Alföld - 48. évf. 6. sz. (1997. június)
A lépcsőházban terjengő húslevesszag
megőrjít, tudod-e szomszéd?! Megtorpanok
és most, azonnal kis viaszosvászonnal takart
konyhaasztalod mellé ülnék a fehérre mázolt
hokedlire amúgy féloldalt, s mégis az aranysárga
húslevessel teli mélytányér fele, Nem tudom, hogy
túlvilág van-e? Hogy anyám lenézhet-e rám
valami módon, itt lehet-e? A gyöngyöző, zsírkarikás
gőzölgő levest látja-e? Benn a tyúk melle kiáll;
a porhanyó, laza húsokkal rojtos bordakosár,
a tésztás tál, villa, és a jó, öblös evőkanál,
mit épp most mosott el, és a kötényébe törölt
a szomszéd. Ott van a tányér mellett. Az asszony
néz, kínál, nem ül le. Mintha fia lennék, sugárzik
rám. Néz és néz, kit a lépcsőházban terjengő
húsleves szaga ezen a vasárnapi késő délelőtti
órán a kulcslyukon szippantott át hozzá, a csoda,
az idő kitágult orrlika szimmantott be, szívott
a testbeliségből az ízek emlékezetébe, és
onnan újra ide, ebbe a jelen időbe.
Itt állok a kilencediken a lift
és a szomszéd ajtaja között míg
át nem zökkent a fülke megérkezése
ajtónyitásra, lesüllyedésre.
Újságpapírba csomagolt lábfejemet
anyám kicsomagolta este a cipőből,
A sáros levet a papírból kinyomta.
Vizes zoknijaimat kimosta. Megszárította.
Kifehéredett, aszott lábfejemet két
meleg tenyerébe vette. Elébb a balt.
Aztán a jobbot. Nem éltem jobbat.
A fűrészbak mellett ültem a rönkön,
és néztem, hogy a fűrészszalag kihajtogatott,
s reszelt fogai a fűrészport, hogy fújják ki
piciny térközeikből, hogy az öreg Jamrik,
kinek balkeze támaszkodik az ölfán, jobbjával
milyen akkurátusan fűrészel, énekelget
a falu utolsó házában az erdő mellett, hol
"Tizenhárom ölet, meg egy felet" kellett
naponta darabolnia, hasgatnia, hanem a fűrészszalag
fogacskái, ha meg koptak, a kis háromszögletű
reszelőt vette elő az öreg, és akkor szólított meg:
"No gyerek, mi újság Pesten?" - Én az acéllapot,
a keze járását lestem, ahogy a reszelőről
le- lefújta a vasport, embert még soha nem láttam
azóta sem sorsával oly elégedetten élni
és azóta is őt nézem.
Ülök a rönkön.