Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Halász László

Szövegjáték; Az olvasó átváltoztatása

 

Játsszunk másképpen! Arra a bizonyos szigetre nem vihetünk egyetlen vaskos regényt sem. De néhány mű - együtt is csak egy karcsú kötetet tennének ki - ott vár. Tekintsük úgy őket, mint egy ismeretlen (irodalmi) kultúra képviselőit. Híradást az emberi állapotról, az én kalandjairól. Esztétikai, pszichológiai, szociológiai, történeti információk igényeink szerint rendelkezésre állnak. Paradox módon azonban az adottakon kívül más irodalmi művek nem hozzáférhetők.

1.

Ju Cun doktor az elbeszélő, egykori angol tanár, Londonban az első világháború idején a németeknek kémkedik. A brit tüzérség állásának a nevéről kell informálnia őket, mielőtt az angoloknak dolgozó ír kapitány letartóztatná. A telefonkönyvben megtalálja a London közelében lakó Albert nevét, aki üzenetét továbbíthatja. Amikor leszáll a vonatról, minden útkereszteződésnél balra kell fordulnia. Eszébe jut, hogy mindig balra fordulni annyi, mint eljutni a labirintus középpontjába. A labirintusokról azért tud, mert dédapja, Cuj Pej politikai-tudósi-művészi pályáját elhagyva, egy regényt írt és egy labirintust épített, amelyben "mindenki eltéved". Utóbb egy idegen meggyilkolta.

Az elbeszélés ideje a századunk második évtizedében lezajlott első világháború, tere az egyik hadviselő fél fővárosa és környéke, cselekménye pedig a kémek és kémelhárítók tevékenysége. Mégsem ezt a világot ábrázolja. Mintha azt mondaná, hogy a valódi események alapján leírt valódi vagy őket követő kitalált történetek nem árulnak el igazán fontosat az emberről és történeteiről. Hátha oktalanul hisszük, hogy az események valódiak? De ha netán azok, így is csak kulisszái a labirintus-motívum körül forgó meséknek.

Az elágazó ösvények kertje sokszoros játék a labirintussal az írás labirintusában. Az elbeszélő bolyongását (az elveszés és a megtalálás eljátszását) egy szabályszerűen elágazó útvesztő, a telefonvonalak bérlőinek nevét tartalmazó könyv segítségével kezdi (labirintus 1). A labirintust - amelyet kertekbe is szokás telepíteni - gyakran kifejezetten az útvesztés céljával tervezik és építik meg. A mintákat a természet adja. Ilyen a búvópatakok, kanyargós folyosók, zsákutcák és termek hálózatából álló barlang. És ilyen az anyaméh. Az anya nemi szerve a bejárat, a belső szervek alkotják a falak között kanyargó utat. A labirintus középpontjában ott a magzat. Megszületésekor keresztül kell haladnia a sötétség csalóka útjain, hogy legyőzze a halált és életre keljen. Ősmintája a misztériumoknak: a labirintusban megtett út az embert újjászülő metamorfózis. A játékosság köti össze a labirintust az irodalommal. Elbeszélőművek gyakori témája, hogy a hősnek túl kell jutnia egy nehéz akadályon. Egyúttal a hős felismeretlen marad "akár mert ő maga rejti el valódi arcát, vagy mert más alakot vesz fel, vagy mert nem ismeri saját magát. Egyszóval: a hős álarcot visel, álruhában lép fel, titkot hordoz."a A labirintust " természetétől fogva nem lehet racionálisan megoldani."b "Nem bizonyos ismeretek rögzítése, hanem egyfajta érzelmi 'sokk' emléke és felébresztője."c

Az elbeszélő az ismeretlen városkában mint egy körkörös labirintusban halad céljához (labirintus 2). A kerek, körkörös labirintus maga is egy archetípusnak: a körnek (vagy gömbnek) az egyik fajtája. Az osztott körforma, a mandala jelenik meg régi köralakban épített városokban. A mandala egyszersmind " körülkeríti, külső behatásokkal szemben védelmezi a lelki teljességet."d A mikro- és makrokozmosz egysége. Az elbeszélő a körkörös labirintusban felismeri az elágazó ösvények kertjét (labirintus 3), ami a dédapja által tervezett labirintus, illetve annak mása (labirintus 4).

Dédapja regénye maga is elágazó ösvények kertje, egy önmagába visszatérő labirintus. Egy könyv csak egy módon lehet végtelen - így Albert -, ha ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonos az elsővel, és így a "végtelenségig folytatható". (labirintus 5). Egy olyan világot mutat be, amelyben minden - egymást kizáró - lehetőség valóra válhat. "Az ön őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az idők végtelen sorában hitt (...) Az idők többségében nem léteznek; egy esetben ön létezik és én nem, másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk. (...) Az egyikben ellensége vagyok önnek." Az én viszonylagos állandósága is megszűnik (labirintus 6). Erre tanítja az elbeszélőt a (3.) labirintus középpontjában élő és a (5.-6.) labirintus titkait megfejtő Albert. Az elbeszélő jó tanítvány: noha egyik énje barátja a megfejtőnek, a másik ellensége. Megöli, hogy a gyilkosságról beszámoló újságcikk adja hírül az áldozat nevét. Albert tehát a neve az elpusztítandó városnak (labirintus 7).

Ezzel azonban magát is erőszakos halálra ítéli. De nemcsak ebben fordított tükörképei egymásnak. Ju Cun egy kínai Angliában, Albert angliai otthonában teremt kínai környezetet; Ju Cun korábban nyelvtanár - nyelvek tolmácsa, ma kém - hadititkok felderítője. Albert ma idegen kultúra titkainak kikutatója, korábban kínai misszionárius - vallási értékek tolmácsa. Cuj Pej műve kapcsán Ju Cun keveset tudó tanulóként hallgatja Albertet, a szakértő tanárt. Egyúttal Albert mint a regénylabirintus értelmezője (újraalkotója) ugyanúgy pályát váltott, mint a regény alkotója; ugyanúgy minden idejét a műnek szentelte és ugyanúgy egy idegen végez vele, aki viszont leszármazottja az alkotónak és a történet elbeszélőjeként maga is alkotó. A történet a hasonmások egymásbaágazó ösvényén halad (labirintus 8).

A szerepek egyébként sem véglegesek. Egy újabb jövőben - amit a szöveg iránymutatásai alapján az olvasó képzel el és "ír meg" - további rokon történetek születhetnek. Mivel mindegyik történet érvényes, értelmetlen az a kérdés, hogy melyik igaz (labirintus 9). Mindvégig az elbeszélő szempontjából ismerhetünk meg mindent. A hétköznapi fogalmi-logikai gondolkodással összeegyeztethetetlen mesében a rejtett tartalmakkal átszőtt álomlogika bizarr kanyarai fedezhetők fel (labirintus 10). A szűk folyosókon, ösvények keresztútjain elveszés szorongásos álomképei közös emberi élmények. A cél a saját én megértése. A labirintus mélyén gyakran egy tükör van, amelyben az ember felfedezi, hogy "a 'Deus absconditus' (rejtett Isten) avagy a szörnyeteg nem más, mint ő maga."e

A tükörnek egyébként kitüntetett a szerepe az én megteremtésében. Hatodik-tizennyolcadik hónap között a gyerek testi egysége feletti uralmát csak képzeletében vetítheti előre. A teljes forma hasonló képével annak alapján azonosul, ahogyan saját magát észleli a tükörben. Így alkotja meg azt a mintát és vázlatot, amiből énje felépül. "Az egyén kialakulásának történetében a tükörstádium dráma(...)", amely kielégülést akkor okoz, ha a belső és a külső töretlen egységének élményével jár. Ugyanakkor a fantáziálások a feldarabolt, elkülönülő, megkettőződő, átalakuló testről, "az elidegendő identitásról" mind ide nyúlnak vissza.f

Már az alvást megelőző, perihipnikus gondolkodást is inkoherencia jellemzi; az elme kategóriái, a köztük levő kapcsolatok szétesőben vannak. Az álomban vagy más révületszerű állapotban az énnel is ez történik. A testi én érzése a feltétele az éntudatnak csakúgy, mint az énazonosság átélésének, ami viszont a különböző időmetszetek énállapotai között folyamatos összetartozás megélése. Nélküle az ember elveszettnek érezheti magát, de meglehet korlátlanul szabadnak, az idő felett győztesnek is. Elhagyva a fizikai kötöttségeket (mind a ténylegesen mért időét, mind a megszokott idegrendszeri adottságokat, amelyek a szervezet ritmikus folyamatait vezérlő biológiai óraként is müködnek), az ember a téri viszonyokká is átforduló idő labirintikus szerteágazásaiban új meg új alakot: ént és sorsot ölthet (labirintus 11).

Az idő-, tér-, énhatárok összefolyó képeit matematikus módjára komponálta és filozófus elemző-értekező nyelvével fegyelmezte meg a szerző. A mű címe nemcsak témáját jelöli meg pontosan, egyszersmind vonatkozik önmagára: a mesére, amit és a cselekmény szövésére, ahogy megjeleníti (labirintus 12). Egykor népszerű olvasmányok voltak -- így forrásaink -- a rejtélyes sárga emberről szóló kémtörténetek. A mű a külvilág aktuális eseményei helyett egy másik irodalmi szövegfajtára támaszkodik. Ebbe a könnyen bejárható labirintusba pastiche-ként rejti el mitológiai szövegekig visszanyúló talányait emberek és történeteik mindig újraírható, mert bizonyosan soha ki nem ismerhető életéről és haláláról (labirintus 13).

 

2.

 

A férfi végre folytathatta a regény olvasását. Parkra néző dolgozószobájában, zöld bársonnyal behúzott, kedves karosszékébe ült, háttal az ajtónak. Átadta magát a műnek. Átélte az utolsó találkát, amint az erdei kunyhóban az asszony gyengéden csókolgatni kezdte szeretőjét. Az azonban most nem ezért jött.

Amint elváltak a kunyhó ajtajában, az asszony, ahogy kitervelték, az észak felé tartó ösvényen indult el. A férfi a szemközti úton lopakodott előre a fák és ösvények között. Hamarosan belépett a házba. "A fülében lüktető vér dobolásában az asszony szavai visszhangzottak: elöl egy kék terem, utána egy díszes folyosó meg egy szőnyeggel borított lépcső. A tetején: két ajtó. Senki az első szobában, senki a másodikban. Azután a szalonajtó, akkor kézbe a tőrt, az ablakon beszüremlik a fény, ott a zöld bársonnyal bevont, magas támlájú karosszék, és a férfi- a karosszékre támasztott fejjel - egy regényt olvas."

Ha Albert ismerhette volna Az összefüggő parkok-at, elégedetten konstatálhatta volna: az elbeszélés tökéletesen ciklikus és végtelenségig folytatható. A főszereplő egy férfi, aki-egy kert-labirintus közepén levő házban - arról olvas egy regényt, hogy egy férfi a szeretőjével kitervelt gyilkosságot hajt végre az útjukban álló harmadik ellen, aki az előbbi férfi, aki arról olvas egy regényt... A szövegen kívülhelyezkedő mindentudó elbeszélő egy férfi nézőpontjából írta meg, hogy egy férfi, aki ... És sok nő és férfi olvassa, hogy egy férfi, aki ...

Albertnak nem, de megalkotójának bizonyára kedvére lett volna az is, hogy ez a szöveg is másfajta szövegből merít. A bűnügyi-szerelmes történet sémáját parodizáló játék rendkivüli eleme, hogy a hős cselekvőként és olvasóként egyszerre szereplője a történetnek. "Egy az egyben" szól arról, hogy az olvasó mindig ott van. Ez sem idegen az első elbeszélés szerzőjétől. "(...) számára (...) az irodalom egy másik irodalomtól kevésbé a szövegben, inkább az olvasás módjában különbözik; ha ma bármilyen írott oldalt (mint ezt) úgy tudnánk olvasni, ahogy 2000-ben fogják, ismernénk a 2000. év irodalmát."a

Irodalmi szöveg nem létezik az olvasó, íróéval egyenértékű, alkotótevékenysége nélkül -- hirdeti Az összefüggő parkok. De e tételt a mindennapi valóság szabályait felrúgó képtelen mese kiötlése ironikusan cáfolja is. Miközben úgy látja-láttatja az olvasót mint társalkotót, egyidejűleg úgy is látja-láttatja, mint aki a szöveg függvénye: azt kényszerül tenni, amire az ráveszi. A szempontváltoztató kettőslátás éppúgy irányul a mindennapi olvasóra, aki kézbeveszi a szöveget, mint a cseppet sem mindennapira, aki erre képtelen, mivel maga is benn van a szövegben. A kritikus határnak az áthágása, történjen mégoly elegáns modulatokkal, súlyos követkeményekkel jár. Megkérdőjelezve "a lét érzékelésének ártatlanságát", az irónia " egy kis önámítás pillanatnyi és nyilvánvalóan ártatlan leleplezéséből mindjárt az abszolút dimenziói felé rugaszkodik."b

A szövegvilágban, a lehetőségek lehetetlen világában nincs lehetetlen. Az olvasó hőssel való azonosulásának a határa sem itt van. A hős metamorfózisa is határtalan. Gyanútlan olvasóként kerül be az elbeszélés labirintusába, majd összeesküvő válik belőle, hogy a gyilkosság elkövetése pillanatában egyazon gesztussal önmagát elpusztító és újrateremtő halhatatlanként ismét mint olvasó kezdje előlről a végenincs ciklust.

A szövegbeli olvasó megdöbbenéssel vegyes feszültségét, akárcsak a szövegen kívüliét a váratlan és hirtelen lezajló szerepváltás oldja fel, amikor - miként egy szabvány bűnügyi történetben szokásos -kiderül, hogy ki a gyilkos. A szöveglabirintusba épített tükör -amelyben a látott kép összemosódik az elképzelttel - az elbeszélés hősét és olvasóját többszörösen megkettőzi. A szövegbeli olvasó saját gyilkos arculatával találkozik, a gyilkos olvasóként néz vissza, a szövegen kívüli olvasó a szövegen belüli olvasóba - gyilkosba vetül "az idők végtelen sorában" - ahogy Albert mondaná.

A hős mindenkori szerepének kivánalmai és nem szó szerinti maszkot visel. Szerepmaszkjait gyorsan váltogatja. Az ókori színjátékokban a maszkot personának nevezték, ami latinul a személyiség szótöve. Ha az ember azonosul maszkjával=personájával, egyyéválik szerepszemélyiségével. "A maszk (...) lehetővé teszi, hogy az ember minden legyen, démoni hatalommal rendelkezzék."c A maszk egyszersmind a karneváli népi játékok egyik sokértelmű motívuma, amely "a természetes határok egybeesésének átmeneti, változékony, áthágható voltát fejezi ki."d Ebből a nézőpontból nem az (ön)megtévesztés, hanem a konturok fellazulása és átváltozása, a kötetlenség, az újjászületés elemei tünnek elő, egyebek között alkotó és befogadó között is.

A játék nemcsak megküzdés az akadállyal, a titokkal, nemcsak agon, mimikri is. De aki gyakran mássá válik, mint aki (volt), tudja-e egyáltalán, hogy kicsoda is ő valójában? Kivált, ha az álcázás vagy alakváltás gyors körforgása elszédíti. Mintha körhintában=ringlispilben (spiel=játék) ülne. Ez a játék az ilinx, "amelyik a szédületet keresi és megkisérli lerombolni az érzékelés szilárdságát."e Az irónia maga is "a túlzás szédülete."f

A játék teljessé válik. Erőfeszítéssel megvalósuló, akadályokon keresztülvezető formája, a ludus találkozik az önfeledt ujjongással, az eksztatikus zabolatlansággal, a paideaia-val. A paideia szédülete nemcsak büvölet; a testi egyensúly felborulása az egyensúlyszerv pillanatnyi müködési zavarát jelzi. A testi egyensúlyról, a testhelyzetről és a testmozgásról a belső fülben található ősi készülék tájékoztat, amelynek a neve -- alakjának köszönhetően -- labirintus. Az összefüggő labirintusok?

 

3.

Miközben elölről kezdte írni a történetet, felötlött benne, hogy "a tulajdon élete is költött és ő vagy a hőse, vagy valamelyik mellékszereplője." A felismerés elégedetlenné tette. A történet egy történetet író íróról mára "irodalmi szabvány" lett. "Még ha szerzője egyetlen olvasója is, mint ő maga készülő művének, készülő mondatának, és mint az ő főhőse a magáénak és így tovább, olvasó-énje akkor sem egyezett szerző-énjével, ez pedig értékesíthető körülmény. Ez aztán a feszültség."

Nem érti, hogyan képes az olvasó idáig követni őt. Három eset közül "egy vagy több lehetséges: 1. szerzője egyedüli és lankadatlan olvasója; 2. némiképp a maga szerzője, aki tulajdon történetével szórakoztatja magát, mely esetben és/vagy 3. olvasója nemcsak fáradhatatlan és szégyentelen, de szadista, mazochista is, ha egyáltalán beszámítható (...) légy áldott és átkozott, szerződ élete a kezedben van! Maga ír, maga olvassa!"

Az első elbeszélésben az értekező nyelv belesimult a hős rendkivüli történetébe. Most azonban közvetlenül uralja a közlésmódot. Az író több mint ambivalens. Maga is mesterkéltnek és szabványszerűnek tartja a történetet a történetet író íróról, mégis erre fanyalodik. Nemcsak saját elbeszélésének, hanem önironikusan, egyszerre állítva és tagadva, önönmagának a létét is kétségbe vonja. Tulajdonképpen maga is a fiktív világ része, költött alak, aki saját magát olvassa. A szöveg egy kör- vagy hurokmintába fonódó kígyó, amelyik minduntalan önmagába kap. Irodalom és rajta kívülálló valóság összeolvadnak. A megkülönböztetés köztük jelentését veszti, mert mindegyikük konstrukció szülötte.

Az ember történetelbeszélő állat. Gyermekként, felnőttként, ébren és álomban, egyedül és társaságban narratívumokat mondunk. Segítségükkel tanuljuk meg elrendezni és újrarendezni tapasztalatainkat. Innen nézve lényegtelen, hogy a történet mennyiben kitalált. "Nincs fikció vagy nemfikció (...) csak narratívum létezik."a "Nincs mimézis, csak poézis. Nincs regisztrálás. Csak konstruálás."b Mégis, egy életútról, azaz egyedi történetről beszámoló nemfiktív (szándékkal írott) önéletrajz, nemfiktív (szándékkal készített) életrajz vagy bármilyen más nemfiktív történelmi narratívum és akár az ő fiktív változataik között is van különbség. A nemfiktív szövegek konstruálásában az időrendi kötöttségeket figyelembe kell venni, a szerzőt az adatok korlátozzák. A fiktív szövegeknél még akkor is, amikor összetevői közvetlenül a társadalmi - történelmi világból származnak és azt jelölik, feltűnnek nem tényszerű, ebben az értelemben szabad elemek.

"A nemfiktív narratívum olvasója megérti, hogy a szöveg szilárdan egy hangtól ered, az elbeszélő egy valóságos személlyel azonos, akinek neve a címoldalon szerepel." A fikció elbeszélője viszont mindig konstruált jellem, akkor is elkülönül a szerzőtől, ha egyes szám első személyben beszél. Amit bármilyen fiktív elbeszélés megtehet, azt a nemfiktív narratívum nem teheti meg: "nem mutathatja be az elmúlt eseményeket egy történelmi alak szemén keresztül a jelenben, csak egy örökké visszatekintő történész-narrátor szemén keresztül."c

Mintha azonban e határok azért lennének, hogy ne tartsák tiszteletben őket, kivált újabban. A műfajok elmosódóban vannak. Nem pusztán fiktív és nemfiktív, de narratív és értekező szöveg között is. Történetek egyenletekkel és táblázatokkal vannak tele, dokumentumok vallomásokként hatnak, tudományos fejtegetések egypercesek alakját öltik, metodológiai polémiák személyes visszaemlékezések formájában hangzanak el. Mindez "a társadalmi gondolkodás átalakulásának" jele.d Ezúttal is ez látható. A történetet, az eseményeket a nemfiktív narratívum nemkevésbé művészi módon adhatja elő, mint a fiktív. Az Élettörténet mintha éppen fordítva tenne. Bár a szerző és a narrátor, továbbá a szerző mint olvasó közötti különbségekkel szabadon játszik, az írás inkább irodalomesztétikai-pszichológiai tanulmánynak, mint irodalmi műnek hat.

Ennek a lehetőségnek a felmerülése viszont azt sugallja, hogy az irodalmi mű -- rácáfolva a fikció és nemfikció "családi hasonlóságára"e -- szembeszökően elválik a (tudományos) értekezőprózától. Az előbbi tele "irodalmisággal", az utóbbi nem. De akkor miért jegyezte fel egy szakértő már korábban, mint a képzeletbeli szigeten lelt művek megszülettek, hogy egyetlen irodalmi műben sem "találta meg oly nagy mértékben a felszabadult esztétikai energiát, mint egy bizonyos szemészeti tankönyvben."f Ez a szándékosan (irodalmár) polgárpukkasztó tétel kifogástalanul összeegyeztethető egy mai meghatározással: irodalom "minden írott vagy szóbeli alkotás, amely lényeges esztétikai minőségekkel rendelkezik, amikor esztétikai kategóriákban írjuk le."g Egyúttal jelzi, hogyha esztétikai kategóriákban írunk le egy szöveget, számíthatunk arra, hogy figyelemre méltó esztétikai minőségek tárulnak fel.

Vajon, e meglehetősen ironikus helyzeten változtatnak-e további kritériumok? Az irodalmi mű "nyelvi szöveg, amely egy olyan belső vonatkozási (jelentési) mezőt javasol, amelyre a szöveg jelentései vonatkoznak."h Meghatározó az író neve, amely "egy stílust, egy szövegcsoportot, egy műfajt, egy iskolát vagy akár egy egész történelmi korszakot jelöl."i Csakhogy egy értő olvasó - ha kedve tartja -egymásután több szerző vonatkoztatási keretébe is képes beilleszteni bármilyen szöveget, a kérdéses szemészeti tankönyvet is természetesen. "Sajátos szöveget azért tekintünk irodalomnak, mert olvasóként sikerrel próbálkozhatunk azzal, hogy eltéően dolgozzunk fel azon szövegekhez képest, amelyeket nem fogunk fel irodalomnak."j

Az Élettörténet fonákjával idézi fel, hogy a literatura sokáig azt jelentette, amit valaki olvasott; amit tudott, az volt az ő irodalma. Az 1700-as évek utolsó évtizedeiig a (kompetens) olvasó sem tett különbséget abban, ahogy egy történeti, egy filozófiai vagy egy elbeszélő irodalmi művet olvasott. Aligha gondolt arra, hogy az irodalmi mű ne a világra, az emberekre referálna, és ne világos életigazság hordozója, ismeretgyarapítás, jellemnevelés szolgálója lenne. Az olvasói gyakorlat aligha árulkodott arról, hogy az irodalmi mű nagy értelmezési szabadságot ad. De amikor az irodalmi olvasás már különvált, akkor sem volt egycsapásra nyilvánvaló a szerző és az olvasó közötti tranzakció, akkor sem volt kétséges, hogy hol a szerző és hol az olvasó helye.

Az elágazó ösvények kertje iránymutatásokkal vág utat az olvasó képzeletének. Anélkül, hogy az elbeszélés (az író) egy szóval is említené, számol az "implicit olvasóval", aki "ténylegesen előidézi, hogy a szöveg feltárja összefüggéseinek potenciális sokrétűségét."k Az összefüggő parkok nem éri be ennyivel; az olvasó közvetlenül belép a történetbe. Most azonban az én-formák és sorsok nemcsak az idők múlásával váltanak eltérő célokat; nemcsak a szövegen kívüli olvasó veszi észre, hogy a kitaláltból véres valóság lett, amaz pedig költészetté párlódott; hogy a hős egyszercsak a labirintusban eltévedt olvasó lett, majd az olvasó író és így tovább, hanem a megélés pillanatában egyszerre látja magát így is, úgy is. Megkönnyítve és megnehezítve a szövegen kívüli olvasó azonosulását és a vonatkoztatási keret felvételét.

A narrátor-szerző helyzetét, feladatát soknak is, kevésnek is tartja. Szorong, hogy nem igazán tud mit kezdeni vele, amiként nem tud mit kezdeni vele az olvasó sem. A határok fellazulása felszámolásukhoz vezet. Író és olvasó egy, ahogy egymást teremtik. Ellenérzésünk nem volt indokolt, a cím helyénvaló. Az igazi hús-vér hősök vérbő konfliktusából szövődő élettörténettel elvileg egyenértékű e szándékosan mesterkélt kiagyalás. Ez az Élettörténete a magát költő és olvasó mesenélküli mesemondónak.

 

4.

"Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó-t kezded éppen olvasni. Engedd el magad. Szedd össze magad." Vasútállomás büféjében vagyunk. Egy férfi lép be. "Én vagyok az a férfi, aki ide-oda caplat. (...) Pontosabban az, akit 'én'-nek hívnak, s mást nem is tudsz róla."

A címben szereplő hős maga az elbeszélő. Utazó azonban az író is, valamint az Olvasó. Az utazás különössége az utazó-én megtöbbszöröződéséből fakad. Az Olvasó közvetlenül ott van a történetben, de nem mint az író, hanem mint az elbeszélő társa-része, ugyanakkor a történeteket olvasók követik nyomon. Az író-Olvasó-olvasó-elbeszélő valamilyen titkos küldetésben utazik, ami(vel együttjár az) időben megteendő utazás, hogy vissza (el)jusson önmagához.

Az út újabb és újabb, összesen tíz (regény)világon át vezet. Bár a szereplők, a helyszín, a kultúra, a nevek, az elbeszélés módja mind eltérnek, összekötik őket az ismétlődő párhuzamosságok, amilyenek a mindenkori elbeszélő és (több) partnernője, az Olvasó és az Olvasónő, Ludmilla (meg a húga, Lotaria) szerelme, a beteljesülés és félbeszakítás, titkok és lelepleződés motívumai. Még jelentősebb kapocs a szereplők metamorfózisa: az elbeszélő vetélytársával birkózva úgy érzi, hogy "ebben a küzdelemben jött létre az átváltozás, s mire felállunk, ő én lesz, én pedig ő, de meglehet, csak most gondolom ezt, vagy csak te gondolod, Olvasó." Lebilincselő a bolyongás a labirintusban. Ez egyszerre áll az emberi ösztönök diktálta cselekedetekből, meg az ember alkotta fizikai és szellemi építményekből. Kitüntetetten magából a szövegből.

Megfordított világ uralkodik itt. Nem a valóságos útvesztőkben eltévedés világítja meg azt, ahogy a könyv világában eltévedhet az ember, hanem fordítva. "Úgy érzed magad, mintha üres lapokkal tűzdelt könyvben tévedtél volna el." Nem a szerelmesek testi egyesülése világítja meg az olvasó azonosulását a mű hősével, hanem fordítva. "Olvasónő, most hát téged olvasnak. Tested beható olvasás tárgya. (...) Eközben te is olvasás tárgya vagy Olvasó." Nem az író teremti olvasóját, hanem fordítva. Nem az olvasást kell megtanulni, hanem a nem-olvasást: "eleinte némi erőfeszítésembe került, hogy megtanuljak nem-olvasni, de most már a legtermészetesebb képességem." Nem az eredeti mű tolmácsolásán dolgozik a fordító, Marana, hanem apokrif változatok készítésén. "Egy olyan irodalomról ábrándozott, amelyben csak apokrif művek vannak, utánzatok, hamisítványok, pastiche-ok". Nem az én meg- újraalkotását szolgálja a tükör, hanem elvesztését. "A saját tükörképemet kívánom megsokszorozni, de nem holmi nagyzási vagy nárcisztikus tébolyból. (...) az a célom, hogy a magam mozgatta töméntelen csalóka szellemalakom mögé rejtsem az igazi énemet." Az ember ellenségei elől is a tükörképekbe menekül, így alakja minden irányban szétfolyik. Egyáltalán, az én akkora teher, hogy tulajdonosa úgy érzi, nem az én léte, éppen megszűnése lenne a teljesértékű önkifejezés kulcsa.

Kézenfekvő tapasztalataink szerint egy történet koherenciáját az eseményhez vezető okok és indokok logikus láncolata, a szereplők kiszámítható tulajdonságai teremtik meg. Mögöttük ott az elbeszélő-én szemléletének, stílusának, tartásának a szilárdsága. Ily módon a narratívumok - legyenek mindennapiak vagy rendkívüliek - azt sugallják, hogy az én jól körülhatárolható egység, amelyben a netán észlelhető ellentmondásos vonások is világos mintába rendeződnek. Meglehet, ennek ellenére sem látjuk át, de erről nem az én tehet.

Ezúttal azonban úgy tűnik, az én megfoghatatlan. Önmaga kezéből is mindegyre kicsúszik. Kontúrját vesztve félbemarad, történetei "útközben elveszíttettek." A zavart mégsem az okozza, hogy az elbeszélő nem tulajdonít jelentőséget az én-nek, hanem az, hogy roppant jelentősnek tartja. Az én tölti meg lélekkel a másikat, akivel kapcsolatba lép. Az én fel tudja adni önmagát, képes hasonulni a másikhoz, képes átváltozni. Nélküle nincs sem írás, sem olvasás: nincs semmiféle kommunikáció.

A probléma tehát nem az, hogy az én nem olyan szilárd, mint amilyennek szeretné tudni magát - ha ugyan szeretné -, hanem az, hogy nem eléggé nem nem-szilárd. Még mindig vannak határai, még mindig nem veszítette el igazán önmagát, még mindig van identitása. Ezért nem képes mindenkivé válni, kifejezni a "világlelket". Ezért nem éri be a könyv írója, hogy az elbeszélőben meg- (ki)élje lehetséges én-jét: mégpedig olyan elbeszélőben, aki sohasem fejezi be (ki) magát teljesen és egyetlen állandó jegye a mássá (más én-né = stílussá) változás. Mindamellett a könyvbeli író, Flannery én-jét is felveszi. Elgondolja, hogy ír egy regényt, "ami csupa regénykezdetekből áll. Egy Olvasó lehetne a főszereplője." Flannery pedig ugyane miatt a még mindig létező én miatt nem tud olyan jól (könyvet) írni -- "Milyen jól írnék, ha nem volnék" --, hogy teljesen levesse énje -élettörténete - egzisztenciája korlátait. Ezért érzi közel magához a könyvbeli író énje kitágításaként a másolót, aki úgy iktatja ki én-jét, hogy semelyik íróéval nem egyesül, mert megakadályozza olvasó én-je: "két idősíkban él: az olvasáséban és az íráséban." Ezért vonzza a könyvbeli írót ugyancsak én-je variánsaként az apokrif-készítő fordító. Hiszen ha saját magának sikerülne saját írásait apokriffá tenni, ha saját szövegeit képes lenne hitelesen meghamisítani, ha tetszés szerint válna sokarcúvá, énje nyomtalanul felszívódna.

"A szociális telítettség erői (...) az én inkoherens sokféleségét és egymáshoz nem kapcsolódó nyelvét hozzák létre. Mindent, amit egyfelől igaznak tudunk magunkról, más hangok másfelől gúnyosan kétségbe vonják." Ez a helyzet - megtudjuk, posztmodernnek szokás nevezni - magát az ént veszélyezteti. "Az én szét van szerelve. (...) Mások jellemzőivel van benépesítve."a Pontosan ez utóbbi történik az apokrif irodalomban, illetve mindenfajta hamisítás során. Ily módon azonban nemcsak a szerzői én, nemcsak egyes művek, de műfajok szintén elmosódnak. "(...) a komoly és fiktív beszéd határai egy általános (... ) szövegfolyam áramában összemosódnak. (...) az én, a szerző és műve porózussá vált határain(...) ' az üres szintézis helyein és terein ezer elveszett esemény nyüzsög'."b

Az író úgy tesz eleget a szétszerelt én késztetéseinek, úgy enged teret a nyüzsgő eseményeknek, "a központ nélküli, én nélküli" nyelvi történéseknek, hogy végül is felülkerekedik rajtuk; miközben megvalósítja törekvéseiket, meg is cáfolja azokat. Élvezetes utánzatokat, pastiche-okat állít elő, a "mesélés művészetének módszereit" kutatva, misztifikációval ámít el. Az irodalom "igazsága az ámításban rejlik: tehát az irodalom hamisítvány, mint a misztifikáció misztifikációja, egyenértékű egy második hatványra emelt igazsággal." Egy pillanatig sem mellőzi az iróniát. Egy könyvben, amely megkérdőjelezi annak fontosságát, hogy "milyen név szerepel a címlapon és a borítóján?"; egy könyvben, amely markánsan támadja "az eszmét, hogy minden könyv mögött ott áll valaki, aki szavatolja az ötletek és kitalált alakok igazságát"; egy könyvben, amely szerint írni annyi, mint elrejteni valamit, hogy "azután megtaláltassék"; nos, ebben a könyvben az író éppen a saját valóságos szerzői nevét helyezi el a szokásosnál is feltűnőbb módon. Nemhogy levenné a címlapról és a borítóról, de túl ezen, a könyv első két szava a szerző neve, amit a mű címe követ és a könyv utolsó szavai ugyanezek.

Az olvasó, ha netán kívánná, akkor sem térhetne ki annak tudatosítása elől, hogy ki a szöveg(ek) írója. Az ő autentikus neve által jelölt vonatkozási keretben kell mindent értelmeznie. Az irónia lényege tehát: úgy irányítani a folyamatot, hogy a mű eredetiségét=értékét kétségbe vonó szövegek nehogy leváljanak az író szerzői eredetiségéről.

Persze, maga az alaphelyzet is ironikus. Mi más lenne, hogy egyazon elbeszélés jelentéséről és értékéről más a véleményük, ha - úgymond - nagynevű szerző jegyzi, mintha kevésbé ismerős és rangos írótól eredeztetik. A jelenségben nincs semmi önkényes vagy illogikus. A művet körülvevő információs-viszonyítási hálózat tér el a két feltétel között és az eltérő kontextus következményei magától értetődően különbözők. Hiába a jótanács: összpontosítsunk a műre, mert csak az számít, "a műveket részben az irodalom történetében elfoglalt helyük, valamint a szerzőjükhöz való viszonyuk konstituálja (...) e tényezőket nem lehet leválasztani a műről, a mű lényegéig hatolnak."c

A szerző neve a puszta szövegnél általában többet árul el arról, hogy a mű mikor, hol keletkezett, milyen előzményei lehettek, mire kell kivált figyelni, miként az éppen adott mű kvalitásairól is sokat mond az, hogy a szerzőnek általában milyen kvalitásúak a művei. Az olvasó inkább ahhoz szokott hozzá, hogy a szerzők eredetiségébl következtessen műveikére, mint ahhoz, hogy a művekből azonosítsa szerzőiket. Viszonylag könnyű tehát zavart előidézni az információs-viszonyítási hálózat működésében, akár azzal, ha ismeretlen művekhez ismeretlen szerző társul, akár azzal, ha ismerős szerzők és ismeretlen művek valamiképp összekeverednek.

Hasonló zavar támad, ha ismerős szerzőhöz olyan ismeretlen művet kapcsolnak, amely valójában nem tőle ered, de akár eredhetett volna, hiszen pontosan ugyanazokat a jegyeket viseli magán, amelyeket az ő művei szoktak. A magát mindvégig eredetinek mutató, mégoly remek hamisítvány készítője egyfelől igen nagyra értékeli az eredetiséget, másfelől tagadja. A művészi lelemény (kitalálás), teremtőerő és ami vele egy, az eredetiség a szónak mindkét értelmében hangsúlyos. Időrendben elsőnek lenni valamiben és senki mással össze nem téveszthető, egyéni tulajdonságokkal rendelkezni. Amikor a szerkesztésnek, a nyelvnek, a megközelítésnek eredeti jegyei a kortársak vagy az utódok művein tünnek fel, az olvasó mérlegelni kezdi: hol a termékenyítő hatás vége és az epigonizmus kezdete. Arra a rendhagyó gyakorlatra azonban nincs felkészülve, hogy az utánérző az író bőrébe, alkotásainak stílusába bújik és a nevét is felhasználja.

A (remek) hamisítvány készítője bizonyos értelemben megoldhatatlan feladat elé állít. Esztétikai célját azért érheti el, mert azt a képességet hívja ki, amivel az értő olvasó, akárcsak a hamisító, magas fokon rendelkezik: a lehető legérzékenyebben reagál a kiemelkedő alkotó műveit tényleges jellemző vonásokra. Márpedig a mű az eredetiség jegyeit csak a szónak ebben az értelmében viseli magán. Mindent elmond az ábrázolás és kifejezés jellegzetességeiről, de önmagában semmit arról, hogy ki találta ki őket, kitől erednek.

Ennyiben Marana-nak és Flannery-nek igaza van, amikor az apokrif eredetivel teljes értékű hatása mellett érvelnek. "Csak hamisítás, ámítás, szándékos ferdítés képviselheti a könyv abszolút értékét." A (remek) hamisítványnál a helyes kérdés nem az, hogy miért hat eredeti műként, hanem az, hogy miért ne hatna úgy? Mindaddig, amíg valahogyan ki nem derül, hogy csak szokatlan kerülőúton eredeztethető attól, akinek eredetiségét hirdette. Eredeti hatása=értéke ekkor azért szűnik meg, mert a változatlan szerkezetű-nyelvű mű csak most foglalja el helyét az őt ténylegesen megillető kontextusban. S ez érthetően megmásítja jelentését: leleplezi, hogy másnak adta ki magát, mint ami.

A könyv írója szüntelenül ezt teszi, megfelelően a "Szerző halálá"-ról szóló, őt inspiráló gondolatmenetnek: (...) az író (...) egyetlen tehetsége az írások vegyítésében áll, abban, hogy az egyiket kijátssza a másikkal szemben (...) a szöveg több írásból áll össze, különféle kultúrák termékeiből, amelyek dialógusba, paródiába, versengésbe kezdenek egymással, van azonban egy olyan hely, ahol e sokféleség egybegyülik, ez pedig nem a szerző (...), hanem az olvasó."d "Olvasok, tehát ír" -- így az Olvasó. Csakhogy az író előre leleplezi az egész mesterkedést. Távolságot tart önmagától és mindegyik hamisítványtól - pastiche-tól. Lebegteti őket.

Éppen arról győz meg, hogy a mélyen érző, művétűl független "Szerző halála" nem jelent egyet a szerzői én nélkül cselekvő nyelv diadalával. És ha egyáltalán van értelme a paradoxonnak: "az olvasó születésének ára a Szerző halála", csak párjával együtt érvényes: feltéve, ha mindkettőt a szerző irányítja. Ahogy ténylegesen meg is teszi. A lebegő dialógust, az ellentétes törekvések, nyelvek, attitűdök kijátszását, amit szövegétől megkívánt, elvárja olvasójától is. A kezdeti "szedd össze magad - engedd el magad" ellentétes instrukciónak megfelelően, önfeledt belemerülésre és abból kizökkentő kritikai távolság felvételére ösztönzi. Az irónia - még szövevényesebben, mint korábbi olvasmányainkban - mindent áthat." (...) a szubjektum negatíve szabad, mivel a valóság, melytől tartalmat kell kapnia, nincs jelen, a szubjektum mentes a kötöttségtől (...) s mint ilyen, lebeg, mert semmi sincs ott, ami tartaná. (...) Az irónia végtelenül könnyű játék a semmivel."e

Miközben a szerző játszik a legkülönfélébb írásmódokkal, játszik a titokkal, a rejtett lényeggel. Egyrészt mint kémek, kémelhárítók, árulók, elárultak, forradalmárok, ellenforradalmárok, anyák, fiúk, szerelmesek titkaival, másrészt mint a szavak, netán a betűk sorrendjébe rejtjelezett titkosírással, ami a fordítással eltünik, harmadrészt az elbeszélésmód titkaival. A könyvvel, amit még az sem mellőz, aki soha ki nem nyitja, sőt tevékenységével (összeragasztja-faragja őket) másokat is megakadályoz ebben, mégis produktuma újabb könyvbe kerül be, amit majd valaki kinyit. Az olvasás hatalmával: "megakadályozhatjuk, hogy az emberek olvassanak: de még a tiltó rendelkezésben is olvasható lenne valami abból az igazságból, amit nem szeretnénk, hogy valaha is elolvassanak." Az Olvasóval, aki szeretkezéskor is arra ébred, hogy testét nyomtatott lapok fonják át. Az elbeszélővel, aki képzelete vélt önkénye szerint talál ki és semmisít meg világokat, de amikor azt hiszi, hogy a papírlapra "csak elvont szavak írhatók", a semmibe tűnt vonzó nő felbukkan.

Játék a társadalmi világ messianista fonákságaival, egyszersmind a jelentő (szó) és a jelentett (a tárgy, amit a szó jelöl) elidegenítő összecsúsztatásával. A mesélés sokkolóan új módszerével, amely - a szerző nem mulasztja el közölni a forrást: Ezeregyéjszaka, így utánanézhettünk - legalább ezer évvel korábban, Európán kívül kitalált mesélésből ered. Tehát az egészében is pastiche, ámítás. Hogy a játék a lehetőségekkel itt ne érjen véget, a tíz regénykezdemény címeiből (a kirakott rejtvényből) egy újabb félbeszakadt történet bukkan elő. A könyv "(...) egyrészt végtelen számú történetre szélesíti látómezőnket, másfelől a véges számú nézőpontból áttekinthetővé teszi őket, s így válik felismerhetővé a Sokban az Egy, a Régiben az Új, az Újban a Régi."f

Meghökkentően koragyerekkorba nyúlik az a képességünk, hogy eredeti összefüggésükből kibontsa, a közvetlen cselekvésről leválassza az érzékszervi-mozgásos élménymintát és az új tapasztalatot hozzá hasonítsa. Mindegyik játékos lelemény alapul szolgál a következőhöz. A másfél éves gyerek már eljátsza az alvást egy kendőt megpillantva, amelynek "fodros szélei (...) emlékeztetnek párnájának a szegélyére". Egy-két nap múltán anyja kabátjának gallérját, majd felfújható szamarának a farkát használja fel párnaként. Egy kagylót csészének nevez és úgy tesz, mintha inna. Majd a kagylót látva így szól: "pohár, majd csésze, majd kalap és végül hajó a vizen."g Ha a változó helyzetek ellenére, a tárgyakat, embereket, az őket tartósan jellemző alak, méret, szín alapján nem észlelnénk állandónak: azaz önmagukkal azonosnak, lehetetlen volna eligazodni közöttük. De ha csak az állandókat látnánk, merev korlátokba ütköznénk. A szó szerinti és képletes játéktér határtalanná tágul azzal, hogy egy-egy tulajdonságot önálló életre keltünk és összevetjük másokkal. Egymással kapcsolatban nem álló holt tárgyakból is köztes alakzatok hozhatók létre.

Az emberismeret nagy témája, ahogyan a magzat, a csecsemő, a serdülő, az érett felnőtt, az öregember átváltozik. Az éppen adott minta adott jellemzője mennyire és miként hasonítható egy korábbi illetve későbbi állapotéhoz? Az átváltozás mértéke mint időmérték. Jóllehet a fizikai változások a szembeszökőek, a figyelem nemkevésbé irányul a lelki tulajdonságokra. És irányul az egyes emberen túl, emberek közötti viszonyok, páros kapcsolatok, csoportok, tömegek átváltozására. Különösen felkeltik az érdeklődést a szélsőséges, deformált, kettős, hibrid minták, amelyek mintegy megfagyott állapotban tanuskodnak a metamorfózisról. És mint az emberi állapot sokatmondó határhelyzetei felszólítják a művészt, hogy a biológia, pszichológia, szociológia nem szándékolt alakváltoztató játékait a saját célja szerint folytassa tovább. Ez lényegét tekintve teremtő tevékenység.

Aligha felülmúlható, amikor a szerző egy olyan programot talál ki, amellyel az élőt minduntalan halottá változtatja, hogy azután egy soronkövetkező világban egy újabb variánsnak adjon életet. Hiába figyelmeztet közben, hogy mindez csak szó, szó, szó, hogy a nyelv(játék) az úr, mégis a nagy játékos, a Demiurgosz szerepét veszi fel. És ahogy illik hozzá, az agon erőfeszítése, a mimikri hasonulása, az ilinx kavargása mellett az aleának, azaz a sors játékának is teret ad. Beépíti a programba az előre nem láthatót, a meglepetést, a kalandot a regénybeli író, meg a fordító és az Olvasó közvetítésével, akik a különböző valóságszintekkel játszanak. A történetek egymást szülik, lévén, hogy a szereplőkkel együtt ők is átváltoznak. Minden hasonló és minden más.

"(I.) Én, Calvino, azt írom, hogy

(II.) Te Olvasó, azt olvasod, hogy

(III.) Flannery - Marana azt írja, hogy

(IV.) 'Az az ötletem támadt, hogy írok egy regényt, ami csupa regénykezdetekből áll', amelyik így kezdődik:

(V.) Figyelem, Olvasó, 'Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazót kezded éppen olvasni', ami azt mondja:

(VI.) Én vagyok az a férfi, aki ide-oda caplat... '"h

Bármelyik bármelyikkel összekapcsolható, párosával, négyesével, ötösével és hatosával. Több mint húsz önmagába visszatérő út kanyarog a valóságszintek labirintusában. És az egészet egy nagy kör fogja át: az író saját szerzőségével is játszik. Az utazó végül visszatér kiindulópontjához.

A szöveg(elés) meg- (fel)találja saját magát. Minden beszédmód szabad kifejtésére serkent, minden játék szabad lejátszására buzdít. Az én megértéshez korábban használt két nagy szótárat: a romantikusat és a modernet sem zárja ki. A kommersz tömegkultúra sémáitól sem idegenkedik. A viszonylagosságoknak a kitáguló kerete, az elütő szerepek és felfogások egymásra hatása mindent megújít. Az igazság kétségbe vonása, a nézőpontok sokféleségének érvényesítése az önreflexiós kételyt és az iróniát erősíti. Az ember megtanulja több eltérő nézőpontból, felül-kívül vizsgálni magát, vállalva az ebből fakadó komoly mulatságot. Miközben a szöveg szétszereli a személyes lényeg fogalmát, az önirónia programozásával növeli az öntudatot. Végül is, saját szellemisége ellen is beoltja magát.

A nyelvi történésre irányuló játék a fiktívet és nemfiktívet úgy mossa össze a szövegfolyam áramában, hogy "a pontos szerkezet és a káprázatsor" nyilvánvalóan (mese)irodalmat és csak azt hoz létre. Pedig az alkotás- és befogadáspszichológiai-szociológiai, az irodalom- és kommunikációelméleti értekező szövegrészek márcsak terjedelmük okán sem tehetők zárójelbe.

A világ konstruálásának "logikai-tudományos" módja, "az okok és létrejöttük" vizsgálata során "az empirikus igazságot teszteli. (...) Nyelvét a következetesség és ellentmondásmentesség követelményei szabályozzák". E gondolkodásmóddal járó képzelet (vagy intuíció) eltér a regényíróétól, aki a narratív mód jellegzetes képviselője. A narratív mód nem jó elmélethez, szigorú elemzéshez, logikai bizonyítékhoz, szakszerű érveléshez és kidolgozott hipotézis által irányított empirikus felfedezéshez vezet, hanem "jó történethez, hihető (noha nem szükségképpen igaz) történeti beszámolóhoz." Inkább "az emberi lehetőségek, mint elrendezett bizonyosságok" iránt érdeklődik."i Olyan lehetséges fantáziavilágot alkot, amely túl van a tesztelhető világon.

A szakszerű érvelésen alapuló szövegek felhasználása nemhogy kizárná, egyenesen hozzásegít a jó történethez, sőt több jó történethez, amennyiben a szerzőt "az emberi szándékok és viszontagságok", az emberi lehetőségek izgatják, köztük a történetalkotás viszontagságai és lehetőségei. Éppen az izgalomnak az ereje (kalandvágy) okozza, hogy nem éri be egy lehetséges világ bemutatásával, hanem mind újabbakat (másokat) generál belőlük, átképzi őket.

Az író konstruktőr: nem felfedez, kitalál. A műfajok elmosódása, porózussága, a bármi jöhet viszonylagossága ellenére az író szülte lehetséges világ - legalábbis az éppen lehetséges módon - azelőtt nem létezett. Eltérően a leíró-elemző szövegek megszületése előtt is létező világtól, "az irodalmi fiktív világra vonatkozó számos állítás nem eldönthető". Ez a világ nem cáfolható. Logikailag hiányos, "üres" helyei vannak és ezek "az esztétikai hatékonyság fontos" játékterei.j A szerző ezt a teret tágítja. A fennálló (létrehozott) állapot, a (szöveg)világ, meg a szöveg(világ) még futó pillanatokra sem zárt.

A szöveg, ez az olvasónak címzett instrukciókészlet arról, ahogyan a lehetséges világokat (re)konstruálhatja, attól válik sajátossá, hogy az író nem pusztán folyamatos párbeszédet kezdeményez az olvasóval, hanem az Olvasót felelőssé teszi. Az Olvasó mint protagonista, az agonális játékok bajnoka, akinek próbája az, hogy átvágja magát az őt körülvevő szövegen, világon. Ez csak akkor sikerülhet, ha nem veszik el bennük, ha megérti felépítésüket, iránymutatásukat. Ha azonban dolga túl simán megy, gépies gyorsasággal letudja örömtelen feladatát. A szöveg ezért eltéríti. Az eltérítő játék lényege: az Olvasó érdeklődését, izgalmát, feszültségét felkelteni és késleltetéssel megakadályozni kielégítését.

Ha egy feladat elvégzését félbeszakítják, a gerjesztett feszültség a feladat befejezésére ösztökél. A kiegészítő képzeletnek, vágyteljesítő fantáziálásnak felkínált széles játéktér alkalmat ad az olvasónak, hogy kedve szerint használja fel a kitöltetlenül maradt helyet. Ha úgy találja, hogy az író túl messzire ment, ahová nehezére esik követnie, a számára kedves sablonok bevetésével visszatérítheti az eseményeket és szereplőket a jól bevált útra. A szerző viszont annak elkerülésére, nehogy a befejezetlenség ismétlődése szándékával ellentétes hatást váltson ki, további eltérítő-izgalmi szintnövelő tényezőt iktat be; az Olvasó találkozik egy, sőt két Olvasónővel. "(...) alapjában egy szerelmes regényt tartunk a kezünkben: az olvasó szerelme a regényolvasás és az eseményteli történet iránt, továbbá mint minden mesében, az Olvasó szerelme az Olvasónő iránt."k

A pszichoanalitikusnak bizonyára evidenciaélménye van. Miért éppen az olvasás ne lenne (szexuális eredetű) vágyteli aktus, amikor minden művészi élvezet az anya testével megszakadt kapcsolat helyreállításából táplálkozik. A gondolat a szövegelmélet mérvadónak tekintett és - nemcsak szerzőnkre - nagyhatású forrásától sem idegen. "Nincs olyan tárgy, amelynek a gyönyörhöz való viszonya állandó volna (...) Az író számára mégis létezik ilyen tárgy (...) az anyanyelv. Az író olyan valaki, aki az anyja testével játszik."l

A csecsemő számára az anya az első lény, akivel bensőséges kapcsolatban van. Róla mintázza magát. Hasonlóan tükörképéhez, ami minden mozgását követi, az anyát úgy tekinti, mint aki minden impulzusára válaszol. "A tükörkép az Anya/Gyerek szimbolikus viszony homologonja."m Az olvasó nemcsak erotikusan kötődik a szöveghez, miként a gyerek vágyik anyjára és benne mint tükörben pillantja meg magát, de azt is érzi, hogy a szövegnek is szüksége van rá ("bizonyítania kell, hogy vágyik rám"n), miként az anya vágyik a gyerek(e) után. Akit magzatként méhében, e labirintusban hordott magában. Az olvasás állapota behatolás a szöveganya labirintusába, amely a különálló szövegből kétfejű, négylábú -négykarú "egységes alannyá": új alakká változik át. "Olvasás és ölelkezés leginkább abban hasonlít egymáshoz, hogy a bennük kibomló idő és tér merőben különbözik a mérhető időtől és tértől."

Ha eltekintünk mindazoktól a különbségektől, amelyek az olvasást és a szerelmet elválasztják egymástól, a kapcsolat további hasonlóságokkal erősíthető meg. A véletlennek, a kiváncsiságnak, érdeklődésnek, reménynek és kételynek, a kezdettől táplált vagy az ellenszenvből váratlanul átcsapó rokonszenvnek és vágynak elegye hat. Ez a lelki távolság csökkentésére ösztökél. Annak az útnak a bejárására, amely elválasztja a feleket. A folyamatos időbeli és térbeli közelség sűrűvé teszi a kommunikációt. A szerelmesek elmesélik magukat egymásnak. Eközben újraírják életrajzukat. Az egymásnak átadott bizalmas információk, a hasonlóságok felfedezése, illetve előhívása az azonosulás támpontjai. A szerelem hipnoid állapot. Létrejöttét segíti az egymásra összpontosuló figyelem, egymás leválasztása a zavaró külvilágról.

A valóságos arányviszonyok áterendeződnek. A gyengébb ingerek (egy szó, egy pillantás) felülkerekednek a külvilág nyilvánvalóan erősebb ingerein. A befolyásolhatóság növekedésével együtt illuziók lépnek fel: az "elhitt fantázia" - hit abban, amit az ember elképzel. A hitetlenség felfüggesztése, akárcsak az olvasásban. Ami hipnotikus lenyügözöttség és bénult bűvölet egyfelől, páratlan lelki kaland másfelől. Ami a tudat beszükülése egyfelől, kitágulása másfelől. A szerelmet is növeli az eltérítés a zökkenőmentes útról, a rejtély és a befejezetlenség. A megismerés katarzisa is közös. Mindkettő túlmegy a létezőn, hogy megkíséreljen megragadni valami megfoghatatlant.

Az Olvasó, az Olvasónő és húga, a máshogyan Olvasónő egymást kiegészítő hasonmás ellentétek, akárcsak a regénykezdemények egy férfi-két nő, részben egymás tekintetében tükröződő hármas alakzatai. A töretlen identitás megtalálásának inkább lehetetlenségét, mint lehetőségét hirdetik. Az olvasó azonosulása szintén inkább félbeszakított és töredezett, mint folyamatos és elmélyült. A befejezetlenségek, sűrű alakváltások és identitásdiffúziók elegye nem kedvez a beleélésen alapuló, mintakövető azonosulásnak. Viszont a változatos helyzetekben, az ismertség és ismeretlenség vonzó alkalmaival felbukkanó sokféle alak felkinálja az olvasónak, hogy némely vonásaikat a magáénak érezze, illetve némely saját vonását bennük fedezze fel. Az önkéntelen belemerülést fékező gyakori eltérítések pedig az okok és összefüggések felkutatására serkenthetnek.

5.

 

Végül is kinek a rejtvényét (rejtélyét) kell megfejteni? A címben szereplő hős maga az elbeszélő. Utazó azonban az író is, valamint az Olvasó, meg az olvasó, aki az elágazó ösvények kertjében csakúgy, mint az összefüggő parkokban a saját élettörténetére: ember és szöveg mindig újraírható, mert bizonyosan soha ki nem ismerhető talányaira lel egy téli éjszakán. Az utazás különössége az utazó-én megtöbbszöröződéséből fakad. Az olvasó közvetlenül ott van a történetben...

A főszereplők foglalkozása sokat elárul: olvasó, író, nyelvtanár, fordító. Akik a kódot készítik és értelmezik. A mellékszereplők között gyakoriak a kémek, ellenkémek, rejtvény- (labirintus)készítők és megfejtők, azaz kódolók és dekódolók. Az írott szövegek általában "megzavart vagy megnehezített megértetési" helyzetben születnek, legyenek azok az ént kitevő életeseményekből amatőr módon szőttek vagy elbeszélők profi módon kidolgozott történetei.

A fordítás " csupán kiélezett esete a hermeneutikai tevékenységnek, tehát az idegenségnek és az idegenség legyőzésének. (...) Az irodalmi hagyomány elsajátítása még azt a tapasztalatot is felülmúlja, amely az utazás kalandjához és az idegen nyelvi világokban való elmélyüléshez fűződik.(...) a hermeneutikai siker hordozó előfeltétele, a szándékozott értelem egyértelműsége" könnyen bizonytalanná válik.a Az olvasmányaink által képviselt (irodalmi) kultúra alapproblémája vérbeli paradoxon: miként tágíthatók a megértés lehetőségei azzal, ha programszerűen megnövelik a (netán leküzdött) zavart és nehézséget? A zavar bensőséges helye az én.

Azok a narratívumok, amelyekben az én elbeszéli önmagát - nyilván nem függetlenül az őt körülvevő világtól --, töredezettek, nem feltétlenül következnek egymásból; hol széttartanak, hol találkoznak. Ám ez utóbbi esetben is gyakran ellentmondhatnak egymásnak. Ha a kultúra részesei nem nyugszanak bele, hogy én-jük szövege kusza, rendezetlen, értelmetlen, úgy többtörténetűnek és többértelműnek kell tekinteniük. Elvileg kimeríthetetlenné tágulnak az értelmezés lehetőségei; a történetek közötti alternatív kapcsolatok miatt nincs bizonyossága annak, hogy n számú megfejtett jelentést követően nem következik n+1. Innen az egymást előhívó metaforák: az én önmagára utaló bonyolult szöveg, önmagára utaló bonyolult szöveg a (köralakú) labirintus, önmaga megértését gazdagító labirintikus szövegalkotás eredménye a korábbi írásmódokat megidézve megkérdőjelező bonyolult irodalmi szöveg.

Az alkotó, formábaszervező képzelet még akkor is meghatározó, ha a tárgyat vagy eseményeket a szerzőnek nem kell alapjaiban kitalálnia. A rekonstrukció műveleteinek hangját ekkor is elnyomja a konstrukcióé. Szövegeink nem életmodell-, hanem szövegmodell-alapúak. De írónak és olvasónak a nyelvi gondjai összefonódnak a saját és más szereplők élet-halál konfliktusainak megjelenítésével. Hiszen, a szövegek közötti tartomány, a korábbi szövegekből szövődő hatássor közvetlen emberi vonatkozásokkal van teli.

A képzeletbeli szigeten lelt művek tanusága szerint, bármennyire sajátos az őket szülő kultúra, a tág értelemben vett mimezist nem iktathatja ki. "Az irodalom emberi lények iránt érdeklődik, emberileg érdekes tartalma van, mert amit bemutat vagy elmond, az az olvasókat mint emberi lényeket érinti." Szövegeink valóban nem tartanak tükröt a természetnek, de tagadhatatlanul szólnak valamiről, helyesebben sok mindenről szólnak. "Tematikus tartalmuk" lép "az eredeti értelemben vett mimezis helyébe és ez adja kognitív értéküket."b

Függetlenül a meghirdtett programoktól, az olvasó nemcsak szövegismeretére, de világismeretére és benne valóságos emberekre, kivált saját énjére vonatkozó élményeire támaszkodik. És ezek a legkézenfekvőbben maguk is történetekbe (újra)szerkesztve jelennek meg. Az olvasó a rendelkezésre álló készletből mindig azokat választja ki, amelyeket a leginkább odaillőeknek talál, lévén az olvasottak rájuk emlékeztetik. Ebben az értelemben az olvasó sohasem vetkőzi le naivitását. Ez a beállítódás kétségkivül kedvez annak, hogy az irodalmi narratívumokban, akárcsak másfélékben azokat a történeteket találja meg, amelyek megerősítik a saját valódi történeteit.

Az irodalom antropológiailag nagyszabású "színrevitel". Jelenlétet ad mindannak, ami egyébként nem jelenhetne meg. "Ha az ősi ábrázolás egyáltalán utánzott bármit is, nem azért tette, hogy lemásolja, hanem, hogy 'az életet erősítő elemeket leválassza az adott körülmények irracionális zűrzavaráról, (...) hogy az ember elviselje az életet az emberi lény függősége és kiszolgáltatottsága ellenére.'"c

Egyúttal az irodalom megküzdési eszköz az élet kihívásaival egy olyan világban, ahol a változékonyság meghökkentő, ahol a határok cseppfolyósak, ahol fel kell készülni a kiszámíthatatlanra. Az észlelés és a jelentés kialakult mintáit, a folyamatosságot ezért szakítja meg. A mondatszerkesztés elvárt módját szándékosan megsérti, a hős bemutatott tulajdonságaival össze nem illő vonás felvillantásával gátolja meg a szokásos személyiségkép kialakítását: az egyik beszédstílust egy merőben más fajtával töri meg. "A folyamatos és megoldhatatlan problémák elviselésének próbájává és előkészületi terepévé"d válik.

Az olvasó annyiban partner ehhez, amennyiben ön(séma) erősítő műveletei közben szétbontás, módosítás, átkapcsolás révén olyan kombinációkat is létrehoz, amelyek felfrissítik sémáit. Így nemcsak intellektusát, de érzelmeit is áthangolja, megfelelően annak az affektív erőnek, ami a labirintusból (mint ősképből), az alaptémákból (mint erőszakból, szexből, halálból) és a játékból (mint ludusból és paideiából) árad.

A feltételek gyors és előre nem látható változásai könyörtelenül elpusztítják (szelektálják) azokat a lényeket, amelyek kizárólag a hatékonysághoz szükséges tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezzel szemben boritékolható a túlélése azoknak a fajoknak, amelyek "ezermester" tulajdonságok célszerűtlennek tünő terhét hordozzák.e Részei ezeknek a szociobiológiailag oly kifizetődő játékosság elemi formái. A szövegjátékos olvasó, miként irodalma szintén nem érdek nélkül ezerarcú. Nincs szíve semmit kidobni (kirekeszteni) magából. Mindent összegyüjt, variál, ki tudja, mi mikor mire jó. A kockázatkerülő stratégia helyénvaló. Aligha közeleg az idő, amikor a tiszta és nyugodt áramvonalas minta az úr.

 

JEGYZETEK

1. Az elágazó ösvények kertje, szerzője Jorge Luis Borgez, megjelenése 1941, fordította Boglár Lajos.

Az idézetek szerzői: a. Huizinga, J., b. Kerényi K., c. Battisti, E., d. Jung, C.G., e. Santarcangeli, P., f. Lacan, J. 2. Az összefüggő parkok, szerzője Julio Cortazar, megjelenése 1956, forditotta Scholz László.

Az idézetek szerzői: a. Genette, G., b. Mann, P., c. Fink, E., d. Bahtyin, M., e. Caillois, R., f. Baudealaire, Ch.

3. Az Élettörténet, szerzője John Barth, megjelenése 1966, forditotta Abádi Nagy Zoltán.

Az idézetek szerzői: a. Doctorow, E.L., b. Scholes, R., c. Cohn, D., d. Geertz, E.H., e. Wittgenstein, L., f. Cysarz, H., g. Hirsch, E., h. Hrushowski, B., i. Steiner, P., j. Short,M. and Ch. Candlin, k. Iser, W.

4. Ha egy téli éjszakán egy utazó, szerzője Italo Calvino, megjelenése 1979, forditotta Telegdi Polgár István.

Az idézetek szerzői:a. Gergen, K.F., b. Habermas, J., c. Danto, A., d. Barthes, R., e. Kierkegaard, S., f. Jauss, H.R., g. Piaget, J., h. Frasson-Marin,A., i. Bruner, J.S.,j. Dolezel, L., k. Pedulla, W., l. Barthes, R.,m. Lacan, J., n. Barthes, R.

5. Az idézetek szerzői: a. Gadamer, H.G., b. Lamarque, P. and Olsen, S.H., c. Iser, W.(Gehlen, A), d. Peckham, M., e. Calvin, W.H.