Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Toldi Éva

„A személyes és a történelmi közös égbolt alatt..."

Sándor Iván: Tengerikavics

Mélységes mély a múltnak kútja.

Sándor Iván Tengerikavics című könyve családregény, a legszokatlanabbak és legnyugtalanítóbbak közé tartozik. Felveti azt a műfaji kérdést, hogy mennyiben tekintsük „regénynek". Esetünkben ugyanis nem beszélhetünk „monumentális formátlanság"-ról, mert a könyv szerkezete igen pontos és következetes. Tartalmi szempontból még kevésbé állná meg a helyét egy folyamatosan végigvitt családtörténet paradigmája. Csak feltételesen nevezhető regénynek a stílus egységességét vizsgálva is, hiszen számtalan elbeszélő technikával találkozunk a kötetben.

Ahelyett, hogy külső nézőpontokat keresnénk a műfaj meghatározásához, megközelíthetjük az elsőként említett szerkezeti jellegzetességekből kiindulva is: tizenkét fejezetre tagolódik a könyv, s az utolsó kivételével mindegyik két részből áll: az első életrajzi jellegű, a második rész pedig egy-egy időszak kortörténeti kérdéseivel foglalkozik.

Az életrajzi részek a család történetéből nagyítanak fel egy-egy jellegzetes alakot és eseményt: milyen emlékek maradtak az elődökről, kik voltak, mikor születtek, mivel foglalkoztak; nyomozást folytat az időben és a térben, amikor családjának eredetét kutatja, Hollandiában élő nagynénjét faggatja a múltról, vagy amikor a kiskunhalasi temetőben őseinek sírját keresi. A halálesetek mérföldkövek a visszatekintésben, ezért válik központi kérdéssé a fizikai elmúlás, amely számadásra készteti az utódokat. Ezekből a részekben a narrátor jellemző módon egyes szám első személyben beszél az elmúlás keltette szorongásról, a regényt író szépíró modorában.

A fejezetek második része rendre történelmi eseményekhez kapcsolódik. A vereségek krónikájában olvashatunk doni tragédiáról, Auschwitzról, az aradi vértanúkról, a tiszaeszlári perről, a holocaustról, rendhagyó módon ebbe a sorba tartozik a Noé bárkájáról szóló rész, majd véleményt mond Lengyel József Gulag-írásairól, Sütő András Auschwitzról szóló naplójáról, a személyesen megélt „történelmi időkről", a katonai börtön vizsgálati fogságáról, 1956-ról.

A kérdésfelvetés és a megformálás módja a két részre osztott fejezetekben a megítélések szimmetrikusságát is példázza. Az emlékezés mechanizmusára az asszociatív gondolkodásmód a jellemző, a különböző vélemények egymás mellé rendelése, amiből az is következik, hogy a cselekmény nem lineáris vonalvezetésű. Ebből a megközelítésből ered aztán, hogy állandó témája lesz a küzdelem az idővel, a megnevezhetetlennel, s miközben történetet mond, szüntelenül a jelen tükrében láttatja a múltat; nem pusztán arról van szó, hogy a múlt meghatározza a jelen eseményeit, hanem arról, hogy a két sík egyidejűleg jelenik meg a prózában, a narrátor egyszerre érzékeli a múltat és a jelent, ezért hiteles a visszatérő motívumként használt „nem tudom, nem emlékszem", paradox módon ez a kijelentés lendíti tovább az elbeszélés menetét.

Az önéletrajzi részekben nem a cselekmény áll a középpontban, hanem az érzések, a hangulatok, az atmoszféra megidézése. Családjának leírása során elsősorban a lelki mozgatórugók érdeklik, az emberek közötti viszonyok, az adok-kapok arányai, a konfliktusok természete, s a külső leírásokat gyakran „impresszionista" ecsetvonások jellemzik, mint amilyen a következő: „Nincs öregségszag, fény, fény, virágok hatalmas vázákban, frissen locsolt hatalmas cserepekben.

Amikor pedig már jómaga is cselekvő hősként jelenik meg a történetekben, a külső és belső valóság párhuzama és kölcsönhatása egyetlen mondaton belül is megfigyelhető: „az állandó veszélyeztetettség érzését, a fényes délutánokat, a kert búvóhelyeinek titkait egymásba keverte benne a nyár". Olyan élettapasztalatokat is közvetít, melyeknek eddig csak az ellenkezőjéről olvashattunk, pl. a sárga csillag kapcsán a megkülönböztetés bélyegéről, itt pedig egy másik mozzanatra bukkanunk, amely lélektanilag éppúgy igazolható: „A sárga csillag viselése nem volt felfogható a számára. Mintha egy olyan jelvény lett volna, aminek a viselése ugyan kötelező, de teljességgel értelmetlen. Nem érezte, hogy elválasztja azoktól, akiknek a ruhájára nem kellett felvarrni."

A regény előrehaladtával egyre nagyobb hangsúlyt kap a fejeztek második része. Feszültséget hoz létre az író azáltal, hogy az életrajzi betétekkel késlelteti soron következő „történelemóráját", az olvasó érdeklődéssel várja, mi lesz a folytatás. A struktúra tehát funkcionális marad akkor is, ha a kettéosztott fejezetek ritmikus ismétlődéséhez nem társul hasonló intenzitású tartalmi párhuzam. A hangsúlyos és hangsúlytalan részek adják a szöveg belső lüktetését, dinamikáját.

A „történelmi" fejezetrészekben a szerző a műfaji változatosság elvét alkalmazza, többnyire nyers formában, alulstilizáltan teszi közzé meglátásait. A doni vereség következményeiről írva például gyakran kiszól a sorok közül: „Lapozzunk tovább a korabeli újságokban." Az idézet és a montázs szövegteremtő eszközévé válik. Nem meséli át a történelmi eseményeket, hanem megjelölve a felhasznált forrást, egymás mellé helyez fontosnak gondolt részeket, mozzanatokat. Így találkozunk levélbetétekkel, a párhuzamos levélolvasás technikájával - az egykori szövegtől tipográfiailag is jól elválasztja mostani gondolatait, emlékeit, reflexióit -, naplórészletekkel, jegyzőkönyvekkel, emlékiratokkal. „Magnóra mondom ezt a történetet" - kezdődik az egyik fejezetrész, amelyben a mondatok valóban az élőbeszéd illúzióját keltik, különösebb stilizálás nélkül adja őket közre.

Az eljárás különösen akkor hatásos, ha szépirodalmi műveket montázsol: pl. amikor Tadeusz Borowski novelláit olvassa, abból idéz egy megdöbbentő jelenetet, amelyet később így jellemez: „ilyen pontosan sehol nem rögzítettek a végső emberi választások jelenetei". A gondolatmenet megértéséhez érdemes idéznünk ezt a részletet:

„Egy nő jön fürgén, megjátszott nyugalommal, holott lázasan szedi a lábát. Aprócska, pufók arcú kis angyal fut utána, nem éri utol, sírva nyújtja feléje a karját: - Anyuka! Anyuka!

- Hé, te asszony, vedd föl már azt a gyereket!

- Nem az én gyerekem, igazán nem az én gyerekem - kiáltja hisztériásan a nő, és arcát tenyerébe rejtve futni kezd. El akar bújni, azok közé szeretne kerülni, akik nem autóval, hanem gyalog mennek, akik élni fognak. Fiatal, egészséges és szép, élni akar.

De a gyerek fut utána, s teljes torokból üvölti:

- Anyuka, anyuka, ne szaladj el!

- Nem az enyém, nem az enyém!

És szalad, amíg Andrej, a szevasztopoli tengerész utol nem éri. Andrej szeme zavaros a vodkától és a hőségtől. Elkapja a nyakát, egy erős, lendületes csapással leüti, majd megmarkolja a zuhanó nő haját, és visszarántja. Arcát eltorzítja a gyűlölet.

- A saját gyereked elől futsz? Majd adok én neked, te kurva! - torkon ragadja, beléfojtja a kitörni készülő kiáltást, s akár egy búzával teli nehéz zsákot, lendületesen a teherautóra dobja.

- Nesze! Ez is a tied! Te szuka! - S a gyereket a lába közép csapja.

- Gut gemacht, így kell megbüntetni az elfajzott anyákat - dicséri a teherautó mellett álló SS."

Sándor Iván írói módszeréről vallva kötetének mottójául Rilke-idézetet választott: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk ismeretlen tájak útjaira, váratlan találkozásokra, a búcsúzás perceire, napokra, a szülőkre... Mert az emlék nem minden ám. Ha minden emlék vérünkbe szívódott, ha tekintetünkben s mozdulatainkban is eleven már, ha névtelen, és nem tudni, mennyi az emlék és mennyi vagyok én, - akkor talán az emlék méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava, és útnak indul." A Rilke-idézet azt bizonyítja, hogy Sándor Iván hitvallása és írói módszere Borowskiéval ellentétes, mégis fejet hajt előtte, a jelent ábrázoló dokumentarista előtt: a haláltáborok áldozatai mellet hamarosan feltűnnek a gyilkosok sírjai is, de „Borowski akkor torpant meg a sírok előtt, amikor az idő még üzent, és nem fakított még egyformává fejfát és fejfát, kéményfüstöt és koporsót - igen, mondjuk ki, csontot és csontot! (...) A zsitormiri protestáns lakatos fia megjegyezte, mi az összehasonlíthatatlan, és mikor írni kezdett, a Borowski-mondattal, a csontjaira aszott jellel nem emelte mindenkinek egyformán kijáró mementóvá a szavait."

Ez a módszer lekerekített kisesszéket is létrehoz, amelyekre kitűnő példa a Noé bárkájáról szóló. A szerző értelmezésében a metaforává nőtt bárka a genocídium ősmodelljeként (is) értelmezhető. „Miképpen volt benne annyi gyanútlanság, önismerethiány, hülyeség, gonoszság, félelem, hogy a saját maga kiválasztását és megbízatását kétely nélkül fogadja" - halljuk a kérdést, s a megállapítást a - mai szóval élve - hírzárlatról, miszerint „ki takarította el a vízbe fúltakat, embert, állatot, a bűzlő, rothadó tetemeket, ki ásta meg a tömegsírokat, egyáltalán; milyen érzés volt szembesülni a látvánnyal?, erről nincs hír, ez el lett »felejtve«, ez is elmaradt". Az esszéista gondolatvezetésbe, az asszociációkban gazdag, szárnyaló eszmefuttatásba azonban helyenként becsúszik egy-egy számomra értelmezhetetlen mondat is, mint amilyen a következő: „az emelkedő víztenger tetjén fent túl mialatt nem vissza oda még feszítve irány nélkül mégsem elválva mozgás és hang sehol mégis együtt a két rözs emberé-fáé összefonódva láttad az időnek..."

A regény vége felé haladva egyre inkább összefonódik a magánemberi és a közéleti szféra, a kettő az utolsó fejezetben már szétválaszthatatlan. Jól szemléltetik ezt a folyamatot a kötet fotói. A családi fényképek nem csupán illusztrációk, hanem elsősorban a magánélet történeteinek hitelességét igazolják. Itt látható többek között egy második világháborús hírügynökségi felvétel, amelyen költöző embereket látunk, két asszony egy párnákkal, dunnákkal, székekkel megrakott szekeret tol. A fotónak megdöbbentő dokumentumértéke van, a kötetbe azonban - a szöveg tanúsága szerint - nem ezért került, hanem mert a szerző a családi legendának azt a tényét kívánta bizonyítani, hogy valóban létezett egy Bárdi nevű illatszerüzlet.

Amikor Sándor Iván olyan történelmi eseményekről beszél, amelyeknek maga is részese volt, mind gyakoribbá válnak a közbeékelt kommentárok és kiszólások, a szerző jól ismeri az életrajzi szövegek létrehozásának eljárásait, az olvasónak mégis vannak tartalmi jellegű fenntartásai: amikor az író saját részvételéről beszél, néhány helyen nem állja meg, hogy külön is ne nyomatékosítsa saját szerepét, például amikor azt bizonygatja, hogy a Műegyetem lapjának, a Jövő Mérnökének a szerkesztése során többnyire nem írt át, nem hagyott ki írásokat, vagy amikor Lengyel József noteszeinek napvilágra hozását említi, külön kiemeli, hogy azok közé tartozik, akik szorgalmazzák kiadását. Ezek a magyarázkodások kilógnak, felesleges önigazolásoknak tűnnek, valójában szervetlenül kapcsolódnak a regény szövegvilágához. Szerencsére ritkán esik a szerző a szubjektivitás effajta csapdájába.

Az említett részleteknél válik egyértelművé, hogy az író a megfogalmazás módszerével viaskodik, számára nem az a központi kérdés, hogyan fogja össze gazdag anyagát, hanem inkább a leírás pontosságára való törekvés ösztönzi. Az utolsó fejezetben mintegy összefoglalja azt, amit az olvasó már egyébként is megtudott, de most a szerző credójaként más szempontból olvassa: „A sírok, amiket keresek, másfél évszázadig vezetnek vissza. Ezért éreztem mindig legalább másfél évszázad magán- és köztörténetét az anyagomnak? Ez a távom. Együtt vagyok benne »velük«. Nem emlékvilág. Jelenné lett tapasztalat." Míg másutt a megnevezhetetlen szellemi tartományok megragadására, néven nevezésére tesz kísérletet: „»történelem«, »korszak«, »köz-események«, kiüresedett, vacak kis szavak. Maradjon csak ennyi: Kapcsolat." Ilyen mágikus szó a kötet címe is, a Tengerikavics, ami magának az emlékezésnek a metaforája, ugyanis akár az íróasztalra helyezve is képes felidézni a tengert. Nem tengeri kavics, így, különírva, ahogy megszokott, hanem tengerikavics, a visszaemlékezés tárgyiasult esszenciája.

A módszer és a módszerről való elmélkedés azonban nem takarja el a mondanivalót. Ugyanannak az - ahogyan maga nevezi - anyagnak a megszerzéséért folytat küzdelmet, más-más nézőpontból, más-más eszközzel, sokfelől és sokféleképpen körüljárva. A válaszkeresés intenzitása példa értékű, legyen szó akár családról, akár a szélesebb közösség sorsáról, ez az intenzitás teszi egységessé és emlékezetessé Sándor Iván regényét.

A meglepetés erejével hatot rám, amikor a kötet véget felé saját olvasói alaphelyzetemről olvastam, amiről azt gondoltam, csak azok tudják igazán átélni, akik valaha ugyanazt tapasztalták valamely határ túloldaláról, mint én: „Tudjuk, hogy a másik kínjait, a mások, mondhatjuk a másfélék sorsát valójában mélyen az tekintheti a magáénak, aki ugyancsak átélte a szenvedést, melynek alapja az, hogy máshol és mások számára ő is másmilyen." A mindenkori kisebbségi alaphelyzetet fogalmazza meg, melyben együttérzés helyett az egyetérzés játszik fontos szerepet. A szenvedés történeteit olvasva ezért is kerül hozzám különösen közel ez a könyv. (Jelenkor)