Alföld - 47. évf. 9. sz. (1996. szeptember)
a térdek, a combok, a hegyes térdek
mint megkergült olajemelők, eltűn-
nek, fölemelkednek, el, föl, alat-
tuk a föld hátrafelé dülöngél, a
göbök, a gumók, csörvájta lyukak
a lótetűk torlatai, a megtaposott
fű csillagalakban, darab ág, csont
s kő belefúródva az éjbarna homok-
ba, mely sem sima, sem rücskös, a
futó kifelé billent talpainak oda-
adja magát a porhanyó óriáshalott;
sípcsontja élén tappog a talp ó-
rák óta, föl s le, hátra, előre
erdőn túl szétmállik majd, ami
itt kátrányfekete; huppog a gumi-
talp, látni, mint feslik, rongyo-
sodik, nyúzza a lábfej csontlegye-
zője, ez a törékeny, izmok megdob-
ta, ín visszafogta ruganyosság, a
térdek, vékony combok, föl, le a
térdek; az oldalt feszített te-
nyerek ingája, negyedíve vállba
nyilazza a kar erejét, a vállak
a törzsbe, a törzs a bokákig lök
s ránt, a térdek, a talp, a comb-
ok, a vádlik óraműve ketyeg, a tü-
dő sűríti-ritkítja levegőjét az
erekben, a lila húslombok önnön
viharukban megnőnek és visszalo-
hadnak, minden oldalról nézve
domborúan, nincs cél a szemekben
szó helyett nyál gyöngyözik ajkon
láza működteti a szerkezetet
mint ritmus a testet, mely érke-
zik, átszakít, elterül vörös sa-
lakon - halni lehet, megállni
soha
Néki adatott látnia fehér bálnákat a
sivatagban:
úsztak fölötte az ó-ból az új-ba.
Testét
állati szőrök födték be, árnyéka
kánkánt
járt a háta mögött. Nézte, holott még
nem
látta az Arcot, mégsem tévesztette
szem
elől a rezzenetét sem. Nappal a Lélek
markolta
a vállát, az oroszlánmorgástól fagyos
éj
énekeket szorított ki belőle. Beszélte
a víz
nyelvét ez a méltatlan saruszíj. Néha
sötéten
pillantott egy falapátra: majd
füstölve
hányja parázsra a pelyvát.