Alföld - 48. évf. 2. sz. (1997. február)
1978/1996
Álomtalanul e süllyedő
táj, mely marad
így; száraz fű, szamárkenyér ízei,
ujjpercek té-
tova árnyai, elmebirtok
kér-
gén, tenyérnyi égbolton -,
lassan fölsejlő női arcon.
Idegunalom?" Visszatérhet
e tájba egy
férfi úgy, hogy fennmarad mindez,
mi nélküle
volt meg...? Fényrács valami régi
vers-
en"... Már emlékezetverejték
se, ez se, saját kézen/közön.
Egy érzés, mely komfort nélküli
gondolatba
fészkeli magát... Nem a gondba,
mely csak igaz-
talan lehet, ha mint az én", más"
néz.
Oly kód inkább, amelynek
rendszere hálózza szét/össze
útvesztőinket; de egyről nem
tud -, a boldog-
ságról. Akárha reggeliző-
asztalon, hol
csak a kés éle nem a pusztulásé...
A
késé, amit egy nő felejtett
ott. Értő kézre, s másik
időre vall.
Most, hogy az ének se keserű,
se könnyed már,
és ma zárva az égi kőtár",
ül Arlequin
az Idő alsó létrafokán,
ál-
arcait próbálgatni,
föl, le, föl, le, ott a sár, térnek.
Egy másik kép, áldatlan nézni,
helyiérdek,
az udvari /bérház/ napfényben,
fehérnemű-
világosságban, 'hogy vakon szül
a kő,
egy női gondolatot.
Szív szakadna egy tiszta dalért.
Jajszó, sírógörcs itt a küszöb
értéknél, hogy
legyen remény az áldozathoz -
rakaszolni
elfeledett érzéseket; kinn
vagy
benn, marad, mi úgyis el-
vetélne egyetlen kérdésnek
az önteltségében... Hogyan legyen?"
Kellett volna
ez, vagy más se? Valósághiba
a szellemút
küllőfényein -, a hálatest...
Se
nappala, se éjjele,
csak tündököl e vers/szegély/kő
-