Alföld - 48. évf. 5. sz. (1997. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Hima Gabriella

Új historizmus

Historizáló tendenciák a mai irodalomtudományban

Az irodalomtudományi kérdésfelvetések1 az utóbbi egy-két évtizedben nem a kánonképzés irányába mutatnak. A hagyományos irodalomtörténet populáris műfajjá vált, nincs tudományos presztizse. De az irodalomtörténetírásban mutatkozó válság az egész irodalomtudomány legitimációs válságának szimptómája. Az irodalomtudomány hagyományos felosztása történetre és elméletre az utóbbi évtizedek irodalomtudományi vitáiban érvényét vesztette. A határok elmosódása nemcsak a tudományág intern relációit érinti. Az új elméletek és módszerek zöme ritkán genuin irodalmi eredetű, ötleteket és modelleket az irodalomtudomány számára a társtudományokon - lingvisztikán, filozófián, pszichológián, történettudományon - kívül közeli és távoli szomszédtudományok - szociológia, etnológia, biológia, neurofiziológia, kibernetika - szállítanak. A különböző modellek adaptálhatóságáról és alkalmazhatóságáról folyó viták nem vezettek el az irodalomtudomány új rendszerezéséhez. A szintetizáló törekvésekből eredő kolonizálással a problémafelvetések mind specifikusabbá válásából fakadó szétforgácsolódás áll szemben: az irodalomtudomány, miközben más tudományokba benyomulva parttalanná válik, az újabbnál újabb koncepciók adaptációinak gyors váltakozása és szimbiózisa következtében polemizáló iskolákra és irányzatokra hullik szét. Ezekben két tendencia, egy dezideologizáló és egy módszerpluralizmusra törekvő érvényesülése figyelhető meg. A különböző koncepciók a komplementer kritika mellett egymás módszereinek variálását, kombinálását, flexibilis adaptálását kísérlik meg.

Az elméleti impulzus mára már fáradóban van - legalábbis a világ nyugati felén. Irodalomelmélet helyett inkább különböző argumentációs stratégiákról lehet beszélni, melyek alapállásuknak megfelelően különböző tulajdonságokat és funkciókat tulajdonítanak a műnek, és ezért a hozzá való közelítéssel szemben is különböző követelményeket támasztanak. Ezek közül itt most azokat az irányzatokat, kísérleteket említem, amelyek vagy par excellence historikus orientációjúak (Walter Benjamin kritikai iránya, diszkurzus-analízis, New Historicism) vagy az irodalmi szövegeket tudatosan nem irodalmi kontextus fóliájára vetítve vizsgálják (rendszerelmélet, konstruktivizmus, empirista irodalomtudomány). Mivel ezek a koncepciók álláspontjukat vagy a hermeneutikai vagy a szociológiai recepcióesztétikával szemben alakítják ki illetve a hozzájuk fűződő viszonyukat argumentációs stratégiájukban tematizálják, az ismertetést a két utóbbival kezdem. Az áttekintés során megkísérlem az elődökhöz való kritikából illetve az innovatív, nem konvencionális megközelítésekből meríthető szempontokat javaslatként egy, a historizmust új alapokra helyezni kívánó munkamódszer számára hangsúlyozni.

A 60-as évek közepéig az egymás konkurrenseként fellépő marxista és strukturalista interpretáció az irodalmat alkotás- és ábrázolásesztétika zárt körében vizsgálta, a recepció és hatás dimenziója nélkül. A recepciótörténeti fordulatot Hans Robert Jauß és Wolfgang Iser 60-as évek végi irodalmi vitája hozta meg. Az olvasó előtérbe kerülése része volt annak az új kommunikációelméleti orientációnak, amelyet a historikus-hermeneutikai és szociológiai diszciplinák - az amerikai pragmatizmus cselekvéselméleti koncepcióinak átvételével - korábban már végrehajtottak. Jauß maga hivatkozik Hans-Georg Gadamer 1960-ban keletkezett Igazság és Módszer könyvére, melyben a szerző a történelmi megértés folyamatát az azóta híressé vált "horizontösszeolvadás" metaforájával szemléltette. A metodikai hézagot, amelyet Gadamer a hatástörténet mellőzésével hagyott, Jauß tölti ki a recepció hermeneutikai és történeti síkjának megkülönböztetésével. A recepcióváltozás Jaußnál még figyelembe vett történeti dimenziója Iser műimmanens szintre korlátozott recepcióanalízisében eltűnik. A historizáló tendencia elsorvad Ricoer hermenutikájában is, aki a szöveg szerzőtől és keletkezési időtől való emancipációjára helyezi a hangsúlyt.

Ugyanabban az évben (1967-ben), amikor Jauß Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja című előadását publikálja, megjelenik a Merkur folyóiratban Harald Weinrich Egy olvasói irodalomtörténetért című tanulmánya. Weinrich többek között Roger Escarpitra hivatkozik, aki már 1958-ban az irodalomszociológiát produkcióra, terjesztésre és konzumációra osztotta, s ezzel a recepciókutatás alapvető szükségletét - vagyis az elsajátítás formáinak vizsgálatát -szociológiai oldalról fogalmazta meg.

Társadalom és irodalom kapcsolatának Lukács kései esztétikájában vázolt lehetőségét a francia irodalomszociológiai iskola póbálta meg adaptálni. Lucien Goldmann A regény szociológiájában - címében Lukács korai regényelméletéhez, módszerében a strukturalizmushoz, szemléletében Lukács kései esztétikájához visszanyúlva - strukturális homológiát tételez fel művészi formák és társadalmi meghatározottságú tudatformák között. Koncepciója szerint minden nagy műben pszichológiai alapú szubjektív érdeklődés konvergál a társadalmi praxis által alakított világnézettel. Pierre Bourdieu "irodalmi mező" elmélete is társadalom és irodalom közötti közvetítési módokat vizsgálja: az irodalmi mező saját logikájú, relatív autonómiával rendelkező struktúra, mely a hatalommal nem homológ, hanem azzal feszültség-viszonyban van; az ökonómiai mezőben érvényes szabályok és törvények az irodalmi mezőben fel vannak függesztve; az irodalmi mezőben heteronom és autonom elvek hatnak egymás ellen; az irodalmi mű nem a történelmi-társadalmi valóság mechanikus leképezése, hanem pozíciók és diszpozíciók - azaz társadalmi institúciók és szubjektív habitus - dialektikus viszonyában jön létre.2

Hermeneutikai és szociológiai recepciótörténet összekapcsolásában különös szerep jut Walter Benjaminnak, aki a művek irodalmi utóéletét mint e művekbe beavatkozó szubsztanciális változást fogta fel. Múlt és jelen Benjamin számára is, akárcsak Gadamer romantikus-historikus szemléletében, konstellációt képez, és még a lét legláthatatlanabb fixációiból és hulladékaiból is előhívható számára a történelem. A múlt anyag és interpretáció reflexív kapcsolatából olvasható, ezért a mű értelmezéséhez recepciójának története is szorosan hozzátartozik. A recepció szempontjából persze nem minden recipiens jelentősége egyforma, csak azoké, akik a tradícióalakítás folyamatában aktívan részt vesznek (kiadók, kritikusok, irodalomtörténészek, sajtó alá rendezők, fordítók). Amennyiben a recepciótörténet során új felfogások keletkeznek, nemcsak a recepciótörténet változik meg, hanem maga a mű is. Így a recepciótörténeten vezető látszólagos kerülőút is a műhöz tér vissza, mert a recepció során is a műben ható erők és érdekek válnak megismerhetőkké. Így a recepció analízise a műelemzés számára nem külsődleges, hanem a mű megismerésének szerves része. A mű aktuális elsajátítása - a recepció hermeneutikai síkja - és a tradíció folyamatában való elsajátítása - a recepció történeti szintje - ezáltal egységet képeznek.3 Bár Benjamin recepcióelméletét nem dolgozta ki tételesen - ezért lehetett Jauß a recepciókutatás megalapozója -, szisztematikus recepcióelméletig a hermeneutikai recepcióesztétika sem jutott el, így Benjamin felfogásának aktualitása máig megmaradt.4

Benjamin koncepciója a recepciótörténetet olyan kontextusnak fogja fel, amely a műbe szubsztanciálisan beleavatkozhat, és ebből a szempontból közel áll az intertextualitás elméletéhez, amely művek más művek általi elsajátításának - szövegek későbbi szövegek általi bekebelezésének illetőleg idézésének - tulajdonít ilyen átalakító szerepet. A mű "továbbélésének" és "utóéletének" benjamini eszméje az intertextualitás végtelen szövegének eszméjével konvergál, amely csak a piedesztálra állított művet tekinti befejezettnek. A mű az elsajátítás folyamatában - legyen az a recepció bármely, produkciós vagy konzumációs formája - tovább él, sőt, tovább íródik, lezáratlan marad.5 A intertextualitás és előzménye, a benjamini recepciótörténet végtelen, elvileg befejezetlen szövegének koncepciója utat nyithat az irodalomtörénetírás merev, finitista zsákutcájából és egy valóban történeti szemlélet érvényesülését segítheti elő.

Alapvetően töténeti orientációjú az említett argumentációs pozíciók közül a diszkurzusanalízis, bár a diszkurzus-fogalom az emúlt ötven év során olyan mélyreható változásokon ment át, hogy mind a fogalom, mind problematikája alig körülhatárolható. A diszkurzus a legáltalánosabb definíció szerint a beszédmód és institucionális feltételeinek komplexuma: a medializálás módja illetve egy meghatározott történelmi téridő-koordináta tudásának és ismereteinek összefüggése. Vizsgálata diakron (egy diszkurzus történeti változása) és szinkron (egy kor diszkurzusai) szemszögből egyaránt lehetséges. Utóbbira példa Michel Foucault A dolgok rendje című műve, amely korszakprofil nyerésére tesz kísérletet különböző egyidejű diszkurzusok összjátékát vizsgálva. A diszkurzusanalízis egyrészt az idealizáló-historikus történetírás formái másrészt egy romantikus színezetű hermeneutika ellen lép fel. Érdeklődése nem az egyes eseményre, egyéni cselekvésre irányul, hanem az összjátékok mechanizmusaira és struktúráira. Eközben ún. "Leitdifferenz"-eket keres. Az ilyen, hely és idő függvényében nagyon különböző látás-, gondolkodás- és beszédrendszerek kontextusában az egyes eseménytörténetek (háborúk, forradalmak) egészen más helyiértéket kapnak, mint a hagyományos történetírás keretei között. A diszkurzusanalízis szembenállása a hagyományos történettudománnyal új történelemszemléletében van: kerül minden rejtett eszkatologikus és teleologikus elképzelést, mint ahogy minden történetfilozófiai koncepciót - az örök körforgástól az állandó dekadencián át a fokozatos perfekcionizálódásig. A hermeneutika ellen irányul szakítása egy emphatikus jellegű szubjektumfogalommal. A diszkurzusanalízis megkérdőjelezi a mű mint egész illetve a mű mint konzisztens összefüggés fogalmát; szerző és mű összefüggését is. Csak így válik világossá, hogy azok a kritériumok, amelyek alapján a tudást gyűjtik és rendezik, a minták, melyek alapján a történeteket elmesélik, és a tervek, amelyek alapján ezeket felépítik, mennyire egy adott kor adott társadalmában érvényes gondolkodás, munka és uralom szervezetére utalnak vissza.

New Historicism gyűjtőfogalom alatt jelentkeznek a 80-as évektől azok az új tendenciák az amerikai irodalomtörténet- és történetírásban, amelyek a diszkurzusanalízis hagyományát folytatják. Foucault-ra és az európai (főként francia) antropológusokra hivatkoznak, és elhatárolják magukat az amerikai dekonstrukciótól. Céljuk a történet-, különösen az irodalomtörténetírás új fomáinak kialakítása. Az irodalmi szövegeket úgy kísérlik meg történelmi kontextusban elhelyezni, hogy épp a történelem és a történetek helycseréje és a csere különböző mechanizmusai váljanak világossá. Koncepciójuk szerint az irodalom a valóságnak sem visszatükrözése, sem kiegészítése, hanem egy kölcsönös meghatározottság, transzformáció és befolyásolás komplex folyamatába ágyazódik. Egyik jelentős képviselősjük, Stephen Greenblatt a szociális praktikák és speciális transzformációik művészet általi elsajátítását "cultural poetics"-nek nevezi: eszerint a történelem nem mint háttér, nem mint eseménygyűjtemény jön szóba, hanem maga is szöveg. Az új historicisták kritikai történészeknek tekintik magukat. A hatalom fenoménjeit nemcsak restriktív, hanem produktív funkcióikban is le akarják írni. Irodalomtörténeti munkáikban különös érdeklődést tanúsítanak az irodalmi és nem irodalmi szövegek közti speciális eltérésnek. Az új historicizmus a 80-as évek sok tendenciáját átveszi; szimpátiával fordul a pragmatikus és distanciával az absztrakt elméleti koncepciókhoz. Az új historicizmus inkább munkamódszer mint iskola. Nyitott az irodalomtudományi irányzatok felé - szemben a pozitivista történettudománnyal -, de egyik befolyásos elméleti iskolához sem kíván elköteleződni. Nem annyira a fenomének fogalmi rendszere, nem annyira a struktúrákra és elemekre való redukció áll náluk előtérben, mint a szövegek sokféleségének és sokszólamúságának leírása.

Greenblatt a marxista és egyes posztstrukturalista (Lyotard) álláspontoktól egyaránt elhatárolja magát. Szerinte mindkét irányzat hibásan kérdez rá művészet és társadalom történelmi viszonyára, amely nem vezet egyértelmű, elméletileg kielégítő válaszhoz. Az elméleti nyugvópontot mindkét esetben utópikus perspektíva táplálja, amelyben történelmi ellentmondások erkölcsi imperatívuszban oldódnak fel. Az ellentmondás félresöprése nem egy véletlen hiba eredménye, hanem logikus következménye egy elmélet akadály utáni keresésének, amely akadály az elmélet eszkatologikus megvalósulásának útját állja. Korunk diszkurzusai egy paradicsomi eredet és chiliasztikus megváltás nélküli világba állítva szemlélendők. A valódi probléma egy institucionálisan körülhatárolt terület diszkurzív praxisa és egy másiké közötti közvetítőformák megtalálása. Az irodalomkritika egy sor ismert fogalommal operál mű és társadalmi események kapcsolatának leírásában, mint pl. utalás, szimbolizálás, allegorizálás, ábrázolás, mimézis. Ezek a fogalmak Greenblatt szerint már metaforizálásra való hajlamuk miatt is inadekvátak. Olyan fogalmakra van szükség, amellyel bemutatható, hogy kerül át az anyag egyik diszkurzusterületről a másikra. Ez a folyamat nem egyirányú utca, nemcsak a szociálistól vezet az esztétikai diszkurzushoz, már csak azért sem, mert a szociális diszkurzus eleve esztétikai erővel van feltöltve. Az új historicistákban tudatosulni kell a metodológiának: ez különbözteti meg őket a hagyományos történészektől, akik vakon bíznak a jelek érthetőségében és az interpretatív eljárásokban. Tudomásul kell venni, hogy "a mű nem tiszta láng, mely spekulációinkat táplálja, hanem egy sor manipuláció terméke": üzlet eredménye, mely az alkotó és társadalmi institúciók között jön létre, csere, amelyben értelem, élvezet, érdeklődés áll az egyik, pénz, presztízs a másik oldalon.6

Az empirikus és konstruktivista argumentáció egy pozitivista tudományparadigmával szemben konstituálódott, és a szkeptikus ismeretelméleti hagyományhoz csatlakozott. Kiindulópontja szerint a megismerés nem a valóság leképezése, hanem a megfigyelő nézőpontjáé. Az elmélet centrumában nem az észlelés tárgya, hanem az észlelő megfigyelése áll. Hogy az észlelés a realitás egy konstrukciója és nem egy észleléstől független realitással homológ, még nem jelent szubjektivitást vagy relativizmust. A realitás "interaktív konstrukció" (Heinz von Foerster), ezért a konstruktivista koncepció hívei magukat empirikusoknak is nevezik. Az irodalomtudományi konstruktivizmus az interdiszciplináris kutatásra helyezi a hangsúlyt. A tradicionális hermeneutika hatályát felfüggesztve, fikcionális szövegek produkcióját, recepcióját, elosztását és megítélését egy társadalmon belül illetőleg történeti és kulturális átalakulás keretei között tételezi, és ezzel a művészetnek társadalmi funkciót tulajdonít. Az empirikus konstruktivista irodalomtudomány megalapítói közül az empirikus Norbert Groeben iránya a pszichológia felől indul és magát olvasóvonatkozású recepciókutatásként értelmezi, a konstruktivista Siegfrid J. Schmidt pedig a lingvisztikából és kommunikációtudományból kiindulva átfogó cselekvéselméletet koncipiál. Schmidt kiindulópontja nem szöveg és olvasó viszonya, hanem az irodalmi cselekvés ("kommunikátum-produkció") az alkotás, befogadás, közvetítés, feldolgozás síkján.

Alaptéziseiket a konstruktivisták nem a filozófiai, hanem inkább a pszichológiai, sőt, a biológiai és neurofiziológiai illetve a kibernetikai kutatásokban találták meg. Az autoreferenciális és autopoetikus - operacionálisan zárt és konzervatív - rendszerek modellje a természettudományokból került át a szociológiába, onnan a történettudományba és az irodalomtörténetbe. Schmidt koncepciója, amely nemcsak szinkron, hanem diakron célokat is szem előtt tart, kapcsolódik Niklas Luhmann szociológiai rendszerelméletéhez. Luhmann felfogása szerint a művészet nem a társadalommal szembeni (Benjamin, Adorno), hanem a társadalmon belüli önállósulás. Autonómiáját épp speciális társadalmi funkciójában találja meg. Luhmann általános művészetmeghatározása mint a realitás és ugyanennek a realitásnak egy másik verziója közti konfrontáció a valóságképek pluralisztikus létformájaként értendő. Művészeti és nem művészeti realitás úgy viszonyul ebben a rendszerben is egymáshoz mint textus és kontextus. "Forma és kontextus differenciája tesz a műalkotás formáján világrelációkat láthatóvá", így ez a differencia "a világban lévő világnak a megjelenítésére szolgál".6 Az irodalom médiuma az írás. A könyvnyomtatás által megerősített írás képes a kommunikációt rögzíteni, és ezáltal az írásban felhalmozódott kultúrát megfigyelési objektummá változtatni. Az írás kivonja a kommunikációt az eltűnés és felejtés általános törvénye alól, és új téridő-koordináták között is reaktiválhatóvá teszi. Ez az írás előnye. Valamennyi valaha lezajlott kommunikáció írásbeli rögzítése és megőrzése elviselhetetlen akkumulációhoz vezetne. Számtalan megnyilatkozás szimultán jelenléte káoszt eredményez. Ez az írás hátránya. A káosz elkerülésének egyetlen lehetősége a szelekció mind a rögzítést, mind a megőrzést illetően. Az írásbeliség nemcsak felhalmozást tesz lehetővé, hanem újfajta szelekciós stratégiákat, megkülönböztetési képességet, fakultatív tárgyválasztást, szisztematizálást, regiszterezést is kikényszerít.7 Ez pedig visszavezet az irodalomtörténetírás feladatához és felelősségéhez. Hogy az emberiség megőrizze humán értékeit, de emlékezete mégse hulljon bele múlt és jelen mindent ömlesztve raktározó és halmozó káoszába, az az irodalomtörténetíráson is múlik. Az irodalomtörténész ne az emberiség mesemondója, hanem szelektív memóriája legyen.

A konstruktivista-rendszerelméleti argumentáció az utóbbi években közeledik a diszkurzusanalízishez, kommunikációelmélethez, pragmatizmushoz, új történeti modellekhez és az aktuális hermeneutikához. A recepcióvitát, amely a 70-es évek végén a hermeneutikában már holtpontra jutott, a saját keretei között, empirikus síkon fejlesztette tovább. A diszkusszió hangneme azonban már nem az innováció hangsúlyozása, hanem a tolerancia. A hangnem higgadtabbá és engedékenyebbé válása az irodalomtudományi vitákban a 90-es évekre általában is jellemző. A különböző konkurrens koncepciók egymással és a természettudományokkal illetve a modern technológiákkal való versenyfutásban a 70-80-as években mintha szem elől tévesztették volna céljukat, és az irodalom helyett önnön legitimációjukat helyezték volna előtérbe. Lessing morális eszméje az igazság kereséséről, mely fontosabb az igazságnál magánál, pragmatikus-politikai átértelmezést kapott: az igazság megtalálása az irodalomtudományi csatározásokban is másodlagos fontosságú volt, ha nem is a kereséshez, de a diszkurzív hatalommanifesztációhoz képest. A 60-70-es évek fordulóján egyfajta szinkronizációs pánik motiválhatta a viták olykor éles hangnemét, a csúcstechnológiákhoz való csatlakozás elmulasztásának félelme. Az irodalomtörténet a kulturális szektor lassúságának jelképévé vált. Az ifjúság mítosza ballasztnak tekintette, amelytől szabadulni kell, és a betagolódást a gyors rendszerbe legalább a természettudományos vocabularium átvételével és a legújabb média felhasználásával igyekezett szimulálni. Csaknem harminc évnek kellett eltelnie annak belátásához, hogy az emberi tudat állapota a technikai fejlődés mindenkori állapotának aligha feleltethető meg. A posztindusztriális társadalmakban a frontvonal mára már nem annyira az irodalomtudományon belül, mint inkább körülötte húzódik: az irodalomtudomány egésze, sőt, az irodalom áll kihívás előtt. Az írás médiumára utalt irodalom korunk videoklip- és komputertársadalmában visszaszorulóban van, a verbális kultúra utóvédharcokat folytat az egyre diadalmasabban tért hódító képkultúrával és technikai gondolkodásmóddal. A növekvő szerephez jutó médiaelmélet hol emphatikus affirmácóval reagál a médiumtechnikai fejlődésre, hol apokaliptikus tónusokat üt meg az írásbeliséggel azonosított kultúra leáldozásának apropójából. Az irodalomtudomány legitimációs krízise az irodalom exodusát vetíti előre. Az aktuális kérdés már nem az irodalomtörténetírás, nem is az irodalomtudomány, hanem az irodalom esélye a Gutenberg-Galaxis végére ért civilizációnkban.9

 

1. Az ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézetében 1996 december 6-án Az irodalomtörténet-írás helyzete címmel rendezett konfrencián elhangzott előadás szövege.

2. Vö. Pierre Bourdieu: Flaubert. Einführung in die Sozioanalyse [Bevezetés a szocioanalízisbe], in: Sprache im technischen Zeitalter 25 (1987), 181-182. (Franciából németre ford. Bernd Schwibs).

3. Vö. Detlef Schöttker: Theorien der literarischen Rezeption. Rezeptionsästhetik, Rezeptionsforschung, Empirische Literaturwissenschaft [Az irodalmi recepció elméletei. Recepcióesztétika, rodalomtudomány]. (Kézirat). Megjelenik: Grundzüge der Literturwissenschaft. Hg.: Heinz-Ludwig Arnold és Heinrich Detering, München: dtv 1996. Vö. még: D. Schöttker: Kunstruktiver Fragmentarismus. Form und Rezeption der Schriften Walter Benjamins [Konstruktív fragmentarizmus. W. B. írásainak formája és recepciója]. Habilitációs disszertáció, Stuttgart 1996, 12-18. (Kézirat)

4. Benjamin kritikai felfogását sokszor kapcsolatba hozzák a marxista irodalomtudományéval. Benjamin azonban távol tartja magát egy kontinuus társadalmi fejlődés fixációjától, és ha perspektíváról nála szó lehet, az nem a haladás, hanem a katasztrófa.

5. Hans-Jost Frey: Der unendliche Text [A végtelen szöveg], Suhrkamp 1990. Előszó.

Vö. Stephen Greenblatt: Grundzüge einer Poetik der Kultur [Egy kultúrapoétika alapvonalai]. In: S. G.: Scmutzige Riten. Betrachtungen zwischen Weltbildern [Piszkos rítusok. Világképek közötti elmélkedések]. (Amerikaiból németre ford. Jeremy Gaines) Berlin: Wagenbach 1991, 121.

6. Vö. Niklas Luhmann: Das Kunstwerk und die Selbstreproduktion der Kunst [A műalkotás és a művészet önprodukciója]. In: Stil. Geschichten und Funktionen eines kulturwissenschaftlichen Diskurselementes [Stílus. Egy kultúratudományi diskurzuselem történetei és funkciói]. Hg.: Hans Ulrich Gumbrecht / K. Ludwig Pfeiffer, Suhrkamp 1986, különösen III., IV. fejezet, 620-632.

7. Uo. 632.

8. Norbert Boltz: Am Ende der Gutenberg-Galaxis [A Gutenberg-Galaxis végén], München 1993.