Alföld - 48. évf. 6. sz. (1997. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Gerold László

Kritika és kritika

Balassa Péter: A bolgár kalauz

Többszörösen indokolt a magyar irodalom közelmúltjáról és részben jelenéről készült tanulmányokat és esszéket egybegyűjtő kötetet éppen az Esti Kornél című novellafüzér kilencedik fejezetének ("melyben - Esti - a bolgár kalauzzal cseveg bolgárul, s a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi") interpretálására vállalkozó írással indítani, akárcsak az egész kötet címéül Kosztolányi alteregó-ciklusának ezt az epizódját választani, melyből kiolvasható "miképpen dialogizál költő és filozófus ugyanabban az íróban, illetve szövegének értelmezőjében". És nem kizárólag azért tekinthető a bolgár kalauzról szóló Esti-történettel kapcsolatos kezdés koncepciót lefektető, meghatározó, szerencsés szerkesztési megoldásnak, mert irodalmunk azon szegmentumának, Máraitól Parti Nagyig, amely iránt a könyv szerzője ezúttal megkülönböztetett érdeklődést tanúsít, kiindulópontja Kosztolányi Dezső prózája, hanem mert e novella kapcsán olyan irodalmi alapkérdésről eshet szó, mint a nyelv létezés- és kommunikációfilozófiai szerepe, amit műértelmezéseiben a tanulmányok, esszék írója különösen lényegesnek tart, illetve mert a Kosztolányi-novellabeli "csevegő beszédhelyzet", az említett belső dialógus mintegy bevezeti, megelőlegezi s hitelesíti is Balassa Péternek művekkel dialogizáló interpretálási kísérleteit, módszerét, akárcsak azon késztetését, hogy vitázzon a számára elfogadhatatlan kritikusi gyakorlattal, amelyet az irodalom nem "mint az emberi lény történetének, sorsának mással nem pótolható tanúsítása" érdekel, hanem amely "mechanikusan betanult" nyelven "beszél" irodalomról, miközben csupán saját "elméleti diszkurzus"-ának alkalmazhatósága foglalkoztatja.

Ha A bolgár kalauz című Balassa-kötet kulcsszavát keressük (látni fogjuk, nem véletlenül jut ilyesmi eszünkbe), akkor ezt egyértelműen a párbeszéd szóban határozhatnánk meg. És ha a kulcsszónak megfelelően a kötet tanulmányainak, esszéinek alaphangját a dialógus igénye adja, lett légyen ez a szerzőnek önmagával, olvasmányaival vagy éppen az övétől eltérő irodalomközelítési formákkal folytatott párbeszéde, sőt vitája, akkor joggal állapíthatjuk meg, alapfokon drámai intonálású kötettel van dolgunk. Hogy pedig a drámaiság nem kizárólag a könyv szerzőjének azon nyilvánvaló szándékából következik, hogy példát mutasson saját irodalominterpretálására (ehhez valóban reprezentatív névsort állít össze), és elutasítsa a szerinte elfogadhatatlannak tartott "tudományos" kritikát, hanem legalább olyan mértékben azon felismeréséből, mely szerint miután prózairodalmunk a "hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek utolsó harmadáig, szűk tíz év alatt elvégzett önmagán egy bizonyos belső munkát", ami mindenekelőtt az "írói-nyelvi-etikai autonómia egymástól elválaszthatatlan természetének a visszaszerzésében" jelölhető meg, újabban válságba jutott: "a 87 utáni magyar irodalomban, főként a prózában valami egészen mélyre ható baj támadt". A kritikus feladata éppen ezért Balassa Péter szerint most az lenne, hogy kísérletet tegyen ennek a gubancnak a "kibogozására". Ő viszont személy szerit úgy érzi, hogy nem tudja megmagyarázni - "jól és pontosan" - a prózában újonnan előállt változást, és ezért inkább a hallgatást választja, mint a szívóskodó és erőlködő szómutatványosdit, ahogy mások teszik. Ha jól értem, itt Balassa Péter éppen ezt a csupán önmagával foglalkozó, saját módszerébe beleszerelmesedett s ilyen formán az irodalommal lényegében mit sem törődő, a műveket csak eszközként használó magatartást ítéli el, rója fel a kritika azon ágának, amely az irodalmi művet nem a belőle kibontható ismeret, tudás forrásának, lehetőségének tekinti, hanem saját hitbizományának, amit elméletének rácsozatára feszíthet. Ugyanakkor Balassa iparkodik is kijelenteni, mielőtt az övétől eltérő irodalomközelítési eljárások eleve való elutasításával vádolhatnánk, hogy "Természetesen nem a dekonstrukcióval szemben, hanem a dekonstruktivizmussal szemben" hangoztatja kételyeit, hogy ő "nem Derrida filozófiáját, nem Foucault és Lacan nézeteit, hanem regionális használatuk módját" (kiemelés - G. L.) illeti gyanúval. Mert ez a "mód(i)" könnyen megtanulható nyelvet, terminológiát jelent, "anélkül, hogy az ízlést mint érzéket, illetve az ízlésítéletet mint egyetemességre számot tartó autonóm vélekedést kiművelné, iskolázná és továbbfejlesztené". Balassa az önmagával eltelt kritikát tartja tévesnek, mely mintegy az interpretáció nárcizmusát demonstrálva "fölébe kerül" az irodalmi műnek. S ezt nevezi ő "elméleti nihilizmusnak", melynek alaphibája, azon kívül, hogy önmagát a szöveg fölé helyezi, hogy az irodalmat, s általában a művészetet nem tekinti "az embert (a másikkal) az idő száműzetésében" összehozó lehetőségnek, talán missziónak, ahogy éppen Balassa Péter kívánja, elvárja, aki több írásában is szükségesnek látja megemlíteni, hogy a mű(vek)hez való viszonyulásból nem hiányozhat az érzelmi momentum, amit hol szeretetnek, hol szolidaritásnak, hol pedig, Gadamerre hivatkozva, jóakaratnak mond, de mondhatnánk talán személyes kapcsolatnak, ami minden élő szervezetnek, s az irodalmi mű vitathatatlanul ilyen, kijár, jogos igénye. Következésképpen Balassa szerint a kritikus nem kerülhet, nem helyezheti önmagát sem az irodalmi művön, a szövegen, sem az irodalmi életen ("ez az ő életeleme vagy mi a szösz") kívül. Feltéve, ha nem másféle szándék vezérli. Minthogy ha a szövegnél előbbre tartja a kritikát, mely ahelyett hogy jóindulati, esetleg bábáskodó viszonyba lenne az irodalommal, vele szembe hatalmi fölényre törekszik, s így lesz "önértékelési zavarok leküzdésének, a társadalmi felemelkedés és pozíciók szerzésének eszköze". Balassa Péter ettől nem csak elhatárolja magát, ahogy a ma divatos közéleti zsargon mondaná, hanem mélységesen el is ítéli a kritikaírással történő visszaélést. "Engem - fogalmazza meg kemény szókimondással elvét - az irodalom hatalmi, üzemi és társasági kérdései, melyek pedig, elismerem, fontos kérdések, nem érdekelnek." Majd, ha lehet, még emeli tiltakozó hangját: "Például nem szívesen veszek részt az irodalom infantilis, pszichoterápiás értelemben belterjes, egymást körbe flusztráló óvodai játszmáiban." S bár ez a mondat határozott kiállást példázó vélemény mellett esetleg becsmérlő is lehet, előttem Balassát a sértés vádja alól felmenti, hogy saját irodalomeszményét, melynek alapja, ahogy már idéztem, hogy "az irodalom, a művészet összehozza az embert (a másikkal) az idő száműzetésében, nem pedig magára zárja", hogy nem tekinti egyedülinek, amiért ő vitázik, az "Biztos (...) csak az egyik olvasat a lehetségesek közül". S mint ilyen nem csak megértést kér, hanem viszont-megértést is föltételez minden másféle "olvasat" részéről. Így értendő, mert saját olvasatát mégsem szeretné a relativizmus kényének kiszolgáltatni, miután vállalja, hogy ez csak egy "a lehetségesek közül", amikor megjegyzi: "de mint ilyent, nem látom érvényteleníthetőnek" (kiemelés - G. L.). Hogy ez a kritikus öntudat jogos, megalapozott, azt a kötet mintegy kétharmadát kitevő, kétszáz oldalnyi kritika - pontosabban: interpretáció - teszi elvitathatatlanná s félreérthetetlenné.

Aki olvasta Balassa Péter könyvét, s az is, aki ezután fogja megismerni, egyaránt különösnek találhatja, miért foglalkozom már a bevezetőben is ilyen hosszasan az Eszéktől északra című fejezettel, amikor ez, szemben az A mint B és a Mennyi, ami tudható, s mitől messzire? című kötettömbbel, mindössze három írást tartalmaz? A válasz: a három írás közül kettő elveket tartalmazó vitacikk, s mint ilyen afféle szerzői utószóként is olvasható. De mondhatnám azt is, hogy ebben a két irodalmi pamfletben megfogalmazott szemlélet indirekt igazolása a könyv mintegy húsz interpretációs tanulmányának, esszéjének, általában a Balassa Péter-i irodalomértelmezésnek. Miután megmutatja, mit keres s mit lát meg egy-egy irodalmi alkotásban, s közben milyen elemzőeljárást alkalmaz, megkísérli kijelölni írásainak helyét a műértelmezés éppen használatban levő térképén. S ezt természetesen más "iskolákkal" szemben és természetesen vitatkozva teszi meg.

És bár a két vitaírást leszámítva, mindkettő nyilvános előadás szövege, vitahelyzetben, hallgatóság előtt hangzott el, melyekben összegezi a kritikára, a kritikaírásra vonatkozó nézeteit, Balassa - mégha ezt olykor a vitacikkekhez hasonló éles formában teszi is: "...a kritikaírás egyre inkább elméleti viták és fogalmak vagy írásmódok puszta illusztrációja, az irodalmi mű pedig ürügy. A kritika olykor az elmélet önképzése, mely nem mondja el, mi van/nincs a műben, s milyen/semmilyen az. Nem kritika, nem elemzés, hanem teoretikus narcizmus" - nem tekinti elsődleges feladatának, hogy egyre a kritikáról értekezzen, ám időnként szükségszerűen szól a kritika természetéről, szerepéről, felelősségéről, megnyilatkozási formáiról.

És természetesen, ezzel összefüggésben, a kritikusról.

Balassa Péter számára nem kétséges, hol áll a kritikus abban a bonyolult és végsőkig soha ki nem ismerhető viszonyrendszerben, amely irodalom - sőt, élet és irodalom - és mű és olvasó között szövődik, akárcsak az sem, mi a kritikus dolga: hogy kérdezzen. Ha "az élet és irodalom megélt kérdezés, nem pedig merev válaszadás", ahogy Márai Szindbád hazamegy című regényéről írva állapítja meg, akkor a kritika sem tehet mást, minthogy saját kérdéseit fogalmazza meg, teszi fel annak alapján, amit a kritikus az adott műből érzékel. Hogy a kérdezés indokolt kritikusi kiindulópont, alap, azt Balassa Péter irodalomértelmezése igazolja. Szerinte "minden mű: keletkezőben levő kutatás, értelmezés a valóságról", kísérlet annak megismerésére. Ezért nincs olyan jelentős műalkotás, "melynek csupán egyetlen igazsága volna", minden műben annyi igazság van, ahány olvasója van, következésképpen a kritikus dolga az, hogy kérdéseket tegyen fel a mű valóságának megismerése céljából, hogy a saját kérdéseit fogalmazza meg. Erre a mű nyitottsága jogosítja fel, sőt, mondhatnánk, kényszeríti a kritikust.

Aki így gondolkodik mű és kritika relációjáról, annak számára, kritikusként, érthetően kiiktathatatlan tényező a személyesség, az nem elégedhet meg azzal, hogy egy, bármely mechanikusan betanulható beszédmód alkalmazásával szóljon, sőt ítélkezzen mű(vek)ről. Kivált, ha szerinte a kritikus helyzete nem az ítélkezőéhez, inkább "a feltáró, megértő és megérintő terapeutáéhoz" hasonló, nem vádol, hanem vitat, mégpedig annak jogán, amit kérdései alapján megtud, ami a művel folytatott párbeszéde során számára hozzáférhető, megismerhető. Bár elemez, vizsgál, értelmez, interpretál, a kritikus mégsincs feljogosítva arra, hgoy végső válaszokat fogalmazzon meg, nyújtson az olvasónak. Ahogy Nádas Péter Évkönyve kapcsán írja, miután az "olvasói fül" kérdéseit felteszi, meg kell állítani "a kritikai gondolatmenetét", mivel "nem feladata és nincs is rá képessége, hogy megmondhatná, mi a megoldás köre, iránya". A kritika tehát, annak ellenére, hogy a műveket "életkérdések interpretációjának tekinti", nem válaszadás ezekre, hanem térkép, amivel kezünkben sétálunk a műben, s noha a térkép pontos, sétánk mégis pontatlan, mert a térképen utcák, terek, hidak vannak bejelölve, de ezek nem csak meghatározzák útirányunkat, hanem gondolatokat ébresztenek bennünk, kérdések jutnak velük kapcsolatba eszünkbe, és ezért sétánk is pontatlanul, szabadon alakul.

A kritika lehetséges útirány egy-egy művön belül. Hogy a kritikus "sétája" mégsem folytatható teljesen szabadon, az egyfelől azzal magyarázható, hogy a kérdéseket a művek indukálják, nem fogalmazódhatnak meg tőlük függetlenül, másfelől pedig irányadó, hogy miközben a kritikusban a számára lényeges kérdések merülnek fel, szakemberként nem kerülheti el figyelmét, hogy az irodalmi mű önelvű rendszer-e, "megfelel-e önmagának".

Balassa Péter szerint a kérdések - következésképpen a művek - értékmérője az, hogy mire irányulnak, életkérdéseket vetnek-e fel, az Egészet célozzák-e meg, a végső dolgokra irányítják-e figyelmünket? Egyik esszéjében (A hang és a látvány), melyben - mint alcímében utal rá - azt vizsgálja, miért olvassák a németek a magyarokat, nevezetesen éppen Kertész Imre, Krasznahorkai László, Esterházy Péter és Nádas Péter munkáit, arra a felismerésre jut, azért, mert: "poétikai, formai megoldásaik, beszédmódjuk a szövegben még létre kíván hozni egy saját világot, (...) a szöveguniverzum náluk nem kizárólag önelvű szövegszervezés, (...) nem pusztán autoreferenciálisak, hanem még univerzum, még világ - csonkán, összeomlottan, töredékesen, ironikusan vagy tragikusan, de világ". Abban az értelemben "világ", hogy "Egész", s abban az értelemben tekinthető jelentős irodalomnak a nevezettek munkái, hogy alkotóik "saját szövegfilozófiát teremtve" ábrázolják ("Aki még ábrázol, az még jelenteni akar. Aki ábrázolni tud és akar, az még nem tud és nem akar eljutni a radikális monologizmushoz, az Ego felszámoló magányához, hanem még a másik ember, a másfajta ember is megjelenik világában.") az "Egész"-et "egy olyan világ peremén", határhelyzetben, "ahol nem lehet teljesen eltekinteni mindannak legalábbis egykori értelmességétől, ami olyan nyilvánvalóan hiányzik a posztindusztriális és posztindividualista életvilágból" (kiemelés - G. L.). Ebből következően a kritikus feladata, hogy rámutasson az Egész ábrázolásának etikai vonatkozásaira és esztétikai sajátságaira, ahogy ezt saját olvasata lehetővé teszi. S miközben erre vállalkozik, szigorúan a művön belül kell maradnia, tisztelnie kell az adott mű autonómiáját, ami viszont nem valósítható meg, ha az író "eredeti szuverenitásról" nem személyes hitellel, hanem a divatosság "kétes kánonjának" híveként akarja meggyőzni olvasóit. A személyes hitel bizonyító alapkövetelményei a világ állapotának filozófiailag meglapozott egyéni szemlélete és e szemlélet egyéni módon történő ábrázolása.

Balassa Péter szövegolvasatait ez a két szempont irányítja.

Ennek alapján választja ki olvasmányait, találja meg azt az írói közeget, amely nélkül kritikus nem létezhet, amely segít kialakítani élet- és irodalomeszményét. Ha a kritikus Balassa Péterhez műveik alapján legközelebb álló írók körét próbálnánk kijelölni mint irodalomideálját meghatározókat, akkor mindenekelőtt Nádas Péter, Esterházy Pétert és Lengyel Pétert kell említeni. (S bár itt külön, önálló írás nem foglalkozik velük, Kertész Imrét és Krasznahorkai Lászlót is e körbe sorolhatjuk.) Előzményként Kosztolányitól indulva Márain, de különösképpen Ottlik Géza életművén át jut el, Mándy Iván és Mészöly Miklós közvetítésével a magig, illetve innen a történeti folyamatosság elvét követve az esetleges folytatásig, amit Márton László és Parti Nagy Lajos prózaírása jelez(het).

A fenti névsor nem a kötet seregszemléjeként érdekes, hanem mert különösképpen lényeges Balassa számára az irodalmi folytonosság. Ennek bizonyítását ő az "ismétlő mesemondás"-ban látja, amely "fontosabb magánál a mesénél", mert "nem a sztori, hanem maga az emlékezés és folytatás az, ami hagyományozódik, illetve ami egységet, kapcsolatot teremt az emberek között".

Ami nem más, mint maga az irodalom.

Ha teljességében bármennyire is vitatható a magyar próza Balassa Péter által kijelölt fő vonulata, melyből hiányolhatunk neveket és műveket, az egyes opuszok irodalmi minőségéhez nem férhet kétség, ugyanúgy nem vitatható az a kritikusi törekvés sem, amely az interpretálásra választott műveket egy folyamatos prózahagyomány, pontosabban egy fajta prózahagyomány állomásainak tekinti. A kötet legszembetűnőbb példája a Balassa-féle folyamatosságelv bizonyítására, ahogy összehozza a pályát végző Babitsot és a pályát kezdő Ottlikot, amihez csupán egyetlen filológiai tény áll rendelkezésére, hogy a Nyugathoz benyújtott első Ottlik-novellára, A Drugeth-legendára a halálán levő "Babits azt üzente: tetszett". Ennyi elegendő a kritikusnak, hogy bebizonyítsa az Ottlik-i próza kapcsolatát a Nyugat jelentette hagyománnyal, illetve e hagyomány felismerését, hogy folytatása lehetséges, valamint hogy ő elvégezze a teljes Ottlik-i életmű elemző értelmezését.

A kötetbe műveikről készült tanulmányok, esszék által sorolt írók munkásságára egyaránt jellemző, amit Balassa a számára oly fontos Ottlik-prózáról írva hangsúlyoz: "Az Egészben gondolkodás". Legalábbis ennek igénye, ami a magyar oldalról nézve "Musiltől Canettin át Hesséig, Borgestől Ecóig" vezethető példákkal bizonyíthatóan szinkronkapcsolatban van azzal az irodalmi trenddel, mely szerint "A regény a XX. században a végső dolgok feletti töprengés műfaja lett, amely bölcseleti szerepet tölt be". S állítható ez annak alapján, hogy "kimutatható a gondolati megfelelés" a korabeli filozófiai és fizikai világképpel, ami "nem egyszerűen művelődéstörténeti kapcsolat, (...) hanem mélységes, közös állásfoglalás a megismerés lehetőségeit illetően; létezésünk módjának új elgondolása".

Világnézetről van szó, amely maga után vonja, meghatározza a poétikát.

Ez alkotási folyamat.

Az interpretálási folyamat viszont ellentétes irányú: poétikai elemzéssel jutni el a világnézetig.

Ehhez Balassa Péternek kipróbált, jól működő módszere van.

Miután a bevezetőben leszögezi, mit kíván bizonyítani, beindítja az oknyomozó gépezetet. Elsőre kijelöli a kulcsszavakat, meghatározza a legfontosabb motívumokat, és ezek segítségével, körüljárásával tárja elénk az adott mű olvasatát. Olyan ez, mint egy krimi, amely azzal kezdődik, hogy megtudjuk, ki a gyilkos, majd a közös nyomozás izgalmával folytatódik. Balassa mintegy beavatja az olvasót, egyrészt úgy, hogy időnként, a kellő pillanatban kérdéseket tesz fel, részesévé teszi a kritikus és a mű között zajló párbeszédnek, ami során az olvasó is a kérdező szerepében érezheti magát, teljesen a művön belülre kerül, másrészt pedig azzal köti le olvasója figyelmét, hogy feltételes módban fogalmaz, s ezáltal bizonytalanságot kelt, illetve kedvet teremt a közös nyomozásra. Kritikusként Balassa egyenrangú partnernek, csendestársnak tekinti az olvasót, aki - ha kedvét nem szegi, hogy időnként igencsak szövevényes mondaterdőkben kell eligazodnia - hálát érez(het) a kivételes szellemi élményért, amelyben a kritikus őt részesítette. Igazán példamutató a számos remek oknyomozás közül az, amit Balassa Lengyel Péter regénye kapcsán mutat be, amikoris a kulcsszó (macskakő) azonos a mű címével. De hasonlóképpen izgalmas szellemi kaland az az oknyomozás, mellyel Balassa cáfolja, hogy Mándy vagy Parti Nagy "irodalmi-író", s bebizonyítja, hogy "valóság-író". Vagy ahogy megmutatja, hogyan viselik a jellegzetes mondatok és mondatszerkezetek Nádas prózájában a "látvány és a világlátás igen nagy terheit", ahogyan épül fel a részletekből az Egész.

Ha már ismertetőm elején a szerző dialógus-igényére utalva a kötet drámai intonálásáról írtam, minden párbeszéd eleve magában hordozza a drámát, majd részletesen foglalkoztam a kétféle kritika, kritika és kritika konfliktusával, ahogy ezt Balassa Péter látja, akkor kötelességem, mint minden drámában, választani, nyilatkozni kinek a pártját fogom, milyen hierarchikus viszonyt látok a kétféle kritika között, melyiket fogadom el, tartom igazabbnak, jobbnak, a Balassa Péter-it, amelyet - az érdekel, abból, ami keletkezik (egy mű mindig ilyen), mennyi, ami más, az olvasó számára tudható, ezért fogalmazza meg az alkotással szembeni kérdéseit - a mű(vek) autonómiáját tisztelő nyitottság jellemez, aki kérdez, mert tudni, megérteni, akar, annak óhatatlanul nyitottnak kell lennie. Ez a nyitottság azonban nem a tudatlan ember ámulása, hanem saját világképpel bíró olvasó/kritikus befogadási készséggel rendelkező szuverenitása. Ennek alapján érzem nem csak közelinek, hanem a létkérdések és a rájuk kérdező módszer tekintetében a Balassa Péter-i kritikaírást s műinterpretációt hitelesnek, amit a kötet legtöbb írása tanúsít(hat). a bolgár kalauz értékét, jelentőségét a kötet néhány, kifejezetten alkalmi dolgozata (Önismeret és ellenanyag, A nagyság csendessége, A menekült király, avagy a polgárháború előérzete) sem teszi kérdésessé. Hogy - a másik kritika felől - kemény kifogások érik majd, az viszont várható és természete. (Pesti Szalon)