Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Milbacher Róbert

Bábel agórája. Csend. Délelőtt tíz óra van

„próbálkozások (a) beszélgetésre"

A prófétálás véget ér,

a nyelvek elhallgatnak,

a tudomány elenyészik.

(1kor 13,8)

Az első mondat kínja kihagyhatatlanságából fakad, valahonnan arról a tájékról, ahonnan esetlegessége. Az első mondat esetlen, nincsen története. Az első mondat definíciója szerint kezdet: azt ígéri, hogy közelebb juttat, de legalább is valahova vezet: a túlsó (a másik) partra visz. Hiteget, rábeszél. Csak azt akarom mondani, hogy retorika megkerülhetetlennek tűnik, és mint a rábeszélés művészete szükségszerűen prostituál, hatalmába kerít.

Előadásom mégsem szeretne eladás lenni. Nem hoztam magammal portékát. Amennyiben ez a hely, amelyen állok mégis agóraként funkcionál, indokolhatatlan lennék magam is.

De egészen más okból vagyok itt.

Akárhogyan is, ezekkel az égig érő tornyokkal baj van, nem hagynak nyugodni. Például sohasem sikerült megértenem, hogy milyen magasra kell egy ilyen tornyot építeni: hol van az a pont, ahonnan az ég bízvást megérinthető. Az efféle tornyok építése leginkább végeérhetetlen folyamatnak tetszik a tégláról téglára emelkedés szédületeként - a lehetetlen permanens megkísértésének.

Ami Bábelnél valaha megtörtént, egyszer s mindenkorra visszavonhatatlan, soha véget nem érő bűn és az érte kiszabott méltó büntetés. Mózes első könyve a visszavonások könyve: a határtalan isteni önkény és az átokként elszenvedett emberi szabadság genezise. A bábeli mítosz nem pusztán a Nyelv visszavételének és darabokra törésének, hanem a feloldhatatlan magány születésének története. A Nyelv bábeli szétszóratása a megélt káosz, a nyelvnélküliség metaforája.

Az isteni átok nyomán fellépő zűrzavar pedig a szabadság tere. Olyan végtelenbe futó tér, amelynek koordináta tengelyei a darabokra tört Nyelv, és a kivetettségből fakadó idegenség, origója pedig a riadt hallgatás. A hallgatás nem a beszéd, hanem az értés hiánya; Bábel csöndje a nyelvek egymásba fordíthatatlanságának kínja. A Toronytól elfelé gravitálók vonulásának zaja.

Az egymás tekintetét fürkésző pillantás az egyet-értést (az egy nyelven szólás nosztalgiáját), az egymásnak ütődő magányok közötti átjárás lehetőségét keresi. Az értés mint vágy az értelmezés retorikáját emeli a „szabadító" szerepébe. Az interpretátor, aki mindig két némaság között áll, Isten büntetésével fordul szembe. Az interpretáció átok, a szabadságra ítélt ember bűnhődése. Az isteni rendeléssel dacoló interpretátor a kultúrát, kozmoszt alapító héroszok ivadéka. Az isteni Nyelv visszalopását kíséreli meg mindannyiszor, amint szóhoz jut. Bábel omlott köveit görgeti maga előtt, valahányszor elbukik.

A paradicsomi Nyelv keresője a szabadságtól való szabadulással próbálkozik, azaz a zűrzavarral szemben a rendet részesítené előnyben. A mindenkori értelmezés a káoszt kozmosszá, nyelvvé igyekezik szelídíteni. A Nyelv a nem kért szabadság alternatívájaként kínálkozik, ami egyben a Kozmosz lehetőségével kecsegtet. A nyelv szó nőneme (lingua, ae f.) a befogadás örömével, és az anyaöl magától értetődő nyugalmával terhes. Az anyanyelv, mely ápol és eltakar, test, amely kivet magából és visszafogad.

A kozmosz és Nyelv azonosításának lehetőségét az Igével való teremtés aktusa legitimálja. A nyelvnélküliség állapota dadogás, labilis, bizonytalan állapot. A megnevezés állandó szüksége és öröme a határtalanság szédületének szó(l). Az elbeszélés alig leplezhető ujjongása a körülhatároltság, a biztonság szavaként szakad föl az ajkakról.

Az átellenben álló nyelvtelensége bizonytalan ácsorgás; idegensége, kiszámíthatatlan reakciói potenciális veszélyforrást jelentenek. Helyzetének labilitása létének esetlegességére kérdez rá. Nem beszéli a nyelvemet, nincsen rá szavam: nem illik rá emberi nevezet. A nyelv túlsó partján áll, átellenben velem: elérhetetlen ellen(ség). Az arca mégis más, szeme tükör, magányunk tehetetlensége verődik benne tekintetből tekintetbe. (Visszfény, nem hang.) A teste megfeszül, a pillantása ígér, a megnevezés lehetőségét kínálja. Ez a szemérmetlen felkínálkozás az ütés előtti utolsó esély a megszólításra, az egyet értés szavára.

„Így a hermeneutikának kezdettől fogva az a feladata, hogy a hiányzó vagy megzavart egyetértést megteremtse, illetve helyre állítsa."

Hogy nevet szerezzek magamnak.

A magánytól való szabadulás egyetlen biztosítéka a mondásban van: az Én-Te alapszó kimondásában, a névadásban. A megnevezés - bár „Az alapszót lényével mondja az ember." - a másik meztelen, vacogó lényének nyelvem leplébe csavarásával történik. A Másik pőresége zavarba hoz, megfélemlít. A sikamlós, csupasz test puszta kézzel érinthetetlen.

Az érintés tabuja az értelmezés mechanizmusában szóvá oldódik. A másik nyelvének értése válik a vágy titokzatos tárgyává, mert ez az, ami még elérhetőnek tűnik. Az értés azonban hason(l)ítás, az idegenség megszelídítése. A másik lényének keresését nyelvének értelmezése, végső soron saját nyelvembe emelése helyettesíti. Tudniillik a beszélgetés kérdés-válasz struktúrájában valamennyi választ a feltett kérdés írja elő, és elő is írja kérlelhetetlenül, hogy a kérdező identitását ne fenyegethesse veszély. Ezen óvatosságnak a következménye az, hogy a kérdező csak a kérdéseinek, azaz előítéletrendszerének adekvát, nyelvének zártságát nem fenyegető válaszokra reagál. A válaszból csupán azt hallja meg, ami nem jelent potenciális veszélyt, amit kockázat nélkül beépíthet nyelvébe. (Mondjuk ezt a hermeneutika alkalmi süketségének. Az elhangzó szó csak téglatörmelék az omlott Torony aljából.

A beszélgetés eredeti szándéka (az Én-Te alapszó kimondása), a Másik lényével történő találkozás a mítoszok szférájába száműzettetik. Azaz nem része a beszélhető nyelvnek, metafizikus repedés a ráció által berendezett kozmosz falán.

A beszélgetés platóni archetípusa a látszat ellenére nem Én-Te viszony, azaz nem a Másik lénye áll a dialógus középpontjában. (Bár Szókratész retorikájának még, az egyébként annyira óvatos Martin Buber is bedőlni látszik, amikor így ír: „De mily szépen és jogosan hangzik Szókratész oly eleven, oly nyomatékos Én-je! Ez a végtelen beszélgetés Én-je, s a beszélgetés levegője lengi körül minden útjait, még a bírák színe előtt is, s még a fogság utolsó órájában is. Ez az Én az emberhez való viszonyban élt, mely viszony a beszélgetésben öltött testet."

Szókratész beszélgetései azonban koránt sem végtelenek, hiszen kijelölt irányuk, és jól leírható céljuk van, pontosan felrajzolható határokkal rendelkeznek. A bábáskodó Szókratész a vitázó felek sárba döngölésével mindig az Igazságot segíti napvilágra, mit sem törődve a „megalázottakkal és megnyomorítottakkal". (A vita (ae, f.) a beszélgetés során, érvek és ellenérvek ütköztetéséből születő igazság élete.) A dialógusban a hangsúly a benne résztvevők lényéről egy kimondandó, eleve kimondhatónak tételezett értelemre tevődik át. A beszélgetés centrumába maga a nyelv (a Logosz) került érvényes és érvénytelen kijelentések rend-szereként, (vagyis a kozmoszalkotás eszközeként). A dialógus győztesek és legyőzöttek csatatere; a szó adásvételének agórája.

A modern idők dialógus-értelmezése ezt a platóni struktúrát örökítette tovább, és tette a „valódi" beszélgetés egyetlen lehetséges modelljévé. Szókratész agórája és a liberális piac zűrzavara jól megfér egymással a kimondott szó hangosságában.

A piacon egymással szemben álló eladó és vevő sohasem a másikról, hanem az eladandó illetve kívánt áruról cserél szót. Az értelmezés célja az áru értékének meghatározása, amely a másik meggyőzése, nyelvvel történő legyőzése során alakul ki. Mind a vevő, mind az eladó a „magáét mondja", vagyis saját nyelvének igazságát igyekszik érvényre juttatni a másikkal szemben, így elképzelhetetlen hgoy közöttük létrejöhetne bármiféle találkozás, hiszen valójában nem a magukét, hanem az áru nyelvét beszélik. Fromm erről így ír, Freud értelmezői(!) attitűdjének forrását kutatva: „Az egyénnek vásárolnia kell meg eladnia, adnia és kapnia. A piac szabályozza ezeket a viszonyokat, akár áru-, akár munkaerőpiac formájában. Ezért az elsősorban magára utalt és önellátó egyén úgy lép kapcsolatba a többiekkel, hogy ők csupán egyetlen cél (az adás és vétel) eszközei."

A piaci mechanizmus mindent az árunak rendel alá, és ezzel az Én-Te illetve Én-Az alapszó közül csupán az Az-viszonyt képes elfogadni. Ami nem csak az áru Az-jellegét, hanem az eladó vagy vevő lényének piaci szerepre való redukcióját is jelenti. A szemben álló másik mint potenciális vevő dologgá válik. (Áruvá válok magam is.) Az Az-szerep az okság rendjébe illeszti az átellenbe állót, s ezzel cselekedeteinek indítékait ellenőrizhetővé, lehetséges reakcióit pedig kiszámíthatóvá teszi. A nyelv piaci mechanizmusának középpontjában tehát az ellenőrizhetőség és kiszámíthatóság áll, ami persze végső soron hiúság, hiszen a piac nem a szabadság ellenében hat, hanem éppen belőle táplálkozik.

A dialógus mint beszélgetés nem más, mint szavak cseréje, magányunk szóvá tétele - egyfajta adásvétel, kísérlet a fordításra. Szájról olvasás. A szájról való olvasás pedig hagyományosan a süketek párbeszéde marad. A dialógus nem vezet egyiktől a másikig, farkába harapó kígyóként tekeregnek a szavak a beszélgetők nyakán.

Piac és nyelv találkozása a Hiúság Vásárán Szókratész kétségbeesett kiáltozása Bábel elnéptelenedett agóráján.

Egyetlen eszményünk és élhető/éltető életstratégiánk az értelmezői attitűd. A nem-értés mint fekete lyuk, nem lehet része a Kozmosznak. Az értetlenség a balgaság szinonimájaként távolról sem kívánatos állapot a magára valamennyire is adó ember számára.

„Hogy mutatható ki egy fekete lyuk, ha egyszer az már a definíciója szerint se bocsáthat ki fényt?"

Fekete lyukak márpedig nincsenek!?

A nem-értés nyelvtelensége csak devianciaként lehet eleme a rendnek mint állandó fenyegetés. A Másik idegenségének megszelídítése, belesimítása a nyelvbe, az értelmezés segítségével végbe vihető ugyan, de a Te nem mondható ki. Az értelmezés a találkozás ellenében hat. A nyelv - a bábeli szétszóratás következtében - nem híd lélektől lélekig, hanem a győzelem vagy a vereség fegyvere. A nyelv a beszélő utcaköve.

A Nyelv mint kozmosz visszaszerzésének vágya végül az Ige megtestesülésében ér nyugvó pontjára. A pünkösdi nyelv-adomány az átok visszavonhatóságának örömhíre. Az apostolok nyelveken szólása a szeretet Nyelvének ajándéka, az értelmezés kiiktathatósága a beszélgetésből, vagyis a Nyelv újbóli birtoklása mint kegyelmi adomány, amely Bábel csöndjét, az „értés" némaságára változtathatja. Ez azonban nem jelenti az értelmezés eltörlését, legfeljebb az átléphetőségét (hiszen nem azért jött, hogy eltörölje, hanem hogy beteljesítse a Törvényt), azaz nem töröltetnek el a nyelvek, hanem átjárhatóvá, egymásba fordíthatóvá válhatnak.

A visszakapott lehetőség mint feltétel a nyelvek határát jelöli ki, a kommunikálhatóság terrénumát. A továbbiakban, ami elmondható, az nem tartozik hozzá. Ami pedig hozzá tartozik, az nem elmondható. Nincsen róla hír.

A szó azért még Bábel öröksége marad, a káosz kapuja. Pünkösd ígérete Bábel átkától való szabadulással, a nyelvből való kilépés lehetőségével kecsegtet. Az elbocsátás szép, de távoli üzenete.

A „beszélgetés" keresztény archetípusát a térítő és a pogány találkozása írja le jól. Ezt a kommunikációs modellt nem az értelmezés magabiztossága szervezi, hanem éppen a nem-értés tétovasága. A találkozás akkor teljesedik be ténylegesen, amikor a pogány, feladva „értelmezési horizontját", nyelvét hitre cseréli. Mintegy belezuhan a térítő idegenségébe, nem mérlegel és nem értelmez. A pogány nem kérdez, hanem levetkőzi magányát. Persze kockáztat, hiszen az ismeretlenbe hull, de nem megadja, hanem átadja magát. (Nekidől a szélcsendnek.) A misszionárius pedig nem meg-, és/vagy legyőz, hanem szeret, és ugyebár amikor szeret, akkor ő sincs egyedül.

A térítő és a pogány viszonya attól kezdve nem a nyelven alapul, hiszen a keresztény értelmű Ige a szereteté. A szeretet azonban szótalan, a szeretet nem szó, hanem az Ige megtestülése. A szeretet - Test, és mint ilyen túl van (vagy még inkább innen) a bábeli csönd süketségén.

A pogány és a térítő között kialakult viszony kölcsönös, függnek egymástól. Beszélgetésük nem valamely tárgyra, hanem a Másik lényére koncentrál. A térítő autoritása vitathatatlanul hatalmi pozíció, ám célja nem a pogány feletti uralom, a Másik legyőzése, hanem a Te kimondása. A hatalom itt nem fenyegettetés, hanem a szentség legitimálta erő; nem korlátozás és elnyomás, hanem lehetőség.

Persze a racionálisan szerveződött viszonyrendszerekben a szent lehetősége, mint olyan értelmezhetetlen. A legitimitás nélkül maradt hatalom pedig saját identifikációjának keresgélésébe merül alá, megfeledkezve tulajdonképpeni feladatáról. A továbbiakban „Csak az a kérdés, hogy a hatalom, immár megfosztva a szentség fundamentumától, továbbra is a társadalom és az állam rendező elve marad, vagy pedig a zűrzavar és anarchia forrása lesz."

A szentségétől megfosztott hatalom Bábel valódi örököse. Már képtelen adni, sőt csak elvenni tud, nyelvet rabol, öl érte, és nyomorba dönt. A szentségétől megfosztott hatalom - ahogyan mondani szokás - vámpír: az alávetettek kiszívott szavából próbálja újjá építeni porba omlott identitását.

A nyelv szövege látszólag nem feslik fel sehol, biztonságának megnyugtató élménye éppen ebből a látszat kontinuitásból fakad. Ha mégis szakadások támadnak a nyelv selymén, azok mint korrigálásra váró hibák jelentkeznek a rendszerben.

Ádám paradicsomi idejének behatároltsága szükségszerűen befejezetlenségre kárhoztatta névadó munkáját. A megnevezetlenül maradt lények metaforaként feszítik szét újra meg újra a finomra munkált rendet, hogy csak lassan gyógyuló sebhelyet hagyjanak maguk után. (A metafora dadogó, esendő szörnyeteg.) A metafora ütötte réseken át a szabadságra látni, a káosz fortyogó masszájára.

A nyelv, a kozmosz simára csiszolt felülete tükör, saját szavunk tükre. A mimetikus művészetértelmezés visszhangok oda-vissza verődése, a rend leképezése rendre. Központi fogalma a hasonlóság és azonosság, vagy ahogyan maga a Filozófus mondja: „Azért örvendenek a képek nézői, mert szemlélet közben megtörténik a felismerés, és megállapítják, hogy mi micsoda, hogy ez a valami éppen ez és nem más."

Az időtlen klasszicitás „fegyelme", „realizmusa" és „harmóniája" Apollón szépségéből és nyugalmából növekedik vigyázva, hogy a nyelv tükörsima felszínét meg ne karcolja. A nietzschei fogalomhasználat a klasszicitás metonimikusságával a romantika metaforikusságát állítja szembe, azaz Dionüszosz testének darabokra szaggatását. A romanticista művészet, a keresztény beszélgetés-modellhez hasonlóan, a nyelven túlra igyekezik. A nyelv túlsó partja ott a megfeszített, itt az ízeire tépett Test. A szétszakítottság az okság és az egymásutániság felfüggesztését, a rend összezavarását jelenti, és a kozmoszból a káoszba hullás veszélyével fenyeget a keletkező szakadásokon át.

A műalkotás a világon ejtett seb, olyan hely, ahol érvényét veszti a bizonyosság: a rend felbomlik. A műalkotás - otthontalanság: „A mű közelében hirtelen máshol lettünk, mint ahol szokásunk lenni."

A biztonságra, otthonra való törekvés mindig azonosságot kíván. Az azonosság hason(l)ítás eredménye, azaz az idegen szóra bírása, besimítása a rendbe. A nem-értés itt deviancia, a nyelvtelenség fenyegető réme.

A fenyegetettség élménye védekezési reakciókat indukál. A művészet megértése, illetve a megértés művészete ilyen önvédő reakcióként írható le. A nyelv hasítékjainak bestoppolása a hermeneutika feladata: a megsértett kozmosz biztonságának visszaállítása az értelmezés segítségével. A tékozló fiú végül mindig hazatalál. Legalábbis ezt mondja el a mese.

Minden egyes műalkotás a káosz eshetőségével fenyeget. Az értelmezés feladata éppen ennek a fenyegetettségnek az elhárítása, a rendetlenség nyelvbe szedése. A művészet dialógusként való felfogása a műalkotás funkcionálását, hatását teszi lehetetlenné, hiszen a platóni dialógusmodell nem enged közel az átellenben állóhoz. A dialógus célja a mű elnémítása, a tisztes távolság megtartása.

A mű hiba a kozmoszon, egyfajta fekete lyuk, amely minden hozzá közelmerészkedőt magába ránt. A műalkotás szemlélője belezuhan a mű nyitott sebébe, maga is összevérzi magát, és többé nem érkezhet hír arról, amit lát. A fekete lyukból nem szabadulhat a fény; a fizikai törvények érvényüket vesztik; a nyelvből kihulló élte megváltozik.

Az agórát körként képzelem el, amely magába zár. A kör a kozmosz jele, a végtelen harmóniáé. Magam most középen állok, és nem tudok mihez kezdeni vele. Kimeredek a körből valahogyan, mégiscsak.