Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kőrösi Zoltán

Romkert

"Szinte már csodálkozni sem tudunk azon, hogy mindig vannak olyan felelőtlenek, akik felhevült testtel vetik magukat a hideg habokba." (Fejér megyei Hírlap)

(az ügy,avagy az első fejezet, melyben jótanácsok bukkannak fel az életről, s egyben felsejlik egy különös eset némely előzménye is)
Minthogy formákon múlik az élet.
Ki tudná például: elég csak áthajolnunk egy párkányon, mondjuk egy erkélykorláton, odafönt a magasban, elég csak lebámulnunk a mélybe, és nincsen is, aki megállhatná, hogy mindjárt óvatosan nyálat gyűjtögessen a szájába, majd a nyakát nyújtogatva, a hűvös korlátba kapaszkodva, ügyesen csücsörítve az útjára bocsássa azt a fehér gömböcskét, köpjön egyet, aztán pedig utánabámuljon annak a szállingózó buboréknak, olyan, akár egy utas nélküli, csillogó, apró ejtőernyő, odalent a poros aszfalt, a bokrok hullámzó levelei, és hallgatózzon is, hogy mikor hangzik fel végre az a kis toccsanás, hiszen szinte lebegni látszik, igen, milyen hosszú idő! Hát lehet ellenállni? Nem bizony.
Mert azt is mondják sokan, akik értenek hozzá, hogy ugyan, mit számíthat a szándék és a vágy, tetszik, vagy nem, de a sok-sok szó, gesztus, nevetés és legyintgetés, egyszóval mindaz a sok forma, amivel élünk, mindez is kevés ahhoz képest, ahányan vagyunk, vagyishogy ha nem akarod és nem tudod is, de éppen úgy nevetsz, legyintgetsz és bólogatsz, mint valaki, akit nem is ismersz, és ugyanazt mondod, mint ő és még annyi másik, és ez ellen nem tehetsz, merthogy a sok-sok test hasonlósága erősebb és hatalmasabb bármiféle akaratnál, mint ahogy a sok-sok történet is minduntalan egymáshoz símul, ezért aztán ami veled megesett, megtörtént az már számtalanszor, s amire vágynál, hát megunták azt már sokan.
Formák, bizony, ezeken múlik az élet.
És a részletek.
Az a különös eseménysor például, vagy talán helyesebb is, ha most mindjárt ügynek nevezzük, tehát az az ügy, mely már a nyilvánosságra kerülésekor méltán háborította fel a műveltebb magyar olvasóközönséget, és aztán az idő múlásával önnön természete s a körülmények szerencsés, avagy éppen szerencsétlen összejátszása révén a köztudomásban ráadásul holmi jelképpé is nőtt, olyannyira, hogy hírével állítólag eljutott bizonyos külországokba is, és, ezt viszont túlzás nélkül mondhatjuk, jó időn át ilyen-olyan formában foglalkoztatta még azokat is, akik egyébiránt, vagy mert az idejük, vagy mert a világról való gondolkodásuk nem engedi, többségében egyébként bizony nem sok időt áldoznak a hiábavaló olvasgatásokra, lapok gyűrögetésére és az érzések csűrésére-csavarására, nos, bármennyire is hihetetken, de ez az ügy kétségkívül mindmáig számos felderítetlen, s eképpen akár titokzatosnak is mondható részlettel bír.
Mi több, így, utólagosan azt sem szabad elfelednünk, hogy ez az eset, melynek éveken, helyesebben évtizedeken át való homályban maradása annyira érthetetlennek tűnt és kiváltképpen annak tűnik ma már, valójában számos más titokhoz hasonlatosan csupán a véletlennek, sőt, a véletlenek egész sorozatának köszönheti a kipattanását, s ezen bizony az sem változtathat, hogy mind a napvilágra kerüléskor, mind a botrány csitulását követően számos hozzáértő próbálta meg a bizonyítást, de legalábbis valamifajta eleve elrendelések, párhuzamosságok és törvényszerűségek kimutatását a titokban tartott történet, s a titok felderítésének eseményei között. Persze, hiszen valahogy ekképpen menekül az ember: ha már érzi, hogy a rejtély túlnő rajta, legalább a törvényt próbálja megalkotni hozzá. Csakhogy bármi furcsa is, de éppen ezen elmefuttatások, amikor szívós munkával az ügy, hadd mondjuk így, valóban lenyűgöző alattomosságú, és sok ármánnyal annyi éven át titokban bonyolítgatott részleteiből egyet-egyet a nyivánosság tudomására juttattak, óhatatlanul is elterelték a figyelmet arról, hogy bár az események, s az ügyhöz sorolható kronológia többé-kevésbé ma már teljesnek mondható, ám végső soron a legfontosabb titok megfejtése a kezdetektől mindmáig egy lépést sem jutott előbbre.
Játékos kedvvel tán még azt is állíthatnánk, hogy nemhogy a felderítés teljesedett ki, de valójában a feladványok száma szaporodott csupán. És hogy a nyilvánosság ereje, s az életünket uraló, látszólag mindenható technika és a legmodernebb adattárolások, nyilvántartások és statisztikák ördögkonyhájára támaszkodó odaadó kutatás is vajon miért nem birkózhatott meg a rejtélyekkel?
Nem, nem ismerjük fel végre, nem a válaszok hiányoznak, de íme: még a kérdéseket feltenni is nehéz: a lakkos, színesre festett, faragott dobozkára újabb és újabb dobozkák borultak, s nem tudhatni, megvan-e valahol a kulcs.
Bízni persze lehet, és ahogy mondani szokás, bízni bizony kell is, elhinni például, hogy egy szál kihúzása, fogjunk bárhol hozzá, felbonthatja a színes gombolyagot, s hogy a történet, az ügy valósághű rekonstrukciója, mert ki is merhetne itt többre vállakozni, több lenne az már, mint jóleső önbizalom, igen, hogy mindannak felidézése, ami hajdan megtörtént és mára a múltba merevült, talán ha egyébbel nem is, de vigasztaló sejtetéssel szolgálhat, ha érteni nem is, legalább meglátni és érezni próbálni, legyen most ez a cél, valljuk be, ez sem kevés.
Hogyan is történt hát mindaz, ami történt?
Válaszok?!
Nos, az egyik fogódzó a nyár, egy nyári délután, és hogy Székesfehérvár városában is augusztus volt, az 1996-os év augusztusának egy forró délutánja, augusztus 8 -a, csütörtök, amikor a városi strand felől jövet, a fülében még a kiáltások, a vízcsobogás, a bőrén a nap szaga, igen, így állt meg a falnak dőlve, a főutcán, egy kapualjban, egy Mészáros Péter nevű, a nyári szünetét töltő ötödéves egyetemista diák.
(mészáros,
avagy a második fejezet, melyben megismerkedhetünk egy jóravaló
fiatalemberrel, és mint a sétálóutcai kirakatok csalóka fényében, úgy
tűnhet, megvilágosodik valami)
A falnak dőlve, a főutcán, egy kapualjban megállt egy Mészáros Péter nevű, a nyári szünidejét töltő ötödéves egyetemista diák.
A fáradtság is tette, a meleg, és persze a porszag, a kapuátjáró felől a kukákból a szemét édeskés illata, hogy nem a gyengeség, sokkal inkább valami öröm, amivel jólesett megpihenni, a rücskös, csaknem hűvös kőboltozatnál, és onnan nézni végig az utcán, hiszen éppen ilyenkor, ezeken az augusztusi délutánokon szerette Mészáros Péter a legjobban ezt a várost, ilyenkor, amikor ez a kis tér is, mintha semmi nem változhatna, miközben mégis, mégis folytonosan történik valami, állt csak és nézte, hogy a Péter-Pál templomhoz vezető lépcsősor felett remeg a levegő, és ettől odébb, a ruhabolt kirakatában mintha meg-megmoccannának a blúzok, tarka fürdőruhák, és bár az altemplom előtt az ormótlan emlékmű, a sisakos-köpenyes katonaszobor persze mozdulatlan volt, de a felhőtlen ég felé meredő orron és a sisak peremén barnácska verebek billegtek, hangoskodva lökdösték egymást, majd egyszerre huppantak le a virágágyás poros földjére, hogy ott fürödjenek, talán mert éppen ekkor lépett ki a Bástya presszó üvegajtaja mögül a fehéringes, átizzadt pincér, hogy új vendéget keressen a felhúzott napernyők alatt, a fehérre mázolt vasasztalok körül, és a térből a túloldalon kifutó utcán is így éltek a boltok, a sötétlő üvegek mélyén csillogtak az órák, cipők, ingek, a nyitott ajtó mögött éppen csak sejthetően mozgott is valaki, talán egy eladó, talán csak az árnyékok, vagy a szemközti ablakról odavetődő fény, és onnan a kapualjtól Mészáros Péter láthatta a kanyarban a kis szökőkutat is a körbefutó alacsony kőpadokkal, nem folyt a víz, csak az üres kőkorsót tartotta türelmesen az a bronzból formázott nőalak, és erről persze eszébe jutott, hogy valahogy így állhat ott ő is a kapualjban, a vállán a kis sportszatyor, benne a még nedves fürdőnadrág és a törölköző,
micsoda meleg!, ó, az augusztus!,
ez a csontig ható forróság, hát éppen ez az,
mert hát van úgy, gondolta ez a diák,
van olyan nap, óra, pillanat, hogy nem is tudni miért, de most még minden apró részlet, mint valami titkos, bár éppen tudott értelmű jel, félreismerhetetlenül a jóra, sőt, valami ösztönös, de szavak nélkül is érezhető boldogságra mutat, meleg van, nem is mozdul a levegő, és a csend, a csosszanásokkal, lépések koppanásaival, szavakkal és zörejekkel telített csend olyan, mint mondjuk egy napsütötte ablakpárkányon felejtett, csordulásig töltött vizeskancsó, az üveg és a langyos víz, és ha ránézel, hát a rajtuk áttetsző, ismeretlenné felnagyított körvonalak, az a felrémlő másvalami, ami, persze tudod, hogy nem kell félned, hiszen mégiscsak ugyanaz, ugyanaz, mint az imént volt, csakhogy aztán hirtelen, tetten nem érhetően és magyarázat nélkül, úgy, hogy a részletek akár változatlannak tűnnek és sértetlenek is maradnak, de világosan látod és nem csak látod, de érzed is, hogy az egész, az a gomolyag, amit az ember egésznek nevezne, az egyszercsak megváltozik, fel nem foghatóan más lesz, és már nem is csupán az apró jelekben, de igazán a teljességével, hogy ami az előbb még valami csorbíthatatlan erőnek látszhatott, az most már maga legyen a széthullás és a mindent felfaló rothadás, az alattomosan szivárgó, orrfacsaró bűz, mi is? mondjuk egy önnönmagát emésztő, mégis éhes gyomor, amiben éppen a bomlás miatt fordulnak ki önmagukból a részek, s aztán általuk egyszercsak az egész, igen, tetten nem érhető, de már tudod, hogy nem csak körülötted, de menthetetlenül benned is van ez a változás,
és hogy mi volna ez: romlás?, széthullás?,
hát éppen úgy, mint egy forró nyárvégi délután, a levegő és a porszemcsék, az aszfalton, az utca közepén s a túloldalon a sárga fény, itt pedig az árnyék, akár egy bolyhos, befülledt takaró.
S ahogy effélékre gondolt Mészáros Péter, közben már el is lökte magát a kőlábazattól, mert a túloldalon, a narancssárga kosárlabdákkal, tarka futballabdákal, színes rövidnadrágokkal és csillogó horgászbotokkal virító sportárubolt és a férfiingeket kínáló kirakat között halk csilingeléssel kinyílt az antikvárium
üvegajtaja, és egy alacsony, törékeny termetű férfi lépett ki a fénybe,
Soóky tanár úr!, ismerte fel rögtön Mészáros Péter,
hiszen ez Soóky tanár úr!,
s mindjárt vissza is húzódott, igen, nem előre lépett, ki az aszfaltra, hanem beljebb, mint aki el akarna bújni a kapuátjáró alá, bár, mégha zavarodottság, vagy szégyen diktálta is, az effajta takarózásra korántsem volt szükség, hiszen, láthatta akkor már a diák, Soóky tanár úr, aki hajdan őt is irodalomra és az angol nyelvtan szabályaira oktatta a város százesztendős gimnáziumában, Soóky tanár úr, aki még a hajdani leánygimnáziumban kezdte a pályáját, sóhajok és csak suttogva továbbadott, legendás történetek tucatjait hagyva maga után, mint valami sűrű, átható illatot, és irigyei és ellenségei szerint is mesterien ötvözte a máskülönben nem éppen egy leánygimnáziumba illő vonzerejét a kétségbenvonhatatlan, mi több, lenyűgöző tudásával, hogy méltán neveztessen a város egyik legkiválóbb tanáremberének, hány éve is?, tűnődött a diák, hét, vagy talán nyolc is, hogy utoljára látta, s íme, most ott lépked a fényben az, ami abból a törékeny testből megmaradt: a ritkás szálú, ezüstfehér haj, a finom metszésű arcél, a csillogó fabot gumijának tompa koppanásai, ahogy Soóky tanár úr lassan, fáradságosan halad ebben a későnyári forróságban, persze most is kifogástalan fehér ingben és fényes feketére tisztított cipőben, csak éppen a világosszürke zakó háta ráncolódik úgy, mintha egy fogason lógna csupán alá, egy rosszul kiválasztott, aprócska vállfán, lépkedett lassan Soóky tanár úr, s ez a fáradságos haladás láthatóan olyannyira felemésztette minden erejét, hogy a rázubogó fényről, a forróságról, az utcáról sem vett talán tudomást, de főleg nem arról az ismeretlen fiatalemberről, aki a falhoz hajolva a szemközti kapualj névtáblajegyzékén kereshetett egy nevet.
És ahogy a távolodó öregembert figyelte Mészáros Péter, és a zavarodottságát mindinkább felváltotta a szégyenérzet és a szomorúság, éppen úgy, hogy ez a kettő elválaszthatatlanul keveredett össze, szégyen és szomorúság a bújkálás miatt, szomorúság és szégyen az apró, törékeny test láttán, s mindehhez a tétova lépések, ahogy először csak kihajolt az árnyékból, majd, mintha az öregember után eredne, a kis sportszatyrot újra a vállára csapva már kint is állt az utca közepén, hová, merre, nem effajta kérdéseken gondolkodott, s oda sem figyelve, hiszen nem a régi könyvek boltjába akart volna belépni, pusztán a kilincset megfogni, nem is megfogni, csak annak a kilincsnek az érintését érezni támadt kedve, de persze a mozdulatot sem hagyhatta már félbe, benyitott hát ő is a langyos, dohos papírszagba. Tétován sétált el a mennyezetig érő polcok előtt és aztán egy, a felső polcsoron végigfutó rezes korlátba kapaszkodó kampós végű létránál megállt, a sportszatyrot a földre engedte, s találomra kutakodni kezdett a könyvek között. Augusztusban, egy csütörtök délután.

(könyvszag,
avagy a harmadik fejezet, hogy mi járhat egy fiatalember fejében és hogy
száradófélben van egy vizes fürdőnadrág is)

Találomra kutakodni kezdett a könyvek között. Augusztusban, egy csütörtök délután.
Mészáros Péter ugyan bölcsészhallgató egyetemista diák volt, aki az ország fővárosában magyar nyelvet, irodalmat és történelmet tanult, kényszerűen is rendelkezett hát bizonyos jártassággal ezen a téren, mégis, soha nem szerette az antikváriumok fojtott csendjét, de még a régi könyvek szagát, a száraz papírlapok tapintását sem, olyannyira, hogy tanulmányai során feltűnő módon kerülte a könyvtárakat is.
Az élet!, magyarázta nemegyszer, ha valamiképp a bibliotéka látogatására kényszerült, hiszen nem lehet azt nem látni, hogy minden, ami odakinn van, az nem lehet véletlen, hogy olyannyira más, mint itt ez a sápadt lámpafény, a lapok zörgése, a csend, ráadásul ez a sok nő, aki itt mintha nem is önnönmaga lenne, csak maga elé mered, se lát se hall, elsuhanó tekintetek, lopott pillanatok, csupa lehajtott fej, tarkók és görbe vállak, éppenhogy az elmúlás ez, miközben nekem egyre jobban megfájdul a fenekem a párnázatlan, kemény széktől, nem is beszélve az álmosságról, jó, jó, tudom, fejezte be, hát éppen ez az, mutatott még körbe, de már csomagolt is, mert ilyenkor már többen is rápisszegtek általában, a csend, ugye?, sajnálom, valahogy nekem nem jut erre időm.
Nem csoda hát, hogy Mészáros Péter ezúttal sem szándékozott hosszú időt tölteni a polcok között, és nem állítható, hogy különösebb izgalmat okozhatott volna a számára bármely töredezett, ódon fóliáns, díszes bőrkötéssel eladott régi könyv, s ha elolvasta is most néhol a kötetek gerincére nyomott fekete és arany betűket, sokkal inkább unalmában, mintsem valami érdeklődéstől vezetve tette, s éppen így, csak a tétován sétálgató ujjak ösztönének engedve tolt vissza a sorba egy sötétbarna bőrkötésű, bordázott gerincű, vastag könyvet, hogy aztán, miért is?, utólag sem tudott mást mondani, éppily gondolattal öntudatlansággal rögtön elő is húzza megint és belelapozzon: "Fejér vármegye leírása, természetrajza és történelme, írta Thirring Gusztáv dr., Posner Károly Lajos és Fia térképészeti műintézetében metszett és nyomott térképekkel illusztrálva",
hát persze, mormolta Mészáros Péter, mit találjon az ember a székesfehérvári antikváriumban, ha nem ezt, Fejér vármegye és a dicső múlt, helyben vagyunk, Székesfehérvár, a koronázó város, dünnyögte, miközben a dombornyomású fedőlapot nézegette,
Szent István király a hősi halmokon, amint éppen felajánlja koronáját, jogarát és országalmáját Szűz Máriának, térdre ereszkedett a király, így emeli a díszpárnát az ég felé, és glória ragyog az ő feje fölött is, akárcsak a dicsfénybe fogott Mária és a karját nyújtó kisded homlokánál, Fejér vármegye címere, nyugtázta Mészáros Péter a létrának dőlve, és most már az én ujjnyomaim is, fújt rá a könyvre, vaskos kis porfelhőt lebbentve fel, aligha forgathatták ezt mostanában, hőkölt rögtön hátra, s a kötetet is visszatolta a helyére, azaz csak tolta volna, mert mintha a polcon maradt könyvek nőttek volna észrevétlen gyorsasággal a foghíjba, vagy a dicső múlt krónikája duzzadt volna meg, mint az ágyfiókból előrángatott, s a friss levegőn felvert ágynemű, mindenesetre a bőrkötéses történelem oly nehezen csúszott vissza a sorba, hogy végezetül Mészáros Péter, persze csak hogy már lopva körülnézett, nehogy a rongáláson kapják, két-háromszor a tenyerével is a bordás gerincre csapott, így állítva helyre a rendet, ha úgy tetszik, némi erőszakkal így zökkentve vissza a papírok őrizte időt.
Dolga végeztével a kis sportszatyorért hajolt le, amikor a lábainál egy papírlapot pillantott meg, csak a könyvből eshetett ki, gondolta rögtön, hiszen más magyarázat nem is igen adódhatott, elvégre az bizonyosnak tűnt, hogy a lapocska az imént még nem hevert a földön, azt látnia kellett volna, talán valami jegyzet, vagy árcédula, de meglepve konstatálta, hogy egy fényképet tart a kezében, s ettől mindjárt meg is gondolta magát, egy jelentéktelen feljegyzést, egy árcédulát még csak összegyűrhet, de egy fénykép azért mégiscsak más, más bizony, mondta magának, íme, itt a hátulján szép, kerek betűkkel néhány szó:
doboz,doboz,
alcsútdoboz
szépen egymás alá írva, mintha valami versike lenne, és alábiggyesztve még egy évszám is: 1979, a másik oldalon pedig, hiszen ezen arcok és alakok vannak,
no lám, márpedig akkor most mi legyen, hiszen egy fényképet nem lehet csak úgy eldobni, ráadásul, vette jobban szemügyre, ez nem is olyan régi, igaz, fekete-fehér, de sehol semmi folt, semmi kopás, mintha csak az imént készült volna, igen, úgy áll az a három alak is, akárha a kinti napsütésben várakoznának, máskülönben egészen furcsa is ez a kép, nézte tovább Mészáros Péter, mintha egy dombtető volna, vagy talán a fényképész állt csak lejjebb, s a háttérben egy ház ablaka, a fal és a tető ferde vonala, és a képen középütt egy asszony, előtte két gyerek, nem lehettek több, mint hét-nyolc évesek, amikor a felvétel készült, egy kislány és egy kisfiú, fogják egymás kezét, a lány mosolyog, de a fiú arca egészen komoly, kicsit oldalra billenti a fejét, és szigorúan néz a lencsébe,
és, és..., mintha láttam volna már ezt az arcot, jutott Mészáros Péter eszébe hirtelen, az asszony egyik keze a fiú, a másik a lány vállán, és a kép hátterében sötétebb foltok, fák, egy két bokor talán, nyár volt, de mindenképpen sütött a nap, a kislányon pántos ruha, s csaknem ugyanolyan az asszonyon is, a hajuk kibontva, sötét a lány haja, szőke az asszonyé, a fiún kigombolt, kockás ing, a haja egészen rövidre nyírva, és milyen ismerős az arca, a szeme is, és nemcsak a részletek, gondolkodott el újra Mészáros Péter, igen, ismerős, az nem lehet, hogy ne láttam volna már.
Elkomolyodva, s a lopásra még csak nem is gondolva rakta el a képet, majd rögtön előhúzta, mert rájött, hogy a nadrágzseb nem éppen biztonságos hely egy könnyen gyűrődő fotográfia számára, az ingébe csúsztatta hát, a sportszatyrot pedig a vállára vetette, mi lesz, ha észreveszik, jutott az eszébe, igaz, már akkor, hogy indult az ajtó felé, de mindjárt megnyugodhatott, mert üres volt a bolt, s a pultnál is éppen hátat fordítva elmerülten rakosgatott egy kék köpenyes fiatal férfi, a köszönésre kapta fel a fejét, viszontlátásra, szólt hátra Mészáros Péter hangosan, viszontlátásra, jött a gyors válasz, s erre már csupán a bejárati kis ajócsengő felelt.
A bolt hűvöse után talán úgy tűnhetett, nem csökkent még a forróság, pedig már jócskán a délután végére járt az idő; megnyúltak az árnyékok és sárgább lett a fény, és a Bástya presszó teraszán is felélénkült az élet, csaknem minden asztalnál ült már valaki, s nem is húzódtak már be a napernyők alá,
persze, ez már nem ugyanaz a napsütés, mint ahogy, nézett el az Országalma felé Mészáros Péter, a Fő utcán is sétálgattak már a munkától, vagy éppen a pihenéstől ráérőssé vált járókelők, és ez, mármint a sétálók látványa a diákban is újra felkeltette a kiváncsiságot, de legalábbis a kedvet, hogy kerülővel, a Fő utcán újra végigballagva térjen haza.
Haza?, a szülei lakásába, abba a szűk szobába, ahol még az évekkel ezelőtti Mészáros Pétert idézték a tárgyak, egy gimnazista fiút, aki ilyenkor mintha nem is foszlott volna halovány emlékké, nem, sértetlenül és változhatatlanul maradt ott, s mi tagadás, nem csupán egészen jól megfért a fővárosból visszalátogató egyetemista diákkal, de, értette meg Mészáros Péter mindannyiszor, e szobában, de magában a városban is egyszerűen valóságosabbnak és főképp hihetőbbnek tűnt annál. És ahogy az effajta gondolatfoszlányokat hessegetve Mészáros Péter végigsétált a püspöki palota előtt, majd, egy-egy ismerős arcon, s az ismerős vonások felidézte emlékeken lustán eltűnődve ment végig a belvárosi Korzó presszó teraszánál, hallgatta a presszó bűzös, zsírszagú homályából kiszűrődő gépzenét, és a fakorlát mögül hozzáérő párbeszédeket, de persze a fejét elfordította, mert már a lehetőség is elrémisztette, hogy netán egy régi iskolatárs a felismerés örömével egy kilátástalanul hosszú, és már a kezdetektől világosan tudhatóan értelmetlen, az emlékeket idézgető, vagy ami még rosszabb, a jelent kutató beszélgetésbe ránthatja, csak a könyvesbolt kirakatánál állt hát meg, hogy biztonságba helyezhesse a még mindig az inge alatt rejtőző antikváriumi szerzeményét, nos, az 1996-os év augusztusának nyolcadik napján, amikor a Péter-Pál templomharangja, és a Belvárosi templom harangja egymásnak felelgetve jelezték, hogy immár e nyári délután betöltötte az ötödik óráját is, és még el sem csitulhatott a zúgás és a felriasztott galambok burukkolása, s talán még a levegőben szállingózott némely ürülék, amit a visszaereszkedő karmos lábacskák rugdaltak le a gipszcirádákról és a bádoggal szegett párkányokról, akkor és ott, a székesfehérvári Fő utcai könyvesbolt kirakata előtt különös eseménysor vette kezdetét.
Mert ahogy Mészáros Péter előhúzta a fotográfiát, hogy még egy pillantást vessen a lapocskán fénylő arcokra, még el sem rakhatta a képet, de a tekintete máris a kirakatra tévedt,
avagy felelőtlenség volna most már véletlenekről beszélni?, ki adhat erre bátorsággal választ, ki az, aki elhiheti, mégha tapasztalni gondolja is, hogy a múltból oly egyértelműséggel kirajzolódó törvények a jelenben valamiképp nem tűnnek elő, s hogy mindaz, ami eljön, nem mutatja meg előre önmagát, lehet-e ott szabad akaratról beszélni, ahol a tárgyak és a titkos történetek végzései uralkodnak,
hiszen Mészáros Péter egyenesen és tévedhetetlenül egy könyvre meredt, egy könyvre, melynek borítójáról egy arc, a szerző nézett a meglepett diákkal farkasszemet, igen, a könyv nem volt ismeretlen a diák előtt, mi több, szándékában is állt megvenni azt a frissen megjelent regényt, melyet a napilapok már jó ideje úgy emlegettek, mint a jelenkori magyar regényírás régen várt fordulatát, az elmúlt évtizedek keserű, de kathartikus, s eképpen tanulságos históriáját, mely méltán tarthat számot a szakma, de a szélesebb olvasóközönség, és hogy mást ne mondjunk, az okulni vágyó, annyit mindent megélt, tépelődő nemzedékek érdeklődésére, s persze nem mulasztották el megjegyezni, hogy a mű természetesen a szerző, a neves író, Kőrösi Zoltán eddigi pályájának a csúcspontja is,
igen, mert őt látta a megdöbbent Mészáros Péter a kirakatban, az ismert fővárosi író fényképét, ahogy a fejét kissé oldalra billentve szigorúan mered a reménybeli olvasóra, ám ebben még nem lett volna semmi meglepő, csakhogy akkor már a diák azt is felismerte, hogy ugyanaz az arc tekint rá a kezében tartott fényképről is, igen, igen!, semmi, de semmi kétség nem fért hozzá, ugyanaz a szem, a száj, az arc vonásai, az egyik persze még kisfiú, a másik már felnőtt férfi, ennyi a különbség, de mégis, ugyanazok, ugyanazok eltéveszthetetlenül.
Kőrösi Zoltán, Kőrösi Zoltán, mormolta meglepetten Mészáros Péter, s bizton állíthatjuk, valóban nem volt ez akkor még más, mint meglepetés, indulattalan csodálkozás a körülmények e furcsa összejátszása miatt, különösség, ami persze nem jelentés nélküli, de nem is több mint a kétszer kimondott név, egy mormolás a kirakat előtt,
vagy higgyük-e, hogy éppen eképp kezdődhet a kimondott szavak uralma rajtunk?,
higgyük-e, hogy bár maga sem értette, de valami furcsa és magyarázat nélküli izgalom támadt a szünidejét töltő diákban?,
annyi bizonyos, hogy Mészáros Péter a fényképet még el sem rakta, de máris elhatározta, jó, most azonnal megveszi magának azt a bizonyos regényt, igaz, minek is halasztaná, ha már a véletlen így akarta,
s meg is tette volna, csakhogy a bolt ajtajára már leeresztették a vasrácsot az eladók, és a távozók éppen az utolsó lámpát kapcsolták fel odabenn, azt, ami majd egész éjszaka világít a hátsó részeken, akárcsak odakint, az üveg mögött a kirakatban vibráló neon, épp mint a hold fénye egy szigorúan maga elé meredő, mozdulatlan arcon.
Hát akkor majd holnap, gondolhatta Mészáros Péter, és hazaballagott, hol a járdaszegélyre, hol az úttestre lépkedve végigbillegett, végig a Fő utcán a cirádás lámpaoszlopok alatt, el a Magyar Király Szállóig, a válláról lelógott a kis sportszatyor, benne a törölköző, a fürdőnadrág, megszáradt már mind a kettő talán.
kőrösi,
avagy a negyedik fejezet, ami szól az élet és az irodalom bonyolult
összjátékairól, és valami titokzatos fényképekről is)

Törölköző, fürdőnadrág, megszáradt már mind a kettő talán.
Másnap, afféle augusztusi reggel volt, augusztus hó kilencedik reggele, melegen sütött már a nap, de a fák tövénél, a fűcsomókon még a hajnali harmat csillogott, hogy vizes lett a rohangáló kutyák lába, és tüszkölve rázták ki az orrukból a hideget, és odafönn is a felhők egyre nőttek, szinte észrevétlen, mint a túlforralt tej felszínén a bőrösödő föl, amikor Mészáros Péter, ez a szünidejét töltő bölcsésztanuló, aki tegnap még olyan unott álmossággal és ráérő lassúsággal sétálgatott a forró, poros aszfalton, e napra pedig korán ébredt, frissen és kipihenten, mi több, valami enyhe, de tagadhatatlan izgalommal is, és a reggeli kávé után akár rögtön indult volna, hogy a könyvesboltban bepótolja a tegnap elmaradt vásárlást, ám még nyolcat sem mutatott az óra, tudta hát, hiábavaló a sietség, így az ablakhoz ült, a kezében újság, azzal könnyebben megy talán az idő.
Csakhogy, amiként már az előző délután, úgy e reggelen is másfelé kanyarodott a történet, mint bárki is hitte volna, igen, mintha a hétköznapokban gyakorta, s könnyű szívvel emlegetett véletlen most is azt akarta volna megmutatni, kár, nagy kár a túlzott bizalomért, lássuk: mekkora a hatalmuk a részleteknek, gyanútlanság?, vagy a kivédhetetlen kényszer?, vagy talán ne firtassuk, vigasztalóbb, ha elhihetjük, nem más ez, ez a rekonstrukció, mint könnyű játék a szavakkal, szórakozás, ahol gond nélkül egybecsúszhat a kezdet és a folytatás.
Mert Mészáros Péter a hűtőszekrény tetején heverő újságok közé túrva az Élet és irodalom című irodalmi és közéleti hetilap elmúlt heti példányát vette magához,
de mit keres itt egy Élet és irodalom?,
s ahogy az újságot a kávéscsésze mellé, a konyhaasztalra terítette, szétnyitotta a lapokat, úgy, hogy rögtön a huszonegyedik oldalra lapozott, oda, ahol a teljes oldalt betöltő szöveg fölött feketén virított a szerző neve: Kőrösi Zoltán.
Nocsak!, húzta föl a szemöldökét Mészáros Péter, és az asztalra könyökölt, "vannak megtörtént és elmulaszthatatlan dolgok, amelyekben mégis minden szétesik, akár a bottal piszkált száraz levélhalom, semminek nem lehet már köze semmihez, s az ember mit tehet mást, elhagyja magát és figyel, tudja, jobb is, ha nem gondolkodik", olvasta az első sorokat, s ettől mindjárt homályos rosszkedve is támadt,
micsoda marhaság!,
úgy is van, nem lehet ezt másként mondani, marhaság, dünnyögte maga elé,
mi az, hogy nem gondolkodik, hogyan lehetne úgy figyelni, és egyáltalán, lehet-e nem gondolkodni, már amilyen jó is lenne az, hátradőlni, és csak lenni, még arra sem gondolva, történik-e valami egyáltalán.
De azért szorgalmasan, s mi tagadás, némi kötelességérzettől hajtva végigolvasta a szöveget, noha a későbbiekben sem igen értette, vajon mit akarna mondani a szerző. A novella ugyanis hemzsegett az életre vonatkozó, s főként az élet mibenlétét kutató megismerés kilátástalanságát taglaló megállapításoktól, miközben mániákusan valami Balázs Attila nevezetű, nagytestű hentesmestert próbált megidézni, aki a szerző szerint az utódszerzés, egy fiúgyerek utáni vágyában holmi bűntényekre, de legalábbis csalásokra ragadtatta magát, bonyolult bűnszövetkezetet szervezett, és titokzatosnak szánt megjegyzéseket ejtegetett el. Márpedig az effajta bölcselkedéseket Mészáros Péter kiváltképpen nem szerette, már csak az érthetetlenségük miatt sem,
nem is beszélve arról, hogy, fejezte be az olvasgatást most már igencsak rosszkedvűen a diák, hogy végezetül az is kiderült, miszerint ez a Kőrösi Zoltán a vélhetően magvasnak szánt okoskodásait egy teljességgel valószerűtlen történetre aggatta rá, igen, mintha bármelyik is segíthetne a másiknak, a hazudozás menthetné a butaságot, vagy fordítva, az üres, okoskodó szavak lophatnának életet a mondatokba.
De mert Mészáros Péternek kétségkívül sajátja volt egy bizonyos kitartás, szorgalom, ami kis túlzással akár makacsságnak is nevezhető, hát ez a konyhaasztali olvasgatás nem tántorította el attól, hogy a kilenc órai nyitás után néhány perccel már a Fő utcai könyvesbolt pénztáránál álljon, s az aznapi legfrissebb vásárlóként, ötszázötven forint, a fene egye meg!,
a fémtálkába rakja a könyvért fizetendő meglehetősen tetemes összeget. Odakint pedig, már a kirakat előtt, első dolga volt, hogy újra összehasonlította az antikváriumban talált, s e reggelen kellő előrelátással magával vitt fényképet a hátsó borítón ékeskedő portréval, s megállapította, immár kétségbevonhatatlanul, hogy a két arc bizony egy és ugyanaz, vagyishogy persze mások, hiszen éppen így, egymás mellé helyezve olvasható ki belőlük az, mit jelenthet a valóságban, azaz szavak és bölcselkedések nélkül, csak a szemnek és az érzéseknek üzenve az idő, a romlás,
mennyi is, két-három évtized?, még talán több is lehet, nehéz volna ezt így megmondani,
de tagadhatatlanul ugyanazon személy nézett rá mind a két képről, Kőrösi és Kőrösi, itt is egy, ott is egy, sok lesz a jóból, akár jobbra figyelt, akár balra, Kőrösi Zoltán volt az bizonyosan.
Csak ezután kezdte el betűzni a borítólapra szerkesztett ajánlószöveget, melyben, ahogy az már szokás, a mű nagyszerűségét és értékeit ecsetelte lelkesen a kiadó, felhívva a reménybeli olvasó figyelmét arra, hogy a kezében tartott kötet, ez a Mindenszentek címmel közreadott mű, éppen az a régóta várt családregény, mely, mint önéletrajzi ihletésű eposz a szerző életét meséli el, s egyben a legszebb férfikorába ért főhős lírai visszaemlékezéseit tágítja a családtagok, ismerősök megjelenítésével oly költői parabolává, az elmúlt évizedek tanulságos leírásává, csodásan lebilincselő történetté, ami ilyképpen az emberi sorsok és egy ország hányattatásainak izgalmas, és akár dokumentumértékűnek tekinthető históriája is. Ezt az ömlengést követte aztán a jeles szerző életrajza, mely tudósította Mészáros Pétert arról, hogy Kőrösi Zoltán 1962-ben született Budapesten, s ott él ma is, hogy több szó ne is érje ezt a külsődleges eseményekben talán sivárnak tetsző, ám szellemiekben oly fordulatos életutat, melyet Kőrösi Zoltán mindeddig, s remélhetően a jövőben is a fáradságot nem ismerő tanulásnak és, ezt a fordulatot használta a szövegecske: az irodalomi munkálkodásnak szentelt, hogy ezen opusszal immár negyedik kötetét alkothassa meg.
Mindenszentek, hát, nem is tudom, eresztette le azt a könyvet Mészáros Péter, tartok tőle, hogy ebben ugyan nem sok szó esik dobozokról és alcsútokról,
micsoda egy hülye cím!, vigyorgott és megrázta a fejét,
és akkor íme!, újra csak: laza fonadék a világ, minek fontoskodni, s mire fel a gúny, igen, laza fonadék, s minek az érzékenység, ki mondja meg, mire való, ámbár legalább az, hogy fonadék, hogy ezt hihesse az ember, már az is valami,
mert ahogy Mészáros Péter szórakozottan végigpörgette az ujjai közt a vaskos regény lapjait, egy helyütt megakadt, s az egész könyv is szétnyílt, valósággal kifordult, mintha szántszándékkal meg akarná mutatni magát, és egy fénykép tárult az ámuló diák elé, egy fénykép, amin, nem is a kép közepén, inkább egy kissé oldalra húzódva egy kisfiú állt valami dombtetőn, egy ház előtt, és a fejét kissé oldalra hajtva, szigorúan nézett a hajdani fényképészre, a háta mögött egy fal, egy ablak, egy háztető ferde vonala, messzebb pedig sötét foltként fák, bokrok magasodtak, mintha megfeketedett felhők volnának a fényben, mert a képen, vagyishogy ott és akkor, ahol az a fénykép készülhetett, szikrázóan sütött a nap, élesek voltak az árnyékok,
hiszen, bámulta döbbenten Mészáros Péter, hiszen ez ugyanaz a kép, mint amit tegnap találtam, azaz mégsem, mert a tegnapi képen hárman állnak, hárman: az asszony, a kislány és a kisfiú, itt pedig csupán a fiú van egyedül, és mégis!, változatlan a ház, a fák, a bokrok, a fény, és főként a kisfiú,
igen, rakta hirtelen egymás mellé a két képet, és nem csupán a háttér, az alak, az arc, a rövidre nyírt haj, a kigombolt kockás ing és a rövidnadrág, de a szeme, és az a szigorú komolyság is, világosan látszik, hogy ez nem csupán két hasonló fénykép, de egy és ugyanaz, vagyishogy annak kellene lennie, csakhogy akkor hová, s egyáltalán, hogyan tűnhetett el az asszony és a kislány, olyan nincs, hogy életre kelnek, fogják magukat és elsétálnak, és ráadásul mit jelentsen itt, a könyvben a kép alatt ez a dőlt betűs felirat:
"1969, Budapest" ,
állt Mészáros Péter a székesfehérvári Fő utcán, a könyvesbolt előtt a sárga augusztusi napsütésben, de akkor már a falnak támaszkodott, a szúrós, szemcsés vakolatnak, és csak bámulta a kezében tartott képeket, a fényképet, ahol egy asszony és két gyerek nézett vissza rá, s nézte a könyvet,

oldal, a magányos kisfiúval, 1969, és a másik: 1979,

hogyan ismerhetné ki itt magát az ember, fújt dühösen, ekkora marhaság, persze nem volt, aki válaszoljon,
marhaság!, csapta össze dühösen a lapokat, a könyvet, s csak a borítóról meredt rá az az arc, úgy, mint aki tudhat valamit.
Így történt tehát, hogy az 1996-os esztendő augusztusának kilencedik napján, ezen a pénteken, legyen bár nyár, meleg és szünidő, a könyvesbolt meglátogatása után Mészáros Péter nem a városi strandra indult, mi több, elindulni sem igen tudott, tanácstalanul billegett a járdaperemnél, hol balra nézett, a műszaki áruház, a Virágóra felé, amerre máskülönben a parkon, a Zichy ligeten átvágva a strandhoz sétálni szokott, hol pedig jobbra, az Országalmára, a püspöki palota fehér stukkókkal cirádás zöld tömbjére, amerre, ki tudja, talán várja a tegnapi kaland folytatása?, s végül a fotográfiát a könyvbe, a könyvet a hóna alá dugva az utóbbi irányba fordult,
ugyan!, hiszen nincsen, nincsen és nem is lehet, aki megállíthatná a süllyedést, hát miért akarná valaki önnönmagától elvenni a zuhanás örömét,
és Mészáros Péter lassan, ráérősen ballagott a régi könyvek boltjához, mint aki valami süppedős homokra ért, vagy mintha a lépéseivel a töppedt szemetet rugdalná fel az útszegélyről, és úgy röppentek odébb előle lustán a galambok is, mozdulatlan volt a levegő, csak távolabb, a piactér fölötti égen gyülekeztek felhők, kékesszürkén bodrosodó, esőt ígérő felhők.
Az antikváriumban a diák rögtön a polchoz sietett, ahhoz a sorhoz, ahonnan tegnap azt a bőrkötéses, vastag könyvet előhúzta,
ám, látta meglepetten, lehet hogy hiába jött?, mert a könyv már vásárlóra talált, de legalábbis eltűnt, nem volt a korábbi helyén, ha ugyan az emlékezete nem csalta meg, és nem rossz helyen keresgetett, noha minden olyan változatlannak tűnt, a létra, a fények, de még a többi kötet is, csupán az a bordás gerincű nem volt sehol,
megvették!, hasított a diákba a rémület, és hirtelen megérezte, miféle hideg verejtékcseppek gördülnek le a hónaljától a nadrágját tartó széles bőrövig, igen, mert akkor az már rémület volt, a félelem, hogy a magát alig-alig megmutató titok íme, máris kicsúszhat a kezéből, s a megdöbbenés is, hogy milyen könnyedén, csúfolódva teheti ezt, a diák még azzal áltatná magát, nem más volna ez a kutatás, mint afféle vakációzó könnyű időtöltés, az üres órák elütése, amiben játszadozva, csak önnön kedvére fogad el valami részt, ám nem adja oda azt, amit nem akar,
nincsen itt!, támaszkodott a létrának, s most már nem is leplezhette a kétségbeesését, tanácstalanul húzta végig a kezét a könyvek sora fölött.
Hogy mennyi idő, nem is fontos, míg végre tétován indult a kijárat felé,
a francba, Kőrösi Zoltán, szorította a hóna alá a könyvesbolti szerzeményt,
s már az eladói pultnál járt, amikor, az ajtó melletti polcon, éppen szemközt meglátta a tegnap forgatott könyvet, de úgy, hogy rögtön egészen tisztán a bordák között az aranynyomású betűket is, oly feltűnően és egyértelműen, mintha valaki szántszándékkal helyezte volna arra a helyre azt a kötetet, oda, hogy ugyan máshol legyen, de el se kerülhesse a figyelem, csak színes magazinok, egymásra tornyozott újságok lehettek volna ott rendesen, s azok is vették körül, vagyis aki odacsúsztatta, egészen bizonyosan számíthatott rá, mennyire szembeszökően mutatja meg magát a sok színes lap között ez a feketésbarna bőrkötés, vastag könyvgerinc, véletleneket emlegetni itt alighanem már felesleges.
És ahogy Mészáros Péter levette a polcról azt könyvet, és a tenyerére támasztva találomra belelapozott, valójában nem is csodálkozott, hogy egy lapocska hullott ki az oldalak közül, nem, inkább valami elégtétel és öröm volt ez, amikor látta a lábainál azt az újabb papírt, még huszonnégy óra, egy nap sem telt el a fénykép előkerülése óta, és íme, most már meglepődni sem tudott,
egy térkép, emelte fel a lapot,
Fejér megye hegy-és vízrajza, a közúti és vasúti hálózattal, olvasta a feliratot, vagyis, nyugtázta rögtön, nem egyszerűen a könyv egy oldala libegett alá, hiszen ez a térkép alig néhány éves lehet csupán, s az aztán bizonyos, hogy nem a Posner-féle térképészeti műintézetben készült, lám, Kartográfiai Válllat, hát ez tényleg nem ugyanaz, jöhet tehát az újabb feladvány, ki rejt efféle térképet egy régi könyvbe, s főként miért, már persze ha van valami célja egyáltalán, ez itt a kérdés,
és miközben ezen morfondírozott, már látta azt is, hogy valaki ezen a kitépett térképlapocskán egy jelet is hagyott, egy karikát, ami körbekerített egy nevet: Alcsútdoboz,
Alcsútdoboz!, világosodott meg a diákban a tegnap még érthetetlen felirat, hiszen hogyan is nem jutott az eszébe!, ez egy falu, doboz, doboz, alcsútdoboz, nem is jelenthet mást a fénykép hátulján az a néhány szó, egy falu nevét, egy tintával megjelölt helyet?, de még végig sem gondolta ezt jóformán, máris tudta, igen, így van, ezúttal nem tévedhet, és hogy nem is ez a kérdés, hanem sokkal inkább az: ki járhatott e könyvnél, ki hagyhatta véletlenül, avagy nagyon is szándékosan ezt az útmutatást, mert mi tagadás, akkor már valami effélét képzelt kimondatlanul is, hogy nem kevesebb, mint útmutatás lehet ez, ki volt hát, s vajon miképpen függhet össze ez az egész szövevény azzal a Kőrösi Zoltán nevű íróval, akinek a könyvét még most is úgy szorítja a hóna alá, mintha nem volna más, amibe kapaszkodhat a tanácstalanságban,
amikor a térképlapocska sarkában újabb jeleket, apró, gömbölyű betűket pillantott meg, egy S és utána pont, s mellette egy G, megintcsak egy ponttal, és a rövidítés jelentése még nem is világosodhatott meg előtte, amikor már ráismert a kézírásra, a betűk annyiszor látott, ismerős formájára, Soóky Gábor!, kiáltott fel hangosan, Soóky tanár úr, és egyszeriben élesen elébe tűnt a kép, a tegnapi délután, ahogy az a gyűrött vállú zakó, az ezüstfehér haj, a gumivégű fabot távolodik a Bástya presszó felé, a tegnapi nap, mintha ki tudja milyen régen lett volna már.
Soóky Gábor a város külső részén lakott, egy panelházakból épített lakótelepen, tudta ezt jól Mészáros Péter, hogyne emlékezett volna rá, hiszen a gimnáziumi tanítási idő utáni délutánokon, mint valami összeesküvők, egynéhány társával nemegyszer meglátogatták a közkedvelt irodalomtanárt, hogy ezeken a furcsa, nem éppen hivatalos hangulatú különórákon kissé zavartan, s mi tagadás, gyakorta igencsak értetlenül hallgassák az idős férfi dünnyögően csöndes, elharapott szavait, mondatait olyfajta dolgokról, melyek a gimnáziumi órákon még csak szóba sem kerültek, nemhogy a tananyaghoz tartozhattak volna, hát igen, a metafizikai fejtegetések és a későcsászárkori latin auktorok összevetése a halódó szocializmus mindennapi praxisával nemigen kaphatott külön fejezetet a tantervben, ha mást nem is, de ezt megértették már akkor is, megilletődötten figyeltek tehát, hiszen azt nem lehetett kétségbe vonni, hogy az ottlétük mégiscsak valamifajta megtiszteltetés, és az idő múlásával is csak tapintatosan és óvatosan fészkelődtek, hogy aztán, ha a késő délutánba nyúlva a beszélgetés, ahogy a tanár nevezte, a különóra, ahogy ők mondták, nagynehezen véget ért, felszabadultan, köveket rugdalva és ordítozva rohanjanak át a város felé a szürke házak, a poros, tépett levelű bokrok között.
A lakótelep, melyet hajdan a városszéli mocsarakat feltöltve építettek e helyre, a földszintes házakból rótt utcák és a városból kifutó vasútvonalak közé, a tízemeletnyi kockaházaknak és a sárga salakkal felszórt ócska játszótereknek ez a sivár egyvelege azóta sem sokat változott; a fák és a bokrok ugyan megnőttek, s ettől a házak kisebbnek tűntek, mint ahogy a város is túlnyomult már a síneken, de különben minden ugyanaz volt: az, hogy szinte mindig fúj itt a szél, a lépcsőházak vedlett kapui, a hiányzó kilincsek és a repedt üvegek, az egyforma sárgásbarna függönyök és a nyitott ablakokból szitáló zene, a rádiók hangja, valami öblögető énekszó, és az azt kísérő hegedű és cimbalom, a készülő ebédek szaga. Mészáros Péter könnyen megtalálta a régi házat és a lépcsőházat is, de már csak ahogy az ajtót belökve elindult fölfelé a kopott linóleummal szegett lépcsőkön, csak ott, a lépcsőforduló üvegablakaiból visszanézve ötlött fel benne az, hogy vajon miféle kérdéssel akarja megkeresni Soóky Gábort; vonja talán felelősségre, miért hagy oda nem illő térképoldalt egy régi könyvben?, kérdezze meg, hogy ő volt-e a jelhagyó egyáltalán?, vagy tegyen úgy, mint aki semmiről sem tud, s majd aztán, a beszélgetés során próbálja meg a rejtély felé terelni a szót?, s persze akkor mit mondjon, annyi év után miért jár éppen most erre?,
mi tagadás, egyik lehetőség sem látszott megnyugtató megoldásnak, arról nem is szólva, ismerte be Mészáros Péter, hogy a kérdezni tudáshoz a sejtelem vajmi kevés, s őbenne pedig nemhogy tudás, vagy erős sejtés, de a növekvő zavarodottság gomolygott csupán,
nem, ezt így nem lehet, fújt dühösen Mészáros Péter, ezzel képtelenség volna becsöngetni hozzá,
viszont akkora már, bármennyire is lassan, meg-megállva, visszanézve lépegetett, elfogytak a lépcsők és ő felért a második emeletre, az ismerős ajtóhoz, és, és, mi ez?, dermedt meg a diák, az ajtó ismerős lehetett, de a névtábla nem, vagyishogy az ajtón egy egészen más név állt, talán ez nem is az az emelet, fordult vissza a fordulóig Mészáros Péter, de nem, ez a második, akkor talán a lépcsőházat téveszthette el?, most sietve, gyorsan leszaladt a bejárathoz, mintha létezhetett volna, hogy ennyire megcsalja az emlékezete, de persze az volt, ugyanaz a szám, ugyan, lehetett volna más? hát megintcsak lassan lépkedett fel az emeletre, addig az ajtóig, az ismeretlen névig,
keres valakit, fiatalember?, nyílt ki akkor a háta mögötti ajtó, egy kövérkés öregasszony dugta ki a fejét, kíváncsian, de készen arra is, ha kell, rögtön visszahúzódhasson,
ki tudja, mióta figyel már, jutott rögtön Mészáros Péter eszébe, őrület, hogy mindenütt vannak ilyen öregasszonyok, figyelik a lépéseket, a zajokat, és máris az ajtó mögött állnak, onnan kukucskálnak kifelé, ezek aztán mindíg tudják, hogy mi újság, kivel mi történik és miért,
igen, válaszolta, igen, én Soóky Gábor tanár urat keresem,
a tanítványa volt talán maga is?, nyitotta résnyivel szélesebbre az ajtót az öregasszony,
igen, bólintott Mészáros Péter, sőt, ha lehet ezt mondani, azt hiszem, a tanítványa vagyok még most is, ha tetszik érteni, mire gondolok,
értem, fiatalember, mosolygott az öregasszony, hogyne érteném,
ezért is jöttem hozzá, csak, mutatott az ajtóra Mészáros Péter, a névtáblán lepődtem meg, hogy miért nem az ő neve van itt,
ó, rázta meg a fejét az öregasszony, ó fiatalember, hát maga akkor nem is tudja talán, de nem folytatta, csak a fejét rázta, mint aki nem találja a megfelelő szavakat,
mit?, mit nem tudok?, kérdezte kurtán Mészáros Péter,
meghalt ő, meghalt már, mondta végre az öregasszony, három, vagy négy éve is talán, igen, négy, hiszen akkor is nyár volt, én különben már napok óta figyeltem, sehol egy ajtónyitás, a boltba se ment le, és aztán a lánya találta meg szegényt, ott feküdt a könyvespolca előtt, a foteljánál, ahol üldögélni szeretett, de már nem érhetett oda, ottmaradt a szőnyegen, abban a nagy melegben, ha érti, mire gondolok, bizony, még felszedni sem lehetett egyszerű feladat, a lakást pedig eladták, azért is van itt az új név, hiszen így van ez, fiatalember, tetszik vagy nem, de a dolgaink túlélnek bennünket, elmegyünk, és mégis utánunk marad a ruhánk, a bútoraink és persze a lakás, én nem is tudom, jó ez vagy rossz, nem mintha lehetne változtatni rajta, csak ha belegondolok, hát mégis szörnyű, azt hiszem.
Négy éve, ismételte el Mészáros Péter, nem volt ez kérdés, de az öregasszony azért megintcsak válaszolt rá,
bizony, fiatalember, négy éve, így elrepült az idő, de az is szép, hogy maga legalább emlékszik reá,
emlékszem, igen, bólintott Mészáros Péter, és köszönöm, tette még hozzá, miközben lefelé indult a lépcsőházban, köszönöm, mondta hangosan, ahogy lefelé lépkedett,
nincs mit, fiatalember, nincs mit, hallotta még, a fordulóból, aztán már kiért a ház elé,
ki a keskeny bejáró köré szórt sárga salakra, meghalt, meghalt négy éve már, ismételte el, és tétován, értetlenül körülnézve megállt, megcsikordultak a cipőtalpa alatt a kavicsok,
négy éve, mondta hangosan, s mellette a porrá száradt földű hajdani virágágyásból apró tölcsért fújt a levegőbe a feltámadó szél, a járdára hajoltak a bokrok, hirtelen, mintha már nem is délelőtt, de talán alkonyat volna, szürkületszerű sötétség támadt, mert eltűnt a nap a felhők mögött, és nagy, súlyos, keményen toccsanó cseppekkel zuhogni kezdett az eső.