Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Oravecz Imre

Szajla

(Verstanulmányok egy regényhez)

 

Grenya

A szánt hívtuk így,

a lóvonta nagyot,

melyet főként ganajhordáskor használtak,

és annak kicsinyített mását,

mellyel a lejtőkön csúszkáltunk,

egyszerű, ősi szerkezet volt,

nem nagyon hasonlított a városi ródlira,

melynek létezéséről különben nem tudtunk,

a talpfába ácsolt tartók derékszöget zártak be a mélyen elhelyezett,egyenes kereszthevederekkel,

a csőröket elől nem kötötte össze semmi,

és ülésül maga a két áthidalás szolgált,

melyek oldalt kissé kiálltak,

és leginkább korlátokra hasonlítottak,

széles csúszófelületével jól gyorsult,

és ha elől is meg hátul is ültek rajta,

jól lehetett vele nyomot törni,

ha nem,

az egyenetlen súlyeloszlás következtében vagy az orra vagy a fara ment a kelleténél mélyebbre a hóban,

és a nagy fesztávolság miatt csak nagy ívben kanyarodott,

de a legnagyobb hátrányt a pár centis, keskeny ülés jelentette,

csak úgy lehetett rajta megmaradni,

hogy az ember menet közben erősen előre dőlt,

és két oldalt terpesztartásban a talpfára feszítette a lábát,

de így is könnyen lerepült,

ha hancsikot vagy borozdát fogott,

és nem vett senkit maga elé,

kibe megkapaszkodhatott volna.

 

Borjú

Úgy maradt meg benne, mint az egyetlen borjú,

holott bizonyára előtte és utána is volt még borjúnk,

nagyon vártuk,

első borja volt a Citromnak,

de könnyen kijött,

Vahalcsik sógor vezette le az ellést,

apám ment érte hajnalban,

mikor megindult,

előtte való nap megnézte,

és azt mondta: esedékes,

anyám nagyon örült neki,

hogy bika lett,

ez beleillett a terveibe,

úgy számított,

hogy szerződik rá,

ha megnő,

felhízlalja leadásra,

azért ad legtöbbet az élőállat-felvásárló,

egészségesnek látszott,

mindjárt felállt,

mikor tisztára nyalta az anyja,

és később is szépen fejlődött,

bár először nem szopott,

úgy kellett cumiztatni,

öröm volt nézni,

ahogy az almon fekve felénk fordítja nagy, gyapjas fejét,

és ártatlan, kékesszürke szemeivel ránk csodálkozik,

vagy ahogy dudros csűdű, hosszú, fehér lábaira áll,

és kíváncsian hozzánk jön,

és nedves, meleg orrával megszagolja a kezünket,

mindenki szerette,

és ha tehette,

szaladt az istállóba,

ha nem volt is ott dolga,

vagy valami ürügyet keresett,

hogy a közelében lehessen,

és gyönyörködhessen benne,

de pár hetes korában egyszer csak megbetegedett és megdöglött,

nem lehetett mindjárt elásni,

meg kellett várni,

míg megvizsgálja az állatorvos,

anyám sírt,

és nem akart beengedni az istállóba,

mégis bementem hozzá,

ott feküdt elnyúlva, mozdulatlanul, nyitott szájjal a placcon,

hová lehúzták a hídlásról,

és dobszerűen fel volt puffadva a hasa,

külön fájt,

hogy felboncolták,

hallottam a furcsa hangot,

melyet a feszes, hólyagszerű hasfal adott,

mikor belehasított az éles penge,

pedig nem is tartózkodtam otthon,

mikor végrehajtották a műveletet,

a legrettenetesebb azonban a nyitott hasból áradt émelyítő, édeskés bűz volt,

ez fogadott az udvaron,

mikor megjöttem az iskolából,

és hónapokkal később is éreztem az istállóban,

valahányszor beléptem, az anyját etetni vagy aljazni,

mindig hányinger környékezett.

 

Motorbicikli

Zalavári 125-ös Csepelén mindig elámultam,

neki volt először motorja a faluban,

ha Lakot is Szajlához számítjuk,

de Csipi Gabién ültem életemben először,

Csipi Gabi terpesi legény volt,

keresett egyszer valakit,

és megállt mellettem az úton,

és megkért,

hogy menjek vele és mutassam meg,

hol lakik,

elmagyarázta,

hova lépjek, meg mibe kapaszkodjak,

de mihelyt felmásztam a vezetőnél jóval magasabb utasülésre,

nyomban éreztem,

hogy hibát követek el,

de akkor ijedtem meg csak igazán,

mikor indított,

és felemelte a jobb lábát a földről,

hogy lenyomja vele a sebességváltót,

mert a jármű kissé balra, a bal lába irányába dőlt,

mellyel kitámasztott,

olyan volt,

mintha hirtelen kirántanák alólam a nyerget, és máris zuhannék,

ordítani kezdtem,

hogy ne, hogy várjon, hogy nem akarom, hogy tegyen le,

de nem hallgatott rám,

hanem felvette a bal lábát is,

és teljesen szabályosan elindult,

és pár méter megtétele után csak akkor állt meg,

mikor egészen hatalmába kerített a rémület,

és ütöttem, vágtam, püföltem a fejét, sőt, még fojtogattam is,

akkor húzta be végre a kuplungot, és lépett a fékre,

és hagyta,

hogy remegő térdekkel és zokogva leszálljak.

 

Josi bácsi

Csáki Josi bácsi, Csáki Pista, Csáki Jani, Csáki Józsi apja és Csáki Tomi nagyapja,

akkor lettünk szomszédok,

mikor Új-Telepre költöztünk,

nagy szegénységben élt a családjával egy szóba-konyhás kis házban,

jobbára a ház mögötti nagy kertből,

mert egyéb földtulajdonnal nem igen rendelkezett,

apró, keszeg, öreg ember volt,

napszámba már nem járt,

ellentétben két fiatalabb fiával,

kik mindenféle alkalmi munkát elvállaltak,

és nyáron summásnak is elszegődtek az Alföldre,

vagy a legidősebbel,

ki a recski ércbányában dolgozott,

és megházasodván már nem vele lakott,

néha elcsoszogott a kocsmába,

de nem sokat ivott,

mert már a kevés is megártott neki,

többnyire csak otthon ült és pipázott,

és politizált,

ami abból állt,

hogy nyíltan szidta a kommunistákat,

és folyvást az amerikaiakat várta,

és csak az apai szeretetnek tudható be,

hogy nem tagadta ki bányászfiát,

ki párttitkár volt,

és mindig Szálin apánkat mondott Sztálin helyett,

és ezt komolyan is gondolta,

szenvedélyesen olvasott,

mindent, mit írva talált,

de leginkább a Szabad Népet,

melyre a legínségesebb időkben is előfizetett,

tudta,

hogy hazudik,

mégse hagyta volna ki egyetlen betűjét sem,

talán, hogy tűzbe jöjjön tőle, mint a harci mén a csatazajtól,

meg hogy legyen miről beszélnie,

mert beszélni nagyon szeretett,

kivált téli estéken,

mikor beszorultak a piciny konyhába,

és átment hozzájuk a közvetlen szomszédjuk, Matyi Józsi vagy a felső sorról Misik Jani,

tőlünk meg átugrottam én,

és kártyáztunk,

zsíroztunk vagy durákoztunk,

és összejött a hallgatóság,

ő maga sose játszott,

csak szűntelenül a világpolitikai helyzetet magyarázta,

és szóval tartott bennünket,

mialatt elszántan csapkodtunk az asztalhoz a lapokat,

és úgy tettünk,

mintha rá is figyelnénk,

csak akkor hallgatott el,

ha bekapcsolta a rádiót,

és Szabad Európára csavarta a keresőt,

ez az adó fontos szerepet töltött be életünkben,

ezt fogtuk azon az 57-es januári estén is,

mikor benyomultak a konyhába a fegyveres különítményesek,

nem kopogtattak,

csak belökték maguk előtt az ajtót,

és bent termettek,

valósággal megdermedtünk az ijedtségtől,

és azt hittük,

menten főbe lőnek bennünket,

vagy elvisznek Szibériába,

csak Josi bácsi őrizte meg nyugalmát,

felállt a masina melletti sámliról,

udvariasan köszönt a köszönés nélkül beállított hivatlan vendégeknek,

határozott mozdulattal felnyúlt a fali polcra,

és a kapott utasításnak megfelelően haladéktalanul kikapcsolta a készüléket,

miután elkerültem hazulról,

jóformán szem elől vesztettem Josi bácsit,

csak iskolai szünetekben láttam,

és akkor is csak távolról és futólag,

utolsó találkozásom is így esett vele,

egy gyönyörű, napsütétes, koranyári vasárnapdélelőtt arra lettem figyelmes az udvarunkról

hogy a legfiatalabb fia talicskán tolja el a házunk előtt,

és ültében olyan furcsán előre bukik a feje,

és kérdésemre,

hogy mi történt az apjával,

azt felelte,

hogy összeesett a kocsmalépcsőn és meghalt,

de az is lehet,

hogy képzeletem szülte a szép halált,

mert a család ma váltig állítja,

hogy párttitkár-fiának udvara volt a szomorú esemény színhelye,

és kivételesen nem ivott,

viszont tény,

hogy talicskán szállították haza.

 

Baji Pesta

Munkásféle ember volt, csendes, hallgatag,

és mindig cigarettázott,

gyárban dolgozott, Nádasdon, Ózdon,

meg a fúróknál,

mikor a 40-es évek végén olajat kerestek a környéken,

és az új posta helyén is állt egy fúrótorony,

valaha állítólag komolyan udvarolt anyámnak,

ő vette volna feleségül,

ha váratlanul fel nem bukkan az apám,

és le nem üti a kezéről,

ezt mindig nehezen tudtam elképzelni,

a testmagassága miatt,

anyámnak ugyanis alig a válláig ért,

a feleségét mindenki Vécsi Marinak hívta,

mert Vécsről hozta,

anyámhoz hasonlóan ő se járt népviseletben,

ez akkor még ritkaságszámba ment,

az asszonyok csak később kezdtek kivetkezni,

és vágatták le kontyba tűzött hosszú hajukat,

Vécsi Mari két gyereket szült,

az idősebbel játszottam is gyerekkoromban,

mert a közelünkben laktak, az öreg Maruzs mellett, egy kis házban,

a bejárás is az öreg közén át esett hozzájuk,

de aztán áthurcolkodtak, még előttünk, Új-Telepre,

ugyanannak az utcának a túlsó végébe,

hol később mi is építkeztünk,

ezzel meglazult a két család közt a kapcsolat,

és mikor Pista bácsi beleártotta magát a politikába,

meg is szakadt,

és épphogy fogadtuk a köszönését,

mert azontúl egy húron pendült a tanácselnök-unokatestvérével, Baji Francival,

ki a hatalmat testesítette meg szemünkben,

fiai továbbtanultak, és máshol próbáltak szerencsét,

ő élete végéig otthon maradt,

és mint előjogokkal bíró személy nagy szenvedélyének, a vadászatnak hódolt,

esténként lesre menet mindig új házunk előtt ballagott el füstöt eregetve,

és ha függőlegesen lógatta a válláról a puskáját,

majdnem a földet verte a tusa,

fiatalabb fia később visszaköltözött a faluba,

és van egy lánya,

ki negyedikes gimnazista korában érettségi tételnek választotta munkásságomat,

és egyszer eljött hozzám,

és mindenféléket kérdezett tőlem, rólam.

 

Siroki nagyanya

Anyai nagyanyám

tulajdonképpen nem is siroki,

csak ott lakott élete végén,

és ott is van eltemetve,

úgy került Sirokba,

hogy mikor nagyapám nyugdíjba ment,

beköltöztek a darnó-pusztai erdészházból a faluba,

telket vettek a felvégben,

házat építettek rá, és abba,

gyerekkoromban sűrűn látogattam,

télen gyalog mentem hozzá,

végig a Tarna-parton, a folyó vonalát követve,

nehogy eltévedjek,

ha közben hóvihar tör ki, és köröskörül semmit se látni,

nyáron biciklivel,

a darnó-alji földúton,

és ha netán nem tartózkodott otthon,

a magas deszkakapuhoz támasztottam a járművet,

és arról másztam be az udvarra,

egyetlen állandó társa Bogár, egy fekete kutya volt,

nyáron gyakran az istállóba zárta,

nehogy felegye az eperfa alól a tyúkoknak szánt epret,

nagyapám akkor már nem élt,

meghalt nemsokkal a falulakóváválás után,

és semmi nem lett a hosszú öregségből,

melyre berendezkedett,

de a kertben még teremtek a gyümölcsfái,

a méhesben még megvoltak az üres kasok,

a fészerben még ott hányódtak a famegmunkáló szerszámai: a szorítóbak, a gyalu, a furdancs, a kézivonó és a többi,

nagyanyám szerint az ital ölte meg,

a végén állítólag már odáig volt érte,

hogy a puskáját is eladta,

csakhogy italt vehessen az árából,

talán az vitte el, talán nem,

mindenesetre valamivel nagyon megbánthatta nagyanyámat,

mert folyton szidta,

és mindig úgy beszélt róla,

mintha még köztünk volna,

különben jó asszony volt,

apró, töpörödött, madárcsontú,

de dolgos, szívós, büszke, bátor,

maga tartotta el magát,

még a gyerekeitől sem fogadott el segítséget,

nem siránkozott, nem panaszkodott a szűkös körülményekre, az egyedüllétre,

vállalta a magányt, hősiesen, méltósággal viselte sorsát,

csak a rendszerrel nem tudott sehogy se kibékülni,

szenvedélyesen gyűlölte a kommunizmust,

és véleményét a legsötétebb időkben sem rejtette véka alá,

és mindig attól rettegtünk,

hogy egyszer érte jönnek és elviszik,

nem nagyon érintkezett senkivel,

még a templombajárással is felhagyott,

és olykor káromkodott is,

pedig mélyen vallásos volt,

ellenben az erdő nélkül nem tudott meglenni,

rendszeresen gombázott meg fát szedett,

még nyolcvanéves korában is hátán hordta onnan a tűzrevalót,

néha engem is magával vitt,

ilyenkor izgatottan vártam,

mikor találkozunk végre Szűz Máriával,

mert mindig azt mesélte,

hogy meg szokott ott neki jelenni,

és felkéredzkedik a hátára,

ám a Boldogságos az én jelenlétemben sosem mutatkozott,

mindig leltünk viszont cepét,

megjósolt több árvizet, aszályt, tűzvészt,

és elterjedt róla,

hogy látnoki erővel rendelkezik,

de ha valaki jövendöltetni akart vele,

kinevette és elkergette,

olykor nála aludtam,

mindig korán feküdtünk,

mert nem akarta feleslegesen égetni a petróleumlámpát

(a villanyt takarékosságból kikapcsoltatta),

nekem az utcai szobában ágyazott a bőrdiványon,

ő maga a konyhai nyoszolyán hált,

és mindig sötétben vetkezett le,

ezek gyötrelmes éjszakák voltak,

ha autó ment el a ház előtt,

összekoccantak a tálalószekrényben a poharak,

és megremegtem a félelemtől,

és sokáig nem bírtam elaludni,

mert azt hittem,

van valaki rajtam kívül a szobában,

és az zörög,

mikor örökre lehunyta a szemét,

a húgom vendégeskedett nála,

egy ágyban aludtak,

és reggel arra ébredt,

hogy nagyanya holtan fekszik mellette,

engem Egerben ért a hír,

hol akkor diákotthonban laktam,

szerettem volna részt venni a temetésen,

de az igazgató nem engedett el,

mert a postán kézzel írták a táviratot,

és nem hitte el,

hogy valódi,

ez azóta is bánt.

 

Félbehagyott lista

Agyaghasáb a Baji-pástról,

korhadékdarab az ófalui ház előtt állott gesztenyefa törzséből,

tőkemaradvány dregolyi szőlőnkből,

egykori udvari kemencénk ajtófogantyúja,

nagyapám kanadai állampolgársági oklevele,

angolnyelvű, szentképes, imádságos gyászkártya, melyet nagyapám halálkor nyomtattak,

rövidnyakú, enciánkék palack siroki nagyanyámtól,

fafedeles porcelánsótartó apai nagyanyám hagyatékából,

erdésznagyapám orosz frontról hozott bajonettből készített agancsnyelű kése,

anyám imakönyve,

anyám kedvenc kapája,

anyámszőtte vászontörülköző,

anyámhímezte kispárnahuzat,

takaró anyámtól, melyet mindig maga alá tett, ha kocsival vittem valahová

anyám régi nokedliszaggatója,

anyám utolsó levele hozzám,

anyám olvasójáról leszakadt apró fémkereszt, melyet sehol se találtunk, mikor az olvasóval együtt a kezére akartuk tenni a koporsóban,

apám nagyanyámmal közös kivándorló-útlevele,

tojásdadra görgetett kő az Adriából,

kivágás a Hajdú Bihar Megyei Naplóból első megjelent versemmel,

kézzel festett virágos számlapú hipis Doxa óra, melyért kanadai nagyapámtól kapott szintén Doxa márkájú órámat a 70-es években elcseréltem,

felvételi értesítés,töredék a debreceni Kossuth-egyetemtől,

fehér-babos kendő attól a lánytól, ki miatt valaha meg akartam halni,

repülőjegy a TWA-től, melynek gépével először repültem át az Atlanti-óceán felett,

első amerikai telefonszámom egy köralakú, fehér vinyettán,

hálószerűvé kopott, olajzöld frottírtörülköző Iowa Cityből,

chicagói buszjegy 1976-ból,

tengeri csillag Montereyből,

első windsori látogatásomkor nagynénémtől kapott, agyonviselt pupliningem,

University of Illinois-diákigazolványom,

a Kortárs című folyóirat levele arról, hogy mégis közlik verseimet, mert már nem vagyok betiltva,

a budapesti Péterffy utcai kórház zárójelentése a fiam születési adataival,

a fiam szőke hajtincse kétéves korából,

a fiam tejfoga,

a fiam kisiskolás lunch boxa Kaliforniából,

a fiam amerikai oltási igazolványa,

a fiam hawaii útinaplója,

papírfecni Mrs. Hannontól, a fiam angol tanárától, melyen tudatja velem, hogy sok öröme telik a fiamban,

a fiam Isla Vista-i iskolai bizonyítványa,

kis szőrmekutya és kis szőrmemajom, melyekkel a fiam aludt Amerikában,

fiam gyűjtötte korongalakú, vörös homokkő Canyon de Chellyből,

apró zacskó homok az Anza Borrego-sivatagból,

kvarckristály az arizónai Quartzsite-ból,

foszlott, kifakult póló, melyben Halálvölgyben túráztam,

préseletlen eukaliptuszlevél Goletából,

hüvelyes paló verde-termés Blythe-ből,

az amerikai Bevándorlási és Honosításai Hivatal értesítése arról, hogy menedéket kaptam az Egyesült Államokban,

amerikai társadalombiztosítási számom,

legtehetségesebb hallgatóm Celan-dolgozata a Kaliforniai Egyetemről,

a Banc of America kaliforniai tájképekkel díszített, nevemre szóló csekktömbje,

egy DAAD-pályázati űrlap másolata, melyet Esterházy Péter töltött ki helyettem, mikor magam alatt voltam,

golyóstoll attól a nőtől, kit utolsóul szerettem életemben,

üres teknősbéka-páncél a minnesotai Rum folyóból,

néhai Pami kutyám nyakörve,

Weöres Sándor három verskézirata,

géppapírlap fiam nagybetűs írásával, melyen nyolcéves korában karácsonykor arra kéri a Jézuskát, hogy az anyja legyen újra a feleségem,

és így tovább, és így tovább...

kezdem lassan megérteni a magukat tárgyakkal, csecsebecsékkel és mindenféle limlommal körülbástyázó öregeket,

kiket már csak az emlékek éltetnek.