyébként máskor és másutt, odalent a földön. mert a bárka, mégha lassult is, de még mindig körözött, ám Khám ebből semmit nem vett észre. A szigonyt csakúgy markolta és kitépte a deszkából, mint tette azt nem sokkal előtte Noé az oldalán beszakadt sátornál.

Meztelensége kevésbé zavarta, inkább a testéről áradó bűzt nem állhatta. De nem akarta vesztegetni az időt, úgy gondolta, hgoy odalent a sötétben és az állatok büdösében ez aligha lesz észrevehető. És ő is elindult a lépcsőn lefelé, Jáfethez; a szigony volt az egyetlen támasza.

Egy szigettel alább, a fedélköz folyosóján azonban Mirjammal találkozott, aki Noéminak vitt vizet. Mikor meglátta a mocskos és teljesen csupasz férfit, aki kezében szigonyt tartva közeledett felé, a rémülettől fölsikoltott, de az valahogyan eszébe sem jutott, hogy elmeneküljön. Khám szó nélkül kivette kezéből a tálkát, és a saját fejére zúdította a vizet. A meleg víz, mert ez abból a soha ki nem hűlő bárka mellékiből volt, jólesett neki, az éjszakai harmattól lehült tagjainak.

Hozz még, parancsolta Mirjamnak, aki még mindig döbbenten állt a férfi előtt.

Sém szintén tisztálkodott, a reggeli szertartásos mosakodást végezte, mikor felesége sikoltását meghallotta. Csak egy lepedőt fogott maga elé, úgy ment ki a folyosóra, hogy megnézze, mi történt.

Sém valószínűleg félreértette a helyzetet, mert rögtön szörnyű átkokat szórva próbálta meghátrálásra kényszeríteni a kezében veszélyes fegyvert tartó testvérét.

Khám szigonyát előreszegezve közeledett lassan Sém felé, aki egyhelyben toporgott, lepedőjét két kézzel markolászta maga előtt, s ugyanakkor egyre hangosabban, érthetetlenebbül szórta átkait.

Khám nevetett. Ezek a szavak semmit nem érnek, mondta, majd a szigony hegyét egészen közel tolta Sémhez, aki erre váratlanul elnémult.

Legyél hát te is fedetlen, mondta Khám, rejtélyes mosollyal az arcán, és egyetlen hirtelen mozdulattal a szigony fogas hegyét oldalt a lepedőbe akasztotta, s a következő pillanatban már Sém is meztelenül állt előtte. Sém válla meggörbült, mintha a pucérság kicsinnyé tenné az embert, és két tenyerét, szétnyitott ujjakkal az ágyéka elé tartotta.

A hangoskodásra, kiabálásra és nevetésre Szatisz is fölébredt, de mire álmosan, hunyorogva kitántorgott a folyosóra, már senkit nem látott. S miközben visszabotorkált az ágyhoz, arra gondolt, csak álmodta, hiszen Sémet még sohasem hallotta átkozódni, és olyat sem hallott még, hogy minden lehántás feltáráshoz vezet; és micsoda őrültségek vannak az álomban!, szigonyt látott, a szigony végén pedig nem hal vergődött nyitott szemekkel, hanem egy ember. Csupán azt furcsállotta, és ez már egyáltalán nem volt álom, hgoy a madarak szokatlanul hangosak, idegesek. Még emlékezett arra, hogy a nagy eső előtti napon, mintha csak megérezték volna a föld alatti és ég feletti rengéseket, hasonlóképpen nyugtalanul viselkedtek; úgy röpdöstek a ketrecükben, mintha nem találnák a helyüket.

De Szatisz nem sokat törődött ezzel; visszafeküdt, a takaró alatt combjait széttárva lazította el egész testét, s az álom előtti utolsó pillanatban még látta a kamra falán azt a csodálatos, keskeny fénycsíkot, mely nyilván az ablaktábla résén keresztül, mintegy erőszakosan betört a bárkába: az életbe visszatérő hatalmas napisten harsány és gyújtogató előhírnökeként.

Ezzel a szép gondolattal aludt el az egyiptomi asszony, s már látta is Ré-Átumot, az önmagát megtermékenyítő, saját spermáját lenyelő sólyomfejű istent napkoronggal a fején, amint a Níluson hajókázva éppen átszáll az éjszakai Meszektet bárkájából a nappali Mandzset bárkájába, hogy fényt adjon a holtaknak, akik nappal kijárnak a sírjukból, hogy lássák és csodálják őt. De látott még mást is a különlegesen erős és vakító fényben: egykor elsüllyedt bárkák, bambuszcsónakok, papírtutajok emelkedtek ki a vízből, szeszélyes könnyű hullámok és égbe törő oszlopszerű szökőáradások táncoltatták a magasban az elveszetteket, akik, nem tudni hogyan, de az új nap alatt szégyenkezve vették észre a halak által kíméletesen megtisztogatott csontjaikat, majd ahelyett, hogy megdicsőültek volna saját örökkévalóságuktól, mely lényege szerint minden díszt és jelmezt nélkülöz, meghaltak még egyszer, nem tudni hogyan, de meghaltak megint, hogy csontjaiktól is megszabadulva a magastól is magasabb szférákba emelkedjenek.

Ilyen zavaros volt Szatisz álma, mely szerencsére nem tartott sokáig; nem mehetett a szellemlények után, mert amikor majd kényszerű okok következtében újra fölébred, semmire sem emlékezve ebből az álomból, már csak a fedélzetre szeretne fölérni, érthető módon, elevenen és épen.

Az állatok nyugtalan viselkedésére nemcsak az egyiptomi asszony figyel föl, hanem a bárka fenekén élő Jáfet is.

Gestinához hasonlóan, ő is később ébredt ezen a napon, és sietve látott a legfontosabb teendőkhöz. Mint minden reggel, most is a fúrókagylók összeszedése volt a legelső feladat. Mert ezek a kagylók nemcsak kívülről támadták a bárka falazatát, hanem belülről is. És szaporodásuk, tekintettel arra, hogy minden reggel újabb és újabb kagylók tettek kárt a fában, éppoly megoldhatatlan rejtély volt számára, mint egykor a gilisztáké.

Ezek a fúrókagylók, amellett, hogy keményem megdolgoztatták Jáfetet, méltók voltak a csodálatára is. A kagyló külső héja bordázott, míg elülső részük fogazott. Itt a bárka alján mindig volt valahol egy kis víz, valahol mindig volt egy kis szivárgás. A kagylóknak pedig nem okozott különösebb nehézséget az aljzaton való megtapadás. S ha már megtapadtak, lassan elfordultak saját tengelyük körül: a kagylótest arra fordult, amelyik oldalon a lábizmok összehúzódtak. A fordulat után a láb újabb helyzetet vett föl, s Jáfet megfigyelései szerint ahhoz, hogy a kagyló egy teljes fordulatot tegyen, legalább harmincszor kellett megismételnie a mozdulatot, miközben a kagylójukat ütemesen nyitogatták és zárták, mintha így gyűjtenének erőt a szinte emberfeletti munkához, hogy testüket mélyen bevágják a deszkafalba.

A fúrókagylókat minden reggel egy szeggel piszkálta ki a kerek kis mélyedésekből. Nem szerette volna, ha a láda elsüllyed.

Sokszor már az a képzete támadt, s ezt az élelmet és híreket hozó menyasszonyának is elmondta, hogy neki csupán ezért az egyetlen dologért kell idelent lennie, hogy a kagylók kártékony munkáját megakadályozza. Persze előre nem tudhatta, hogy így lesz, s hogy ő ezt fogja majd csinálni; ez csak úgy magától jött, látszatra ugyanolyan váratlanul és véletlenszerűen, mint az eső. S most már úgy látja, hogy emellett szinte jelentéktelen semmiség az állatok etetése és a naponkénti trágyamennyiség eltakarítása.

Az állatok nyelvén tudni annyi, mint ismerni és szeretni őket. Jáfet pedig elég jól ismerte az állatokat, mindent megfigyelt és mindent megjegyzett. Különösképpen a termékenységgel és a szaporodással kapcsolatos állapotokat és szokásokat. Tudta például, hogy a kígyók az egymás elleni küzdelem során nem használják mérgüket, nehogy elpusztítsák egymást. Ha verekedni akarnak, körülkörözik egymást hosszú, elnyújtott spirálvonalban, míg végül fej-fej mellett szorosan egymás mellett csúsznak. Aztán váratlanul, egy ügyes fél fordulattal, fénylő testük hátsó harmadával szorosan átfogják egymást, miközben elülső testrészüket mintegy könyéknyi hosszan fölemelik. E látszólag gyöngéd összesimulás valójában a legelszántabb birkózást jelenti; mindkét kígyó arra törekszik, hogy a másikat a padlóra nyomja. Ezt általában váltakozó sikerrel szokták művelni, s kettőjük közül a győztes az lesz, amelyik ebből a leszorításos küzdelemből gyorsabban emelkedi föl, készen arra, hogy vetélytársát újból lenyomja. De a kis erdei cickányok küzdelme a kígyókétól is szórakoztatóbb látványt nyújtott, bár Jáfet megvallotta Gestinának, hogy amilyen látványos, legalább olyan fülsértő is. Az egyik, miközben szaggatott cincogást hallat, megharapja a másik farkát, mire mellső lábaikkal pergő ökölcsapást mérnek egymásra. De csapkodás közben sem felejtik el harapdálni egymást. S ha mindez semmit nem ér, ha egyikük sem adja föl a küzdelmet, a harciasabb fél egyszer csak a hátára veti magát, és minden eddigit túlhaladó hangerővel ordítani és visítani kezd. S ezt addig teszi, míg ellenfele meg nem futamodik. Egy ilyen győztest egyszer Jáfetnek sikerült minden erőszak nélkül a kezébe vennie, úgyhogy megmutathatta a fazekaslánynak is a sírva győző hőst.

Ezen a reggelen, mielőtt még hozzálátott volna a fúrókagylók összegyűjtéséhez, azt vette észre, hogy szokatlanul nyugtalanok az állatok. De amit először észrevett, az nem is az állatokkal volt kapcsolatos, hanem a fénnyel. Az izgatottság úgymond ebben a fényben volt benne, inkább érezte, semmint látta.

A láda legalsó szintjének jó kétharmad része merült víz alá, ablakok csak legfölül voltak. A sárga napfény ezeken a kicsiny, de sűrűn egymás mellé vágott ablakokon keresztül világított be. És a nap mintha gyorsabban haladt volna égi útján, mint egyébként szokott; Jáfet érzékelt a forgást, csak ő úgy gondolta, hgoy az nem a bárkáé. A fény- és árnyékhasábok, hol rövidülve, hol pedig elnyúlva követték és váltogatták egymást.

Aztán meglátta a nyugtalanul toporzékoló kakasokat és kacsákat. Az utóbbiak jobbra-balra ingatták a fejüket. A macskák, kisebbek és nagyobbak egyaránt a kicsinyeiket fogták a szájukban, s ide-oda cipelték őket, mintha maguk sem tudnák, hová, csak valami biztos helyre, legalábbis így értelmezte Jáfet a riadt, menekülni vágyó állatok mozdulatait. A nyulak szemmel látható pánikban ugrándoztak összevissza, és mindennek nekirohantak. a méhek, melyeknek itt-tartózkodásáról mindeddig nem volt tudomása, rajszámra keltek útra, körüldöngve a sárga fényt, telezümmögve a ládaaljat.

Jáfetnek sem volt ismeretlen a jelenség, akkor látta először és utoljára, mikor indultak. Fogalma sem volt, hogy most mit kellene tennie. Mert emlékezett arra is, hogy akkor az állatok élelemhez sem nyúltak. Tanácstalanul, elgondolkodva állt az egyik fénykockában, mikor a padlásajtót hallotta csapódni. A nagy világosság némiképp elvakította, csak egy sötét árnyalakot látott a lépcsőn lefelé jönni.

A trágyázóvillát ösztönösen kapta a kezébe. Ezt különben nem kis bosszúsággal vette tudomásul, hiszen ő idelent sohasem félt, s még arra sem volt példa, hogy ő akármilyen szerszámot vagy tárgyat fegyverként tartott volna a kezében. De hiába, az állatok riadalma valamiként őrá is átterjedt, s a hatás alól nem tudta kivonni magát.

Önváddal elegyedő bosszúsága csak fokozódott, mikor Gestinát látta közeledni egy kosárral a kezében.

Jáfet a gyermekről elismerően szólt; helyesnek nevezte, de a fazekaslány, látva Jáfet ingerültségét, nem merte arról kérdezni, hogy a torzszülöttet-e, vagy pedig a szobrot. Inkább nyugtalanságának okairól faggatta, miközben a kosarat abba a két tartógerenda között kifeszített hálóba helyezte, melyben Jáfet aludni szokott.

Az állatok, mondta Jáfet röviden.

A fúrókagylók?

Nem tudom, azokat még meg sem néztem.

Nekem sem sikerült harmatot szedni. Fölmentem a fedélzetre és nem tudtam. Noé magában beszélt a korlát mellett. Nagyon zavart volt, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint máskor. Azt mondta, hogy lejön hozzád. Valami fontosat akar. Mindjárt itt lesz.

S ugyanebben a pillanatban mindketten láttak valakit a bárka túlsó oldalán belépni az árnyékba. Jóformán csak egy villanás volt.

Jáfet talán mindenkitől jobban ismerte, értette és szerette Noét; a nyugodt és szelíd öregembert, aki kiválasztottságának tudatában sem akart több lenni, mint ami volt, szőlőtermelő borissza, aki ugyan naphosszat szemlélődött és töprengett az árnyas lugasok alatt, de sose bocsátkozott elméleti fejtegetésekbe, s aki inkább a borhoz való viszonyuk szerint ítélte meg az embereket, semmint egyéb cselekedeteik által. Szerette az édesapját, aki Lámech fia volt. Lámechet Matuzsálem nemzette, Matuzsálemet pedig Énok. Noé neki sokat beszélt az ősökről, úgy beszélt róluk, mintha könyvből olvasná az ősöket, minden megjegyzés vagy magyarázat nélkül, híján az erkölcsjobbító célzásoknak, csupán a szavak és az elbeszélés öröméért, akárha egy-egy súlyos és ízletes fürtről csipkedné le szemenként a múlt idő egy-egy kivételes pillanatát.

Az apja volt neki a szeretve tisztelt mester, akiben hitt és aki által hitt, de talán éppen ezért volt elkerülhetetlen a vele való szembefordulás, mert a jó tanítvány nemcsak követendő példát lát az ő jó mesterében, hanem ugyanarról a dologról másképp, de nem kevésbé helyesen gondolkodik. S ez a könnyen vállalható ellentét csak még szorosabbá és bizalmasabbá teheti együttlétüket.

Arról volt szó, hgoy ő Noéval együtt látta a pusztulást. Szeretett volna megmenteni valakit, de Noé nem engedte. A szerencsétlen ember pedig elmerült. Akkor, első felindulásában, dühében és tehetetlenségében, s nem kis részben a szégyen miatt, elbújt a bárka aljában, s többé elő sem jött.

Nekem nem egy embert kell megmentenem, harsogta akkor a szélviharban Noé.

Nem tudom, miről beszélsz, apám, hiszen ember sincs többé.

Mindez az esőzések másod- vagy harmadnapján történt. Jáfet, az atyai tilalom ellenére, miszerint a végítélet napjaiban senki nem léphet a fedélzetre, mert különben maga is menthetetlenül áldozattá válik, ő fölszökött az üres sátorhoz, hogy lehozza kedvesének az ottfelejtett agyagos bőrzsákot. Gestina nem tudott a vállalkozásról, máskülönben nemigen engedte volna föl Jáfetet.

A fedélzetre érve látta a pusztulást.

Aki még sose látott orkánsűrű, sötétbe borult nappal, a megvillanó villámok fényénél süllyedő bárkákat, amelyeknek emberrakományát legyűri a legmélyebb kétségbeesés, az nem ismeri az élet bajait.

Jáfet legelőször kutyákat látott, amelyek már nem vonyítottak, csak álltak az emelkedő vízben, amelyben az emberek ide-oda futkostak. Látott néhány csónakot, bárkaszerű építményt is. De akkora volt az áradás, a földrengés és a szélvész, hogy helyzetük teljesen reménytelen volt. Az egész világ dörgött és süvített, az égből feketén hullott alá az eső, és a víz gyorsan emelkedett.

Nagyon erősen kellett kapaszkodnia, hogy a szél el ne vigye, az eső el ne mossa. Egy kötelet is összecsomózott a derekán, ha mégse bírna ellenállni, legyen ami megfogja. A szél időnként engedett, ilyenkor levegőhöz jutott, majd újra ránehezedett a nyomás. Minden recsegett és ropogott körülötte, a víz már magasan állt.

Jáfetnek mindeddig csak a széllel szemben kellett tartania magát, de most egyszerre a bárka is megmozdult alatt, és ő elesett. A cölöpök, a deszkák félelmetesen recsegtek és nyiszorogtak, mintha a támaszték nem engedné a ládát, mintha megszorult volna. De aztán billent egyet, mintha fel akarna borulni, megdőlt és könnyedén a vízbe siklott.

Már csak a szelet és a mennydörgést lehetett hallani.

A recsegés abbamaradt. Emberi hang sem hallatszott.

Ugyanekkor Jáfet meglepve hallotta, hogy a billenés következtében megszólalt a fedélzeti sátor előtt álló kolomp. A fémes hangot fölkapta a szél, s a pergő ritmus furcsán elnyújtva hangzott a levegőben.

Aztán egyszer csak megjelent Noé. Őneki nem volt kötél a derekán, csupán a botjába kapaszkodott. Éppen akkor jelent meg a fedélzeten, mikor Jáfet kötelet vett az egyik szerencsétlennek.

Noé szigorúan rászólt, hogy hagyja abba a mentést. Jáfet nem fogadott szót. Ekkor Noé, mint egy engedetlen kisgyereknek, akit szóval nem lehet jobb belátásra bírni, Jáfet kezére ütött a bottal, aki fájdalmában felordított, azt hitte, hogy eltörtek az ujjai.

A kötél a mélybe zuhant.

A szerencsétlen ember a mélybe zuhant.

És aztán minden elmerült.

Ekkor Jáfet szemrehányóan azt mondta Noénak, hogy mi nem megmentjük, hanem éppen ellenkezőleg, veszni hagyjuk a világot. És hogyan gondolhat olyat a Mindenható Úristen, hogy az általunk újjászülető világ szebb lesz és jobb lesz, ha hagyja, hogy hagyjuk.

Ha bennünket csak azért hagyott meg a Jóisten, mert jók és igazságosak voltunk, és továbbra is jóknak és igazságosaknak kell maradnunk a megígért új világban, akkor vajon nem ellentmondásos-e az, hogy most eltilt bennünket ezeknek az erényeknek a gyakorlásától.

És egyáltalán, hogyan tarthatja meg a józan eszét akkor, ha felborul vele a világ és körötte minden odavész.

Mert csak ennek az egynek a tudása marad meg kitörölhetetlenül a fejében, mégpedig oly nyugtalanító módon, hgoy legszívesebben engedne a súlynak és nyomásnak és kétségbeesésnek, s hagyná, hogy elmerüljön ő is, mint a többiek. Mert ilyen körülmények között az az egyetlen ígéret további sorsunk felől egyáltalán nem teszi könnyebbé és elviselhetőbbé sem a gondolatot, hogy én szerencsés túlélő lennék, sem pedig a fájdalmat, hogy szerencsés túlélő vagyok.

Jáfet mindezt ordítva, a szelet túlharsogva mondta Noénak.

De ő csak annyit mondott, hogy ne beszéljen, ha a szelek szólnak. És ismét legkedvesebb fiára akart sújtani a bottal, ezúttal a fejére. De Jáfet elkapta a botot a feje fölött, döhüsen kirántotta az apja kezéből, és a hullámok közé hajította.

A kolompot még mindig rázta a szél.

Ennyi történt odafent, a mennydörgések idején.

Jáfet és Gestina odalent, az árnyék lebbenése után maguk is beléptek az egyik fény által élesen határolt árnyékhasábba, hogy elémenjenek a hangtalanul közeledő Noének. De ekkor valami különös dolog történt.

A bárka oldalfala hatalmasat dübbent. S a következő pillanatban a víz átszakította a deszkát; derékvastagságú sugárban ömlött a fenékbe. A víz betörésével egyidőben az egész bárka megrázkódott, s ők ketten egymásba kapaszkodva zuhantak a padlóra, egy szintén eldőlt medve mellé. Föntről, a nyitott padlásfeljáróból pedig Khám bukott alá, zuhanás közben kiejtve kezéből a szigonyt, mely fönnakadt keresztben a nyíláson. Khám testét egy szakadt fehér lepedő fedte. Ahogy a bárka rengése csillapult, nem bírt föltápászkodni, valószínűleg eltörte, vagy kificamította a lábát. Az állatok félrehúzódtak, mert Khám hangja megrémisztette őket. Azt ordította Jáfetnek, hogy őrült. Öngyilkos bolond!, süllyedünk!, hát ezért bújták ide!?, ez kellett neked!?

Amikor Khám abbahagyta a szitkozódást és sziszegve tapogatta a térdét, meghallották a kolomp hangját, mely odalent is tisztán és ünnepiesen hangzott.

S az a víz, mely az előbb még derékvastagságban ömlött, már csak éppen szivárgott, csorgadozott a szilánkosra tört deszkák között.

Megálltak.

De nem, mintha a világ állt volna meg.

De nem, az mégsem. Ők álltak meg.

Vagyishát nem ők, hanem a bárka.

A föld, a víz, az idő. Túlpart, valódi túlpart nélkül.

Lényegében mindegy is. Megálltak. Megfeneklettek.

Jáfet, amint fölállt, már a lábában érezte a földet, az egésznek egy kicsiny darabját.