Alföld - 48. évf. 5. sz. (1997. május)
Paraszt voltál, sofőr lettél.
Te ültél a volánnál, engem vártak.
A kaptatókról világvégeket
odahagyva süllyedtem spleenes völgyekbe.
Te az utat figyelted határozottan.
(Néhány órára összezárult
itt-lét a mozgó fémdobozban.)
Napkeltével kelni, nyugtával nyugodni.
Féldeci után etetni állatokat.
Megtört kenyér, hűvös dunyhadomb
- én többre tartottalak magamnál?...
Mint a derengő hajnalt?
Izgatom kutaccsal a hamvadó hamut...
Biztosan vélelmezted az útirányt.
Néhány nap múlva mégis téged rúgtak ki
a vállalattól, nem engem.
Téged rúgtak ki,
bensőséges tekinteteddel és szilárd
terpeszeddel, ahogy a büfé előtt csendesen...
Téged. Nem engem.
Nem te. Én maradtam.
(Omlás előtti farakás
neszezése, erősödő moraja -)
Majd elfelejtem. Talán nem fontos,
de azért elmondom.
Nem láthattad, a pályát kellett figyelned.
Én össze-vissza forgolódtam az ülésen,
ezért vettem észre:
gigantikus, gyerekes felhők
harsognak, torlódnak az égen.
Rózsa. Narancs. Bíbor.
Ez előre jelzett valamit... Nem?
Habár - te ezt nem láttad, sőt, nem is akartad látni,
és mivel nem voltunk barátok,
erről már nem beszélünk sohasem.
Szerettem reggel a vízparton. Át
a tó tükrén élesen lehetett
látni iszapos gyűrődéseket.
Beszívtam lassan a reggeli fák,
a terméskövek és rajtuk a por
szűziesen száraz szagát.
Egyszerre szólam harsant valahol:
nem érlel a nappal, csak rohadást!
Kiáltott. Szembefordult a fénnyel.
Olyan szólam, már kezdeténél roppant
saját magába lobbant
torzult teljesüléssel.
Ragyogás rebbent. Örvény! Pillanat!
Előbb ért véget, mint a nap.