Alföld - 47. évf. 9. sz. (1996. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


"Nincs rés, nincs utolsó ablak?"

Mészöly Miklóssal beszélget Mészáros Sándor

Amikor jöttem Kisoroszi felé, többször eszembe jutott egy kisesszéd, amit én elfogultan szeretek, a Képeslevelezőlap, odaátra című. Pontosabban: ebből egy kép jutott eszembe, a szekszárdi Lisztes völgynek a képe. Itt egy olyan szituációt rögzítettél, amikor a háború után készülődtél a "rimbaud-i szökés"-re. Még művek nélkül, elszökni az irodalom elől, és akkor atyai barátod, Dallos Sándor rámutat erre az alkonyi völgyre, hogy ezt írd meg egy levelezőlapon. Hova és miért akartál szökni?

Ez az egész írói hivatásnak, foglalkozásnak a lehetőség-világát én úgy éreztem a háborúban átélt eseményeknek a hatása alatt, hogy valamivel nagyon szembekerültem és konfrontálódtam, ami afelé szorított, hogy ezt nem fogom tudni csinálni. Vagy nem akarom csinálni. De hát egy irracionális vágyakozás volt bennem. Menekülés. Mert az ilyen szökések, mint a Rimbaud-é, a hasonlat kedvéért, ebben az önmagunk előli nyitott menekülésnek a perspektívája van jelen. Egy másfajta, nem-ismert világhoz való odacsapódás és annak a kipróbálása. Ezt nagyon megérlelte bennem a leégett és elpusztultnak tetsző európai perspektíva, amit az ember a háborúból és fogságból visszajőve, az iszonyatoknak ezt a végletes játékát nagyon erőteljesen átélte. A fronton, fogságban, szökésekben együtt megérlelték bennem, hogy ennek valahogy hátat kellene fordítani

Lehet, hogy félremagyarázom a dolgot, de valami olyasmit érzékeltem ebben a hallgatásban és szökési kísérletben, mintha az irodalom lenne érvénytelen. Valami új helyzet van, ahol az az irodalom, ami a háború előtt való, már nem érvényes.

Ez is benne van, de mindenképpen egy egzisztenciális közérzetnek a summája volt, amit felvillantott ott ez a szöveg. Tényleg foglalkoztam egy nyáron a szökésnek a gondolatával. Ami összetett volt, mert az irodalomból is szökni akartam és az életszituációból is. Végülis úgy érkeztem meg a frontra, minden emberi perspektíva nélkül, félig-meddig büntetésből és egyéb lehetőségeknek az árnyékában. Annyira nem volt rés számomra életlehetőségekben, de belső kedvben sem, hogy automatikusan ez irracionalizálódott bennem és általános közérzetté terebélyesedett, miközben ott alkalmi munkákból tartottam fenn magam. Igazából nem rámszabott megoldási formákba kényszerültem, malomellenőrségbe meg rekvirálásba - annak az időnek a politikai légkörében -, ami természetesen új terület volt nekem, tehát mint élmény-éhes ember végülis nem mondhatom nem élveztem.

Élvezted?

Olyan alkat vagyok, hogy az új helyzetet nem a tragikus oldaláról fogom fel, hanem új élmény-lehetőségeknek a birtoklását ígérte, és ez az akkori foglalkozásom, pénzkereseti lehetőségem az élet színességének olyan sokoldalúságát villantotta fel, amit addig nem ismertem, mint szekszárdi polgárgyerek.

Miért van az, hogy a háború az egész ember-szemléleted meghatározta, mégis a háborús élményekhez csak későn, érett íróként mertél hozzányúlni?

Én azt hiszem, ebben van az általánosabb irodalmi rögzítésnek pszichológiai mozzanata. A háborúval, a politikával vagy a történelemmel összefüggő élménygócok később érnek meg. Nem az az alkat vagyok, aki a közvetlen riporter megírásnak a reflexével közelít, ilyen könnyedén és gyorsan tud reflektálni, hanem mindig késve. Ennek a nagy példája Tolsztoj és tizenkilencedik század nagy prózaírói. Mindig megfigyelhető egy olyan időbeli eltolódás, hogy a nagyon fontos alaptémák tíz-húsz vagy harminc év múlva értek meg. A tizenkilencedik század prózáját tekintve érthető is, hiszen építmény-szerűen ragadták meg ezeket a centrális élettémákat. Ezek aztán az érlelés folyamán terjedelemben és kisugárzásban általánosabb érvényű megragadások lettek. Tolsztojnál ez egészen iskolásan látszik. Nagyon hosszú érlelődési idő kellett ahhoz, hogy a Háború és békének a témája végülis nagy időbeli távolsággal született és koncentrálódott egyetemes emberi katedrálissá. A gyors, hirtelen reflektálás a tizenkilencedik században nem volt annyira általános, mint ahogy az új háborúknak, a húszadik század teremtette végletes szituációknak nagyon gyorsan megjöttek az irodalmi reagálásai. Hellernél és másoknál az amerikai irodalomban.

A magyar irodalomban alig van erre példa...

Igen. Épp azt akarom mondani, szomorúan tehetjük hozzá, hogy ezt a gyors, riportszerű irodalmi megelevenítést - még a tizennégyes háborúnak is - a magyar irodalom kihagyta. Alig egy-két könyvet említhetünk csak. Hirtelen és gyors reflexióval Kuncz Aladárnak a csodálatos könyvét lehet említeni és még alig egy-kettőt mellette. Ebben az időszakban a magyar próza klasszikus teljesítői inkább azon mesterkedtek akaratlanul-ártatlanul, de érthető módon, a téma megjelenítés szubjektív nehézségei miatt és nemzeti érzületekkel táplálva, hol zseniálisan, de maguk számára mindenesetre teljesítették azt, hogy nem ártották bele magukat íróilag egy olyan témának a kétes vagy egyensúlytalan feldolgozásába, amihez nem éreztek történelmi és erkölcsi felelősséget, hogy állást foglaljanak benne. Hiszen az első háborúnak tulajdonképpen a morális, történelmi feldolgozása is, amit én hiánynak érzek a magyar irodalomban, ezt pszichológiailag tudom indokolni és felmentést tudok találni rá, csak szomorúan veszem tudomásul, hogy még az sem volt megírva.

Mi lehet ennek az oka?

A háború egész tematikája számunkra rendkívül kétes és sok oldalról felmentő érvekkel is megközelíthető. Mi önálló, saját érdekünk és védelmünk szempontjából a háború szinte a mohácsi vész óta nekünk mindig kényszer foglalkozásképpen adatott. Mindig valamilyen külső hatalomhoz hozzácsatolva vagy kényszerűleg hozzácsatolva konfrontálódtunk. Saját nemzeti szükségből nem vezethettünk háborút. Tehát ez a háborús témáknak feldolgozásának erkölcsi megítélése önmagunk számára mindig kritikus volt. A heroizmusunknak a motivációs világa, őszinte irodalmi visszafordítása nem volt egyszerű, mert vagy csatlósok, vagy valamilyen szinten abban a háborúban bűnösnek is, csatlós bűnösnek is érezhettük magunkat. Ennek az erkölcsi ódiumát ez a náció, éppen a képzelgésének határtalan színessége és masszivitása folytán, nem tudott a konfrontálódásig, az önmagával való szembesülésnek arra a szintjére eljutni, hogy olyan nagyhatalmi öntudattal és biztonsággal, akár negatív oldalról is, az általa viselt háborúkat feldolgozza. Mint amire az amerikaiak, akár az abszurd alkalmazásával, tulajdonképpen erkölcsi bátorságot és lehetőséget éreztek magukban. Nem beszélve a második világháborúról, amelyiknek az erkölcsi képe rendkívül ambivalens volt számunkra. Saját felelősségre indított és végrehajtott háborúkat ez a náció sajnos nem tudott (sajnos, mondom szomorúan), nem tudott bonyolítani. Szüntelenül más érdekek hálójába gabalyodott bele, és nem tudta ezt magáénak érezni.

Úgy látod, hogy mindez a szigorúbb önismeretnek az elhárítása miatt történt?

Elhárítás, akartan és akaratlanul, teszem hozzá. Itt az önismeretnek tisztítótüzesebb formájára lett volna szükség, hogy a magyar irodalom mint egy náció irodalma, ezekből a szempontokból is fölülemelkedve a saját gőzölgő panaszainak világán egyetemesebben tudott volna önmagára nézni.

Honnan ehhez kaptál bátorítást - irodalmi értelemben? Számodra a francia irodalom jelentett elsősorban ösztönzést, hogy valamit megelőlegezzek a válaszból? Camus, Céline?

A francia irodalom kétségkívül. Én a magam részéről, bevallom, már enyhe szomorúsággal, noha egész életemben foglalkoztatott a háborúnak egy ilyen megközelítése, amelyik ellentmondana az eddigi irodalmi megközelítéseknek, mégsem tudtam megbirkózni vele. Pedig készültem rá. Készültem rá húsz évig. Húsz évig készültem rá.

Regényt akartál írni erről?

Egy összefoglaló, nagy, modern értelemben vett, a személyes rápillantásom és élményeim alapján, de azt időben érlelve kiteljesíteni szerettem volna. Mozgott bennem egy olyan fajta megközelítés, akár Céline-nél, akár más nagy franciánál vagy Tolsztojnál megfigyelhetünk. Ezek a nagy példák lebegtek szemem előtt, hogy ennek egy modern, a magyar irodalomban eddig nem nagyon ismert formáját valahogy kihordjam magamból. De ahogy az évek múltak, készülni készültem rá, de ez a túl sokáig vár a lány a vőlegényre reflexe következett be. A túlzott várakozás után az embert kielégíti, hogy ez a várakozás is szép volt.

Egy másik oldalról szeretném megközelíteni ezt a dolgot. A nagyepika iránti vonzódásodnak mindig ellentmond az, hogy számodra a sűrítés, a redukció, a kihagyásos történetszervezés azt a fajta tizenkilencedik századi epikai tablót egészen más módon valósítja meg.

Igen, ez később lett világos számomra, hogy két, ellentétes vonzásnak voltam kitéve. Egyrészt, nagy adoráció és elismerés, sőt csodálat a tizenkilencedik század nagy epikus összefoglalásai iránt. Itt a legkülönbözőbb szintű és nívójú művek említhetők, de hosszú ideig a nagy orosz epika nyűgözött le, Dosztojevszkijtől, Gogoltól Tolsztojig. De konkrapunktként, ellenpontként , teljesen egyidejűleg, teljes leborulásom volt a nagy francia irodalom, a zártabb epika-formálás előtt. És e kettő között hányódtam. Illetőleg ez a hányódás pozitív értelemben tudta azt eredményezni, hogy talán az eszköztáram, a képességeimnek a világa fölismertette automatikusan velem, mire vagyok képes. Mert ez álom volt, ez a nagyepikai iránti elvi és esztétikai elkötelezettségem. De valahogy szembesülnöm kellett, hogy az én eszköztárammal, képességeimmel ezt talán kielégítő módon nem tudom teljesíteni. De ez annyira kéznyújtásnyira közel volt hozzám, éveken keresztül fel-felbukkant bennem, hogy mégis meg kell próbáljam. Mégis egy új formát találva, de egy ilyen epikai teljesítményt talán mégis ki tudok magamból szorítani. Úgy látszik, a készségeim, az eszköztáramnak a belső szuggeszciója vagy a vezérlése erősebb volt bennem. Fölismervén azt, hogy abba az irányba kell mégiscsak mennem és megmaradnom, amit hitelt érdemlően le tudok tenni a papírra. Rengeteg kezdeményem volt ilyen nagyepikai struktúráknak a megteremtésére.

Mi lett ezekkel a regény-kezdeményeiddel?

Egyrészt szigorú belső kritikám szomorú eredményeképpen jórészük elpusztult, mint ahogy a Saulusnak az első változata is, hiszen az nem százharminc vagy száznegyven oldal volt, hanem körülbelül a duplája. Azt sajnos egy eltökélt pillanatban elpusztítottam, amit utólag megbántam már.

Miért húztad meg ennyire a Saulust?

Elhajoltam a megírásban. Rengeteg irodalmat olvastam hozzá és ennek az óhatatlan hatására úgy gondoltam, hogy ezeknek az írói felhasználása szükséges. Azzal úgy kibéleltem magamat, és ez óhatatlanul ezt a témát, amelyik végülis egy merész vállalkozás volt a Thomas Mann-i vállalkozás után, amelyik a problémának létfilozófiai és vallásfilozófiai mélységét fogta át. A mai napig is csodálkozom, hogy ilyen masszívan kitartottam emellett az ötletem mellett - egy Thomas Mann-i kísérlet árnyékában. De valahogy az írói ösztönöm arra vitt, hogy ha megközelítem, akkor egészen másképp kell megközelíteni. És így született meg a Saulusnak ez a sajátos szemléletű formája, amelyik egy embernek a pszichológiai drámájaként igyekezett e dráma köré fölépíteni azt a történeti világot, amelyik nem Thomas Mann-i tervszerű szélességben, hanem mégis a sűrítésnek egy olyan formájában, amelyik a sűrítésnek az irányvonalaival mégis ki tudja lőni ezt a témát egy szélesebb spektrumú megfogalmazás felé. Amikor befejeztem a regényt, nagy elégedetlenséget éreztem, mert kettős érzés volt bennem, hogy ez megalkuvás eredménye.

Hogyan érted ezt? Miért megalkuvás? Az eredeti tervhez képest?

gen. Nem volt annyira egyértelmű bennem, mert az első változatban én elfutottam a történelmi vonzatoknak egy szélesebb ábrázolása felé, ami fölrémlett bennem, hogy ez olyan formában tud közeledni egy Thomas Mann-i bibliai téma feldolgozásához, amit viszont én nem akartam vállalni. Egy ilyen másodlagosságot. Az egész regény mögött az az alapvízióm volt, amitől elhajoltam, egy olyan képi vízió, Saulus emberi és nem-emberi figurája olyan, mint egy kiégett pusztában a homokba leszúrt nádszál a maga árnyékával. Ez a kiterjedtebb ábrázolásmód ettől a képi víziótól annyira messze esett, hogy végül úgy döntöttem, hogy saját szubjektív elképzelésemhez kell visszatérjek. Ez adott erőt ahhoz, hogy ezeket a sallangnak tűnő, akkor annak tűnő, nekem nagyon erősen annak tűnő részeket kihúzzam. Úgy éreztem, hogy ez az írói tudásanyagnak olyan egyszerű közvetítése, ami nem egészen belőlem van.

Más műveid esetében is gyakori az, hogy újraírod őket? Kihagysz belőlük, hagyod a műveket érlelődni?

Hát nem, ebben a Saulus volt a kivétel. Ez hat évembe került. Ennek az első változatának, a körülbelül két-háromszáz oldalnak a megírása. Minden kutatás, könyv áttekintése mellett körülbelül két évet vett igénybe. És körülbelül négy év tartott, mire lassú metszegetés és önfeláldozó öncsonkítással le tudott soványodni arra a formára, ami a regénynek az alapvíziója volt.

A legutóbbi műved, a Családáradásnak is a nyolcvanas években volt egy ősváltozata.Igen. Az is egy szélesebb epikai mederben indult.

Azt hiszem, nálam lélektanilag azt a belső küzdelmet jelölhették, milyen nehezen tudtam elszakadni attól a nagyepikai álomtól. Valójában egy álommal való leszámolásnak a belső műhelymunkája ez a redukció. Mindig a redukció győzött. Álomként mindig ott volt a nagyepikai kísérlet. Ez olyan, mint a magasugrás. A magasugró is fölteszi kétméterre a lécet és nekifut tízszer. Nem megy, leveri. Lejjebb megy, lejjebb. És akkor megtalálja azt a pontot, ami az ő alkatának való. Egy elég mozgalmas belső, magammal való egyezkedés eredménye, azt hiszem, az írói teljesítményem, amit létre tudtam hozni. Nem egyszerre és spontánul célt találva, mint a nyíl, beletaláltam valamibe, hanem egy szüntelen küzdelemként, leszorítva magamat arra a formára, amit én magamban úgy éreztem, hogy viszonylag a legteljesebben tudok, ha nem is tökéletesen, de a legjobban megcsinálni. Tehát nem az egyszeri rátalálás volt, még a hangvételben sem. Természetesen, ez az évek során, lassan beidegződött, lanyhult bennem a nagyepikai iránti vonzalmam. Nagy belső küzdelemben jött létre a dolog, talán ez az oka, ha egyáltalán okként és eredményként könyvelhető el, hogy a sűrítésnek és a chip-szerűség a kategóriájába beszorítva egy sűrített úgynevezett világ-mindenséget, kisebb veszteséggel ugyanazt lehet elérni, vagy elérni próbálni legalább, mint amit a nagyepikával. Ez lezáratlan probléma a magam számára is, vajon jót csináltam-e. De hát az ember annyira bölcs már tud lenni hetvenöt éves korára, hogy ez lett, ez van.

A magyar irodalomban szokatlan az írói pályád alakulása, hiszen a személyesebb, a család, a gyermekkor élményei csak igen későn jönnek elő. Mi az oka ennek? Alkati szemérmesség? Vagy íróként nem érezted magad elég "késznek" ehhez? Csak a hetvenes évektől jelennek meg - visszautalva beszélgetésünk elejére - a Lisztes-völgy képei. Nyilván vízjelként ott vannak más írásaidban is, de az Anyasirató vagy a Nyomozás novelláiban jelennek meg ezek a emlékek.

Azt hiszem, ennek kettős oka van. Egyrészt, egy alkati - furcsa szó itt - "szemérmességet" nem merek és tudok itt mondani, de mindenesetre egy alkati visszahúzódás a személyesnek a pertraktálásától és teregetésétől. És az áttételességre való hajlam. Ez elég korán eldőlhetett bennem, ahogy visszaemlékszem az indulásomra és az akkori problémáimra. Végülis én egy nagyobb televény, társadalmi és emberi világba születtem bele, amelyik tálcán kínálta a feldolgozandó eseményeknek, történeteknek a kavalkádját. Csak indulásképpen és indulóként mindig ott fenyegetett, ezt az írói elképzelést és vágyat, hogy ezt megragadni, egy olyan teljes és komplett magyar irodalomnak a közelmúltja, amelyik, ha nem is az igényem szerinti teljességgel, de bőven kiszopta, kifejte ebből a nyersanyagból azt a tejet, ami élvezhető volt számomra is. Ezért kezdettől fogva tartózkodtam, sőt viszolyogtam attól, hogy erre a pályára fusson rá az alkotókészségem. És valami új megközelítést kerestem. Elodáztam ennek a nyersanyagnak a feldolgozását vagy az ehhez való közeledést. Valóban egy fordított formálási utat jártam be, mert a fiatal írók általában automatikusan hajlanak arra, hogy a szubjektív átélés és ismeretanyagot közvetlenül adják át az irodalomnak. A kezdő íróknak nagy - óriási kivételektől eltekintve - legtöbbször hátránya, mert nem eléggé transzformált, nem eléggé megrágott. Hiányzik a szűrő. Filmes nyelven szólva: szűrő nélkül nem lehet a kamerát használni. De így van az írói kamerával is. Éppen az objektivitásnak az egyetemessége megkíván bizonyos szűrőt, hogy a lencse elé tegyenek. Ezt a fiatal alkotó kevésbé éli meg. Nekem először a szűrők használata felé irányult a figyelmem, talán ennek tudható be, hogy az első írásaimnak a zöme - nem minden, de a zöme - mégis csak bizonyos áttételesség szűrőjén keresztül hozta létre azt az irodalmat, amit létrehozni tudtam. Ezt szimbolikusnak nem mondanám, inkább metaforikus feldolgozás, témafeldolgozás felé kanyarított el. Ezen az írói úton, elég hamar, bár évekbe telt, mégis elérkeztem a Filmig, aminél esett le nekem a húszfillér, hogy itt önmagam foglya lettem.

Ezt hogyan érted, hogy önmagad foglya lettél a Filmnél?

Ott az ábrázolásban és a befogott világban, és annak a határait is érzékelhetővé, nyílt színen, formailag is érzékelhetővé téve, úgy éreztem, hogy a saját megjelenítő-készségem, mert olyan határra érkeztem, ami már csonkított. Ebből a magam köré zárt világból nem nagyon láttam tovább-vezető utat. Akkor bekövetkezett nálam is egy kétéves elhallgatás. Nem éreztem magamban erőt, hogyan tudnék ebből kitörni. És akkor következett be egy ilyen spontán visszafordulás az úton. Egy olyan tematika és nyersanyag felé, amelyik már a végső pontig sterilizált világ megragadás felől visszafordított engem a gyerekkorom, a család felé. Ez volt az a pillanat, amelyik egy másfajta belső gejzírt nyitott meg bennem. Rájöttem, hogy ez a félig-meddig eltemetett vagy elodázott nyersanyag-világ mennyi értéket hordoz még mindig. Összekötve ezt azzal, hogy közben következett be nálam az írói alakításnak egyfajta olyan technikája, amelyik már kevésbé kokettál vagy akart kokettálni a nagypróza állandó kísértő csillagával. És megéreztem a szűkítésnek, a rövidítésnek azt a vonzerejét, amelyik valójában a későbbi írásaimat is talán jellemzik. Az utolsó kisregényemet visszaszorították a maguk született embrionálisabb formájába, megengedve és felszabadítva azért ebből a koncentrált szerkesztésmódból azokat a zsilipeket, amelyek a koncentráció ellenére mégis talán valami kisugárzást tudnak adni ennek az összefogottabb konstrukciónak.

Metaforikusan úgy mondhatom, hogy nem Tolsztoj, hanem Csehov...

Igen, mert ez körülbelül egyidejű azzal a belső esztétikai élményemmel, vagyis egy újfajta rápillantással, ami éppen az orosz irodalomra és Csehov szempontjából volt eligazító számomra. Annak a századnak a nagy epikája mellett időben is hasonló tartósságú vagy még tartósabbnak bizonyuló világegyetemét, minden novellákra és rövidebb írásokra tagoltsága ellenére egyetemes és még ma is lüktetni tudó prózává tette ő. Akkor született meg bennem a talán még előttem lévő vállalkozás terve, hogy Csehov novellisztikájából, rövidprózájából egy olyan válogatásba megszerkesztek vagy fölépítek egy új Csehov regényt. Pusztán a válogatás gesztusával, amire felszabadítóan hatott rám a levelezésének a hallatlan intim és közvetlen hangvétele. Hogy a levelezéséből milyen könnyűszerrel lehet átevezni, és akadály nélkül lehet átevezni az ő irodalmilag megteremtett világába, szereplőinek a közvetlen életébe. Nincs szinte akadály. Akadály nélküli az átmenet. Olyan egyetemes homogenitás van az emberszemléletében. Nincs különbség a világra kibocsátott pillantása és az önmagát, családját érintő tematikák között. Szinte könnyedén lehet az ő életeseményeinek világát áttenni az irodalomba.

Írói indulásodban és később is érzékelhető, hogy a magyar irodalomnak a masszív hagyományai, itt epikai hagyományokra gondolok, számodra járhatatlan utaknak tűntek. Mindig olyan írók kerültek az írói érdeklődésed látóterébe, akik az akkori kánon szerint inkább a periférián helyezkedtek el, gondolok itt Krúdy, Csáth Géza vagy a tizennyolcadik-tizenkilencedik század kevésbé ismert alkotóira.

Pontosan. Ezt éreztem kezdettől fogva. A mi irodalmunkból, most nem beszélek az európai irodalomnak a nagyepikai szuggeszciójáról, de a mi irodalmunkban ezt láttam számomra leginkább követhetőnek. Ez is a belső, szándékaim megosztottságára utal, hogy a saját irodalmunkban nem találtam meg a nagyformátumnak azokat a teljesítményeit, amelyek igazában vonzottak volna. Talán ma érthetetlennek tűnik, hogy legközelebb állt hozzám a nagyformátumú irodalomból Keménynek a Ködképek a kedély láthatárán, amelyik sikerületlen regény. De a szándék és a szélessége, hatalmassága mégis megéreztetett valamit abból, hogy ez a nehézkesebben mozgó magyar irodalom és rengeteg súllyal megterhelt képzeletvilág ott igenis kezdeményezett valami olyasmit, aminek a révén irodalmunk más irányokat tudott volna szerezni. Nekem az volt a diákkori nagy, magyar nagypróza élményem, amiről sokan azt mondták, hogy olvashatatlan. Én meg ott álltam, és ezt tudom enni alapon, úgy hordoztam magamban ezt, mint a magyar irodalomnak egyik nagy teljesítményét.

Az ötvenes-hatvanas években az irodalmi ízlésed, értékválasztásod nagyon ellene szólt a kor általános értékrendjének, bevett szerzőinek. Esszéidet újraolvasva feltűnő, hogy rendre olyan írókról beszélsz, akik a mai irodalomban már elfogadott európai vagy magyar szerzők, viszont abban a korban, amikor A tágasság iskolájának esszéi születtek, akkor ezek nagyon periférikusnak minősültek. Nem érzékelsz valami korrekciós szándékot egész írói törekvésedben? Mintha valami olyasmi lenne a pályád, ami a magyar irodalomnak hiányzó vagy rejtett hagyományait pótolná illetve elévénítené föl?

Abból az elégedetlenségből táplálkozhat ez az ellentmondás, hogy tulajdonképpen elégedetlen voltam azzal az irodalmi masszával és irányzatokkal, amiket itthon meglelhettem. Automatikusan fordultam az nagyobb irodalmak egyes alkotói felé, egy tágasabb vadaskert volt ez, ahol lehetett vadászni. Itt kétségkívül a saját magam teljesítménye és a kis esszéisztikámnak tollvégre kapott szerzők művészeti ideológiája egyrészt értelmileg foglalkoztatott, másrészt pedig a magyar irodalom szűkös perspektívái vagy megcélzott perspektívái ellen való elégedetlenség is közrejátszott. Nem mintha én azokat a szerzőket mesternek tudtam volna a magam számára tekinteni. Egész egyszerűen, mint irodalommal foglalkozó ember, igyekeztem minél szélesebb körben felfedezni az előre mutató vagy az ismeretlenbe mutató teljesítményeknek az esztétikai rezonanciáját. Számbavenni az esztétikai lehetőségeit, függetlenül attól, hogy én azt követni akarnám. Ezt csupán a csökevényes kritikusi vagy esszéisztikus hajlandóságom és kíváncsiságom indokolta. Ezt nem mint magamnak szóló vademecumot, hanem az ismeretlen vonzott. A legfőbb hajtóerő még a mai napig is, a kíváncsiságot érzem magamban. Ez fordít a mai kezdők és a mai fiataloknak akár legvégletesebb megnyilatkozásai vagy produktumai irányába. Bennem megvan visszamenőleg a bizonyos megkerülhetetlen művek újraolvasásának a szenvedélye. Stendhalt minden évben újraolvasom, egy vagy két regényét. Vagy Csehovot. Ezen kívül az irodalmi és szellemi táplálékom a mai fiataloknak és indulóknak a világa, mert ettől én is frissülök. Esetleg én is tudok kapni belőle valamit, ami még mindig öröm egy olyan rozsdás, beidegzettt belső vélekedést vagy szimatot megváltoztat bennem. Az mindig külön öröm nekem, hogy jé, az istenit, ez eddig nekem nem jutott eszembe. Nem juthatott eszembe. Ez mindig külön öröm és felfrissülés.

Érdekes, hogy ugyanakkor soha nem akartál mester lenni. Nádasnak van erről egy nagyon szép írása, amikor azt mondtad, írja Nádas, hogy ne kövess engem. Ez volt a legnagyobb útravaló, amit kapott Tőled, noha nyilvánvaló, mennyire fontos volt a kettőtök kapcsolata neki.

Ez a követés kényes szó, mert a követés más, mint a táplálkozás. A táplálkozás az érintőleges, de rendkívül forró valami tud lenni. A követés pedig egy nem jó monotóniába való belenyugvás. Végülis, valamennyien vagyunk annyira individuálisak és egyéniek, hogy az önmagunkhoz való hűség útján lehet a legmesszebb jutni. Ez az a sínpár, amelyik a végtelenbe tud vinni. Vannak viszont olyan erjesztőgombák minden műben és minden szerzőben, amivel én nem rendelkezem. Vagy nem volt érkezésem hozzá, hogy ezt fölismerjem, és ez jöhet a legkésőbbi pillanatban is. Ez a megfrissülésnek és az önmagunkba való szüntelen visszaomlásnak az ellenszere.

Pályádon mennyire törekedtél erre a tudatos distanciára? Többször is leírtad: "Kívül maradni - szenvedélyesen a körön belül". Igazából egyetlen csoporthoz, mozgalomhoz, esztétikai irályhoz nem kötődtél tartósan - nyilván irodalomtörténetileg ilyen vagy olyan rubrikában elhelyezhető, de mintha azt látnám, az egész pályád distancia-teremtés minden mozgalomszerű, közös fellépéssel szemben.

Ez kétségkívül megvan. Talán egy túlzott önvédelem vagy önmagam határainak a magam által is tiszteletben tartandó elve. Általában mindenfajta mechanikus feloldódás, felszívódásnak a processzusával szemben nagyon óvatos vagyok. De a táplálkozás, az érintkezés, az érintés gesztusa mindig nagyon fontos volt számomra. Az egyéniség, a magam számára fontosnak tartott egyéni felismerésekhez való hűség és annak a védelme, amit szeretnék minden körülmények között észrevehetővé tenni magamban is és a világ számára is. Talán ez tart vissza attól, hogy nagyon gyorsan és világosan csatlakozzam bármihez. De a csatlakozás elhárítása vagy ennek a kísérlete nem jelenti azt, hogy - és ez a körön belül, kívül - maximálisan közelről élni meg azt, pillantani meg azt, mérni fel azt, amivel én nem közösködöm. De minden rezdülését szeretném érteni. Ez tartja meg bennem azt az ösztönt, hogy minden újat figyeljek, tehát egyszerűen: a kíváncsiság. A kíváncsiság nem jelent a feloldódásra való azonnali készséget. Nem, ismerni akarom, és én döntöm el vagy én szelektálok, mi az, ami számomra abból táplálék és étek.

Egy egészen más irányú kérdést szeretnék föltenni. Mindig izgatott a viszonyod a könyveid - mondjuk így - az európai nyelveken való sorsához. Mennyire foglalkoztatott egyáltalán ez a történet? Hogyan látod, miképpen tudtak eljutni könyveid határainkon túlra, más nyelvi határokon túlra?

Természetesen, változott is időközben az ingerenciám vagy az érdeklődésem. Elég hamar szembesültem azzal, hogy az a fajta irodalom, amit én csinálok, külső okokból is és talán belső, esztétikai okokból is, nem arra termettek, hogy nagyon könnyen átmenjenek egy más kultúrának az érzékenységi területére, tehát a befogadásnak vagy az elfogadásnak a területére. Talán a nem túlságosan szerencsés határon túlra kerülésemnek a konkrétumai is lejjebb szorították e szempontból az elképzeléseimet. Végülis, panaszkodni nem panaszkodhatom, kaptam szép kritikákat, négy-öt-hat nyelven megjelentek az írásaim. De hát nem azzal az aurával és nem azzal a kritikai szélességgel, ami akár magyar területen is megvolt. Végülis elégedett és büszke vagyok arra az egy-két megnyilatkozásra, amit a könyveim révén ki tudtam váltani. Azonkívül emberileg megérthető belátással is vagyok aziránt, hogy én ezen a területen - hogy úgy mondjam - ügyes.

Ezt nem egészen értem... Számodra nem vonzóak ezek az alkalmak?

Nem is mentem utánuk, illetve nagyvonalúan lemondtam bizonyos lehetőségekről. Ez talán alkati okokra is visszaható dolog. Nem, ez az ügyesség, alacsonyabb és magasabb szinten is, a századunk fluktuáló és szerveződő irodalmaknak ez már egy olyan technikája, amihez én már nem érzem magam elég mozgékonynak. Egyszerűen alkatilag képtelen vagyok ezeknek olyan mértékű fontosságot tulajdonítani, és az idő múlásával az effajta ingerencia lankadt is bennem. Az ember egy idő múlva a világirodalomnak a lüktetését mind jobban érzékeli, de az efemerségét is.

Fogalmazhatnék úgy is, hogy a siker számodra soha nem volt meghatározó?

Valószínűleg ilyen pszichológiai háttere van, hogyha valamivel jobban tudna érdekelni és megmozgatni, aktivizálni engem a siker. A siker nekem nagyon intim. A belső elégedettség szférájában tud megjelenni, és engem tökéletesen kielégít az, ha én belülről megérzek valamilyen sikernek, eseménynek vagy effektusnak az emberi értékét. Ez valahogy ki is elégít. Nem vesz arra rá, hogy loholjak a még nagyobb sikernek a kiteljesedése irányában. A siker valamilyen formában mégiscsak értékítélet, minősítés. A minősítést belülről én úgy tudom elszámolni, hogy ez szűkebb körű, de mégis az igazságot jobban megközelíti. Nem a kvantumban tudom magamban érzékelni vagy felpuffasztani, mert a legtöbbször az van, hogy ez a sikerrel betelni nem tudó alkat az, mintegy azzal akarja bizonyítani, hogy még ez sem elég, még az kell, ez a még több nem tudom milyen ítélőszék előtt abszolút biztos helyet biztosít a trónon

.Az azért valami csendes elégtételt jelent, hogy a hetvenes évek közepétől láthatóan megváltozik körülötted a kritikai recepciónak a figyelme?

Azt megkaptam, és ez így a mi irodalmunkban mint visszhang hallatlan jó érzéssel, örömmel töltött el, hogy végülis a futásomat megfutottam.

Hadd legyek szemtelen ebben a dologban: volt-e olyan írás, amelyből valami olyasmit tudtál meg magadról, amire alkotás közben nem gondoltál? Gondolok itt Balassa Péter kritikáira, Thomka Beáta könyvére...

Rengeteg mindent. Balassa Péternek a kritikáiból, Béládi Miklósnak az időben korábban észrevett és feljegyzett írásait említhetem, és most legutoljára Thomka Beátának a könyvéből én rengeteget profitáltam. Minden impresszionisztikus vonásuk ellenére vagy éppen azért, mert olyan szemszögből tudtak ránézni a dolgaimra, amit éppen én, tehát a szerző egyfajta természetes közelség miatt optikailag nem vettem észre. Ami kinyilatkoztatás-szerűen tudott hatni rám. Az a bizonyos érzés, hogy gondolta a fene. A kritika ilyen szempontból nagyon szemnyitogató tud lenni, nagyon hasznos tud lenni a szerző számára. Azt gondolom, hogy ezért örvendetes a magyar irodalmunkban a kritikai életnek, most ne részletezzük, hogy ez impresszionisztikus vagy teoretikus virulenciája. Ez hallatlanul fontos az elmúlt süket évek után, hogy ez újra meg tudott indulni, és ez visszahat az írók termelékenységére is és belső alakulására. Itt egy nagyon szoros organizmus van, amelyik kölcsönös hat egymásra. Nem olyanok ezek a kritikák, amelyek csak úgy elcsengenek. Oda kell figyelni azokra a kis alkotóműhelyekre és egyes alkotókra, akik a maguk magányában elolvassák a műveket, s bizonyos konfrontációra késztetnek. Még ha bevallják is vagy ha nem vallják be, akkor is, konfrontációra készteti őket és észrevétlenül módosítják az egész irodalmi életnek a lüktetését és színvonalát. Valójában kalapot akarok emelni a most megéledő magyar folyóiratoknak, kritikai rovatoknak a hallatlan szorgos és szorgalmas munkája, észrevevő mechanizmusa előtt.

Nem a sérelmek felől kérdezem, de nem érzed úgy, hogy néhány könyved kevés figyelmet kapott? Én legalábbis úgy látom, hogy a kritikai recepió méltatlanul elhallgatta a Pontos történetek, útközben című könyvedet.

Igen. Ennek bizonyára objektív okai vannak vagy lehettek. Igyekszem teljesen tárgyilagos lenni. A könyvnek a német kiadása, az ottani fordítómnak, aki egyébként egy bácskai sváb menekült családnak a Németországba települt sarja, aki a német kiadómnak küldött lektori jelentésében tulajdonképpen nem ajánlotta kiadásra, mondván, hogy ez egy olyan exkluzív és félreeső tematika, amelyik nem tud átmenni a határon. Ez nem esett jól nekem, főképp ettől a hölgytől, mert ő nagyon pontosan érezhette emberileg, személy szerint ennek az egész témának a közvetlen emberi forróságát és valóságát, de inkább nem vette észre, hogy ez nem egy elásott csatabárd, hanem szüntelenül előkapart olyan téma, amelyet a történelem elég hamar demonstrált, hogy mennyire központi problémává tud lenni - éppen a németség számára is.

De akár a saját Erdély-képünk esetében is. Szerintem ez a könyv egy olyan áthelyezés, nézőpontváltás a magyar prózában, hadd mondjam így, ami nálunk szokatlan és egy sokkal mélyebb önismeretre késztet.

Egy olyan emberi aspektusból, amelyik a politikából többnyire a kérdés pertraktálásából kimarad. Nem foglalkozik vele ilyen módon. Nem ember-centrikus valójában a politika. Itt az egész politikai komplexum olyan mértékben az emberi érzésekben, kapcsolatokban, ez emberi szívbe van transzponálva ebben a könyvben, ami egyébként is közvetlen és mégis transzformált leírásban, hogy ez egy új szemléletet involvál a kérdés megközelítésében. Ennyiben mondjuk csalódás volt számomra, mert ennek volt egy történelmi ideje és pontosan akkor, amikor ennek a kiadása fölmerült, amelyik megelőlegezte volna egy olyan Európában újra virulenssé váló emberi problematikának az irodalmi megközelítését, ami talán még bizonyos politikai szemléletet és beidegződéseket is ellensúlyozott volna. Legalábbis azzal, hogy foglalkozott vele, talán befolyásolni is tudott volna. Gondolok itt kimondottan a Romániára, ahol ez a könyv, ugye, szóba sem kerülhetett bizonyos motívumai miatt. De talán más lett volna ebben a szűkebb viszonylatban is a dolog, amit én a román barátaimtól és íróktól, akik nyíltan bevallották, hogy ilyen meg ilyen nehézségek miatt ez egy cikis dolog, és ezért le is került a tervezésből. Talán tudott volna valamit hozzáadni ahhoz a politikához és olvasóközönséghez, befolyásolta volna a társadalmi hangulatot. Módosította volna a szemléletet, ami hát nem következett be, és látjuk a nehézségeit, hogy nem következett be. Én fontosabbnak érzem még a mai napig is ennek a könyvnek - talán bizonyos mértékig irodalmon túli, kívüli hatásmechanizmusát -, ha bekövetkezett volna. De hát így fordult. Talán most, ebben az időben újra elő lehet venni, Szávai Géza barátom, aki a Székelyföldről származik és ott is élt, eléggé benne van a romániai viszonyokban, irodalmi életben, ő kísérletezik vele, hogyan lehetne a román olvasóközönség számára is olvashatóvá tenni. Nagyon sok bukaresti román íróbarátom közvetlen és konkrét konfessziójából tudom, hogy ez olyan megközelítés, ami szokatlan. Bizonyára bizonyos izgalmakat kelt, de mégis csak egy konfrontációs lehetőség. Az ember irodalmán keresztül ilyen konfrontációs lehetőséget egy történelmi és politikai szempontból ennyire fontos és súlyos kérdésben valamit is be tud segíteni, az nekem bizonyára öröm volna.

Azt akartam mondani, mintha Te a - bizonyos tekintetben utópiának mondható vagy enyhén nosztalgikusan mondott - közép-európai álmot nem vetted volna le a napirendről. Arra gondolok, hogy például az életmű-sorozatod a Kalligram Könyvkiadónál jelenik meg. Az elmúlt húsz-harminc évben szinte újra meg újra, hol lengyel, hol román, hol cseh, hol szlovák, hol szerb értelmiségi találkozókon, illetve ezeknek az irodalmaknak az egymáshoz való közeledését folyamatosan szorgalmaznád.

Ez bizonyos mértékig tudatos is volt. Ha számításba veszem, hogy a magyar múlt problémáit taglaló egy-két írásom, tanulmányom alapgondolata, hogy alapvetően valami el van itt rontva. El van cseszve, magyarán. És ez egy kritika nélküli visszapillantással nem oldható meg, hanem alapvetően változtatni kell a szemszögünkön, a megítéléseink mérce-világán. Efelé tett gesztusokat nagyon tudatosan igyekeztem, úgy, ahogy az élet és a lehetőségek adtak választást eközött vagy aközött, mint ahogy a pozsonyi kiadóval való együttműködésemet is tudatom megfontolás táplálta - az egyébkénti baráti és kapcsolat-lehetőségen kívül. Ugyanez volt a maga idejében az a kapcsolat, ami kialakult a délvidéki Symposion-körrel. Én nagyon tudatosan, majdnem programszerűen tartottam fontosnak, hogy nem tolakodóan, de vissza-visszatérően hitet tegyek amellett, hogy ezen az úton tudunk közelebb kerülni és előre menni. Ebben - úgy látszik - "javíthatatlanul" közép-európai vagyok. Soha nem adtam fel magamban annak az lehetőségét, hogy a közös sérelmek és traumák világából lassan átevickélhetünk egy olyanba, ahol esély van a megértésre. Ahol és ahogy a sokféleségünk gazdagítani is tud.