Alföld - 48. évf. 5. sz. (1997. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Jónás Csaba

(Tüanai Apollóniosz, VIII, 7)

Mi volt, tudják az emberek.

Mi lesz, az istenek.

S mit az istenek, sejtik azt a bölcsek.

Napnyugtával ébrednek az istenek,

fényes tettek kieszelői.

Nyomukban a bölcsek,

a csillagos ég fürkészei.

S virradatkor lépünk színre mi,

a pillanat heves és tudatlan lényei.

(hálám jeléül)

S. A.-nak

1967 márciusában, egy távoli teremben,

Angliában, két kottaértő egy régen

halott útmutatásait követve, hangszerén

a húrokat érintgette.

Két rágógumiszerű név: suk és kacsen,

akikből, azokból a napokból, a lényeg,

úgy hiszem, megmaradt,

s hol lenne másutt a túlvilág?

(A fizetség)

A furfangos Wolfgangnak leleményben

sem akadt párja. Divatja alig támadt,

ő már Andantét komponált gép-

orgonára.

'Ezt az ezermester Strzitéznek

köszönhetem. A gép zaját

nem kerültem - a mechanika

a művészet mecénása.'

(Poussin)

Isten napja helyett, mondják az itészek,

e nagy kolorista lelkében, sajnos, a megértés

vágya világolt.

Viszolyogván mindentől, mi tökéletlen,

vásznait árnyakkal népesítette be.

S mit korában senki, emberalakos

csendéletet festett.

Az utolsó kenetet így hárította el:

'Ki szépségben a Teremtést felülmúlja,

nem vágyik szagokra.'