Alföld - 48. évf. 2. sz. (1997. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Solymosi Bálint

„Régi versek"

1978/1996

Táj nővel

Álomtalanul e süllyedő

táj, mely marad

így; száraz fű, szamárkenyér ízei,

ujjpercek té-

tova árnyai, elmebirtok

kér-

gén, tenyérnyi égbolton -,

lassan fölsejlő női arcon.

„Idegunalom?" Visszatérhet

e tájba egy

férfi úgy, hogy fennmarad mindez,

mi nélküle

volt meg...? Fényrács valami „régi

vers-

en"... Már emlékezetverejték

se, ez se, saját kézen/közön.

Értő kéz

Egy érzés, mely komfort nélküli

gondolatba

fészkeli magát... Nem a gondba,

mely csak igaz-

talan lehet, ha mint az „én", „más"

néz.

Oly kód inkább, amelynek

rendszere hálózza szét/össze

útvesztőinket; de egyről nem

tud -, a boldog-

ságról. Akárha reggeliző-

asztalon, hol

csak a kés éle nem a pusztulásé...

A

késé, amit egy nő felejtett

ott. Értő kézre, s másik időre vall.

Fehérüzem

Most, hogy az ének se keserű,

se könnyed már,

és ma zárva az „égi kőtár",

ül Arlequin

az Idő alsó létrafokán,

ál-

arcait próbálgatni,

föl, le, föl, le, ott a sár, térnek.

Egy másik kép, áldatlan nézni,

helyiérdek,

az udvari /bérház/ napfényben,

fehérnemű-

világosságban, 'hogy vakon szül

a kő,

egy női gondolatot.

Szív szakadna egy tiszta dalért.

Tündöklet

Jajszó, sírógörcs itt a küszöb

értéknél, hogy

legyen remény az áldozathoz -

rakaszolni

elfeledett érzéseket; kinn

vagy

benn, marad, mi úgyis el-

vetélne egyetlen kérdésnek

az önteltségében... „Hogyan legyen?"

Kellett volna

ez, vagy más se? Valósághiba

a szellemút

küllőfényein -, a hálatest...

Se

nappala, se éjjele,

csak tündököl e vers/szegély/kő -