Alföld - 48. évf. 5. sz. (1997. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Sigmond István

Sugallatok talpig mosolyban

Nem vagyok sem szellem, sem Felsőbb Én, sem elvont fogalom. (Zárójelben idekívánkozik a feltételezés, hogy lehetnék Felsőbb Mi, Felsőbb Ti, vagy Felsőbb Ők, csakhogy a zárójeles mondatok túlmagyarázzák az amúgy is megmagyarázhatatlant, s akkor a téma felöltöztetve vagy levetkőztetve, de mindenképpen elhamvad a hang- és képtükrök metszésvonalán.) Kilépek a zárójelből, mert én magam sem értem, hgoy mit akarok, s amit akarok, miért akarom, azt sem tudom, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok, a "hang- és képtükrök metszésvonala" nem azért elvont, mert megfoghatatlan, hanem azért, mert egy másik dimenzióban sem keltene derűt vagy bút, megértést, elutasítást vagy vitát, merthogy nem az emlékezet, hanem a képzelet hordozza a csillagképek közötti ösvényeken. Persze ezt már én sem értem. Akkor abbahagyom. Magamat is abbahagynám, ha a magam ura lennék, ami természetesen nem vagyok. Akkor mi vagyok? Képzelet lehetnék csupán, de ha nem létezem, márpedig nem létezem, akkor azt is feltételezhetném, hogy egy nem létező valami vagy valaki képzeletében létezem, s ez hasonlatos a képzelet szülte képzelethez. (Fából vaskarika, amelyik csökönyös önteltséggel gurigázik a csillagképek közötti ösvényeken... Megmondtam neki? Megmondtam neki!) Akkor jöhet a favágó. Találnom kell egy képzeletbeli írnokot, aki a favágó jövetelét értelmes mondatokba tudja önteni. (Képzeletbeli favágó, képzeletbeli jövetele, valóságos mondatokban.)

 

A favágó nem volt sem őrül, sem idealista. És nem imádkozott soha. A favágó favágó volt. Ennyi. És lassan közeledett az erdő felé. Amikor elért az első fához, a tenyerébe köpött, és felemelte a fejszéjét, hogy lesújtson vele.

 

A fejsze már-már mozgásba lendült, az utolsó pillanatban sikerült megállítanom; valami nem tetszik nekem, valami szöges ellentétbe került nemlétem lényegével, noha sugallataimat tisztának érzem, mondhatnám azt is, hogy verőfényesen félreértelmezhetetleneknek, ennek viszont látványosan ellentmond ez az emberformát öltött favágó-masina, valamiféle hóhérszerű képződménye a képzelet szülte képzeletnek. Fogalmam sincs, hogy a sorok írója honnan veszi ezeket a meghökkentő információkat. Senki sem sugallta neki, hogy a favágó nem volt őrült, igaz, azt sem, hogy őrült volt. De ha már leírta, hogy nem volt őrült, ennek jelképes értéke lehet. Persze most nem arról van szó, hogy a sorok írója nem létezik (merthogy nem létezik, ez evidencia), hanem arról az egyáltalán nem elhanyagolható körülményről, hogy egy képzelet szülte világban képzeleg a favágóról, azaz az első fa kivágásának a szándékáról, ahelyett, hogy a favágó jövetelét - annak megérkezése pillanatában - a fiú ottlétéhez kötötte volna mindenekelőtt. (A képzeletbeli fiú képzelt ottlétéről van szó.) És mi köze az őrültségnek az idealizmushoz, avagy az imához? Vagy az őrültségmentességnek a nem létező idealizmushoz és a soha el nem mondott imákhoz? Ilyesmiket még a nemlét körülményei között sem sugallhattam volna neki, de ha léteznék, akkor sem tudnám egyazon halmazállapotba gyömöszölni a különnemű fogalmakat, mert hiszen teljesen világos, hogy az őrültség hímnemű, az idealizmus nőies vonás, imádkozni pedig a fákat kivéve senki sem imádkozik, a kövek talán még elrebegnek egy-egy fohászt, de a letaposott fohászok is ott bolyonganak valahol a csillagképek közötti ösvényeken. Mindezekből arra a következtetésre juthatnék, hogy ki kellene merevítenem végérvényesen a képzeletbeli fejszét a képzeletbeli favágó feje fölött, és én magam kellene hogy hozzálássak a tollforgatáshoz, csakhogy nekem nincs kezem, lábam, előítéletem és sorsom, halmazállapotom és lelkiismeretem, én csak sugallat vagyok, vagy inkább sugallat-forrás, mely a képzelet szülte képzeletnek ad formát és tartalmat. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy céljaim vannak, mert a céltalan sugallat egyenértékű a valamikori hernyók onániás vonaglásával, amelynek vajmi csekélyke hatása lehetett a szaporulatra. Valaki meg kell hogy írja a fiú, a favágó és az erdő történetét, hogy egyszer s mindenkorra elfogadjuk azt az egyetlen vitathatatlan törvényt, amely érvényes volt és érvényes marad mindenkoron, tértől, időtől függetlenül, és a képzelet bármelyik dimenziójában, hogy a lét és nemlét között sosem volt disszonancia, merthogy egyazon fogalomkör komponensei, csakhogy a favágó a nemlét felől közelíti meg a létet, a fiú a lét felől a nemlétet, az erdő pedig imádkozik.

 

A fiú letérdepelt a fa előtt. Egy ideig simagotta a kérgét, aztán szorosan magához ölelte a törzsét. A favágó még sehol sem volt, talán akkor lépett elő az égig érő torony árnyékából, hogy elinduljon az erdő irányába, amikor a fák elkezdtek imádkozni. A fennköltség hiányzott a fák imáiból, óbégatós fohásznak lehetett inkább tekinteni, noha az emberek sosem hittek a fák imáiban, a szélnek tulajdonították azt a suhogásszerű kórusmuzsikát. A fáknak nem kellett térdre omolniuk, számukra a mozdulatlanság végérvényesen kizárta az ellenállás lehetőségét, imájuk a halálra ítéltek utolsó fohászával volt egyenrangú, csakhogy a fák ezt egyfolytában gyakorolták, merthogy egyfolytában halálra voltak ítélve, és...

 

Törölve. Öklömnyi könnycseppbe csomagolt vigasztalanságot ejakulál ez a képzeletbeli mondatsvihák, megint csak önállósítani próbálja magát, vagy csak megérezhette, hogy én magam sem tudnék csak úgy egyszerűen kivágni egy fát, előbb végigcsókolnám a törzsét, az ágait, s minden egyes levelére vetnék egy-egy keresztet, miközben felolvasnám nekik az összes evilági és túlvilági evangélium szakaszait. Mindezeket persze nem makognám el fájdalomtól megterhelt, végzetszagú mondatokban, csak jelezném, hogy mélyen izzik bennem az együttérzés: "Csók fára. Preckel a könny. Fejsze lódul. Slussz." Arról már csak félszavakban kellene beszélni, hogy a fák imáival kapcsolatos eszmefuttatás feleslegesnek tűnhet, mert függetlenül a befogadó közeg érzékenységétől, senki emberfiával sem lehetne elhitetni, hogy a fák imádkoznak, azt viszont bárki elhinné, hogy a fiúnak, aki szorosan átölelte a fa törzsét, zöld volt a feje, és könny helyett gyanta ömlött a szeméből.

 

Nem látod, hogy zöld a fejem, és gyanta ömlik a szememből? Ezt a fiú kérdezte, de a favágó nem látta a zöld fejű fiút, és a szeméből ömlő gyantát sem természetesen. Nézegette a furcsa formájú fatörzset, amelyen természetellenesen kidudorodott valami, a dudorból nyúlványok nőttek a fa törzse köré, vízszintesen és függőlegesen is, és valami hangot is hallott a favágó, de ezt a fák lombozatából kiszakadt suhogásnak vélte. Aztán megcélozta azt a nyúlványt, amelynek a végén egy ötágú, indaszerű erecske tapadt a fa törzséhez.

 

A mondatbarmot képtelen vagyok leállítani, a sugallat vezetékei meghibásodhattak, kénytelen vagyok ezúttal a képzeletem képzeletének, azaz a nem létező favágónak sugallni a mozdulatlanságot, hogy legalább hallgassa meg a zöld fejű fiút, és vegye észre végre, hogy végzetes tévedés volna továbbra is valamiféle természetellenes dudornak vélni egy mozdulatlan embert, aki a fát védelmezve meredt mozdulatlanságba, mert részese akar maradni a kiszolgáltatottságnak, a fák mindenkori kiszolgáltatottságának. Nem látszik valószínűnek, hogy a zöld fejű fiú megfogalmazta volna magában a lét-nemlét kapcsolatrendszerében feltételezhető diszharmóniát, amelyet még elméletileg sem lehetne bizonyítani, hiszen már a kezdet kezdetén tisztáztuk, hogy a lét és nemlét egyazon fogalomkör komponensei, sőt, egyazon fogalmat jelentenek, csak a valamikori Mindenhatók próbálták felosztani a világot élőkre és holtakra, noha mi jól tudjuk, hogy a képzelet világában - márpedig ez az egyetlen, amelyik örökkön-örökké ott őgyeleg a csillagképek közötti ösvényeken -, szóval ebben a világban az élők egyenrangúak a holtakkal és viszont, az a parányi időszeletecske, amelyben a mindenkori holtak élőknek képzelik magukat, egyenrangú a már említett hernyók onániás vonaglásával.

 

Aztán mintha jól érthető szavak formálódtak volna a fák lombozatából kiszakadt suhogásból, vagy abból a furcsa dudorból, amely mozdulatlan maradt továbbra is. "Anyámat akarod megölni, favágó?" A fejszét tartó kézben elernyedtek az izmok, s tétovázva ugyan, de a frissen köszörült szerszám helyett változtatott, s most ott lógott ernyedten a favágó lába mellett, a nyelével felfelé.

 

Na, látod, képzelet, na, látod, így is lehet!

 

A favágó visszanézett az égig érő toronyra, attól tartott, hogy tétovázást megérzik odafönt, s ha hallanák, hogy egy fával beszélget, ezt nem lehetne szakmai ártalomnak minősíteni, ez téboly, semmi más, és egy tébolyult favágó nem lehet a toronybeliek sorsának a letéteményese, márpedig itt éppen erről van szó.

 

Mindjárt elbőgöm magam. Oly könnyű átkocogni a reálisból a szürreálisba, noha semmiféle ösztönzést nem sugalltam ez irányban, csakhogy a mondatvigécnek bizonyára az az érzése, hogy a meghökkentő fejlemények akkor lesznek még meghökkentőbbek, ha a történet párbeszédeit nem két emberi lény folytatja le egymással, még akkor sem, ha az egyiknek zöld a feje és gyantát könnyezik, egy ember és egy fa párbeszéde jobban eladható a mesepiacon. Mélyen megvetem az ilyenfajta fogásokat, de egyelőre hagyom, hgoy kiélje magát. Sugallataimból legalább annyit elfogadott, hogy leengedtette a fejszét a favágó feje fölül, mert ütésre emelt fejszével még szürreáliséknál sem lehet ismeretséget kötni, ezt esetleg barátsággá mélyíteni, egyáltalán normális hangvételű konverzációt folytatni.

- Ki vagy te?

- Herceg vagyok - mondta a fiú. - És a Titok őrzője vagyok.

- Azt mondták, ezzel a fával kezdjem. Kiváglak.

- Azért maradtam ember, hogy megvédelmezzem a fákat. Itt minden fának koronája van. Jobban tennéd, ha meghajolnál a koronás fők előtt.

- Kiváglak, mert elveszítek a kilátást az emberek elől. Akárhova nézünk, mindenhol fákat látunk magunk körül.

- Mindannyian gyökeret eresztettek, s a gyökerek összefonódtak a föld alatt. Egy hatalmas gyökérháló tartja egyensúlyban a világot, mely él, lélegzik, és újabb és újabb életet ad.

- Már nem tudunk versenyre kelni veletek. Egyfolytában építjük a tornyot, hogy a tetőről átlássunk a fejetek fölött, de ti állandóan magasabbra meresztitek átkozott ágaitokat, és lombosodtok, egyre csak lombosodtok.

- Nem engedem el ezt a fát. Pedig nem félek tőled. Senki sem félhet tőled. Apáim és anyáim nyugodtan élhetnek tovább. Nem fogsz kivágni egyetlenegy fát sem, mert te nem létezel.

- A torony legfelső szobájában zsúfolódtunk össze mindannyian. Hallottuk a hajókürtöket, már dúdolni is tudjuk a jeladás hangjait, közeledik a hajókaraván, csak látni nem láttuk a felszabadító seregeket, mert a tengert, a mi tengerünket eltakarják a fák.

- Azt hiszed, hogy favágó vagy, mert egy képzeletbeli fejszét tartasz a kezedben, pedig te is csak képzeletben létezel. Egyedül én tudom ezt a titkot, egyedül én vagyok a Titok őrzője, mert én valóságosan létezem, és a fák is valóságosan léteznek, és élni fognak mindörökké. De ha én és a fák volnánk a képzelet játékai, s te volnál a valóság maga, akkor sem tudnál sebeket ejteni rajtunk. Minket megvédelmeznek az imák, mi önmagunkhoz imádkozunk, saját gyökereinkhez imádkozunk, hogy elpusztíthatatlanok maradjanak, az ágainkhoz imádkozunk, hogy ne a nap felé nyújtogassák kíváncsiságtól megtébolyodott karjaikat, hanem egymást öleljék szorosan, összefonódva, hogy a föld alatti gyökérhálóhoz hasonlóan a föld feletti lombháló megvédelmezze tőletek a koronás fők milliárdjait.

- Magasabbra már nem tudtuk építeni a tornyot, és kihalunk, lassan kihalunk mindannyian. Már olyan ritka a levegő odafönt, hogy látni is alig látjuk egymást, hallani sem halljuk egymás szavát, de nem is volna mit hallani, mert senki sem mond már semmit, mindenki saját magára figyel, mindenki számolja a saját lélegzetvételét, megálltak az órák, nincsenek sem percek, sem napok, sem évszakok, gyermeksírás sincs, időtlen idők óta nem szültek gyermeket odafönt, már arra sem emlékszünk, hogy milyen a hajnalhasadás, mert a napot is eltakartátok előlünk, nem tudunk különbséget tenni az egyszeregy és a semmi között, mert csecsemő szinten rostokol a tudatunk, elfelejtettük, hogy mi különbözteti meg a létet a nemléttől, mi csak mosolyogni tudunk, mindenki arcán ott ragyog a remény mosolya, mert hallottuk a hajókürtök hangját, mely áttört a fák között s egyenesen felénk szállt, ott vannak, élnek, tombolnak süket fülünkben a dallamok. De ha nem látjuk meg a közeledő hajókat, ha nem látjuk meg a tengert, mely az erdő túlsó oldalától birtokba vette a világot, elhalnak bennünk a dallamok.

- Nincsenek tengerek, nem voltak soha, erdők vannak, semmi más, a koronás fők milliárdjai birtokba vették a földet, az egymásba kapaszkodó lombok elvezetnek a világ végéig, és azon is túl, az erdők átlépték az idő határát és benépesítették az időtlenséget is, és ha véges volna a végtelen, az erdők még ezen is túllépnének, nem lehet megakadályozni őket, nem lehet kivágni őket, s ha valaki ráemelné fejszés kezét valamelyik fára, az én testemet kellene hogy keresztül vágja, mert én azért maradtam ember, hogy megvédelmez...

 

A fejsze csattanásának hangja elnyomta a lombok suhogását. A zöld fejű fiú derekába csapódott az első ütés, aztán a végtagjai szakadtak le sorban a fa törzséről. Amikor a dudor darabokra szaggatva hevert a fa tövében, a favágó ismét a tenyerébe köpött, majd begyakorlott mozdulattal, egyforma ritmusban sújtott le a fa törzsére. A fejsze éle ugyanabba a résbe csapódott be minduntalan, más hang nem hallatszott, a fák lombjai hangtalanul ölelték egymást odafönt, de ezt a favágó nem vette észre. Neki az volt a dolga, hogy egy széles sávot vágjon ki az erdő közepéből, hogy a toronybeliek láthassák végre a tengert s a hajókaravánt. Imádkozni senki sem imádkozott; az a fa, az első fa, amely hatalmas robajjal végigzuhant az erdő fái között, letarolta a vékonyabb ágakat, a levelek ezrei röpdöstek a levegőben, nem volt itt őrjöngés vagy kapkodás, mindegyikük szépen, méltósággal lebegett tova az elmúlás szelében, mint egy feleslegesség vált, apró darabokra hullott fohász. A dadogósok szaggatott imái ilyen fenségesek és szánalmasak egyidőben. Ezt a dadogós hasonlatot a javára írhatom, egyébiránt csak a saját merengéseimben élvezhetem ki magam, járomba kötött sugallatokról álmodtam, pedig ilyesmit már kitalálni sem lehet manapság, vagy lehet, de nem érdemes, hát, ilyenek ezek; ha kieresztesz egy hangot, mondjuk baritonban, fogja magát és szopránként visong tovább, hát, ilyenek ezek; az életre keltett álmok tovább álmodják az álmot, hát, ilyenek ezek. Na jó, ezt is abbahagyom. A zöld fejű fiút életre kelthetném, de minek neki az élet? Hogy a lekaszabolt fák számlálása közben átkokat szórjon reám? Közben olvastassam fel neki a nemlétben érvényes tízparancsolatot, amelyből a "tiszteld apádat és anyádat" kimaradt?! Minek a szó, ha a csillagképek közötti ösvényeket is a képzelet szülte, persze lehet, hogy mégis vannak, csak elnéptelenedtek és tartalmatlanok, mint a csóréra vetkőzött csillagok. Mindenki végezze a dolgát. A zöld fejű fiúnak az a dolga, hogy halott legyen. A favágó vágja a fát, hogy őrült-e vagy idealista, erre a sorok írója nem tért vissza, maradjon ez talány. A mondatmunkással mi legyen? Átküldhetném egy másik dimenzióba, hogy onnan nézze önmagát s a fát, a favágó és az égig érő tornyot. Így lenne belőle dadogós ima, hadd mulasson a képzelet szülte képzelet is valamin. Persze elküldhetném a legfelső toronyszobába is, ahonnan riportszerű helyzetjelentést készíthetne a haldokló reményről, a reménykedő haldoklóról és az ablakon kibuktatott hullákról, ahogy a hajókürtök dallamtalan dallama ott maradt mosolyként az arcukon. Azt is megtehetném, hogy leállítom a sugallatot. Vajon eltűnnének a fák, a favágó és a torony? Maradnék magam? Vagy a saját sorsom is valakinek vagy valaminek a kezében van? A sorok írója most pihen, az erdő közepén egyre szélesebb a sáv, s csak én látom, vagy látni vélem, hallom, vagy hallani vélem, hogy a hullák egyre sűrűbben zuhannak alá az ablaknyílásból, s alul, a keményre döngölt földön szétzúzódnak az arcokra fagyott mosolyok. Na, lám, mire megyünk mi ketten: te, ki formálod a mondatot, s én, ki hagyom, hogy papírra vesd.

 

A favágó nem gondolt semmire. Sorban vágta ki a fákat. Amikor elérkezett az erdő végéhez, s még csak egy-két fa magasodott előtte, eszébe ötlött a lehetőség: ha megfordulna, s a fák között kinézne a tengerre, ő volna az első, aki megláthatná a hajókaravánt. A lehetőségtől elgyengültek a lábai, az arcába tódult a vér, és a szíve is szabálytalanul kezdett el kalimpálni, a hajókürtök dallama himnuszként csengett a fülében, felerősödve, győzelmesen; még egyszer, utoljára visszanézett az égig érő toronyra, ahonnan nemsokára mindannyian megláthatják a felszabadító seregeket, csakhogy a távolság miatt nem láthatta, hogy a torony legfelső szobájának ablakában az utolsó halott mosolyog az erdő felé, az utolsó, akit már nem tudtak átdobni a nyíláson, mert már mindannyian odalent hevertek a keményre döngölt talajon. A favágó kilépett a fák közül, behunyt szemmel haladt előre a tisztáson, karjait szélesre tárta, s megpróbálta magába szippantani a tenger illatát. De hogy semmit sem érzett, kinyitotta a szemét. Egy torony magasodott előtte, egy égig érő torony, s alul a bejáratot eltorlaszolták az egymásra zuhant hullák. Tenger sehol sem volt. És csendben haldoklott az elnémult táj. A favágó leengedte a fejszét maga mellé, térdre borult és ordított.

 

Halljátok? Nem, nem hallhatjátok. Mert nem vagytok. Majd ha bekerültök a fény- és hangtükrök metszésvonalába, az egyetlen téridő, melynek semmi köze a térhez s az időhöz, majd akkor és ott, abban a tükrözésben felfogjátok, talán felfogjátok, hgoy nincs példázat és nincs valóság, semmi sem volt és semmi sem lesz, csak én vagyok. Azaz én sem vagyok. Az állítás és tagadás metszésvonalán suhanunk tova, nincs poén, nincs kezdet és vég, pont sincs, mely bezárja a mondatot, csak az az ordítás, az nem akar, sehogy sem akar szétfoszlani a metszésvonalon. Magammal vinném, de nem tudom. Ő - én vagyok. Igen. Én vagyok. Én.