Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kiss Tamás

A kő alatt

A költők nem halnak meg. Nesztelen

egy oldalajtón a fényről kilopóznak,

elviszik öthúrú lantjukat.

Nem néz feléjük többé senki sem,

de halhatatlan lesz a lábnyomuk

ahogy csöndben utánuk lépeget.

Időtlenül és személytelenül

felszólal a mélyből egy verssoruk

de diftongusaikat elfelejtik.

Aki kiköltözött egyszer a szavakból,

az nem mérhető, annak nincs termete

a végtelen már önmagát növeszti.

Égbe se száll - óh jámbor képzelet! -

új testét sarjasztja a kő alatt,

s dermedten figyel egy kürt szavára.

 

Félhomályban

November, óh barna napenyészet,

hol vagy te kék naptámadat;

elindíthatod-e újra - egykor

két kamasz csikó-lábadat?

Hisz egyik erre lép, másik arra,

egyensúly után kap a bot,

nem áll a föld, forog az ég,

az vet csak parányi lobot.

Az élet ábra, csupán felület,

félhomály, mint felhőn a Hold,

minden csak megy, csak távozik,

az jön, ami még sose volt.

Szárítókötélen leng a lét,

fagyasztja dér, perzseli hőség,

veri tél jege, nyár heve,

messze a nap-éj-egyenlőség.

Aki nem csal, az megöregszik,

árnyékba ül és fénytelen

vár évre, napra, hóra,

s míg él: remélni kénytelen.

(1997)