Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bárdos László

Átjátszás történelemre

(mystery - play)

Börtönben angolul,

vagy túlzsúfolt szobában,

asztalszögletre görnyedőben, sem tekintet,

sem egy pohár víz nem hatol be. Toll, papír.

Szótár zsúfolt rendje... özön-rend, kapkodás,

zsonglőrködés a jégeső szemeivel.

Milliárdfelé szétszórt bábuk, elemek.

Senki színjátéka, magadnak tartozol csak

számadással, beszéddel, véges nyersanyag

végtelen láncolataival. Vajon összeillik

traumával a tikk, igét követ-e vonzat?

Egy élet kell hozzá. Egy élet is kevés

elöljáróim rejtélyét megfejtenem.

De akkor, bár kiszáradni látszott a zsenge

szócsalád-fák erdeje, természetre ébredsz

újra, megállsz majd ott, ott, ott, mértani pont

kegyelmében, szemed, hangod előtt közönség,

állni fogsz. S már a fantom-főnevek, a szfinx

kettőshangzók testté válnak, ők a beszéded,

ők te magad - oda (itt ez a piszmogás -,

éveken át koptál, most mégis fiatal vagy,

leszel, nem magadért száradnak csöppjeid;

két szó is összetart, két rész is egybeépül,

ott, ott születnek meg ezerszer újra

a lelkes arcokon, a helyeslő morajban.

S ügyednek a buzgó támogatást

(az ügy beszél, már tettében él meg a szózat),

csak ne lankadj hitedben, meglásd, elnyered.

Ragadozó

[prózavers]

Minden reggel húst nyújtok be az én kis kígyómnak. Meg este.

Kígyó ő, de mongúz is, sas is és oroszlán, cápa és krokodilus.

Ahogy csak vásott gyermekész gondolhatja ki: ragadozó és még ragadozóbb, ádáz prédaejtő és méregfogú fenevad, ha összeeresztenék őket. No, mi sül ki ebből? Pedig ő mindez, egy személyben.

És a reggel néki este, és lidérces éjszakám néki verőfényes leselkedés.

Barlangjában örök morgás. Mintha odabenn folyna a vadászat. Vagy csak én hajigálom be örökké a színhúst, azaz inkább a lüktető, hamvas-pelyhes darabokat? Hogy egyszerűen megéljen?

Mit látok én? Mit látok viszont? Ez az: mindig pelyhet, hamvat, csontot és bőrt és szőrcsomókat. Visszaköpi rendben.

S vizsgálgatom: mármost maradt-e helyén valami, vagy helyére került-é netán? Vagy csak nyersanyag, buta üledék-e a műve? Utáljam-e az ő kohóját, csupán a salak miatt? Vagy tapsoljak az átlényegülésnek? Hiszen dolgát úgyse tudom jobban, és nemhogy vásott gyermekész, de még termő géniusz se talált föl jobbat helyette.

Vagy jobbat tán igen: de tökéletesebbet? Mert tökéletes az én roppant és kicsi mongúz-kígyóm, ki néha csak közönséges hörcsög. Mindig visszaköpi, amit föl nem él, és mindig csak azt. S maradványaiból megsejthetem.

És olykor szavak, ideák úsznak a felséges roncsokon. Vagy nem rekonstruálható-é egy hajszálból is, amit visszaadsz, ó föld! az egész láncolat?

Neki csak egy a fontos: hogy túladjon mindenen, amit meg nem emészthet. És szakadatlanul morog. Ám az is lehet, csak akkor, ha etetem. Én meg csak hajigálom, amit érek, talán már megállni sem merek. És este, és reggel. És este, és reggel.