Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)
"Szinte már csodálkozni sem tudunk azon, hogy
mindig vannak olyan felelőtlenek, akik felhevült testtel
vetik magukat a hideg habokba." (Fejér megyei Hírlap)
(az ügy,avagy az első fejezet, melyben jótanácsok
bukkannak fel az életről, s egyben felsejlik egy
különös eset némely előzménye
is)
Minthogy formákon múlik az élet.
Ki tudná például: elég csak áthajolnunk
egy párkányon, mondjuk egy erkélykorláton,
odafönt a magasban, elég csak lebámulnunk a
mélybe, és nincsen is, aki megállhatná,
hogy mindjárt óvatosan nyálat gyűjtögessen
a szájába, majd a nyakát nyújtogatva,
a hűvös korlátba kapaszkodva, ügyesen csücsörítve
az útjára bocsássa azt a fehér gömböcskét,
köpjön egyet, aztán pedig utánabámuljon
annak a szállingózó buboréknak, olyan,
akár egy utas nélküli, csillogó, apró
ejtőernyő, odalent a poros aszfalt, a bokrok hullámzó
levelei, és hallgatózzon is, hogy mikor hangzik
fel végre az a kis toccsanás, hiszen szinte lebegni
látszik, igen, milyen hosszú idő! Hát
lehet ellenállni? Nem bizony.
Mert azt is mondják sokan, akik értenek hozzá,
hogy ugyan, mit számíthat a szándék
és a vágy, tetszik, vagy nem, de a sok-sok szó,
gesztus, nevetés és legyintgetés, egyszóval
mindaz a sok forma, amivel élünk, mindez is kevés
ahhoz képest, ahányan vagyunk, vagyishogy ha nem
akarod és nem tudod is, de éppen úgy nevetsz,
legyintgetsz és bólogatsz, mint valaki, akit nem
is ismersz, és ugyanazt mondod, mint ő és
még annyi másik, és ez ellen nem tehetsz,
merthogy a sok-sok test hasonlósága erősebb
és hatalmasabb bármiféle akaratnál,
mint ahogy a sok-sok történet is minduntalan egymáshoz
símul, ezért aztán ami veled megesett, megtörtént
az már számtalanszor, s amire vágynál,
hát megunták azt már sokan.
Formák, bizony, ezeken múlik az élet.
És a részletek.
Az a különös eseménysor például,
vagy talán helyesebb is, ha most mindjárt ügynek
nevezzük, tehát az az ügy, mely már a
nyilvánosságra kerülésekor méltán
háborította fel a műveltebb magyar olvasóközönséget,
és aztán az idő múlásával
önnön természete s a körülmények
szerencsés, avagy éppen szerencsétlen összejátszása
révén a köztudomásban ráadásul
holmi jelképpé is nőtt, olyannyira, hogy
hírével állítólag eljutott
bizonyos külországokba is, és, ezt viszont
túlzás nélkül mondhatjuk, jó
időn át ilyen-olyan formában foglalkoztatta
még azokat is, akik egyébiránt, vagy mert
az idejük, vagy mert a világról való
gondolkodásuk nem engedi, többségében
egyébként bizony nem sok időt áldoznak
a hiábavaló olvasgatásokra, lapok gyűrögetésére
és az érzések csűrésére-csavarására,
nos, bármennyire is hihetetken, de ez az ügy kétségkívül
mindmáig számos felderítetlen, s eképpen
akár titokzatosnak is mondható részlettel
bír.
Mi több, így, utólagosan azt sem szabad elfelednünk,
hogy ez az eset, melynek éveken, helyesebben évtizedeken
át való homályban maradása annyira
érthetetlennek tűnt és kiváltképpen
annak tűnik ma már, valójában számos
más titokhoz hasonlatosan csupán a véletlennek,
sőt, a véletlenek egész sorozatának
köszönheti a kipattanását, s ezen bizony
az sem változtathat, hogy mind a napvilágra kerüléskor,
mind a botrány csitulását követően
számos hozzáértő próbálta
meg a bizonyítást, de legalábbis valamifajta
eleve elrendelések, párhuzamosságok és
törvényszerűségek kimutatását
a titokban tartott történet, s a titok felderítésének
eseményei között. Persze, hiszen valahogy ekképpen
menekül az ember: ha már érzi, hogy a rejtély
túlnő rajta, legalább a törvényt
próbálja megalkotni hozzá. Csakhogy bármi
furcsa is, de éppen ezen elmefuttatások, amikor
szívós munkával az ügy, hadd mondjuk
így, valóban lenyűgöző alattomosságú,
és sok ármánnyal annyi éven át
titokban bonyolítgatott részleteiből egyet-egyet
a nyivánosság tudomására juttattak,
óhatatlanul is elterelték a figyelmet arról,
hogy bár az események, s az ügyhöz sorolható
kronológia többé-kevésbé ma már
teljesnek mondható, ám végső soron
a legfontosabb titok megfejtése a kezdetektől mindmáig
egy lépést sem jutott előbbre.
Játékos kedvvel tán még azt is állíthatnánk,
hogy nemhogy a felderítés teljesedett ki, de valójában
a feladványok száma szaporodott csupán. És
hogy a nyilvánosság ereje, s az életünket
uraló, látszólag mindenható technika
és a legmodernebb adattárolások, nyilvántartások
és statisztikák ördögkonyhájára
támaszkodó odaadó kutatás is vajon
miért nem birkózhatott meg a rejtélyekkel?
Nem, nem ismerjük fel végre, nem a válaszok
hiányoznak, de íme: még a kérdéseket
feltenni is nehéz: a lakkos, színesre festett, faragott
dobozkára újabb és újabb dobozkák
borultak, s nem tudhatni, megvan-e valahol a kulcs.
Bízni persze lehet, és ahogy mondani szokás,
bízni bizony kell is, elhinni például, hogy
egy szál kihúzása, fogjunk bárhol
hozzá, felbonthatja a színes gombolyagot, s hogy
a történet, az ügy valósághű
rekonstrukciója, mert ki is merhetne itt többre vállakozni,
több lenne az már, mint jóleső önbizalom,
igen, hogy mindannak felidézése, ami hajdan megtörtént
és mára a múltba merevült, talán
ha egyébbel nem is, de vigasztaló sejtetéssel
szolgálhat, ha érteni nem is, legalább meglátni
és érezni próbálni, legyen most ez
a cél, valljuk be, ez sem kevés.
Hogyan is történt hát mindaz, ami történt?
Válaszok?!
Nos, az egyik fogódzó a nyár, egy nyári
délután, és hogy Székesfehérvár
városában is augusztus volt, az 1996-os év
augusztusának egy forró délutánja,
augusztus 8 -a, csütörtök, amikor a városi
strand felől jövet, a fülében még
a kiáltások, a vízcsobogás, a bőrén
a nap szaga, igen, így állt meg a falnak dőlve,
a főutcán, egy kapualjban, egy Mészáros
Péter nevű, a nyári szünetét töltő
ötödéves egyetemista diák.
(mészáros,
avagy a második fejezet, melyben megismerkedhetünk
egy jóravaló
fiatalemberrel, és mint a sétálóutcai
kirakatok csalóka fényében, úgy
tűnhet, megvilágosodik valami)
A falnak dőlve, a főutcán, egy kapualjban
megállt egy Mészáros Péter nevű,
a nyári szünidejét töltő ötödéves
egyetemista diák.
A fáradtság is tette, a meleg, és persze
a porszag, a kapuátjáró felől a kukákból
a szemét édeskés illata, hogy nem a gyengeség,
sokkal inkább valami öröm, amivel jólesett
megpihenni, a rücskös, csaknem hűvös kőboltozatnál,
és onnan nézni végig az utcán, hiszen
éppen ilyenkor, ezeken az augusztusi délutánokon
szerette Mészáros Péter a legjobban ezt a
várost, ilyenkor, amikor ez a kis tér is, mintha
semmi nem változhatna, miközben mégis, mégis
folytonosan történik valami, állt csak és
nézte, hogy a Péter-Pál templomhoz vezető
lépcsősor felett remeg a levegő, és
ettől odébb, a ruhabolt kirakatában mintha
meg-megmoccannának a blúzok, tarka fürdőruhák,
és bár az altemplom előtt az ormótlan
emlékmű, a sisakos-köpenyes katonaszobor persze
mozdulatlan volt, de a felhőtlen ég felé
meredő orron és a sisak peremén barnácska
verebek billegtek, hangoskodva lökdösték egymást,
majd egyszerre huppantak le a virágágyás
poros földjére, hogy ott fürödjenek, talán
mert éppen ekkor lépett ki a Bástya presszó
üvegajtaja mögül a fehéringes, átizzadt
pincér, hogy új vendéget keressen a felhúzott
napernyők alatt, a fehérre mázolt vasasztalok
körül, és a térből a túloldalon
kifutó utcán is így éltek a boltok,
a sötétlő üvegek mélyén
csillogtak az órák, cipők, ingek, a nyitott
ajtó mögött éppen csak sejthetően
mozgott is valaki, talán egy eladó, talán
csak az árnyékok, vagy a szemközti ablakról
odavetődő fény, és onnan a kapualjtól
Mészáros Péter láthatta a kanyarban
a kis szökőkutat is a körbefutó alacsony
kőpadokkal, nem folyt a víz, csak az üres kőkorsót
tartotta türelmesen az a bronzból formázott
nőalak, és erről persze eszébe jutott,
hogy valahogy így állhat ott ő is a kapualjban,
a vállán a kis sportszatyor, benne a még
nedves fürdőnadrág és a törölköző,
micsoda meleg!, ó, az augusztus!,
ez a csontig ható forróság, hát éppen
ez az,
mert hát van úgy, gondolta ez a diák,
van olyan nap, óra, pillanat, hogy nem is tudni miért,
de most még minden apró részlet, mint valami
titkos, bár éppen tudott értelmű jel,
félreismerhetetlenül a jóra, sőt, valami
ösztönös, de szavak nélkül is érezhető
boldogságra mutat, meleg van, nem is mozdul a levegő,
és a csend, a csosszanásokkal, lépések
koppanásaival, szavakkal és zörejekkel telített
csend olyan, mint mondjuk egy napsütötte ablakpárkányon
felejtett, csordulásig töltött vizeskancsó,
az üveg és a langyos víz, és ha ránézel,
hát a rajtuk áttetsző, ismeretlenné
felnagyított körvonalak, az a felrémlő
másvalami, ami, persze tudod, hogy nem kell félned,
hiszen mégiscsak ugyanaz, ugyanaz, mint az imént
volt, csakhogy aztán hirtelen, tetten nem érhetően
és magyarázat nélkül, úgy, hogy
a részletek akár változatlannak tűnnek
és sértetlenek is maradnak, de világosan
látod és nem csak látod, de érzed
is, hogy az egész, az a gomolyag, amit az ember egésznek
nevezne, az egyszercsak megváltozik, fel nem foghatóan
más lesz, és már nem is csupán az
apró jelekben, de igazán a teljességével,
hogy ami az előbb még valami csorbíthatatlan
erőnek látszhatott, az most már maga legyen
a széthullás és a mindent felfaló
rothadás, az alattomosan szivárgó, orrfacsaró
bűz, mi is? mondjuk egy önnönmagát emésztő,
mégis éhes gyomor, amiben éppen a bomlás
miatt fordulnak ki önmagukból a részek, s aztán
általuk egyszercsak az egész, igen, tetten nem érhető,
de már tudod, hogy nem csak körülötted,
de menthetetlenül benned is van ez a változás,
és hogy mi volna ez: romlás?, széthullás?,
hát éppen úgy, mint egy forró nyárvégi
délután, a levegő és a porszemcsék,
az aszfalton, az utca közepén s a túloldalon
a sárga fény, itt pedig az árnyék,
akár egy bolyhos, befülledt takaró.
S ahogy effélékre gondolt Mészáros
Péter, közben már el is lökte magát
a kőlábazattól, mert a túloldalon,
a narancssárga kosárlabdákkal, tarka futballabdákal,
színes rövidnadrágokkal és csillogó
horgászbotokkal virító sportárubolt
és a férfiingeket kínáló kirakat
között halk csilingeléssel kinyílt az
antikvárium
üvegajtaja, és egy alacsony, törékeny
termetű férfi lépett ki a fénybe,
Soóky tanár úr!, ismerte fel rögtön
Mészáros Péter,
hiszen ez Soóky tanár úr!,
s mindjárt vissza is húzódott, igen, nem
előre lépett, ki az aszfaltra, hanem beljebb, mint
aki el akarna bújni a kapuátjáró alá,
bár, mégha zavarodottság, vagy szégyen
diktálta is, az effajta takarózásra korántsem
volt szükség, hiszen, láthatta akkor már
a diák, Soóky tanár úr, aki hajdan
őt is irodalomra és az angol nyelvtan szabályaira
oktatta a város százesztendős gimnáziumában,
Soóky tanár úr, aki még a hajdani
leánygimnáziumban kezdte a pályáját,
sóhajok és csak suttogva továbbadott, legendás
történetek tucatjait hagyva maga után, mint
valami sűrű, átható illatot, és
irigyei és ellenségei szerint is mesterien ötvözte
a máskülönben nem éppen egy leánygimnáziumba
illő vonzerejét a kétségbenvonhatatlan,
mi több, lenyűgöző tudásával,
hogy méltán neveztessen a város egyik legkiválóbb
tanáremberének, hány éve is?, tűnődött
a diák, hét, vagy talán nyolc is, hogy utoljára
látta, s íme, most ott lépked a fényben
az, ami abból a törékeny testből megmaradt:
a ritkás szálú, ezüstfehér haj,
a finom metszésű arcél, a csillogó
fabot gumijának tompa koppanásai, ahogy Soóky
tanár úr lassan, fáradságosan halad
ebben a későnyári forróságban,
persze most is kifogástalan fehér ingben és
fényes feketére tisztított cipőben,
csak éppen a világosszürke zakó háta
ráncolódik úgy, mintha egy fogason lógna
csupán alá, egy rosszul kiválasztott, aprócska
vállfán, lépkedett lassan Soóky tanár
úr, s ez a fáradságos haladás láthatóan
olyannyira felemésztette minden erejét, hogy a rázubogó
fényről, a forróságról, az
utcáról sem vett talán tudomást, de
főleg nem arról az ismeretlen fiatalemberről,
aki a falhoz hajolva a szemközti kapualj névtáblajegyzékén
kereshetett egy nevet.
És ahogy a távolodó öregembert figyelte
Mészáros Péter, és a zavarodottságát
mindinkább felváltotta a szégyenérzet
és a szomorúság, éppen úgy,
hogy ez a kettő elválaszthatatlanul keveredett össze,
szégyen és szomorúság a bújkálás
miatt, szomorúság és szégyen az apró,
törékeny test láttán, s mindehhez a
tétova lépések, ahogy először
csak kihajolt az árnyékból, majd, mintha
az öregember után eredne, a kis sportszatyrot újra
a vállára csapva már kint is állt
az utca közepén, hová, merre, nem effajta kérdéseken
gondolkodott, s oda sem figyelve, hiszen nem a régi könyvek
boltjába akart volna belépni, pusztán a kilincset
megfogni, nem is megfogni, csak annak a kilincsnek az érintését
érezni támadt kedve, de persze a mozdulatot sem
hagyhatta már félbe, benyitott hát ő
is a langyos, dohos papírszagba. Tétován
sétált el a mennyezetig érő polcok
előtt és aztán egy, a felső polcsoron
végigfutó rezes korlátba kapaszkodó
kampós végű létránál
megállt, a sportszatyrot a földre engedte, s találomra
kutakodni kezdett a könyvek között. Augusztusban,
egy csütörtök délután.
(könyvszag,
avagy a harmadik fejezet, hogy mi járhat egy fiatalember
fejében és hogy
száradófélben van egy vizes fürdőnadrág
is)
Találomra kutakodni kezdett a könyvek között.
Augusztusban, egy csütörtök délután.
Mészáros Péter ugyan bölcsészhallgató
egyetemista diák volt, aki az ország fővárosában
magyar nyelvet, irodalmat és történelmet tanult,
kényszerűen is rendelkezett hát bizonyos jártassággal
ezen a téren, mégis, soha nem szerette az antikváriumok
fojtott csendjét, de még a régi könyvek
szagát, a száraz papírlapok tapintását
sem, olyannyira, hogy tanulmányai során feltűnő
módon kerülte a könyvtárakat is.
Az élet!, magyarázta nemegyszer, ha valamiképp
a bibliotéka látogatására kényszerült,
hiszen nem lehet azt nem látni, hogy minden, ami odakinn
van, az nem lehet véletlen, hogy olyannyira más,
mint itt ez a sápadt lámpafény, a lapok zörgése,
a csend, ráadásul ez a sok nő, aki itt mintha
nem is önnönmaga lenne, csak maga elé mered,
se lát se hall, elsuhanó tekintetek, lopott pillanatok,
csupa lehajtott fej, tarkók és görbe vállak,
éppenhogy az elmúlás ez, miközben nekem
egyre jobban megfájdul a fenekem a párnázatlan,
kemény széktől, nem is beszélve az
álmosságról, jó, jó, tudom,
fejezte be, hát éppen ez az, mutatott még
körbe, de már csomagolt is, mert ilyenkor már
többen is rápisszegtek általában, a
csend, ugye?, sajnálom, valahogy nekem nem jut erre időm.
Nem csoda hát, hogy Mészáros Péter
ezúttal sem szándékozott hosszú időt
tölteni a polcok között, és nem állítható,
hogy különösebb izgalmat okozhatott volna a számára
bármely töredezett, ódon fóliáns,
díszes bőrkötéssel eladott régi
könyv, s ha elolvasta is most néhol a kötetek
gerincére nyomott fekete és arany betűket,
sokkal inkább unalmában, mintsem valami érdeklődéstől
vezetve tette, s éppen így, csak a tétován
sétálgató ujjak ösztönének
engedve tolt vissza a sorba egy sötétbarna bőrkötésű,
bordázott gerincű, vastag könyvet, hogy aztán,
miért is?, utólag sem tudott mást mondani,
éppily gondolattal öntudatlansággal rögtön
elő is húzza megint és belelapozzon: "Fejér
vármegye leírása, természetrajza és
történelme, írta Thirring Gusztáv dr.,
Posner Károly Lajos és Fia térképészeti
műintézetében metszett és nyomott térképekkel
illusztrálva",
hát persze, mormolta Mészáros Péter,
mit találjon az ember a székesfehérvári
antikváriumban, ha nem ezt, Fejér vármegye
és a dicső múlt, helyben vagyunk, Székesfehérvár,
a koronázó város, dünnyögte, miközben
a dombornyomású fedőlapot nézegette,
Szent István király a hősi halmokon, amint
éppen felajánlja koronáját, jogarát
és országalmáját Szűz Máriának,
térdre ereszkedett a király, így emeli a
díszpárnát az ég felé, és
glória ragyog az ő feje fölött is, akárcsak
a dicsfénybe fogott Mária és a karját
nyújtó kisded homlokánál, Fejér
vármegye címere, nyugtázta Mészáros
Péter a létrának dőlve, és
most már az én ujjnyomaim is, fújt rá
a könyvre, vaskos kis porfelhőt lebbentve fel, aligha
forgathatták ezt mostanában, hőkölt
rögtön hátra, s a kötetet is visszatolta
a helyére, azaz csak tolta volna, mert mintha a polcon
maradt könyvek nőttek volna észrevétlen
gyorsasággal a foghíjba, vagy a dicső múlt
krónikája duzzadt volna meg, mint az ágyfiókból
előrángatott, s a friss levegőn felvert ágynemű,
mindenesetre a bőrkötéses történelem
oly nehezen csúszott vissza a sorba, hogy végezetül
Mészáros Péter, persze csak hogy már
lopva körülnézett, nehogy a rongáláson
kapják, két-háromszor a tenyerével
is a bordás gerincre csapott, így állítva
helyre a rendet, ha úgy tetszik, némi erőszakkal
így zökkentve vissza a papírok őrizte
időt.
Dolga végeztével a kis sportszatyorért hajolt
le, amikor a lábainál egy papírlapot pillantott
meg, csak a könyvből eshetett ki, gondolta rögtön,
hiszen más magyarázat nem is igen adódhatott,
elvégre az bizonyosnak tűnt, hogy a lapocska az imént
még nem hevert a földön, azt látnia kellett
volna, talán valami jegyzet, vagy árcédula,
de meglepve konstatálta, hogy egy fényképet
tart a kezében, s ettől mindjárt meg is gondolta
magát, egy jelentéktelen feljegyzést, egy
árcédulát még csak összegyűrhet,
de egy fénykép azért mégiscsak más,
más bizony, mondta magának, íme, itt a hátulján
szép, kerek betűkkel néhány szó:
doboz,doboz,
alcsútdoboz
szépen egymás alá írva, mintha valami
versike lenne, és alábiggyesztve még egy
évszám is: 1979, a másik oldalon pedig, hiszen
ezen arcok és alakok vannak,
no lám, márpedig akkor most mi legyen, hiszen egy
fényképet nem lehet csak úgy eldobni, ráadásul,
vette jobban szemügyre, ez nem is olyan régi, igaz,
fekete-fehér, de sehol semmi folt, semmi kopás,
mintha csak az imént készült volna, igen, úgy
áll az a három alak is, akárha a kinti napsütésben
várakoznának, máskülönben egészen
furcsa is ez a kép, nézte tovább Mészáros
Péter, mintha egy dombtető volna, vagy talán
a fényképész állt csak lejjebb, s
a háttérben egy ház ablaka, a fal és
a tető ferde vonala, és a képen középütt
egy asszony, előtte két gyerek, nem lehettek több,
mint hét-nyolc évesek, amikor a felvétel
készült, egy kislány és egy kisfiú,
fogják egymás kezét, a lány mosolyog,
de a fiú arca egészen komoly, kicsit oldalra billenti
a fejét, és szigorúan néz a lencsébe,
és, és..., mintha láttam volna már
ezt az arcot, jutott Mészáros Péter eszébe
hirtelen, az asszony egyik keze a fiú, a másik a
lány vállán, és a kép hátterében
sötétebb foltok, fák, egy két bokor
talán, nyár volt, de mindenképpen sütött
a nap, a kislányon pántos ruha, s csaknem ugyanolyan
az asszonyon is, a hajuk kibontva, sötét a lány
haja, szőke az asszonyé, a fiún kigombolt,
kockás ing, a haja egészen rövidre nyírva,
és milyen ismerős az arca, a szeme is, és
nemcsak a részletek, gondolkodott el újra Mészáros
Péter, igen, ismerős, az nem lehet, hogy ne láttam
volna már.
Elkomolyodva, s a lopásra még csak nem is gondolva
rakta el a képet, majd rögtön előhúzta,
mert rájött, hogy a nadrágzseb nem éppen
biztonságos hely egy könnyen gyűrődő
fotográfia számára, az ingébe csúsztatta
hát, a sportszatyrot pedig a vállára vetette,
mi lesz, ha észreveszik, jutott az eszébe, igaz,
már akkor, hogy indult az ajtó felé, de
mindjárt megnyugodhatott, mert üres volt a bolt, s
a pultnál is éppen hátat fordítva
elmerülten rakosgatott egy kék köpenyes fiatal
férfi, a köszönésre kapta fel a fejét,
viszontlátásra, szólt hátra Mészáros
Péter hangosan, viszontlátásra, jött
a gyors válasz, s erre már csupán a bejárati
kis ajócsengő felelt.
A bolt hűvöse után talán úgy tűnhetett,
nem csökkent még a forróság, pedig már
jócskán a délután végére
járt az idő; megnyúltak az árnyékok
és sárgább lett a fény, és
a Bástya presszó teraszán is felélénkült
az élet, csaknem minden asztalnál ült már
valaki, s nem is húzódtak már be a napernyők
alá,
persze, ez már nem ugyanaz a napsütés, mint
ahogy, nézett el az Országalma felé Mészáros
Péter, a Fő utcán is sétálgattak
már a munkától, vagy éppen a pihenéstől
ráérőssé vált járókelők,
és ez, mármint a sétálók látványa
a diákban is újra felkeltette a kiváncsiságot,
de legalábbis a kedvet, hogy kerülővel, a Fő
utcán újra végigballagva térjen haza.
Haza?, a szülei lakásába, abba a szűk
szobába, ahol még az évekkel ezelőtti
Mészáros Pétert idézték a tárgyak,
egy gimnazista fiút, aki ilyenkor mintha nem is foszlott
volna halovány emlékké, nem, sértetlenül
és változhatatlanul maradt ott, s mi tagadás,
nem csupán egészen jól megfért a fővárosból
visszalátogató egyetemista diákkal, de, értette
meg Mészáros Péter mindannyiszor, e szobában,
de magában a városban is egyszerűen valóságosabbnak
és főképp hihetőbbnek tűnt annál.
És ahogy az effajta gondolatfoszlányokat hessegetve
Mészáros Péter végigsétált
a püspöki palota előtt, majd, egy-egy ismerős
arcon, s az ismerős vonások felidézte emlékeken
lustán eltűnődve ment végig a belvárosi
Korzó presszó teraszánál, hallgatta
a presszó bűzös, zsírszagú homályából
kiszűrődő gépzenét, és
a fakorlát mögül hozzáérő
párbeszédeket, de persze a fejét elfordította,
mert már a lehetőség is elrémisztette,
hogy netán egy régi iskolatárs a felismerés
örömével egy kilátástalanul hosszú,
és már a kezdetektől világosan tudhatóan
értelmetlen, az emlékeket idézgető,
vagy ami még rosszabb, a jelent kutató beszélgetésbe
ránthatja, csak a könyvesbolt kirakatánál
állt hát meg, hogy biztonságba helyezhesse
a még mindig az inge alatt rejtőző antikváriumi
szerzeményét, nos, az 1996-os év augusztusának
nyolcadik napján, amikor a Péter-Pál templomharangja,
és a Belvárosi templom harangja egymásnak
felelgetve jelezték, hogy immár e nyári délután
betöltötte az ötödik óráját
is, és még el sem csitulhatott a zúgás
és a felriasztott galambok burukkolása, s talán
még a levegőben szállingózott némely
ürülék, amit a visszaereszkedő karmos
lábacskák rugdaltak le a gipszcirádákról
és a bádoggal szegett párkányokról,
akkor és ott, a székesfehérvári Fő
utcai könyvesbolt kirakata előtt különös
eseménysor vette kezdetét.
Mert ahogy Mészáros Péter előhúzta
a fotográfiát, hogy még egy pillantást
vessen a lapocskán fénylő arcokra, még
el sem rakhatta a képet, de a tekintete máris a
kirakatra tévedt,
avagy felelőtlenség volna most már véletlenekről
beszélni?, ki adhat erre bátorsággal választ,
ki az, aki elhiheti, mégha tapasztalni gondolja is, hogy
a múltból oly egyértelműséggel
kirajzolódó törvények a jelenben valamiképp
nem tűnnek elő, s hogy mindaz, ami eljön, nem
mutatja meg előre önmagát, lehet-e ott szabad
akaratról beszélni, ahol a tárgyak és
a titkos történetek végzései uralkodnak,
hiszen Mészáros Péter egyenesen és
tévedhetetlenül egy könyvre meredt, egy könyvre,
melynek borítójáról egy arc, a szerző
nézett a meglepett diákkal farkasszemet, igen, a
könyv nem volt ismeretlen a diák előtt, mi
több, szándékában is állt megvenni
azt a frissen megjelent regényt, melyet a napilapok már
jó ideje úgy emlegettek, mint a jelenkori magyar
regényírás régen várt fordulatát,
az elmúlt évtizedek keserű, de kathartikus,
s eképpen tanulságos históriáját,
mely méltán tarthat számot a szakma, de a
szélesebb olvasóközönség, és
hogy mást ne mondjunk, az okulni vágyó, annyit
mindent megélt, tépelődő nemzedékek
érdeklődésére, s persze nem mulasztották
el megjegyezni, hogy a mű természetesen a szerző,
a neves író, Kőrösi Zoltán eddigi
pályájának a csúcspontja is,
igen, mert őt látta a megdöbbent Mészáros
Péter a kirakatban, az ismert fővárosi író
fényképét, ahogy a fejét kissé
oldalra billentve szigorúan mered a reménybeli olvasóra,
ám ebben még nem lett volna semmi meglepő,
csakhogy akkor már a diák azt is felismerte, hogy
ugyanaz az arc tekint rá a kezében tartott fényképről
is, igen, igen!, semmi, de semmi kétség nem fért
hozzá, ugyanaz a szem, a száj, az arc vonásai,
az egyik persze még kisfiú, a másik már
felnőtt férfi, ennyi a különbség,
de mégis, ugyanazok, ugyanazok eltéveszthetetlenül.
Kőrösi Zoltán, Kőrösi Zoltán,
mormolta meglepetten Mészáros Péter, s bizton
állíthatjuk, valóban nem volt ez akkor még
más, mint meglepetés, indulattalan csodálkozás
a körülmények e furcsa összejátszása
miatt, különösség, ami persze nem jelentés
nélküli, de nem is több mint a kétszer
kimondott név, egy mormolás a kirakat előtt,
vagy higgyük-e, hogy éppen eképp kezdődhet
a kimondott szavak uralma rajtunk?,
higgyük-e, hogy bár maga sem értette, de valami
furcsa és magyarázat nélküli izgalom
támadt a szünidejét töltő diákban?,
annyi bizonyos, hogy Mészáros Péter a fényképet
még el sem rakta, de máris elhatározta, jó,
most azonnal megveszi magának azt a bizonyos regényt,
igaz, minek is halasztaná, ha már a véletlen
így akarta,
s meg is tette volna, csakhogy a bolt ajtajára már
leeresztették a vasrácsot az eladók, és
a távozók éppen az utolsó lámpát
kapcsolták fel odabenn, azt, ami majd egész éjszaka
világít a hátsó részeken, akárcsak
odakint, az üveg mögött a kirakatban vibráló
neon, épp mint a hold fénye egy szigorúan
maga elé meredő, mozdulatlan arcon.
Hát akkor majd holnap, gondolhatta Mészáros
Péter, és hazaballagott, hol a járdaszegélyre,
hol az úttestre lépkedve végigbillegett,
végig a Fő utcán a cirádás
lámpaoszlopok alatt, el a Magyar Király Szállóig,
a válláról lelógott a kis sportszatyor,
benne a törölköző, a fürdőnadrág,
megszáradt már mind a kettő talán.
kőrösi,
avagy a negyedik fejezet, ami szól az élet és
az irodalom bonyolult
összjátékairól, és valami titokzatos
fényképekről is)
Törölköző, fürdőnadrág,
megszáradt már mind a kettő talán.
Másnap, afféle augusztusi reggel volt, augusztus
hó kilencedik reggele, melegen sütött már
a nap, de a fák tövénél, a fűcsomókon
még a hajnali harmat csillogott, hogy vizes lett a rohangáló
kutyák lába, és tüszkölve rázták
ki az orrukból a hideget, és odafönn is a felhők
egyre nőttek, szinte észrevétlen, mint a
túlforralt tej felszínén a bőrösödő
föl, amikor Mészáros Péter, ez a szünidejét
töltő bölcsésztanuló, aki tegnap
még olyan unott álmossággal és ráérő
lassúsággal sétálgatott a forró,
poros aszfalton, e napra pedig korán ébredt, frissen
és kipihenten, mi több, valami enyhe, de tagadhatatlan
izgalommal is, és a reggeli kávé után
akár rögtön indult volna, hogy a könyvesboltban
bepótolja a tegnap elmaradt vásárlást,
ám még nyolcat sem mutatott az óra, tudta
hát, hiábavaló a sietség, így
az ablakhoz ült, a kezében újság, azzal
könnyebben megy talán az idő.
Csakhogy, amiként már az előző délután,
úgy e reggelen is másfelé kanyarodott a történet,
mint bárki is hitte volna, igen, mintha a hétköznapokban
gyakorta, s könnyű szívvel emlegetett véletlen
most is azt akarta volna megmutatni, kár, nagy kár
a túlzott bizalomért, lássuk: mekkora a hatalmuk
a részleteknek, gyanútlanság?, vagy a kivédhetetlen
kényszer?, vagy talán ne firtassuk, vigasztalóbb,
ha elhihetjük, nem más ez, ez a rekonstrukció,
mint könnyű játék a szavakkal, szórakozás,
ahol gond nélkül egybecsúszhat a kezdet és
a folytatás.
Mert Mészáros Péter a hűtőszekrény
tetején heverő újságok közé
túrva az Élet és irodalom című
irodalmi és közéleti hetilap elmúlt
heti példányát vette magához,
de mit keres itt egy Élet és irodalom?,
s ahogy az újságot a kávéscsésze
mellé, a konyhaasztalra terítette, szétnyitotta
a lapokat, úgy, hogy rögtön a huszonegyedik oldalra
lapozott, oda, ahol a teljes oldalt betöltő szöveg
fölött feketén virított a szerző
neve: Kőrösi Zoltán.
Nocsak!, húzta föl a szemöldökét
Mészáros Péter, és az asztalra könyökölt,
"vannak megtörtént és elmulaszthatatlan
dolgok, amelyekben mégis minden szétesik, akár
a bottal piszkált száraz levélhalom, semminek
nem lehet már köze semmihez, s az ember mit tehet
mást, elhagyja magát és figyel, tudja, jobb
is, ha nem gondolkodik", olvasta az első sorokat,
s ettől mindjárt homályos rosszkedve is támadt,
micsoda marhaság!,
úgy is van, nem lehet ezt másként mondani,
marhaság, dünnyögte maga elé,
mi az, hogy nem gondolkodik, hogyan lehetne úgy figyelni,
és egyáltalán, lehet-e nem gondolkodni, már
amilyen jó is lenne az, hátradőlni, és
csak lenni, még arra sem gondolva, történik-e
valami egyáltalán.
De azért szorgalmasan, s mi tagadás, némi
kötelességérzettől hajtva végigolvasta
a szöveget, noha a későbbiekben sem igen értette,
vajon mit akarna mondani a szerző. A novella ugyanis hemzsegett
az életre vonatkozó, s főként az élet
mibenlétét kutató megismerés kilátástalanságát
taglaló megállapításoktól,
miközben mániákusan valami Balázs Attila
nevezetű, nagytestű hentesmestert próbált
megidézni, aki a szerző szerint az utódszerzés,
egy fiúgyerek utáni vágyában holmi
bűntényekre, de legalábbis csalásokra
ragadtatta magát, bonyolult bűnszövetkezetet
szervezett, és titokzatosnak szánt megjegyzéseket
ejtegetett el. Márpedig az effajta bölcselkedéseket
Mészáros Péter kiváltképpen
nem szerette, már csak az érthetetlenségük
miatt sem,
nem is beszélve arról, hogy, fejezte be az olvasgatást
most már igencsak rosszkedvűen a diák, hogy
végezetül az is kiderült, miszerint ez a Kőrösi
Zoltán a vélhetően magvasnak szánt
okoskodásait egy teljességgel valószerűtlen
történetre aggatta rá, igen, mintha bármelyik
is segíthetne a másiknak, a hazudozás menthetné
a butaságot, vagy fordítva, az üres, okoskodó
szavak lophatnának életet a mondatokba.
De mert Mészáros Péternek kétségkívül
sajátja volt egy bizonyos kitartás, szorgalom, ami
kis túlzással akár makacsságnak is
nevezhető, hát ez a konyhaasztali olvasgatás
nem tántorította el attól, hogy a kilenc
órai nyitás után néhány perccel
már a Fő utcai könyvesbolt pénztáránál
álljon, s az aznapi legfrissebb vásárlóként,
ötszázötven forint, a fene egye meg!,
a fémtálkába rakja a könyvért
fizetendő meglehetősen tetemes összeget. Odakint
pedig, már a kirakat előtt, első dolga volt,
hogy újra összehasonlította az antikváriumban
talált, s e reggelen kellő előrelátással
magával vitt fényképet a hátsó
borítón ékeskedő portréval,
s megállapította, immár kétségbevonhatatlanul,
hogy a két arc bizony egy és ugyanaz, vagyishogy
persze mások, hiszen éppen így, egymás
mellé helyezve olvasható ki belőlük
az, mit jelenthet a valóságban, azaz szavak és
bölcselkedések nélkül, csak a szemnek
és az érzéseknek üzenve az idő,
a romlás,
mennyi is, két-három évtized?, még
talán több is lehet, nehéz volna ezt így
megmondani,
de tagadhatatlanul ugyanazon személy nézett rá
mind a két képről, Kőrösi és
Kőrösi, itt is egy, ott is egy, sok lesz a jóból,
akár jobbra figyelt, akár balra, Kőrösi
Zoltán volt az bizonyosan.
Csak ezután kezdte el betűzni a borítólapra
szerkesztett ajánlószöveget, melyben, ahogy
az már szokás, a mű nagyszerűségét
és értékeit ecsetelte lelkesen a kiadó,
felhívva a reménybeli olvasó figyelmét
arra, hogy a kezében tartott kötet, ez a Mindenszentek
címmel közreadott mű, éppen az a régóta
várt családregény, mely, mint önéletrajzi
ihletésű eposz a szerző életét
meséli el, s egyben a legszebb férfikorába
ért főhős lírai visszaemlékezéseit
tágítja a családtagok, ismerősök
megjelenítésével oly költői parabolává,
az elmúlt évizedek tanulságos leírásává,
csodásan lebilincselő történetté,
ami ilyképpen az emberi sorsok és egy ország
hányattatásainak izgalmas, és akár
dokumentumértékűnek tekinthető históriája
is. Ezt az ömlengést követte aztán a jeles
szerző életrajza, mely tudósította
Mészáros Pétert arról, hogy Kőrösi
Zoltán 1962-ben született Budapesten, s ott él
ma is, hogy több szó ne is érje ezt a külsődleges
eseményekben talán sivárnak tetsző,
ám szellemiekben oly fordulatos életutat, melyet
Kőrösi Zoltán mindeddig, s remélhetően
a jövőben is a fáradságot nem ismerő
tanulásnak és, ezt a fordulatot használta
a szövegecske: az irodalomi munkálkodásnak
szentelt, hogy ezen opusszal immár negyedik kötetét
alkothassa meg.
Mindenszentek, hát, nem is tudom, eresztette le azt a könyvet
Mészáros Péter, tartok tőle, hogy
ebben ugyan nem sok szó esik dobozokról és
alcsútokról,
micsoda egy hülye cím!, vigyorgott és megrázta
a fejét,
és akkor íme!, újra csak: laza fonadék
a világ, minek fontoskodni, s mire fel a gúny, igen,
laza fonadék, s minek az érzékenység,
ki mondja meg, mire való, ámbár legalább
az, hogy fonadék, hogy ezt hihesse az ember, már
az is valami,
mert ahogy Mészáros Péter szórakozottan
végigpörgette az ujjai közt a vaskos regény
lapjait, egy helyütt megakadt, s az egész könyv
is szétnyílt, valósággal kifordult,
mintha szántszándékkal meg akarná
mutatni magát, és egy fénykép tárult
az ámuló diák elé, egy fénykép,
amin, nem is a kép közepén, inkább egy
kissé oldalra húzódva egy kisfiú állt
valami dombtetőn, egy ház előtt, és
a fejét kissé oldalra hajtva, szigorúan nézett
a hajdani fényképészre, a háta mögött
egy fal, egy ablak, egy háztető ferde vonala, messzebb
pedig sötét foltként fák, bokrok magasodtak,
mintha megfeketedett felhők volnának a fényben,
mert a képen, vagyishogy ott és akkor, ahol az a
fénykép készülhetett, szikrázóan
sütött a nap, élesek voltak az árnyékok,
hiszen, bámulta döbbenten Mészáros Péter,
hiszen ez ugyanaz a kép, mint amit tegnap találtam,
azaz mégsem, mert a tegnapi képen hárman
állnak, hárman: az asszony, a kislány és
a kisfiú, itt pedig csupán a fiú van egyedül,
és mégis!, változatlan a ház, a fák,
a bokrok, a fény, és főként a kisfiú,
igen, rakta hirtelen egymás mellé a két
képet, és nem csupán a háttér,
az alak, az arc, a rövidre nyírt haj, a kigombolt
kockás ing és a rövidnadrág, de a szeme,
és az a szigorú komolyság is, világosan
látszik, hogy ez nem csupán két hasonló
fénykép, de egy és ugyanaz, vagyishogy annak
kellene lennie, csakhogy akkor hová, s egyáltalán,
hogyan tűnhetett el az asszony és a kislány,
olyan nincs, hogy életre kelnek, fogják magukat
és elsétálnak, és ráadásul
mit jelentsen itt, a könyvben a kép alatt ez a dőlt
betűs felirat:
"1969, Budapest" ,
állt Mészáros Péter a székesfehérvári
Fő utcán, a könyvesbolt előtt a sárga
augusztusi napsütésben, de akkor már a falnak
támaszkodott, a szúrós, szemcsés vakolatnak,
és csak bámulta a kezében tartott képeket,
a fényképet, ahol egy asszony és két
gyerek nézett vissza rá, s nézte a könyvet,
oldal, a magányos kisfiúval, 1969, és a másik: 1979,
hogyan ismerhetné ki itt magát az ember, fújt
dühösen, ekkora marhaság, persze nem volt, aki
válaszoljon,
marhaság!, csapta össze dühösen a lapokat,
a könyvet, s csak a borítóról meredt
rá az az arc, úgy, mint aki tudhat valamit.
Így történt tehát, hogy az 1996-os esztendő
augusztusának kilencedik napján, ezen a pénteken,
legyen bár nyár, meleg és szünidő,
a könyvesbolt meglátogatása után Mészáros
Péter nem a városi strandra indult, mi több,
elindulni sem igen tudott, tanácstalanul billegett a járdaperemnél,
hol balra nézett, a műszaki áruház,
a Virágóra felé, amerre máskülönben
a parkon, a Zichy ligeten átvágva a strandhoz sétálni
szokott, hol pedig jobbra, az Országalmára, a püspöki
palota fehér stukkókkal cirádás zöld
tömbjére, amerre, ki tudja, talán várja
a tegnapi kaland folytatása?, s végül a fotográfiát
a könyvbe, a könyvet a hóna alá dugva
az utóbbi irányba fordult,
ugyan!, hiszen nincsen, nincsen és nem is lehet, aki megállíthatná
a süllyedést, hát miért akarná
valaki önnönmagától elvenni a zuhanás
örömét,
és Mészáros Péter lassan, ráérősen
ballagott a régi könyvek boltjához, mint aki
valami süppedős homokra ért, vagy mintha a
lépéseivel a töppedt szemetet rugdalná
fel az útszegélyről, és úgy
röppentek odébb előle lustán a galambok
is, mozdulatlan volt a levegő, csak távolabb, a
piactér fölötti égen gyülekeztek
felhők, kékesszürkén bodrosodó,
esőt ígérő felhők.
Az antikváriumban a diák rögtön a polchoz
sietett, ahhoz a sorhoz, ahonnan tegnap azt a bőrkötéses,
vastag könyvet előhúzta,
ám, látta meglepetten, lehet hogy hiába jött?,
mert a könyv már vásárlóra talált,
de legalábbis eltűnt, nem volt a korábbi helyén,
ha ugyan az emlékezete nem csalta meg, és nem rossz
helyen keresgetett, noha minden olyan változatlannak tűnt,
a létra, a fények, de még a többi kötet
is, csupán az a bordás gerincű nem volt sehol,
megvették!, hasított a diákba a rémület,
és hirtelen megérezte, miféle hideg verejtékcseppek
gördülnek le a hónaljától a nadrágját
tartó széles bőrövig, igen, mert akkor
az már rémület volt, a félelem, hogy
a magát alig-alig megmutató titok íme, máris
kicsúszhat a kezéből, s a megdöbbenés
is, hogy milyen könnyedén, csúfolódva
teheti ezt, a diák még azzal áltatná
magát, nem más volna ez a kutatás, mint afféle
vakációzó könnyű időtöltés,
az üres órák elütése, amiben játszadozva,
csak önnön kedvére fogad el valami részt,
ám nem adja oda azt, amit nem akar,
nincsen itt!, támaszkodott a létrának, s
most már nem is leplezhette a kétségbeesését,
tanácstalanul húzta végig a kezét
a könyvek sora fölött.
Hogy mennyi idő, nem is fontos, míg végre
tétován indult a kijárat felé,
a francba, Kőrösi Zoltán, szorította
a hóna alá a könyvesbolti szerzeményt,
s már az eladói pultnál járt, amikor,
az ajtó melletti polcon, éppen szemközt meglátta
a tegnap forgatott könyvet, de úgy, hogy rögtön
egészen tisztán a bordák között
az aranynyomású betűket is, oly feltűnően
és egyértelműen, mintha valaki szántszándékkal
helyezte volna arra a helyre azt a kötetet, oda, hogy ugyan
máshol legyen, de el se kerülhesse a figyelem, csak
színes magazinok, egymásra tornyozott újságok
lehettek volna ott rendesen, s azok is vették körül,
vagyis aki odacsúsztatta, egészen bizonyosan számíthatott
rá, mennyire szembeszökően mutatja meg magát
a sok színes lap között ez a feketésbarna
bőrkötés, vastag könyvgerinc, véletleneket
emlegetni itt alighanem már felesleges.
És ahogy Mészáros Péter levette a
polcról azt könyvet, és a tenyerére
támasztva találomra belelapozott, valójában
nem is csodálkozott, hogy egy lapocska hullott ki az oldalak
közül, nem, inkább valami elégtétel
és öröm volt ez, amikor látta a lábainál
azt az újabb papírt, még huszonnégy
óra, egy nap sem telt el a fénykép előkerülése
óta, és íme, most már meglepődni
sem tudott,
egy térkép, emelte fel a lapot,
Fejér megye hegy-és vízrajza, a közúti
és vasúti hálózattal, olvasta a feliratot,
vagyis, nyugtázta rögtön, nem egyszerűen
a könyv egy oldala libegett alá, hiszen ez a térkép
alig néhány éves lehet csupán, s az
aztán bizonyos, hogy nem a Posner-féle térképészeti
műintézetben készült, lám, Kartográfiai
Válllat, hát ez tényleg nem ugyanaz, jöhet
tehát az újabb feladvány, ki rejt efféle
térképet egy régi könyvbe, s főként
miért, már persze ha van valami célja egyáltalán,
ez itt a kérdés,
és miközben ezen morfondírozott, már
látta azt is, hogy valaki ezen a kitépett térképlapocskán
egy jelet is hagyott, egy karikát, ami körbekerített
egy nevet: Alcsútdoboz,
Alcsútdoboz!, világosodott meg a diákban
a tegnap még érthetetlen felirat, hiszen hogyan
is nem jutott az eszébe!, ez egy falu, doboz, doboz, alcsútdoboz,
nem is jelenthet mást a fénykép hátulján
az a néhány szó, egy falu nevét, egy
tintával megjelölt helyet?, de még végig
sem gondolta ezt jóformán, máris tudta, igen,
így van, ezúttal nem tévedhet, és
hogy nem is ez a kérdés, hanem sokkal inkább
az: ki járhatott e könyvnél, ki hagyhatta véletlenül,
avagy nagyon is szándékosan ezt az útmutatást,
mert mi tagadás, akkor már valami effélét
képzelt kimondatlanul is, hogy nem kevesebb, mint útmutatás
lehet ez, ki volt hát, s vajon miképpen függhet
össze ez az egész szövevény azzal a Kőrösi
Zoltán nevű íróval, akinek a könyvét
még most is úgy szorítja a hóna alá,
mintha nem volna más, amibe kapaszkodhat a tanácstalanságban,
amikor a térképlapocska sarkában újabb
jeleket, apró, gömbölyű betűket pillantott
meg, egy S és utána pont, s mellette egy G, megintcsak
egy ponttal, és a rövidítés jelentése
még nem is világosodhatott meg előtte, amikor
már ráismert a kézírásra, a
betűk annyiszor látott, ismerős formájára,
Soóky Gábor!, kiáltott fel hangosan, Soóky
tanár úr, és egyszeriben élesen elébe
tűnt a kép, a tegnapi délután, ahogy
az a gyűrött vállú zakó, az ezüstfehér
haj, a gumivégű fabot távolodik a Bástya
presszó felé, a tegnapi nap, mintha ki tudja milyen
régen lett volna már.
Soóky Gábor a város külső részén
lakott, egy panelházakból épített
lakótelepen, tudta ezt jól Mészáros
Péter, hogyne emlékezett volna rá, hiszen
a gimnáziumi tanítási idő utáni
délutánokon, mint valami összeesküvők,
egynéhány társával nemegyszer meglátogatták
a közkedvelt irodalomtanárt, hogy ezeken a furcsa,
nem éppen hivatalos hangulatú különórákon
kissé zavartan, s mi tagadás, gyakorta igencsak
értetlenül hallgassák az idős férfi
dünnyögően csöndes, elharapott szavait,
mondatait olyfajta dolgokról, melyek a gimnáziumi
órákon még csak szóba sem kerültek,
nemhogy a tananyaghoz tartozhattak volna, hát igen, a metafizikai
fejtegetések és a későcsászárkori
latin auktorok összevetése a halódó
szocializmus mindennapi praxisával nemigen kaphatott külön
fejezetet a tantervben, ha mást nem is, de ezt megértették
már akkor is, megilletődötten figyeltek tehát,
hiszen azt nem lehetett kétségbe vonni, hogy az
ottlétük mégiscsak valamifajta megtiszteltetés,
és az idő múlásával is csak
tapintatosan és óvatosan fészkelődtek,
hogy aztán, ha a késő délutánba
nyúlva a beszélgetés, ahogy a tanár
nevezte, a különóra, ahogy ők mondták,
nagynehezen véget ért, felszabadultan, köveket
rugdalva és ordítozva rohanjanak át a város
felé a szürke házak, a poros, tépett
levelű bokrok között.
A lakótelep, melyet hajdan a városszéli mocsarakat
feltöltve építettek e helyre, a földszintes
házakból rótt utcák és a városból
kifutó vasútvonalak közé, a tízemeletnyi
kockaházaknak és a sárga salakkal felszórt
ócska játszótereknek ez a sivár egyvelege
azóta sem sokat változott; a fák és
a bokrok ugyan megnőttek, s ettől a házak
kisebbnek tűntek, mint ahogy a város is túlnyomult
már a síneken, de különben minden ugyanaz
volt: az, hogy szinte mindig fúj itt a szél, a lépcsőházak
vedlett kapui, a hiányzó kilincsek és a repedt
üvegek, az egyforma sárgásbarna függönyök
és a nyitott ablakokból szitáló zene,
a rádiók hangja, valami öblögető
énekszó, és az azt kísérő
hegedű és cimbalom, a készülő
ebédek szaga. Mészáros Péter könnyen
megtalálta a régi házat és a lépcsőházat
is, de már csak ahogy az ajtót belökve elindult
fölfelé a kopott linóleummal szegett lépcsőkön,
csak ott, a lépcsőforduló üvegablakaiból
visszanézve ötlött fel benne az, hogy vajon miféle
kérdéssel akarja megkeresni Soóky Gábort;
vonja talán felelősségre, miért hagy
oda nem illő térképoldalt egy régi
könyvben?, kérdezze meg, hogy ő volt-e a jelhagyó
egyáltalán?, vagy tegyen úgy, mint aki semmiről
sem tud, s majd aztán, a beszélgetés során
próbálja meg a rejtély felé terelni
a szót?, s persze akkor mit mondjon, annyi év után
miért jár éppen most erre?,
mi tagadás, egyik lehetőség sem látszott
megnyugtató megoldásnak, arról nem is szólva,
ismerte be Mészáros Péter, hogy a kérdezni
tudáshoz a sejtelem vajmi kevés, s őbenne
pedig nemhogy tudás, vagy erős sejtés, de
a növekvő zavarodottság gomolygott csupán,
nem, ezt így nem lehet, fújt dühösen Mészáros
Péter, ezzel képtelenség volna becsöngetni
hozzá,
viszont akkora már, bármennyire is lassan, meg-megállva,
visszanézve lépegetett, elfogytak a lépcsők
és ő felért a második emeletre, az
ismerős ajtóhoz, és, és, mi ez?, dermedt
meg a diák, az ajtó ismerős lehetett, de
a névtábla nem, vagyishogy az ajtón egy
egészen más név állt, talán
ez nem is az az emelet, fordult vissza a fordulóig Mészáros
Péter, de nem, ez a második, akkor talán
a lépcsőházat téveszthette el?, most
sietve, gyorsan leszaladt a bejárathoz, mintha létezhetett
volna, hogy ennyire megcsalja az emlékezete, de persze
az volt, ugyanaz a szám, ugyan, lehetett volna más?
hát megintcsak lassan lépkedett fel az emeletre,
addig az ajtóig, az ismeretlen névig,
keres valakit, fiatalember?, nyílt ki akkor a háta
mögötti ajtó, egy kövérkés
öregasszony dugta ki a fejét, kíváncsian,
de készen arra is, ha kell, rögtön visszahúzódhasson,
ki tudja, mióta figyel már, jutott rögtön
Mészáros Péter eszébe, őrület,
hogy mindenütt vannak ilyen öregasszonyok, figyelik
a lépéseket, a zajokat, és máris az
ajtó mögött állnak, onnan kukucskálnak
kifelé, ezek aztán mindíg tudják,
hogy mi újság, kivel mi történik és
miért,
igen, válaszolta, igen, én Soóky Gábor
tanár urat keresem,
a tanítványa volt talán maga is?, nyitotta
résnyivel szélesebbre az ajtót az öregasszony,
igen, bólintott Mészáros Péter, sőt,
ha lehet ezt mondani, azt hiszem, a tanítványa vagyok
még most is, ha tetszik érteni, mire gondolok,
értem, fiatalember, mosolygott az öregasszony, hogyne
érteném,
ezért is jöttem hozzá, csak, mutatott az ajtóra
Mészáros Péter, a névtáblán
lepődtem meg, hogy miért nem az ő neve van
itt,
ó, rázta meg a fejét az öregasszony,
ó fiatalember, hát maga akkor nem is tudja talán,
de nem folytatta, csak a fejét rázta, mint aki nem
találja a megfelelő szavakat,
mit?, mit nem tudok?, kérdezte kurtán Mészáros
Péter,
meghalt ő, meghalt már, mondta végre az öregasszony,
három, vagy négy éve is talán, igen,
négy, hiszen akkor is nyár volt, én különben
már napok óta figyeltem, sehol egy ajtónyitás,
a boltba se ment le, és aztán a lánya találta
meg szegényt, ott feküdt a könyvespolca előtt,
a foteljánál, ahol üldögélni szeretett,
de már nem érhetett oda, ottmaradt a szőnyegen,
abban a nagy melegben, ha érti, mire gondolok, bizony,
még felszedni sem lehetett egyszerű feladat, a lakást
pedig eladták, azért is van itt az új név,
hiszen így van ez, fiatalember, tetszik vagy nem, de a
dolgaink túlélnek bennünket, elmegyünk,
és mégis utánunk marad a ruhánk, a
bútoraink és persze a lakás, én nem
is tudom, jó ez vagy rossz, nem mintha lehetne változtatni
rajta, csak ha belegondolok, hát mégis szörnyű,
azt hiszem.
Négy éve, ismételte el Mészáros
Péter, nem volt ez kérdés, de az öregasszony
azért megintcsak válaszolt rá,
bizony, fiatalember, négy éve, így elrepült
az idő, de az is szép, hogy maga legalább
emlékszik reá,
emlékszem, igen, bólintott Mészáros
Péter, és köszönöm, tette még
hozzá, miközben lefelé indult a lépcsőházban,
köszönöm, mondta hangosan, ahogy lefelé
lépkedett,
nincs mit, fiatalember, nincs mit, hallotta még, a fordulóból,
aztán már kiért a ház elé,
ki a keskeny bejáró köré szórt
sárga salakra, meghalt, meghalt négy éve
már, ismételte el, és tétován,
értetlenül körülnézve megállt,
megcsikordultak a cipőtalpa alatt a kavicsok,
négy éve, mondta hangosan, s mellette a porrá
száradt földű hajdani virágágyásból
apró tölcsért fújt a levegőbe
a feltámadó szél, a járdára
hajoltak a bokrok, hirtelen, mintha már nem is délelőtt,
de talán alkonyat volna, szürkületszerű
sötétség támadt, mert eltűnt a
nap a felhők mögött, és nagy, súlyos,
keményen toccsanó cseppekkel zuhogni kezdett az
eső.