Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Papp Tibor

Közös stációk

A nyolcvanöt éves Kiss Tamásnak

"Vad kor ez, jaj, hozzá hogy szokunk?"

Kiss Tamás: Vad kor ez.

Az ötvenes évek legelejére nőttem bele a gimnazista korba, de a gimnáziumok nem akartak tudni rólam. Sötét világ volt, a mindenkitől való félelem történelmet feketítő kora, a nagy szegényedés közepe. 1950 őszén, az első iskolai nap reggelén jött a hír nagynénémékhez, hogy debreceni barátaink közbenjárása eredményes volt, azonnal jelentkezzek a Fazekas Mihály Gimnáziumban. A város bőrén még nem hegedtek be a háborús sebek, leprás házak tövében álltak sorban kenyérért az emberek, de az utcán suhanó fiatal szemekből az akarat rózsájaként virágzott az optimizmus. A hír után az enyémben is. Legfontosabb igéimet akkor az ösztön műveltette: megkapaszkodni, levegőt venni, meghúzódni, résen lenni, vigyázni a kimondott szóra.

A Fazekas Mihály Gimnázium, amely akkor egyetemi gyakorló intézményként működött, még száz éves sem volt, de már volt irodalmi patinája. Az iskola hajdani diákja, Tóth Árpád, és hajdani tanára Oláh Gábor lebegett patrónusként a reál-tanoda fölött. A Debreceni Független Újság 1923. június 5-i számában az iskola ötvenedik évfordulóját ünneplő versében írja Tóth Árpád: "... Ma összegyűltünk e szelíd szigetre, / Melynek vihar nem ronthatja falát, / Ma összebújunk szépen a szívedre, / Mint anya szívére a kis család." Tanárának, Kardos Albertnek is versben állít emléket: "... Képét kéne festenem... // Messzi kertét, drága kertét, / Melynek zsúfolt díszeit / Súlyos őszök elseperték, - / S amely mégis itt virít // Bennem," Alma máterünk olvasztótégely és védőburok volt mindig, amin nem fog sem az idő, sem a történelem. Minderről persze semmit nem tudtam azon az őszi délelőttön, amikor az I. a. osztály tanulója lettem.

A kemény megpróbáltatásoktól sem mentes négy gimnáziumi év főszereplői, természetesen, a tanárok voltak. Kéry László - a nagyvárosi hagyományos elegancia megtestesítője - akiről, mi pelyhező bajszú gyerekek nem tudtuk, hogy a Magyarság szerkesztőjeként száműzték Budapestről, csak azt, hogy az angol irodalom szakértője és tapasztalatból azt is, hogy magyar irodalmi ismeretei igen kiterjedtek, osztályfőnököm és magyar tanárom volt az első évben; ő kísérte gyapotszedésre kirendelt osztályunkat egy széllel bélelt bihari tanyára. Bizonyos ideig az önképzőkört is vezette. Második magyar tanárunk, Kornya Sanyi bácsi, érettségiig kitartott mellettünk. Neves magyar tanár volt Nagy János is, de ő nem tanított nálunk - őt az Arany János szavalókórus dirigenseként tartottuk számon. Már nagyfiúkként éltük meg Pálffy István tanárságát. A nálunk alig néhány évvel idősebb iskolán kívül a nagyobb diákokkal tegeződő Fidél, a legmodernebb divat szerint öltözködő, elegáns fiatalember, emblematikus egyéniség volt, a híres politikai kabaré, a Dongó színpad egyik alapítója, rendszeres írója és szereplője, kitűnő sportoló, a legjobb debreceni kézilabda csapat kapusa, a város sakkcsapatának tagja, akinek mindemellett, orosz tanárként gyönyörben úszott a lelke, ha az osztály előtt Majakovszkijt szavalhatott. (Később visszatért a hajdan kényszerből megszakított angol szakra.)

Külön hely illette meg Kiss Tamást, a költőt, a halk szavút, aki rokonná szelídült a diákok között, mintha mindannyiunk jóakaró nagybácsija lett volna. Soha nem acsarkodott alkalmi jelszavakkal, ő szótlanul át tudta adni a diákoknak, hogy neki is teher a mozgalmi kitárulkozás. Ebből az időből való Önvédelem című verse, amelyikben védekezőleg vallja, hogy "... vér / nem fogta még kezem, / törvény se / sújtott még nagyon, (...) jaj nekem: / hisz csupa fegyver / a szívem, / robbanó gránát / az agyam." Megbíztunk benne, s ez nagyon nagy szó volt abban az időben. Azt hiszem, soha nem éltünk vissza a hangos politikát kerülő magatartásával. Történelmet tanított (ennek révén keresztelték pad alatti használatra Kispipinnek a diákok; egyébként tanár úr volt vagy Tomi bácsi). A Móra Ferenc Diákotthonban is gyakran találkoztam vele, u.i. hetente többször korrepetált, azaz ült le mellénk a tanulószobában. Itt alakult ki közöttünk az a meghitt, három pólusú kapcsolat (barátság, bizalom, tisztelet), ami tart mind a mai napig. Tanáraim közül ő volt az első, akinek lírikus próbálkozásaimat megmutattam, aki gondos elolvasás után egy-két biztató szóval fújt éppen annyi levegőt a bennem izzó parázsra, hogy el ne aludjék, de fel se robbanjon. Klasszikus alap-beállítottságú volt, de mindig érzékenyen reagált a modern lépésekre is. Például A lírai mű megközelítése című, 1969-ben kiadott könyvében a kísérletezést akkor bizony rossz szemmel néző magyar irodalmi környezetben Juhász Ferenc egyik versét elemezve azt írja: "...Költői műve nem »merész kísérlet« ma már, hanem (...) korunk új költőisége, ..." Amikor egy-egy költőről, egy-egy versről beszélt, egyszerre volt meggyőző és elmélkedő, lírikus felhangú és pontos, közvetlen és tiszteletadó, röntgenszemű és hajlékony. Jó barátját, Takáts Gyulát is ilyennek ismertem meg jóval később, s ugyanezt mondhatom a baráti trió harmadik tagjáról, Weöres Sándorról, igaz viszont, hogy nála a belső sodrás ereje néha felborította az éssel elválasztott fogalmak egyensúlyát. Tudtuk Kiss Tamásról, hogy teológiát végzett, éppen ezért javára írtuk, hogy soha nem volt kenetteljes - nem volt papos öltözködésében sem. Debreceni polgár volt a szó legjobb értelmében, és költő. Olyannyira költő, hogy ebbéli minőségében az tűnt természetesnek, hogy már a Nyugatban is publikált, hogy a háború előtt megjelent két verseskönyve, s hogy a Szent Anna utca sarkán frissen épült, ott és akkor igen modernnek tűnő irodaház dísztermében, amely hangversenyek és egyéb kulturális események ünnepi színhelye volt, a díszpompás irodalmi esten a debreceni színház csillagai tőle is elszavaltak néhány verset.

A tanári sort azzal zárhatom, hogy költő volt első igazgatóm, Komjáty István is, méghozzá vonalas, a Zengő Hortobágy című elbeszélő költemény szerzője, és gimnáziumunkban volt gyakorlótanár az ötvenes évek elején Boda István, az akkor induló fiatal lírikus.

Az irodalommal "hírbe került" diákok között a felettem járók közül Beke Albert neve ragadt meg a fejemben, ő tudós volt mára akkor is. A nálam fiatalabbakból az eggyel alattam járó Buda Ferenc és Komoróczy Géza kitörő tehetségét vették észre az irodalomra érzékeny lelkek. Buda Ferencet az önképzőkörtől osztálytársaiig már akkor mindenki kész költőnek tudta, Komoróczy Gézáról pedig az az utolsó gimnáziumi emlékem, hogy valamilyen regényen dolgozott, amiből egy fejezetet felolvasott az önképzőkörben.

Érettségi után megint holtpontra jutottam: nem vettek fel egyetemre. Zárolt jövőjű gyári munkás lettem Egerben, ahol 56 tavaszán megvettem Kiss Tamás Hajnal hasad című regényét. A forradalom alatt Pesten voltam; azután következett a nagy szakítás, melynek első állomása Belgium volt, ahol végre kinyílt előttem az egyetem, második állomása pedig Párizs, ahol véglegesült kapcsolatom az irodalommal.

A Magyar Műhely Weöres-különszáma hozott össze újra bennünket. Kiss Tamás melegen gratulált, és óvatosan feltételezte levelében, hogy én vagyok az a P. T., aki az ötvenes évek elején tanítványa voltam a Fazekas Mihály Gimnáziumban. Igen, én voltam, de ekkor tapasztalatból már tudtam, hogy Papp Tiborból több is akad. A legtöbb bajt az hozta rám, aki az ötvenes évek végén gyilkolt-rabolt Kanadában, olyannyira, hogy tettét még a Kossuth Rádió is bemondta, szegény Anyám nem győzte hallgatni rosszakaratú ismerősök farizeusi sajnálkozását. Számos kisebb kellemetlenség forrása volt az a velem egyidőben Franciaországba érkező névrokonom, aki ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban és ugyanazon a napon született mint én (szerencsémre, anyáink nem voltak névrokonok).

Egy évre rá, Rosenberg Ervinnel, szintén Párizsban élő osztálytársammal, meghívtuk hajdani tanárunkat Párizsba. A meghívást elfogadta, egy meleg nyári reggelen érkezett a Gare de l'Est-re. Fáradtan is lelkes, mosolygó, az arcizmok régi táncát meg-megismétlő, szavainak debreceni színét tagadni nem tudó, megemberesedett tanítványaira is kíváncsi, de Párizsból is jól felkészült, ötödik évtizedének derekán járó férfi ült le velünk a találkozás örömét feloldandó, egy kávéház nyitott teraszán az állomással szemben. Néhány szó után helyreállt a régi rend, mintha be sem zártuk volna magunk mögött a gimnázium kapuját. A Magyar Műhely számos hazai írónak-költőnek fekhelyet adó szerkesztőségi szobája lett párizsi otthona. XIII. kerület, rue Brocca, 36. Nap mint nap elmegyek előtte, a szomszédságában lakom, ma is minden úgy áll, úgy néz ki, a boltíves ódon kapu, a kövezett belső udvarocska, a falra kúszó futónövény, mint 65 nyarán, csak a mély orrnyergű idős házmester pár hiányzik, a kapu elektronikus zárja helyettesíti őket. Reggelente innen indult el egyedül vagy diákkísérettel Tomi bácsi a nagy vadonba, néha még este is. A Notre Dame-tól a Louvre-ig, a kivilágított Champs-Elysée-től a szextől parázsló Pigale-ig. Ez utóbbi fertályt kivéve mindenről szinte már előre tudott mindent, mintha csak azért járta volna végig a helyeket, hogy megbizonyosodjék, minden a helyén van.

Párizsi útja többször megihlette a költőt. Az elsőből (Jó reggelt, Párizs!) a többire is (Tuileriák kertje, Áhítat három pillanatban - A Cité, A szűz oltára, Place du Parvis Notre-Dame -, Párizsi éjszaka) kiterjeszthető tanulságokat vonhatunk le. Jó reggelt, Párizs! című anapesztikus lejtésű versében érkezését örökítette meg. Első elmélkedését, a város bemérését egy megfogható ténnyel nyitja: "Pontosan nyolc óra tizenöt perckor fut be az expressz / a Gare de L'Est-re". Költészetében sokszor tettenérhető a biztos, a lebetonozott pontból indított szellemi építkezés; érdemes felidézni néhány versének kezdősorát, például a párizsiakból: "A szőke Szajna öt híd alatt fut el," (A Cité), "A Notre-Dame-ban egy oltár alatt" (A szűz oltára), "Ez itt a tér" (Place du Parvis Notre-Dame) stb. Néhány sorral később bizonyára fentebb említett kávéházi ücsörgésünkre utal, amikor felsejlik benne: "Morajok, hangok, idők méhéből egy nyelv kezd kialakulni, / testvéri szavakat keresünk megosztani emberi létünk, / szíveink bábeli csendjét, ember-előtti magányát". Megkapja a város patinája, a múlt idők nyoma ("régi atyák, halott szüzek hamuit rejti az aszfalt") de érzékenyebben reagál az újra, amit költői képzelete geometrikus alakzatokkal társít: "levélzöld változatos sokszöge, vonalak enyhén / egymásba bújó legyezői, boulevarde-ok folyama" mondja először, néhány sorral odébb pedig: "Ti körök-terek-tengelyek-átlók". Megszokott bukolikus világába visszanézve teremti meg magának az egyensúlyt: "úgy nézlek, akár a gyerekkor rétjeit, mikor az első füvön / rózsaszín csikók heverésztek a napban Pünkösd havában, (...) úgy elhallgatom, mily nesztelenül, remegőn hullatják / otthon, kertjeink mélyén virágukat az almafa ágak." Figyelemre méltó, hogy verses elmélkedésében Kiss Tamás a látvány szerkezeti elemeit ragadja ki a valóságból s fekteti papírra, mint egy absztrakt festmény geometrikus alkotóit. Nem hangulatot akar átadni az olvasónak, hanem érzékeltetni azt az egyensúlyt, amit biztonságos otthonától eltávolodva ijedten keres az idegen környezet arabeszkjeivel hadakozó emberi tekintet. Nem a turista, hanem a menekült, vagy az otthonában is szorongatott és kiszolgáltatott civil világa ez. 1965-öt írtunk akkor. Az évtized közepére a nyomás enyhült, egy-egy kiskapu kinyílt, az ország élt, de még volt bőven ok a félelemre.

A 70-es évek elejétől évente hazajártam, ahányszor Debrecenben megfordultam, felkerestem a Garai utca bölcs poétáját, a fordulat óta gyakrabban vagyok otthon, ám Budán lévén lakásom, Debrecenbe ritkábban jutok el, kapcsolatunkat egyre inkább az irodalom határozza meg. Ízlés-világunk szinte a kezdet kezdetétől ellentétes pólusként távolodott el egymástól: Tomi bácsi a klasszikus modernben találta meg az alkatához, temperamentumához leginkább illő irányzatot, erről tanúskodnak versekről és költőkről írott esszéi, melyekben Csokonaitól Tóth Árpádon és Weöres Sándoron át egészen Juhász Ferencig pásztázik értékre érzékeny tekintetével. Az én közegem a kép- és hangversek, a logo-mandalák, a számítógépes versgenerátorok világa csak érintőlegesen találkozik az övével, ennek ellenére, úgy hiszem, bár más nevében nem szívesen beszélek, megértjük egymást, a barátság és a tisztelet fogja össze ma is kapcsolatunkat.

Párizs, 1997. május 10.